Karácsony No. 2

A nagy számok törvénye alapján legközelebb akkor megint egy nagyon vidám, nagyon jókedélyű karácsonynak kell következnie - mert egy ideális világban ez a menetrend: legjobb - jó - közepes - rossz - nagyon rossz.
Persze Pangloss megszívja a Candide végén, a világ nem a lehető világok legjobbika, kertje meg öreg törökje pedig különben sem mindenkinek van. Az is nyilvánvaló, hogy bármelyik logikát is követjük [1) a karácsony különleges alkalom az évben 2) a karácsony pont olyan nap, mint az összes többi], karácsonykor (is, ahogy az év minden napján és minden percében) vágyunk az örömre. Az pedig talán a gyerekrész bennünk, hogy ezekben a napokban a legtöbb ember még inkább úgy érzi, joga van örülni, mégpedig úgy, hogy az örömöt ne a jeges föld alól kelljen kikapargatni, hanem vastag vagy vékony sugárban, de azért akadálytalanul ömöljön.
Én, aki a gyerekkoromat az iskolatáska aljában felejtettem, mint a megpenészedett tízórait, én is így vagyok ezzel, ragaszkodom az örömeimhez. De ugyanúgy álszentségnek érzem a boldogság agyatlan hajszolását, ahogy a másokért való önfeláldozást is. A karácsony nem mondjuk a gyerekeké, nem a hívőké, nem a családoké, hanem mindannyiunké. Meg kell hogy éljük, ahogy minden más napot is, magunkban/egyedül, kettesben, négyesben, ötösben, és tömegével is. Illetve dehogy kell, de adassék meg a lehetőség mindezekre. Legyünk fontosak magunknak.
Kiskoromban úgy idomítottak, karácsonykor tabu dolog szomorúnak lenni, a problémákra gondolni, rossz dolgokról beszélgetni vagy megoldásokat keresni az életünkre. Másrészt a karácsonyi Shrekben azt mondja a Szamár, nem is igazi a karácsony, ha nem sír valaki.
Én öreg vagyok már ahhoz, hogy adjak a tabukra. És különben is, minden napra megkövetelem magamnak a gondolataimhoz, az örömeimhez, a bánataimhoz és az elégedetlenségemhez való szuverén jogot is. Különben, ha én nem pofázok-gondolkodom, hogy megy előbbre az a világszövevény, amit én írok, magamnak...


Utógondolatok:

Tetszik, nem tetszik, a végzet, a sors, a balszerencse vagy mindegy minek nevezzük, olykor mindenkinek beleszarik az életébe, de jó nagy adagot, és nem mondja meg előre, hogy az évnek melyik időszakában, napján, órájában teszi azt. Ez tulajdonképpen egy SZÉP és IZGALMAS fejlemény életünk egészét tekintve. :)
Az elkövetkezők tán legszebb pillanatai azok lesznek, amikor hajnalban egy (aggódó kéz által) kipreparált térképpel a kis piros autóban egyedül a nyakam közé veszem az országot. De lehet, hogy nem, nem tudom. Nem, nem az odaérkezés pillanatáról beszélek, hanem az útról.

Nehéz családi beszélgetésekre pedig javasolom, ne vegyetek fel olyan ruhát, ami nem kényelmes. Soha ne vegyetek fel olyan ruhát.
Más. Kertészt olvasom, a Valaki más címűt. Zseniális.
"Írónak mégiscsak attól kell leginkább tartania, hogy, a mondanivalója fogytán, egyszerre csak szellemes lesz."
Megnyugodhatunk.