Sikerült...

Sikerült ellapátolnom néhány nagyobb teendőt, úgyhogy a kupac egy kicsit kisebb lett.

Abszolvált konferencia-előadások száma: egy ✓

Elhagyott ruhadarabok száma: kettő ✓

Kijavítatlan dolgozatok száma: rengeteg ✓

Csütörtöktől Szegeden voltam, ami szociális-társasági vonatkozásban kis túladagolást is jelentett, de tudtam ezt kívülről nézni és abszolút szükségesnek látni. Ugyanis hónapok óta gyakorlatilag semmi mást nem csinálok, csak dolgozom. Reggeltől estig. Igazán irigylem néha azokat az embereket, akiknek sok olyan ideje van, amikor "semmit" nem csinálnak, vagy olyasmit csinálnak, ami teljesen céltalan és oktalan, random. Ez nem panasz, én vagyok a hülye, túlvállaltam magam. Valahogy így alakult.

Lefordítottam két tanulmányt, elvállaltam egy megírását, közben besoroltak önértékelésre, rám sóztak egy versenyfelkészítést (amire alig volt jelentkező, arról is nekem kellett gondoskodni), itt volt ez a konferencia, és jövő héten 3 nap alatt ki kell javítanom kb. 16 emelt érettségi tesztet.

A konferencia volt a legnagyobb falat; biztos írtam már arról, mekkora frusztrációval megyek ezekre (vö. alig van erre időm, ezer mást kell csinálnom, szétszívat a közoktatás, nincs lehetőségem ösztöndíjakra, könyvtárazásra, stb.), és mindig attól tartok, hogy a tudomány elhúzott mellettem.

A tudomány bizonyára el is húz mellettem, de mások mellett meg még jobban...  Egészen elképesztő butaságokat és felületességeket hallottam ebben a pár napban, és tényleg azon gondolkodtam, hogy ha ezek az emberek azért kapnak full fizetést és időt, hogy kutassanak, mi lenne, ha még más dolguk is lenne.

Szombat este megnéztünk egy előadást, konkrétan ezt. Persze hatalmas elvárásaim voltak, nemcsak a társulat, de a téma miatt is, aztán baromi nagyot csalódtam. Ilyen didaktikus, sehova sem vezető, tett és cél nélküli előadást rég láttam, holott Móricz regényéből remek és aktuális dolgot lehetett volna csinálni az abúzusról, bántalmazásról, szegénységről, nyomorról. De ez csak egy rossz copy volt; na jó, odatették szegény Kulkát, hogy amolyan Pósalaky bácsiként főzze a teát és némán bólogasson szegény Csörére, aki pucéran szaladgált, miközben minden jelenetben valaki erőszakoskodott vele. Azt hiszem, igazából már túlvagyunk ezen, hogy a puszta meztelenkedés és ordibálás katartikus hatású lehet.

Most, hogy hazajöttem, némileg felszabadultnak érzem magam. A kocsiban, ahogy a délelőtti napsütésben vezettem, arra gondoltam, ez kicsit olyan, mint valami újjászületés most. 

Tudom, rohadt triviális és kicsinyes, de mindig végtelen nyugalommal tölt el, amikor hétköznap valami tök mást csinálhatok, mint amit amúgy szoktam. És azon tűnődtem, miért nem sikerül ez többször.

Nem nagyon érdekel

Az őszre kissé túlvállaltam magam, ezért is maradtak el a szándékom szerinti posztok.

Egyrészt helyettes ofő vagyok egy nagyon szimpatikus, ámde hihetetlenül impulzív nő mellett, aki mindenféléket elvár tőlem, bár gyanítom, főleg azért választott, mert higgadtabb és békésebb természet vagyok nála. Ez rend szerint megtörténik velem -- emberek azért választanak ki, mert a nyugodtságommal kiegyensúlyozom a rapszodikus természetüket. Mindegy, működni fog ez egyszer majd, csak még hozzá kell szoknom a sok visítozó 15 éveshez. Ebben évek óta nincs már tapasztalatom. Hozzászoktam a (még ha nem is túl okos, de legalább) korosabb gimnazistákhoz.

Más új tapasztalatom is van persze (bár a fene tudja, hogy ez új-e): a tökéletes motiválatlanság. Én tényleg azt hittem, nincs annál lejjebb, mint amikor valaki nem akar 4 mondatnál hosszabb szöveget elolvasni; nos, jelentem, VAN. A fakultációs csoportomban múltkor azon poénkodtam, hogy isten bizony, felteszem az évet arra, hogy motivációt találjak iksz kislánynak, aki kijelentette, hogy csakis rántott hússal és krumplipürével tudnám megörvendeztetni. Nos, ez kizárt. És nem, nem a krumpli miatt.

Ő volt az a lány egyébként, aki--miután egyik nap elhatároztam, hogy a heti hét közösen töltött óránkból egyet igazán eltölthetnénk a parkban is--, amint kiléptünk az iskola kapuján, azonnal rágyújtott. Majd miután rászóltam, elhajította a csikket az utcán.

Én komolyan nem gondoltam, hogy egy év alatt ekkora generációs gapben lesz részem, aztán mégis. Nem akartam az a tanár lenni, aki így visszasírja a régi életét, aztán most meg az lettem. 

Most mondhatnám, hogy nem csodálkozom, hiszen a felnőttek is mind faszok.

Ebben a félévben kijelöltek önértékelésre. A munkaközösség-vezetőmnek két órát kellene meglátogatnia, de természetesen nem sikerül egyeztetnem vele, mert folyton kifogásokat emel. Kedvenc kifogásom: ezeket a gyerekeket nagyrészt ismerem, nem akarom látni őket órán (#anyádpicsája #pardonmyFrench). Mindezt megelőzte az, hogy az oktatas.hu portál egyszerűen nem ismerte fel szerény személyemet, hiába regisztráltam, validáltam, számára én akkor sem léteztem. Nos, azóta már létezem, de ha a mi Trelawney Szibillánk nem mond egy áment az óralátogatásokra, örökre értékeletlen maradok. Nem mintha nem tennék rá magasról.

Amúgy a héten nyelvvizsgák vannak, melyhez a hozzáértésemet lassan felfedezi az újdonsült munkaközösség, melynek hatékonyságát szerény személyemmel erősítem. Csodálatos egyébként, ahogy ráeszmélnek, hogy jé, én még ehhez is értek. Meg még mennyi mindenhez.

Behívtak például emelt érettségi vizsgáztatásra is (javítok, szóbeliztetek); a helyi kormányhivatal empátiáját (is) minősíti, hogy csupán egy csonka hét áll rendelkezésre a javításra, és igazán érdekel, ezt hogy fogja a megye abszolválni. Nyilván remekül.

Amúgy minden, minden, minden szempontból öregnek érzem magam, ez nyilván betudható az ősznek, a hidegfrontnak és a délvidéki esőknek is. Tegnap elmentünk a lokális Hiperkarma koncertre, és gyakorlatilag csak abban találtunk örömet, hogy mindenünk leépül, valamint mérhetetlenül szórakoztatónak találtuk azt, hogy az akármitől beállt Bérczes Robira hogy rajongtak a kislányok. (Ő is élvezte szerintem, már ha épp észnél volt néha.)

Mondjuk a sütőtökön meg a vörösboron kívül nem nagyon érdekel ez az ősz, rengetegszer gondolok a nyár utolsó fesztiváljára (Bebel Gilberto, Morcheeba és a Balatonpart, imádtam). Úgyhogy (I am rebellious) I <3 nyár.

Asszertív

Az évkezdésre már nem is emlékszem, úgy beindultak itt a dolgok; sodorják egymást az események, én meg csak kapkodom a fejem. Tényleg olyan az egész, mintha nem is lett volna nyári szünet.

Nem, nem az aktuális munkakedvről van szó, hanem arra gondoltam (és az idén most már tényleg és komolyan), hogy esetleg valami mást kéne csinálnom. Az utóbbi időben sok szó esik a pályaelhagyásról meg a küldetéstudatról, e kettő összefüggéseiről, és lassan rájövök, hogy bennem semmilyen (klasszikus értelemben vett) küldetéstudat nincs. Nincs misszióm, viszont csak egyetlen életem van.

Ez (gondolom én) azzal is összefügg, hogy lassan rádöbbenek, bármit is teszek, a környezet erősebb nálam, és annál a pár embernél, aki még belül úgy érzi, tenni akar valamit. 

A rendszerről meg szót se ejtsünk, mert egyrészt (érzelmileg) zsarol, másrészt kizsákmányol; tényleg olyan, mint valami bántalmazó társ. A feletteseid nyomás alá helyeznek (mivel ők is nyomás alatt vannak), győzködnek, olykor könyörögnek, majd amikor elhallgatsz a bizonytalanságtól, azt igennek veszik. 

Hallgatom a hülye szólamokat az értekezleteken, és egyre kevésbé hiteles ez az egész. Próbálják eladni a bulit, mert máshogy tényleg összeomolna a rendszer, de nem sikerül, olyanok ezek az iskolaigazgatók, mint a rossz porszívóügynökök. Ha meg épp nem ügynökösködnének, nagy, közös sírás lenne a vége.

A gyerekek is egyre érdektelenebbek és butábbak (én nem gondoltam, hogy valaha ki fogok mondani ilyesmit); nem azért, mert nem tudják felsorolni a magyar uralkodócsaládokat a kezdetektől napjainkig, hanem mert nulla, azaz zéró érdeklődést és nyitottságot tapasztalok in most of the cases. (Btw. most az idei évről beszélek, majdnem minden csoportom új, és annyira, de annyira hiányoznak a tavalyiak, akik--bár az ő életük is szar volt ebben a rohadt kaszárnyában--legalább pici dolgokért tudtak lelkesedni.)

Ma a Petőfi-órán Szendrey Júliáról, az emancipációról, a nőirodalomról és a szüfrazsettekről beszéltem. Lányoknak. És semmi. Megmagyaráztam a fogalmakat, ajánlottam filmeket; semmi. Tavaly és régebben legalább néhányan felírták, amiket mondtam, de most már nem. Vállrándítás, padon fekvés, hallgatás. Nem, nem mélyanalizáltuk a forradalmi verseket vagy bármit, mondom, a nők helyzetéről beszéltem (volna) 18 éves lányoknak. A végén rájuk szóltam, hogy ne hallgassanak, mert zavarba jövök most már. Tudom én, hogy ez azért is van, mert senki mást soha nem érdekelt a véleményük eddig, és még idő kell ehhez, de én elszoktam ettől a kibaszott nagy unalomtól.

Hogy lesz ez így egy jobb hely, hm?    

Úgy döntöttem, jövőre most már beadom a derekam, és megírom a portfóliómat én is. Elgondolkodtam, mit is írnék bele, mert bár nagyon sok mindenhez értek és rengeteg dolgot csinálok, az univerzalizált rendszer számára ez szinte semmi. Nem köpöm a módszertani szakszókincset, nem járok továbbképzésekre, alig vagyok benne az iskolai projektekben, nincsenek szakmai kapcsolataim a közoktatásban, nem érdekel a rendszer szintű kompetenciafejlesztés (hiszen nem érdekel a rendszer maga sem), stb. stb. Nincs módszerem, és rendszer által felkínált lehetőségekkel élve nem is akarok ebben fejlődni.
Én beszélgetni és kérdezni szeretek, erre meg pl. nem lehet mesterprogramot építeni. (Egyébként a franc akar ezek között mester lenni, de hát valamit muszáj lesz csinálnom, nem mehetek 200 ezer alatti nettóval nyugdíjba... Hogy hova? - kérdezi a vállamon a kisördög.)

Elképzelem ezt a minősítő eljárást, ahol kiégett, unott, megfáradt tanárok olvassák majd a portfóliómat és jönnek ki megnézni az órát, amiben kell majd találniuk valamit, amire levonhatják a pontot, de attól még persze meglesz majd, és meg is dicsérnek. Az eredményeimet tekintve meg azt látom majd a szemükben: szép, szép, de mire mész itt ezzel? És a végén még én fogom őket megsajnálni, mert annyira igyekeznek, engem pedig akkor sem fog érdekelni az egész.

És tényleg, mire megyek ezzel? Csakis arra használom a munkán kívüli időmet, és az abban végzett munkát, hogy A MUNKÁT könnyebben elviseljem. 

Közben egyébként megint tanítok angolt, ami tök jó, mert kevesebben vannak, érdeklődőbbek és az elsősök ott még aranyosak is - csak hát ott van most ez a hülye nyelvvizsgakényszer, ami miatt az élvezetesebb, élőbb, normálisabb dolgok helyett gyárthatjuk és írathatjuk a teszteket. (Mert hogy az iskoláktól, főleg a gyakorlóktól stratégiát kértek, de baszki, alkossák meg a stratégiát azok, aki kitalálták ezt az egészet. Na mindegy, az iskolák most lelkesen gyártják a stratégiát.)

Az angolos kollégáim egyébként tökre hülyék; mármint hogy imádják egymást, iszonyú menők, kávéznak, teáznak, és kurva jó a hangulat, csak épp senki nem szeret dolgozni. Nekem azért odaadtak két "futottak még" típusú csoportot, mert új vagyok (haha, persze), de rögtön kerítenem kellett egy szintfelmérőt is. Nyilván az utóbbi 40 évben nem volt ilyesmire szükség (ja, de). 

Amúgy erre is magasról teszek, szereztem magamnak könyvet (vö. "Jaj, hát sajnos a te példányod még nem jött meg" és/vagy "Nem tudjuk, honnan szerezhetnél" és/vagy "Sajnos nem tudunk kölcsönadni sem"!) meg névsorokat és várom, mikor akarják majd, hogy én legyek az aduász, ui. a munkaközösségben nekem van egyedüliként belső tapasztalatom kapásból két nyelvvizsgarendszerről is.

De hát itt mindenki egyetemi (!) alkalmazott (az ugye én is vagyok), mestertanár, módszertan szakértő és szakvezető, én meg csak dolgozom, olykor helyettük is, mert ők olyan nagyon elfoglaltak. Azért ezen szerencsére nagyon sokat tudok röhögni, főleg akkor, amikor a rendszer anomáliáin boronganak; azon a rendszerén, amit ugye ők is vastagon és erőteljesen fenntartanak. Én is fenntartom, hiszen még a pályán vagyok, de legalább nem teszek úgy, mintha nem lenne ettől mocskos mindenem, és a gyereknek sem hazudom azt, hogy ez mennyire remek így. 

A növekvő számok iránti vonzalmam okán (vö. a számolás joga öröme) egyébként counter appot tettem a telefonomra, ahol különböző dolgokat számolgatok, pl. hány nap telt el már az iskolából, hány napot sportolok egy hónapban, hány olyan nap van, amikor nem iszom alkoholt, hány napig tart egy szar könyv kiolvasása, stb. stb. stb. Nem bonyolult, minden nap kattintasz egyet a különböző színű és elnevezésű rubrikákra, a számok pedig egyesével növekszenek. Fejleszti a türelmet.

A türelemre amúgy is szükség van elég sok mindenhez. Remek tulajdonság.

Én például most belevágtam egy hosszabb távú spórolásba (nem mintha lenne miből), és elkezdtem számolni azt a 15 évet, aminek a végén majd elhúzhatok - valahova.
A pasas az irodában azt kérdezte, nem várnék-e a nyugdíjig. Azt mondtam, nem, annyit azért nem várhatok.  

Szülinapi történet

Hadd osszam meg veletek ezt a csodálatos születésnapi történetet.

Szeptember 2-án hajnali 4-kor arra ébredek, hogy a lakótelepen valaki fojtott hangerőn dzsesszt hallgat. Instrumentális dzsesszt, még hozzá. Trombita.

Milyen remek ízlése van itt valakinek, gondolom magamban félálomban, és a lassú fordulatszámú agyi kapacitásommal morfondírozni kezdek, ki lehet az itt a bányász panelekben, aki szereti az ilyesmit.

Aztán mivel visszaaludni nem tudok, kimegyek az erkélyre, hogy megnézzem, merről jöhet a hang. Nem tudom megállapítani, ezért elkezdek arra gyanakodni, hogy esetleg agydaganatom van (?) vagy álmodom. 

Visszafekszem, tovább figyelem a zenét, egyre éberebb vagyok.

Lassan arra is rájövök, hogy Dizzy Gillespie játszik, na, nem azért, mert ekkora pro vagyok, hanem mert egész héten egy Gillespie-lemezt hallgattam -- a kocsiban.

A csodálkozásom egyre erősödik, de még mindig túlságosan korán van, túlságosan pizsamában vagyok, és túlságosan nem értem az egészet. 

Aztán mégis kapom magam, felhúzok valamit, és (hajnali 4-kor, mondom) lecammogok a kocsihoz.

És tényleg, a zárt ajtók mögött ott szól a cédém.

Mégis mennyi véletlenen múlt, hogy nem merült le az aksi?

Pont az ablak alatt álltam, pont jó a fülem, pont felébredtem, pont max. 20 perccel korábban kapcsolhatott be a magnó, hiszen az autó utána simán elindult. Pont olyan zene szólt, aminek hallatán gyanakodni kezdtem; ha a Retró Rádió szól, biztos nem megyek sehová, legfeljebb bosszankodom egy sort. 

Sikeres önnyomozás tragikus végkifejlet nélkül, egy optimista görög sorsdrámacsökevény.

Magyarázat persze nincs, de az biztos, hogy az istenek figyelnek rám.

Trouble

Mondták már, hogy a blogger ritkán szól, de akkor jókat mond - nos, most felrúgva a minőség és mennyiség elvét, megpróbálok inkább többször írni, mert (önző módon) attól bizonyítottan jobban érzem magam, és még az írást sem felejtem el. Nem akarom elfelejteni ugyanis.

Eddig egy napot dolgoztam az iskolában, mert tegnap és ma kirándulni voltunk egy új osztállyal. Az új ofő bemutatkozós osztálykirándulásba szervezett be, Diósvölgyben voltunk. Nos, nekem öt éve nem volt kilencedikes osztályom, már-már kezdtem elhinni magamról, hogy én inkább idősebb gyerekekhez passzolok...

... ami igaz is, mert a kamaszlány (és fiú!) vihogás rövid idő alatt kivett az észből. Elszoktam attól, hogy a 15 évesek gyakorlatilag bármin képesek kontrollálatlanul vihogni, hogy minden ciki nekik (vagy égő), hogy minden második szavuk valami angol gamer szleng, és hogy fogalmuk sincs, hogy kell a felnőttekkel viselkedni.

Azért jól összejöttünk, az ofő elfogadja, amilyen vagyok, sőt, még tán hálás is, hogy nem pörgök sokezres fordulatszámon, mert erre ott van ő. 

Tapasztalatok: az első dolog, amire meg kell tanítani a gyerekeket, az a "jó napot kívánok" és a "viszontlátásra". Utána az, hogy szóljanak egy egyenrangú partnerhez (mindegy, hogy diák vagy tanár). Már kialakultak a klikkek persze, sajnáltam is a kicsit leszakadó, vagy bármilyen szempontból furcsa és kilógó versenyzőket, de talán majd ők is találnak barátokat valamikor. Fokozottan figyelni kell a bullyingra, meg arra is, hogy a rögvalósággal ezeknek a gyerekeknek gyakorlatilag semmilyen kapcsolatuk nincs. Pl. meglepődnek, hogy egy nomád sátorhelyen bogarak vannak, hogy csípnek a szúnyogok, életükben nem láttak tábortüzet, megrakni se tudják, nem esznek a nekik rendelt reggeliből (mert nem éhesek, persze 5 perc múlva meg igen), és még sorolhatnám.

Szóval igazi hős vagyok, kb. másfél órát aludtam, mert az éjszaka többi része (a legnagyobb jóindulat mellett) azzal telt, hogy a fiúk ordítozva ingáztak a farakás és a (már majdnem kialudt, és nem mellesleg a két tanárnő által megrakott) tábortűz között, amit persze alig bírtak újjáéleszteni. (Erről jut eszembe egy másik eklatáns probléma, a káromkodás, aminek láthatóan se helyét, se idejét vagy megfelelő alkalmát nem tudják belőni.)

Most mondhatjátok, hogy ez nem hősiesség, de részemről az, ui. én egyáltalán nem vagyok ez az együtt fekszünk/együtt kelünk típusú tanár; dolgozom, aztán odaadom a teret és az önállóságot, és ezt én is elvárom. 

Vittem persze könyvet, és jól elképzeltem, hogy hajnalban majd kiülök a felkelő nap fényébe, és folytatom valamelyik könyvemet, miközben áhítatos csend vesz körül (cirip, cirip!)... na persze! Mire a hőzöngő tűzugrók végre kidőltek, addigra felébredtek a lányok, akiket meg felvert a zaj. Úgyhogy hiába fantáziáltam én egy fél órácska nyugalmat, ezek folyamatosan jöttek-mentek, jöttek-mentek, jöttek-mentek... És hát mindenki ismeri azt a kollégatípust, aki folyton beszél...

Azért épségben hazahoztunk mindenki, sehol egy pia, sehol semmi szemét, max. kóros kialvatlanság, remélhetőleg ez így is marad (nem). Na mindegy, délutánra kidőltem picit, és ettől picit alter lett ez az első munkahét. 

Holnap például a közjegyzőnél kezdek (érdekérvényesítés ON), aztán bemegyek dolgozni, majd lelépek, amit lehet. Ahogy a hazai közoktatási helyzet tanévnyitó viszonyait látom, óriási a káosz mindenütt, a kollégák csak arra várnak, hogy megérkezzenek végre a gyerekek, aztán lehessen bezárkózni az osztályterembe. Tanárhiány, felmondások, bizonytalanság mindenütt. 

Ez is egy csodás tanévnek ígérkezik.

Volt egyszer egy

Megnéztem én is az új Tarantino-filmet, a Volt egyszer egy... Hollywood címűt, és volt bennem egy kis félelem, bevallom. Tartottam a hosszától is (öreg vagyok én már a 160 perces művészethez), és attól is, hogy a túltolt marketing miatt kialakult magas elvárások mennyire váltják be a mozihoz fűzött reményeket.

Ha így nézem, a film jól teljesített, tetszett, a 160 perc fel sem tűnt.

Miközben néztem, azon gondolkodtam, miért is vannak ilyen kevesen a moziban, aztán rájöttem, hogy egyrészt péntek 14.10 van (a fene akar este nyolckor kezdeni egy három órás filmet), másrészt pedig (reklám ide vagy oda) ez nem kifejezetten közönségfilm. Mert míg a rabszolga tematikáról (Django elszabadul) vagy a nácikról (Becstelen Brigantyk) vagy a sima bosszúfilmekről mindenkinek van valamilyen alap tudása, a 70-es évek Hollywoodja kifejezetten távol áll a mi valóságunktól, ráadásul az úgynevezett szerzői filmek mindig eléggé személyesek is.

A fenti okok miatt most eltekintenék attól, hogy kibogozzam a film számtalan rétegét, intertextuális utalásait és egyéb referenciáit, ráadásul ezt már megírták a kritikák is. (Aki lelkeset akar olvasni, itt és itt talál, aki kritikusabbat, az nézze meg ezt.)

Ehelyett inkább azt mondom, hogy DiCaprio és Pitt remek színészek, kettőjük között nagyon jól működik a kémia, miattuk még Margot Robbie-t is el tudtam viselni. A történetben is van fantázia szerintem, ez a "mi lett volna, ha" vagy ez az alternatív valóságrajzolás mindig izgalmas, és nyilván (szinte) semmivel sem fiktívebb, mint a Manson-gyilkosságokról azóta kialakult legendák és szóbeszéd. 

Értem azt is, hogy ez egy Hollywood-kritika, amit én (laikusként) nem feltétlenül értek és látok maximálisan, maximum sejteni tudom, mi minden változott és amortizálódott a hőskor óta. A film tehát kritikus, szarkasztikus, a kelleténél viszont talán kicsit kevésbé önironikus, és bizonyos pontokon még mintha kicsit pökhendi és ítélkező is lenne (ld. hippik, lengyelek, Bruce Lee). Ez persze nem meglepő Tarantinótól, csak azért visszás kissé, mert egy ilyen szándékoltan "nagyot mondó" filmben (vö. Hollywood válsága, generációváltása) azért eléggé hülyén mutat.

De, mint mondtam, Pitt és Leo nagyon jók, már látom a mémeket a tévéantenna-szerelős jelenetről meg a betrippelt kutyaetetésről. És tényleg, alig várom, hogy ezekkel a tapasztalatokkal gazdagodva megint komoly drámákban láthassam őket. 

Közben végig azon gondolkodtam egyébként, hogy az USÁ-ból "kitiltott" (kétes múltú) Polanski vajon mit szól a filmhez (hiszen pl. a Bruce Lee-jelenet kapcsán lehetett hallani észrevételeket), de csak annyit találtam, hogy nem emelt különösebb kifogást.

Szóval összességében azt gondolom, a film jó, kompex, agyalós, van benne szufla, de azért Quentin csinált már ennél jobb és patentabb filmet. És most egy darabig nem szeretnék hosszasan autót vezető napszemüveges férfiakat látni. De azért nézzétek meg, remek a zene.

Addig se

Két hete nem iszom semmilyen alkoholos típusú italt, mert megint megláttam magam a tükörben, és inferiority complexem által (=házi kedvenc) szadizva és gyötörve elhatároztam, hogy még ennél is alterebb életmódra váltok. 

Mondjuk a nyáron eddig is főleg tököt, cukkinit, zöldbabot meg olívabogyót ettem, de egy fesztivál például már becsúszott (igaz, csak 1 napra), és ott nem volt más, csak röfiburger meg borok.

Jó drága fesztivál volt, legközelebb már tapasztaltabbak leszünk, és hátizsákban visszük a szotyit meg a kólát sört vizet. 

A zene azért jó volt nagyon, még meg is örvendeztem, hogy egy ilyen kiégett szarkasztikus alaknak, mint én (akinek a hobbija a barátaival együtt, hogy ekéző bajnokságot rendeznek gyakorlatilag bármilyen témából) egyáltalán tetszhet még valami. Ez tényleg igazán nagy örömmel töltött el, mert mostanában alaptevékenységem az elégedetlenkedés (mondjuk erre mondta egyszer egy barátom, hogy aki manapság itt elégedett vagy boldog, az biztosan féleszű). 

Visszatérve az én kis házi kedvencemre (lásd fentebb), az a bajom, hogy egyre inkább apámat látom, mikor a tükörbe nézek, és ez egyáltalán nem tetszik. Félreértés ne essék, a faterom nagyon aranyos pasi, imádja a gyerekeit, amikor ledoktoráltam, szerintem százszor koccintott az egészségemre, hogy "végre van még egy doktor a családban". (Persze én nem orvos lettem, ők meg a címet megkapták azzal, hogy elvégeztek egy egyetemet, de ez most mindegy...) 

Feleim azzal vigasztalnak, hogy á, nem is hasonlítasz apádra, te inkább anyád vagy.

Hát, ez még sokkal jobb, mondhatom és gratulálok. Nekik, és magamnak is.

Egyébként tök jó ez a nyár, de ahogy múlik az idő, egyre több idő kell regenerálódásra.

Nagyjából augusztus elején (azaz kb. most) érzem azt, hogy nem feszülök (mint a hegedűhúr) minden szar miatt, már nem hetente fakadok sírva, csak 2-3 hetente, jobban alszom és nincs (vagy nem mindig van) titkon üvölteni kedvem, mert nem bírom az utcazajt. Minden nap tudok edzeni, és még azt is élvezem, hogy csorog rólam a veríték. 

Szép lassan a munkák is összeálltak, elkészült a recenzió, meglett a vizsgáztatói végzettség (most várom a papírokat). Megkaptam az érettségi pénzt is, just in time, már majdnem pont úgy volt, hogy hitelből megyek az idei 4 napos nyaralásomra. 

Most egy tanulmányt fordítok, ami egyébként rémes: a szabványok szövegében szerepelő funkcionális metaforákról és metonímiákról szól. Egyetlen előnye ennek a munkának, hogy sokat megtudok a kognitív nyelvészetről (na, ennyi keresőszóval már biztos megtalálja a szerző ezt a posztot, de hát whatever... b@ssza kecske...), meg mellesleg azt sem tudtam, mi az a szabvány.

Viszont őszintén elgondolkodtat, ki a frászt érdekel ez (jó, oké, a minor 16. századi angol szerzők sem sok mindenkit, lássuk be), másrészt pedig én szégyellem magam ennek a szövegnek a minősége miatt, és erőszakkal kell visszafognom magam, hogy ne írjam át egy fokkal jobbra. 

Arról az aprócska tényről pedig nem is szólnék, hogy akinek a cv-jében felsőfokú angol nyelvtudás van megjelölve (és vélhetőleg még a terminológiát is ismeri), mi a bibas fityfenéért nem tudja maga angolul megírni a kib@szott szövegét.

Jó, persze ha nem lennének lusta és tehetségtelen, de pénzes emberek/egyetemek/szerzők [szabadon behelyettesíthető], akkor nekünk, okosoknak (akiknek még a seggében is agya felye van) nem lenne munkánk.

Egyrészt tök gáz mindent szekundér forrásból idézni, másrészt nem ártana ismerni a citációs rendszereket (ha már...), harmadrészt egy nyelvésznek tudnia kellene magyarul fogalmazni. Nem győzöm irtani a "tény azonban, hogy...", "megjegyzendő, hogy..." típusú szófosást, nem értem a random lábjegyzeteket, és sajnos néha a mondatokat sem.

Kár, hogy ilyen kiművelt és alapos vagyok, lehettem volna valaki más (de a más az valaki más lett), és akkor biztos nagy karriert csinálok valami egyházi egyetemen én is. 

Nem, nem a szőlő savanyú egyébként, köszönöm szépen, van állásom; inkább attól vagyok elszomorodva, hogy ezek a gány munkák teljesen aláássák a magyarországi tudományt. Voltam egyházi egyetemen konferencián egyébként, láttam, hogy dől a pénz, jók voltak a kaják. Sok remek kollégának adtak ott állást, akik átmentek az állami helyekről, mert ott biztos több a cafeteria és biztosabb a szék a seggük alatt. (És akadnak kevésbé remek kollégák is, ezt a linket feltétlenül nézzétek meg itt, na ő egy nagyon kedves nő, már könyvet is írt meg minden, de azt szeretném mondani, hogy tehetséges fiatal doktoranduszok csapolnak sört Írországban és hagyják félbe a doktori képzést, mert itthon szarban vannak az egyetemek.)

No mindegy, jobb is így, hogy a névtelenség szürke mocsarába süllyedek, és csak ez a blog van, ami világhírűvé tesz, legalább nem szidnak ismeretlen netes megmondóemberek, milyen szar tanulmányt írtam ide meg oda.*

A címről meg annyit egyszerű lenne arra a Bödőcs-könyvre asszociálni, amit természetesen még mindig nem olvastam, de nem erről van szó, hanem a metaforás tanulmány utolsó 10 sorához nincs már egy hangyafasznyi türelmem se...

(* Egyébként meg írtam párat, és azok nem szarok, nyomozzátok csak ki.)