patience

Kapcsolatok

Fotó: Sándor László

Ennek a posztnak az lett volna a címe, hogy "A nyár, amikor nem tudott olvasni, és egyszer sem aludt fél hétnél tovább". Aztán később más címet is adtam neki ("A változásról"), de végül az sem íródott meg. A helyzet az, hogy ezen a nyáron egy csomó minden nem íródott meg és nem is olvasódott el, még szerencse, hogy semmi komoly határidős feladatom nem volt, csak épp kutatni szerettem volna meg beleásni magam különböző témákba, de nem, így most irigykedve figyelem azokat, akik például Szolzsenyicin-szakértők vagy szociálpszichológia guruk lettek a nyár folyamán. Én nem lettem semmi, megírtam a fesztiválbeszámolót, amit megígértem (jó szar lett), a tanulmányt nem, és a könyvnek, amiről recenziót kéne írnom, csak a 2/3-ánál tartok hónapok óta (még szerencse, hogy ez nem határidős). A norvég krimiben ezer éve 32%-nál tartok (ez az új mérce e-book olvasók kijelzőjén, nem az oldalszám). Illetve ez nem igaz, hogy nem lettem semmi, mert ráncosabb lettem, tapasztaltabb, és valószínűleg sokkal bölcsebb. Nagyképűségemet mutatja, hogy nem gondoltam volna, hogy valaha lehetek annál bölcsebb, mint ami voltam, aztán meg mégis.

Igaz, viszonylag sok helyen voltam a nyáron, de sajnos mindegyikhez köt valamilyen kellemetlen élmény. Ebből ismét le lehet vonni azt a tanulságot, amit már sokszor levontam, hogy az ember soha nem tudja hátrahagyni magát, a nyomorát mindig mindenhová viszi. Másrészt az okosok azt mondják, hogy néha vannak ilyen időszakok, amiket így meg kell szenvedni, ki kell böjtölni, mert ezek vezetnek a pozitív változáshoz. (És akkor végül is megint a változásnál tartunk.)

Nincs annál rémesebb érzés, amikor rájössz, hogy valami, amiben annyira 100%-osan biztos voltál, hogy a életedet tetted volna rá, mégsem úgy van. Amikor egy bizonyosság, amire -- mondhatjuk -- ráépítetted az életed, meginog, sőt, bebizonyosodni látszik róla, hogy nincs ott. Hogy nem az. Legalább is ott rögtön, az adott helyzetben ez az érzésed. Aztán persze szép lassan rájössz, hogy nem eszik olyan forrón, és hogy az első lépés, amit meg kell tenned, hogy lenyugszol a picsába. De aztán ez persze nem megy annyira könnyen. Amerikai filmekben ilyenkor szokott a válságban lévő negyvenes (harmincas, ötvenes) elutazni valami tóvidékre vagy tengerparti vityillóba, hogy aztán a ki tudja, honnan spórolt pénzéből elgondolkodjon az életén.

És tényleg, a változás. Új felismerés, valahol csodálatos, valahol félelmetes és érthetetlen (mivel nem uralkodhatsz rajta), hogy az ember valóban változik. Ez nem valami pszichológiai blöff, hanem tény; idővel előjönnek tulajdonságok, amiket régen elfelejtettél, elfojtottál, felülírta a tudatos éned, a társadalmi konvenciók és elvárások. Aztán egyszer csak történik valami, úgy alakul az élet, hogy mindez előjön belőled, a környezeted meg csodálkozik. De egyébként te magad is, mert nem így ismerted magad, és nem így ismertek a többiek. Az sem így ismert, akiről azt hiszed, hogy a legjobban ismert, talán jobban, mint te magadat. És itt jön a nagy próbatétel: kiállja-e mindez a tesztet, elfogadhatóak-e a másik számára (és igen, saját magad számára is, aki már azt hitted, nem ilyen vagy) a régi-új tulajdonságaid. Aztán közben nagyon nehéz leválogatni azt, hogy mit kell racionálisan kezelned, és melyek azok a helyzetek, ahol elengedheted az érzelmeidet. Mert persze, hogy elengeded az érzelmeidet.
A kapcsolatok nagy próbája pedig az, hogy megpróbálod-e egyáltalán megérteni a másikat. Ha igen, az nagyon jó, de akkor onnan még esetleg hosszú az út. Vagy nem. De ha nem akarod megérteni, akkor megette a fene az egészet.

(És így lett ebből a poszt címe egy Baudelaire-plagizálás.) 

Zen

Napi felismerés: a megfelelő arányban adagolt és arányított munka, sport, házimunka, biciklizés, rozéfröccsözés, nyári este, teraszon ücsörgés, sok-sok beszélgetés, sírás, nevetés, tücsökciripelés és egyéb kellemek és nem alvás a legjobb narkotikum. Lebegek.

Veszprémfest

Életem meghatározó élménye marad a Fest, sok száz szempontból, de ma eljött az a pillanat, hogy posztoljam ezeket a videókat, amiket a sor szélén ülő nagyon szimpatikus egyedülálló (...) lány készített (ezt csak később fedeztem fel). Aki ügyes, felfedez minket.
Dee Dee Bridgewater, Irvin Mayfield és a New Orleans Jazz Orchestra.

Torok

A legtöbb ember, ha valami bántja, olyan unalmas tüneteket szomatizál magának, mint a fejfájás vagy a nyakfájás vagy a gyomorbajok.
De létezik egy egészen új tünet, amiről még senkitől nem hallottam (legalább is az előfordulásnak ebben a vonatkozásában), ez pedig a torok összezáródása. Olyan érzés, mint amikor télvíz idején, járványokkor nagyon be van dagadva a mandula, és az ember nem tud nyelni. Viszont nem fáj, csak nagyon kellemetlen. Köznyelvileg úgy is körülírhatnánk, hogy gombóc van a torkában az embernek, gombóc, amit nem tud lenyelni.

A dolognak ez az egyik értelmezése (ha pszichoszomatikusan nézzük): az illető nem tudja lenyelni, megemészteni a problémát. A másik aspektus viszont érdekes módon az, hogy a "gombóc" miatt valahogy kevesebb levegő jut a tüdőbe (vö. légszomj, vö. pánikbetegség), és a kilégzés is nehéz. Magyarán ez az egész megnehezíti a levegővételt, az illetőnek nincs szabad légzése, ezért alkalomadtán felgyorsul a pulzusa és felmegy a vérnyomása is. (És elefántok ülnek a mellkasára; na jó, ez a hőségtől is lehet.) Aktuálissá válik kedvenc költőnk Levegőt! című verse akár.

A tünet egyébként érdekes módon olykor eltűnik, jó esetben többször nincs, mint ahányszor van. A legjobb teszt az, ha olyan dolgokkal sokkoljuk magunkat, amelyek kiváltják a szorongást, megfelelő idő elteltével és gyakorlat megszerzésével a "gombóc" egyre kisebb lesz, és nem váltja ki semmilyen sokkoló látvány, sem élmény. (Vagy aztán de.)

Férfiak, diktatúrák

Elmentem a héten egy könyvbemutatóra. Egy barátom invitált meg rá, bár nekem is a fejemben volt, hogy el kellene mennem, mert nagy rajongója vagyok Nádasdy Ádámnak (nemrég megjelent kötetéről recenziónkat lásd... ja, még nem írtam meg, lehet, hogy nem is fogom). Nádasdy -- akihez egyébként nagyon kellemes emlékek fűznek, mert egyszer egy konferencián, még kezdő kutató koromban ő volt az egyetlen, aki szóba állt velem -- végül nem volt ott, de ott volt hat másik férfi, aki a rendszerváltás előtti meleg szubkultúráról mesélt saját élmények alapján.

Az egész könyvbemutató egy újonnan nyíló pécsi szórakozóhelyen került megrendezésre két helyi résztvevővel és több budapesti vendéggel. A könyvhöz társul egy dokumentumfilm is, amit most júliusban kezdenek el játszani a helyi mozik.
A beszélgetés érdekesre sikerült, bár viszonylag sematikus kérdések hangoztak el, és a kezdeti szándék ellenére végül is (hála isten) a politikamentességet sem sikerült megvalósítani. Arra a felvetésre, hogy ki miért vállalta a szereplést, sokféle reakció született, a kedvencem az volt, hogy az egyik résztvevő azt mondta: az ő családjában szinte minden férfi 60 éves koráig él, neki tehát már csak öt éve van, mit is veszíthet. Az egész társaságra jellemző volt az a szimpatikus lazaság meg kötetlenség, ami végül is az egész közönséget feloldotta. Viszont azért markánsan el lehetett különíteni a bohém, illetve az identitását nagyon is (politikai értelemben is) komolyan vevő interjúalanyokat itt a beszélgetésen is.

László és Gábor például meséltek az első érdekvédelmi egyesületről, amit ők alapítottak, aztán arról, hogy hogyan zaklatta őket a rendőrség, ami azóta sem teljesen korrekt módon jár el, ha szükség van rá. A tévéből is ismert Mocsonaki László is kiegészítette ezt vonalat néhány finom történettel, például az első felvonulással kapcsolatos élményeivel, vagy a 2008-as botránnyal, amikor szarral lőtték meg kövekkel dobálták őket a szélsőjobboldali demonstrálók, akiket persze nem vitt be a rendőrség. Hogy egy felvonulást megszervezni adminisztratív szempontból mennyivel bonyolultabb, mint egy náci ellentüntetést. Hogy a rendőrség is homofób, bár hivatalból ki vannak rendelve a védelemre. Hogy amikor egy idős édesanya (aki a lányával jött) asztmás rohamost kapott a pániktól, a rendőrségi orvos nem volt hajlandó segíteni neki.

Mindez arra érkezett reakcióként, amit a hallgatóság soraiból egy negyvenes férfi vetett fel, miszerint a könyv illetve a könyvbemutató "túl hepinek" tűnik, és hogy mi a tétje ennek az egésznek. Mi a dokumentumfilm meg a könyv célja?
Erre az egyik válasz az volt, hogy információt szeretne nyújtani azok számára, akiknek erre szüksége van, mert esetleg vonatkozások nélkülinek érzik a saját (meleg) életüket. Másrészt történelmi dokumentum, ha tetszik, a kisebbségtörténet része, ennél fogva hiánypótlás is. És felhívja a figyelmet arra az egyébként tök triviális tényre is, hogy ez nem egy homogén csoport/szubkultúra, hanem pont olyan sokféle, mint bármelyik másik.

Az általam bohémabbnak nevezett résztvevők részéről egyébként (azokat hívom így, akik főleg a kalandjaikról meg az ismerkedéseikről, a korzózásról beszéltek nagy röhögve) el is hangzott, hogy nem értenek egyet a könyv címében a "diktatúra" kifejezéssel, hiszen ők nem érezték magukat megszorítva a rendszerváltás előtt. Ma sokkal jobban kell félni. Ma sokkal jobban kell titkolózni, ugyanakkor viszont nincs miért, hiszen mindenki tudja, csak az hiszi azt, hogy senki nem tudja, aki az érdeklődés középpontjában érzi magát.

Közönségként azt láttam egyébként, hogy a legfelszabadultabbak a fiatalok. Mert valami olyasmit láttam az arcukon, hogy "basszus, nem vagyunk egyedül". Hát már ezért is megéri ez talán.

A filmet még nem láttam, de életemben először érzem úgy, hogy el kellene menni felvonulni. Nem valakinek a zászlója alatt vagy ilyesmi, hanem csak úgy.

honlap: http://melegferfiak.blog.hu/
Interjú a film rendezőjével itt.

  

day 1