Szürreália

Az eheti szürreália csúcspontja nyilvánvalóan az volt, hogy Sz. G. fiatalkorú ottfelejtette a neki gondosan kiagyalt karácsonyi ajándékot az iskolapadon, mert társaival a "Kocka" becenévre hallgató kocsmába sietett, miután az osztálykarácsonyon egy kisebb társaság kezéből a hátsó padban kivettem a jeges teának álcázott Jagert.

Ezen a ponton rájöttem, hogy az általam előfeltételezett iskolai karácsonyok (mit iskolai karácsonyok, az általam néha még mindig a lehetséges világok legjobbikának tételezett körülményhalmaz) hagyományos értelmezését örökre elvitte az ördög. Elővettem hát minden humorérzékemet, Pangloss mesteres naivitásomat a batyu mélyére temettem, és a kellő konzekvenciák levonása mellett a tizenévesek karácsonyi töményitalozását megpróbáltam a lehető legkevésbé tragikusan szemlélni. Bevallom, nem ment könnyen, de, miközben azzal szórakoztattam saját magamat, hogy a csípős megjegyzéseimet noteszbe jegyzeteltem és a delikvens januárban esedékes válogatott kínzási formáit képzeltem el, betettem az új Tarantino-filmet.

Az utóbbi időben sok nyafogást olvastam azzal kapcsolatban, hogy Tarantino mennyire agresszív, brutális, a filmek erőszakos jelenetei értelmetlenek, fröcsög a vér meg a genny - mindez milyen undorító.
A Becstelen brigantyk sem mentes ettől persze. A történet egy kitalált második világháborús mellékszál, jelesül az, hogy Aldo Rein hadnagy zsidó származású amerikai katonákat verbuvál, akik Franciaországba utaznak nácikat gyilkolni. A lebozótharcolt németeket megskalpolják. A másik cselekményszál pedig egy lemészárolást megúszó zsidó lány története, akibe beleszeret egy ifjú náci háborús hős, és mivel a lány időközben mozit örökölt, elhatározza, hogy az oda filmpremierre érkező harmadik birodalmi vezetőségre (Hitler included) rágyújtja a mozit.

A lényeg a filmben, bármily meglepő, nem az erőszak vagy a vér. A feszültség a párbeszédekben van, ugyanis Tarantino zseniális forgatókönyvíró. A jelenet, amikor a zsidókat bújtató francia pásztor és a nácivadász tiszt közötti párbeszéd zajlik (miközben a zsidó család a padlódeszkák alatt bújkál és az angol párbeszédből semmit sem ért) vagy a zsidó lányt elszalasztó német tiszt és a lány pár évvel későbbi dialógusa -- miközben mindenki azon izgul, hogy a pasi felismeri-e az azóta lényegesen megváltozott áldozatát -- igazi színházi jelenlétek.

Egyáltalán nem látom problematikusnak a történelem átírását - jelesül hogy Hitler és a fél német vezérkar életét veszti, miközben egy zsidó lány rágyújtja a franciaországi mozit egy német propagandamozi vetítése közben - jobban mondva azt, hogy a film teljes mértékben fütyül a náci-filmek tradícióira. Nem érdekel, hogy bagatellizál egy filmes tabutémát. Az sem zavar, hogy ismét előkerülnek a Kill Billből jól ismert kung-fu filmes, westernes közhelyek vagy az animációs-photoshoppos megoldások, feliratok (hogy be tudjuk azonosítani, hogy melyik náci egyenruhás kicsoda), az elidegenítés, a narrátor alkalmazása, stb.
Örömmel fedeztem fel annak a híres Chaplin-jelenetnek az intertextjét, amikor A diktátorban a Hitler-klón Hynkel halandzsanémetül szónokol, és az ember nem tudja, röhögjön-e vagy sírjon. (Ezzel a jelenettel szoktam tanítani a retorikát és a metadrámát is. Chaplin univerzális, Tarantino meg sokat tanult tőle, nem is hinném, hogy nagyon tagadná.) A Becstelen brigantykban sem feliratozzák az eszelős németet, mégis persze lehet érteni, miről szól a telefonba fröcsögés, amikor a brigantik elkezdik irtani Frankföldön az embereit.

És hát a Blöff óta mondom, de senki nem hiszi el nekem, hogy Brad Pitt remek jellemszínész.
És a narrátor Samuel L. Jackson. Meghajlás. Köszönjük!