Most, hogy már majdnem teljes egészében kivégeztem a Millennium-trilógiát, nyugodtan mondhatok nem official véleményt róla. Mert végül is mire van a blog - hogy félig összefüggéstelenül, impresszionistán fröcsöghessek néha...
A könyvet nyáron rendeltem az neten, amikor Angliában voltam, na nem
magamnak, hanem itthonra, hogy enyhítsem a hiányomból fakadó
feszültséget - na meg persze érdekelt is, hiszem odakinn mindenki ezt
olvasta a metrón és a buszon. Kacérkodtam a gondolattal, hogy belefogok
angolul, de megálljt parancsoltam magamnak, és szigorúan az előttem álló
feladatokra koncentráltam.
A kötet itthon - is - nagy siker lett, ezért hát ősszel én is
nekiálltam, és egy idő után már az bosszantott, hogy -- fogadalmaim
ellenére -- nem tudok mással foglalkozni, csak ezzel, amíg csak a végére
nem érek.
Az egy dolog, hogy ifjú koromban a nagy klasszikusok előtt
végigolvastam a krimiirodalom nagy részét (Rejtő Jenő helyett inkább a
detektívregények foglalkoztattak, közvetlenül az ifjúsági fantasyk
után)... és azóta egyetlen krimit sem vettem a kezembe gondolván, hogy
nincs új a nap alatt. A Millennium-trilógia viszont annak ellenére
nyűgözött le, hogy egyáltalán nem vagyok naiv meg átverhető sem, olvasás
terén elég kritikusnak számítok, sőt.
A legfőbb vonzerő nyilván a centrális karakter, Lisbeth Salander, akit valami oknál fogva teljesen autentikusnak és originálnak látok annak ellenére, hogy eléggé képben vagyok a kick-ass csajokkal kapcsolatban, a legjobb barátném warrior princess fan, meg különben is, majd ha írok egy minor disszertációt (a major után), az a tough girl-ökről fog szólni.
Lisbeth a gyengéje lehet a feministáknak eztán, lefogadom, hogy az
elkövetkező években feminista és gender-központú egyetemi szemináriumok
garmadája fog foglalkozni nemcsak az ő személyével, de a regénnyel úgy
általában is, hiszen a téma (a regény makronarratívája) a steril
Svédország korrupciós viszonyai, a lány- és szexkereskedelem meg a
többi. Mindez megspékelve a biszex, androgün testű, rejtett érzelmekkel
és elfojtott indulatokkal bíró szociopata Salanderrel igazi csemege.
Ami a filmeket illeti, egyikkel sem voltam igazán kibékülve, főként a másodikat untam halálra (A lány, aki a tűzzel játszik).
Azt még elfogadom, hogy a svéd színészi repertoárnak megfelelően a
halálosan megfenyegetett középkorú perverz úgy "retteg" verbálisan,
mintha legalábbis egy kiló kenyeret kérne a boltban... De hogy egy
thriller semmilyen izgalmat és rettegést nem vált ki belőlem, a nézőből,
azt nehezen fogadom el. Sokan megírták már, hogy a második film a
regény leglényegesebb pszichés motívumait veszíti el - ez így is van. Az
mindenesetre tény, hogy Noomi Rapace lélegzetelállítóan tud jelen lenni és nézni, és az amerikai remake, annak ellenére, hogy nyilván dinamikusabb, explicite szexuálisabb és acélosabb lesz, a nyomába sem fog érni.
De hát nincs ezzel semmi probléma. Az olvasó képzelete a főnök.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése