Lélekben

Lélekben -- de lehet, hogy ez itt egy anomália -- olykor megfoghatatlan belső agresszióval tudok viseltetni némely emberek iránt, a korukra való tekintet nélkül. Ez még akkor is így van, ha ennek az indulatnak nem engedek utat, hanem lefojtom, lenyelem, és belülről emészt, mint valami gyomorfájás. Ez a hastájéki feszültség, ezek a fáradt és lemondó sóhajok gondoltatják azt velem nagyon gyakran, hogy nem vagyok jó helyen.

Úgy érezhetem pedig, hogy mindent megteszek. De nagyjából az összes lelkesedésem lelohad, amikor egy kedves, intelligens, jó eszű lány azt mondja arra a kérdésre, hogy "vajon a Szomorúság a Lázár Ervin-történetben férfi-e vagy nő", hogy:

- Buzi.

Nincs ezzel semmi baj amúgy. Nem mintha nem érteném a megjegyzés kapcsán kitörő röhögést, és nem mintha nem tudnám valami olyasmivel jól kezelni ezt, hogy "nem is tudja, most milyen naprakész dolgot mondott, hiszen bizonyos radikális nézetek szerint, ahogy a szexualitás is, az ember neme is választás kérdése" -- nem törődve közben azzal, hogy a terminológia és a logika sántít kicsit. Nem mintha nem tudnék válaszokat találni az általuk ilyen egyszerű módon megfogalmazott dilemmákra és problémákra.
Azt is tudom, hogy az ilyesmi hosszútávú befektetés, és még jó esetben sem én leszek az, aki egy szép napon majd visszakap némely gesztusokat, tudást vagy az intellektuális partnerséget.

A baj az, hogy nincs kedvem ezt csinálni. Hogy bár az általam kiválasztott emberekkel együtt vagy velük szemben szívesen felveszem a kesztyűt az intolerancia, a lelki egyszerűség vagy a sivárság ellen, de ebben a mikrovilágban van úgy, hogy az ellenerő egyszerűen túl sok, puszta kézzel nem harcolok.
Nem hibáztatok senkit, igazán. Okolni csak saját magamat okolhatnám, ha akarnám.
Ténymegállapításaimban arra szorítkozom, hogy rájövök, nem is nagyon várhatok semmit  abban a közegben, amiben így együtt, közösen vagyunk, és ahol, igazán, a felnőttek sem viselkednek különben vagy másképp. Ahol az egymás agresszív földbe döngölése jelenti a karakán viselkedést, és sem a minimális tisztelet, sem pedig a megvédhető álláspontok egyenessége nincs meg. Csakis a sunyi, ajtók mögötti láthatatlan "szobaforradalmak", az áskálódás, álszerénység, önzés.
Be kell látnom, hogy egy ponton túl nincs mit tenni. De annak azért örülök, hogy én Karinthy-novellájából még mindig a fiatalembert választom, pedig már nem vagyok tizenhat. Ezzel a választással nagyjából egyedül vagyok a tizenhat évesek között, ők a másik szereplőt preferálják. Mondták.