Wilson

Hétvégén elmentünk, és megnéztük Robert Wilson 1914 című előadását, ami egyrészt azért nagy esemény, mert még sosem láttam Wilsont (ellenben sok Európát járó barátommal), másrészt pedig mert hát ő mégis csak egy világsztár, rendezőben olyan, mintha teszem azt, Jeremy Ironst látnám élőben Hamletként. Az esti előadást megelőzte egy beszélgetés/nyilvános lecture is, ahol Wilson a pályájáról beszélt, és néhány fontos rendezéséről. Többek között megemlítette, hogy a vizualitásra és mozgásokra épülő színházi világa abból is sokat táplálkozott, hogy fiatal korában örökbe fogadott egy afro-amerikai siket fiút, akivel nem tudtak másképp kommunikálni, csak képekben és mozdulatokban. A fiú álmaiból, rajzaiból, az ehhez kapcsolódó hangulatokból sokat táplálkozott az a színház, ami ma Wilsont jellemzi. Mindez azzal a felismeréssel kezdődik, hogy az emberi érzékszervekre hagyatkozás lekorlátozza az esztétikai élményt, hogy nemcsak a fülünk hall, hanem a testünk is, hogy a nyelvvel csak a gondolatnak egy ki töredéke fejezhető ki. Hogy nem törvényszerű, hogy be legyünk zárva a nyelvbe. Ezért aztán Wilson legfőbb kifejezőeszközei a zene, a fények, az eszközök, a díszlet, a látvány, azaz a dizájn.

Néhány fontos rendezéséről is beszélt (The Life andTimes of Sigmund Freud, 1969, The Life and Times of Joseph Stalin, 1973, A Letter For Queen Victoria, 1974, Einstein on the Beach, 1976), ezek főleg a korai darabok. Sztorizgatós, rajzolgatós beszámolók voltak, a színpadterveket mutatta be egy nagy menedzsertáblán, képeket vetített, és tulajdonképpen olyasmikről beszélt, amiket a róla szóló könyvekből is meg lehet tudni. Kedvenc sztorim, hogy a Viktória királynőről szóló operában a királynőt a 88 éves nagymamája játszotta, akit azzal sikerült rávennie, hogy vállalja el a szerepet, hogy láthatja Európát, jelesül Párizst. Viktória végül azért lett napszemüveges a darabban, mert a mamát bántották a színpadi fények... 
Wilson nagyon jó előadó egyébként, magával ragadó, majdnem 120 percet beszélt egyhuzamban különböző performatív elemekkel tarkítva, mint például a megszólalása előtti kb. 3 perces totális csönd. (Igen, a színházi csönd meglehetősen fontos Wilsonnak…) Az előadáson a színházi élet apraja-nagyja ott volt, főiskolások a tanáraikkal, rendezők, zenészek, színészek, színháztörténészek, stb. Azon gondolkodtam, vajon mennyire kell nagy embernek lenni ahhoz, hogy egy kis beszámolóra ennyien legyenek kíváncsiak (ja, hát és persze a jegyárak a színházi előadások jegyáraival vetekedtek).

A mestert egyébként Eszenyi Enikő konferálta fel, aki kicsit benyalt a színházban jelenlévő Balog miniszternek (a színészek nem tapsoltak), és bejelentette azt is, hogy Wilson jövőre a Vígszínházban is rendezni fog. Ő az egyetlen színész egyébként, aki a Vígszínház részéről az esti koprodukcióban is játszott (a cseh és a szlovák nemzeti színház színészei mellett). Az 1914-et Wilson az első világháború kitörésének alkalmából rendezte, a bemutató pont a 100 éves évforduló hónapjában volt a Vígben. Az előadás a háború kitörésének előzményeit, megtörténtét és traumáját dolgozza fel burleszk (történelmi revü) formájában. A revü, mint forma nyilvánvalóan biztosít egyfajta ironikus rálátást az amúgy tragikus eseményekre, a szereplők fehérre festett arcú clown-ok, a két fő karakter (egy pici duci és egy magas vékony) Stan és Pan stílusban kommentálják végig (nem mindig, néha csak ott vannak) az eseményekben. Olyasfajta figurák, mint a reneszánsz festményeken a képből kitekintő figurák (van egy találó elnevezésük, de most nem jut eszembe). 

A háború tipikus jelenetei követik egymást kezdve a szarajevói merénylettől a háború végéig (sorozás, vonatkozás a frontra, vigasztalódás a kurvákkal, gyengélkedő, a tisztek megőrülése, a háború vége, stb.), a szereplők stilizált, charleston-szerű mozgáskultúrával közvetítenek egy teljesen elidegenített képet az eseményekről, és közben végig szól a néha idegesítően ható ragtime szerű muzsika. A szereplők három nyelven beszélnek (szlovák, cseh, magyar, ez a wilsoni interkulturalitás, illetve hát rámutatás arra, hogy a háború a mi közös nagy traumánk ebben a térsében), valamint ehhez még hozzájön a német, ami a darab elején a földből kiemelkedő "halálangyal" (Soňa Červena) nyelve. A halálangyal állandó szereplő, és mondhatni, ő a legkarakteresebb, időnként kommentál, adatokat mond a háborúról, de sokszor csak néz, figyel, és lassan, nagyon lassan átvonul a háttérben úgy, hogy mindenki őrá figyel.

A jelenetszériában vannak jól és kevésbé jól eltalált részek, sokszor a monoton beszéd miatt lankad a figyelem (például a gyengélkedős/hullaházas jelenetben, amikor a figura vontatottan közelítve a nézőtér felé beszél). Remek viszont a kurvás jelenet, Eszenyi és a másik színésznő más-más nyelven (de ugyanazt mondva) szidják egymást, miközben világossá válik, hogy mindketten pénzből élnek, és csak túlélni szeretnének (afféle vágáns Kurázsi mamák). Az egyik utolsó jelentben a lassan előrevonuló, monoton hangon kántáló gázálarcos sereg is nagyon hatásos, valamint Eszenyi Ime, hát megleltem hazámat című versét mondja el szaggatottan, drámai géphangon, miközben a zenekar a Hajmási Péter, Hajmási Pál című operettbetéttel szakítja meg minden egység után. Groteszk, vagy inkább bizarr hatás. Sokkal tragikusabb, olyan keserű magyar -- és giccses -- módon rémes, amilyen talán csak ránk jellemző.
nagyjelenete is, amikor József Attila:

Nagyon örülök, hogy láttam egy Wilsont, biztos, hogy (felvételről) meg fogok nézni többet. Egészen más élmény ugyanis elolvasni bármilyen elemzést, és végigélni egy előadást, és ezt nem feltétlenül a végigélés javára mondom, de a tapasztalat másságára. Ezzel együtt úgy gondolom, hogy az igazán jó színházaknak minálunk nincs mit szégyellniük Wilsonnal szemben, az élménye kicserélése viszont szükségszerű.

Fesztiválszezon

Betáblázott napok, lóvévirítás, és annak az illúziónak az előkészítése, hogy a jól megérdemelt szabadságot (majd valamikor) jól megérdemlem.
Miután végre megcsináltattuk az autót (ami nem luxuscikk, csak egy vacak, de mivel totálkáros volt egyszer, olyan, mint egy beteg szervezet, toldozgatni-foldozgatni kell), törvényszerűen bepánikoltam, valahányszor ilyesmi ér, úgyhogy elkezdtem mindenféle feladatokat elvállalni. Nem bánom, itt a fesztiválszezon, nincs is jobb, mint ide-oda elmenni, és azt (pénzért) megírni; kár, hogy túl kevés pénzért, annyiért, hogy sokan fel sem áldozzák emiatt a gondtalan és felelőtlen művészetben való élvezkedést. (A darabokról itt nem írok, egyrészt az egyiket még nem láttam, másrészt meg mindkettő majd megjelenik.) A fesztiválszezonnal együtt jön a vizsgaszezon, ami szintén emberközeli feladat, és némileg rutinosabb, kevesebb kreativitást igényel, ellenben több emberbarátságot, és időnként feldobható jó fej kollégákkal meg találkozásokkal.

Az viszont baj, hogy annyira fáradt vagyok már, hogy nem tanítok elég jól, persze ez is viszonylagos, mert most az a divat, hogy "bezzegazénidőben"-ezünk meg "ezekamaifiatalok"-ozunk ahelyett, hogy magunkba szállnánk, bár én mintha túl sokszor és túl mélyre szállnék magamba, mert még mindig úgy gondolom, hogy nem vagyok tanárnak való, herótom van a ballagástól, a szerenádtól, amint lehet, elhúzok az iskolaépületből, nem bratyizok, nem jófejkedek, nem megyünk ki meccset nézni, íratok vázlatot, hozatom a felszerelést, nem üldözöm a diákokat, hogy legalább egy kettest adhassak, és legfőbb eszközöm a szarkazmusom. Ma például az angolóra közepén négy darab mobiltöltővel legóztam magam előtt az asztalon, miközben a going to-t magyaráztam, a csoport persze röhögött, még az a lány is, aki sűrű "háteztnemhiszemel"-ek közepette könyörgött, hogy adjam vissza (mind a négy) töltőt, mert még fizika óra előtt okvetlenül fel kell tölteni a telefonját. Szemét vagyok, na. De ugyanakkor ma megkérdezte az egyik tanítványom, hogy nem akarom-e örökbe fogadni, mire azt mondtam, hogy de, csak az a baj, hogy itthon egy őrmester vagyok (persze nem hitte el, pedig de).

Demonstráltam a szabad művészetért, voltam színházas konferencián, és annyira felkészületlennek éreztem magam, hogy sikerült egészen ellazulni, és belátni, hogy nem én vagyok a leghülyébb (még így -- szerintem -- készületlenül sem, ami egyébként azt jelenti, hogy nem tízszer írtam át a szövegem, csak háromszor, és a harmadik a délelőtti plenáris előadások alatt történt), sőt, számomra igazából az ilyesminek nincs is igazán nagy tétje, a legfontosabb szerepem pedig az, hogy normális tanácsokat adhassak a fiataloknak, azoknak, akik még halálra izgulják magukat. Ez sikerült is, és annyira felbátorodtam, hogy (ha nem vigyázok) még a végén legközelebb fejből fogok beszélni.
Egy elég szánalmas szekcióban voltam egyébként, valami vezető italianista nő volt az elnök, akit semmi nem érdekelt, csak hogy sikerüljön beszerelnie a technikát (az ügybuzgó, szintén akadémikus férjével együtt, amúgy mindig elcsodálkozom ezeken a párokon, hogy vajon tényleg ilyen fennhordott orral kanalazzák vasárnap a húslevest is, hogy egyebet ne mondjak). Szóval úgy mutatott be, hogy nekem kellett elmondanom, ki vagyok (ki, hát senki), és még akkor is szereltek, amikor már öt perce beszéltem. Fel nem fogom, annak a pár embernek, aki megérti egymást és tud beszélgetni, minek konferenciákat rendezni, átküldenénk a szövegeinket, mindenki elolvasná, aztán simán elmehetnénk sörözni és traccsolni.

Mondjuk ha lenne miből; ez mostanában valahogy mindenkinek egy kardinális kérdés, mert sokat változott a világ, szerencsére olyan irányba is, ami nekem jó, bár különösebben nem tűnik fel, hiszen az egész eddigi életemet (amióta lehet) végiggüriztem. Ezen igazából az sem segített soha, hogy nem lett volna muszáj, én mindig úgy éreztem, hogy ez muszáj, aminek persze volt egy csomó egészségügyi hozadéka, de arra mindenképp jó (volt), hogy a közel tartott a földhöz. Most azt látom, hogy ha kicsit küzdesz, azért lassan-lassan némileg jobb lesz, nem, nem a pénzed lesz több, de valahogy megtanulod, hogy csak magadra számíthatsz, és ez a magabiztosság már rád van írva, és akkor hirtelen mindenki elkezd irigyelni, mert azt hiszik, meggazdagodtál. Pedig nem, vagyis de, mert soha többé nem érhet meglepetés azzal kapcsolatban, hogy mire vagy képes, még akkor sem, amikor nagy szarban vagy.

Falat kenyér

[unalmas énposzt]

Nagyon kellett már ez a szünet, de ez nem is szünet, hanem szabadságnak álcázott itthoni munka. Nem is tudok kikapcsolni, jár az agyam, ideges mindenem, és legszívesebben törnék-zúznék néha. Nem tudom, hogy ez nem az elkésett téli depresszió-e, vagy annak valami utózöngéje.
Javítom a próbaérettségiket, keserű vagyok miatta, mert úgy érzem, hiába próbáltam mindent elkövetni, ezek vacakok. Na jó, nem mindegyik, de hát....
Érdekes, hogy a végzős osztályokkal valahogy minden évben megromlik a viszony, vagy legalább is kiéleződnek bizonyos ellentétek, olyannyira, hogy tényleg csak az segít, ha az ember megpróbálja szigorú munkakapcsolatnak felfogni az egészet. Valahogy hiábavaló minden baráti ösztönzés, kérlelés, szigor, lelkesítés, motiválás, a lázadás csúcsa és az érettségi év egybeesik, nincs mit tenni. Persze jövőre ez már a tavalyi hó lesz, és tudom, hogy hálás, szeretetteljes e-maileket fogok kapni arról, hogy de jó is volt "az életről" beszélgetni, bezzeg most meg csak a számok, a számlák és a képletek. De mint minden évben, most is kurvára elfáradtam, és alig várom, hogy vége legyen. Egyáltalán nem vagyok tanárnak való, szoktam mondani, ez csak egy véletlen baleset volt, és menjen mindenki az iskolán túlra gyorsan. Szerenád idén sem lesz, csak kis szolid sörözgetés azokkal, akik még a vizsga után is kíváncsiak rám (nem sokan szoktak lenni...).

Mindjárt indul viszont a fesztiválszezon, vannak már jegyek, lesznek utak ide meg oda, és mindenféle kulturális élményekkel fognak megtelni a hónapok (mit nyafogok, amikor végre telik ilyesmire, igaz, másra nem, de éljen a pedagógus életpályamodell....) --  de előtte még megpróbálok eleget tenni az összes vállalt kötelezettségnek. Igen, a számlatömbön látszik, hogy ilyenkor, az évnek ebben a szakaszában azért már csurran-cseppen ez az, és nem csak a favágás van. Csak ilyenkor meg olyan nehéz letenni azt a rohadt baltát, de tényleg.   

Az egyetem haldoklik csendben, még a februári vizsgáztatást sem fizették ki, és majdnem vége a félévnek, de még szerződésem sincs. Vajon lesz-e pénz. A tanszéki titkárság ajtajáról egyszer csak lekerült a titkárnő névtáblája, aki a félév elején érkezett. Neki, gondolom, előbb lett elege abból, hogy tojnak a fejére.....

Demokrácia

Nincs nagyon kedvem blogot írni, egyrészt bosszant az üresség magam körül, és nem akarok benne részt venni, másrészt ez az időszak inkább a befogadásra alkalmas, azt hiszem. A nyilvánosságból pedig pont elég, amit hétfőtől péntekig ki kell bírni, meg kell élni és meg kell oldani.

Történt, hogy a nemzeti ünnepen az osztályom néhány tagja nem tartotta be a házirend vonatkozó passzusát, azaz (figyelj!) nem húzott szoknyát az ünnepi műsorra. Igen, nálunk ez házirendi pont, hogy a lányoknak szoknyát kell húzni, megszavazta a tantestület, minden érv és tiltakozás ellenére meglehetős többséggel.
A nemzeti ünnepek (a kiöltözős alkalmak) kardinális pillanatok a mi iskolánk életében, hiszen egy antidemokratikus rendszerben mi más marad, mint a tekintélyelvű nyomásgyakorlás kiemelt alkalmakkor.
Szóval nem vették fel azt a rohadt szoknyát, mondjuk kábé hárman. Az egyikük fekete harisnyában volt (azt hiszem, a házirend a testszínűt írja elő, bár ebben nem vagyok biztos), és ünnepi rövidnadrágban (van az a miniszoknya hatású kis cucc). A másik kettő fekete nadrágban.
Az egyes számú jelöltet még a műsor kezdete előtt kizavarta az igazgatónő (igen, biztos hatalmas büntetés volt neki, hogy nem kellett végignéznie a műsort), majd nagy dörgedelmeket tartott az ünnepség után, végül hétfőn behívatott engem, külön, hogy beírtam-e már az igazgatóikat.
Igen, engem, külön, nyilván rám van írva, hogy tojok a szoknyára, nincs is szoknyám, csak azt hiszem, kettő, de egyik sem a szabvány szerinti térd alá két ujjnyival érő.
És nyilván a magatartásomból következik az, hogy az osztályom is így öltözködik, hogy tojnak a szabályokra és önmegvalósítanak.
(Az egész történetről egyébként a nagymamám és a sógornője jutnak eszembe, akik társaságában a fél kamaszkorom azzal telt, hogy meg akarták mondani, mit vegyek fel, hogyan járjak, ne lépjek túl nagyokat, rúzsozzam a szám, és ne járjak úszni, mert túl széles a vállam, és az nem lányos....)

Summa summárum, nyomára beírtam a rövidnadrágos lánynak az igazgatóit, meg annak a két delikvensnek, akire nadrágosan emlékeztem. Körítésnek természetesen elmagyaráztam, mi miért történik, és félreértés ne essék, előtte is megbeszéltük, hogy meg lehet szegni minden szabályt a világon, de a következményekkel számolni kell. Én is ezt tettem annak idején, különös tekintettel a hülye szabályokra.
Mivel az emlékezetemre hagyatkoztam a büntiosztáskor, volt -- teljesen jogosan -- elégedetlenkedés, de erre nem tudtam mit mondani, mit hogy én így emlékszem, és ezt a hibaszázalékot csak úgy lehet kikerülni, ha legközelebb tételes feljegyzéseket vezetek arról, ki mit visel. Vagy lefotózok mindenkit. Hozzátettem, aki még úgy érzi, jár neki a megrovás, jelentkezhet. - De hát ki az a hülye, aki jelentkezni fog?!- kérdezték. Mondtam, hogy hát én gyakran tettem ilyet tinikoromban, és most is megtenném, mert ezzel egyrészt szolidaritást vállalnék, másrészt elmondanám a véleményem erről az egész szituációról.

Két napon belül még ketten jelentkeztek az igazgatóiért.
Nekem azt hiszem, nem kell ennél nagyobb büszkeség jelenleg.
Hajrá fiatalok, maradjatok ilyenek.

Passzivitásomat olvasásba fojtom, Stephen Hawkingtól Robert Wilsonon át a feministákig és a színháztörténetig mindent. Film vonatkozásában ez Fassbinder és az utóbbi évek magyar filmtermése.
Valamint megvettük nyárra az összes fesztiválbelépőt, és betáraztuk.  

Láthatatlan

Én nem tudom, hogy ez embertípushoz (ó, istenem, de utálom ezt, hogy típus) vagy foglalkozáshoz vagy rasszhoz vagy bőrszínhez köthető, de valószínűleg egyikhez sem, sokkal inkább a seggfejséghez és az önzéshez, a menthetetlen egocentrizmushoz köthető az a probléma, hogy nem hallgatjuk meg egymást, hogy a vélt vagy valós törődéshiány odáig fajul, hogy tényleg, baszki, Csehovnak van igaza, és senki nem hallja meg a másikat. Persze úgy tűnik, mintha igen, de mégsem, és megvalósul az, amit eddig groteszk drámai fikciónak gondoltuk, hogy egymás mellett beszélünk el, párhuzamos monológokat folytatunk olyan profin, hogy ezeket dialógusnak hisszük.
Így hát baromira nem csoda, ha az ember, aki ezt felismeri, végül hazamegy, és magára zárja az ajtót. Ami persze szintén nem jó megoldás.

Nem tudom, mi a megoldás a problémákra a világban, nem én vagyok az orákulum, de az kurvára biztos, hogy az önámítás, a bizalom az érdeklődésnek valódi beállított közönyben nem vezet sehova. Persze nincs azon mit csodálni, hogy ezt a nihilt, ami itt van, tényleg nem lehet mással áthidalni és leplezni, mint az ostoba hittel abban, hogy az emberek valóban érdeklődnek egymás iránt. Nem, rohadtul nem érdekel senki senkit, ez tényleg egy kibaszott Csehov-dráma, és az benne a szép, hogy tényleg, ez pont az a kemény, groteszk komédia, amit ő is akart, nem pedig az a naftalinos, önámító szarság, amivé végül tették, hogy elfedjék a keserű lényeget.
 

Hiánypótlási kísérletek

Mivel régóta akartam pótolni amerikai irodalombeli hiányosságaimat, egy szuszra elolvastam a 90-es évek két nagy slágerét, Bret Easton Ellis Amerikai psychóját és Chuck Palahniuk Harcosok klubját. Az előbbit még a tesóm polcán fedeztem fel nagyon régen (fogalmam sincs, honnan szerezte be, nem nagyon volt kortárs irodalom rajongó tudtommal, majd a következő borozáskor megkérdezem), az utóbbinál meg érdekelt, hogy ez most irodalom-e vagy inkább a filmre koncentráljak.

Az Amerikai psycho ugye a perverz és kegyetlen jeleneteivel vált hírhedtté. Én meglepődve tapasztaltam magamon, hogy ezek a részek engem, mint olvasót, egyáltalán nem zaklatnak fel, persze 2015-öt írunk, és én is sokat változtam ártatlan olvasó korom óta, de inkább az izgatott, mennyire gáz világ is ez.... és hogy mennyire valós. Bateman a regény elejétől a végéig úgy viselkedik, és úgy él, ahogy és ez senkinek fel nem tűnik. Hiába tesz utalásokat a gyilkolási ösztönére és a perverzióira, senki nem tartja ezt összeférhetőnek az életvitelével, az anyagi helyzetével és a társadalmi pozíciójával. Vagy ha annak is tartják, nem akarnak konfrontálódni a valósággal. Bateman ezért teheti, amit csak akar. A társadalom, a környezet tehát legalább annyira felelős, mint Patrick, az antihős, aki -- ahogy a regény interpretációi tartják -- a fogyasztói társadalomból való menekülési kísérleteképpen kínoz lányokat. A reklámok, a ruhamárkák, a videókölcsönző, az éttermek pedig persze mind annak a fényűző életnek a szinonimái, amik elfedik ezeket a patologikus állapotokat - amik egyébként ma is fennállnak. A pénz mindent betemet. Az például, ahogy a fejezetekben látszólag teljesen ésszerűtlenül közhelyes és egyszerű popzeneelemzések vannak, teljesen jól tükrözik azt az őrületet, amit a regény reprezentál, minden áru, értéke semminek nincs, hol van már a tavalyi hó. Elviseljük a társaságot meg a családot, mert ez a norma és a sikk (hogy pl. puccos helyekre lehet hordani őket kajálni), de valójában halálra idegesítenek minket, mert megzavarják a kényelmes magányt és a kiharcolt individualizmust.
Mindez olyan halálos közönnyel (vö. minimalista próza) kerül bemutatásra, mintha csak egy kéregető hajléktalan mellett mennénk el szenvtelenül a nyugati aluljáróban.

A Harcosok klubja más metaforákkal/szimbólumokkal dolgozik, a klub a kapitalista, fogyasztói, művi világban a valóság, ahol hús-vér a fájdalom és az érzések, és amivel enyhíteni lehet az egész életet átható álmatlanságot, alvásképtelenséget és nyugtalanságot. A fizikai lehatolás/behatolás/áthatolás a húsig az egyetlen igazi dolog, ami létezik, és ami talán elérhető, bár bizonyára ez is csak egy illúzió, hiszen a szétvert orr meg az elrepedt borda sem szabadít meg a fájdalomtól.
Az embernek már nem elég az őrület, hanem őrület ÉS alternatív identitás kell ahhoz, hogy valahogy el lehessen viselni a kátyút és a káoszt, ami odáig vezet, hogy a Nemezis-terv keretében felrobbantsuk az egész kócerájt. Csak azt nem vesszük észre persze, hogy ennek a borzalomnak mi is okozói vagyunk, és ezért az önpusztítás is, mert releváns válaszaink már nincsenek arra, ami van. Túl vagyunk a pián, a drogot meg mindenféle tudatmódosítókon, próbáljuk a "jót követve" megszerezni az üdvösséget (ld. segítő csoportok és relativizált problémák), de ez is csak egy önámítás, mert már csupán az is, hogy reggel felkelünk, az őrület felé sodor minket. Ez volt a 90-es évek, ez a 2000-es évek és a 2010-es évek is talán.
Tényleg nem marad más megoldás, csak egy Nemezis-terv.

Birdman avagy a mellőzés meglepő ereje

A címben Riggan Thomson (Michael Keaton) mellőzéséről van szó, aki színész, régen szuperhős filmekben tűnt fel, ami később is kísérti a karrierjét, folyton a Birdman beszél a fejében, és arra figyelmezteti, hogy ha vállaln
á a széria sokadik részét is (meg valóságshowkat, stb., vagyis ha szépen besimulna a 21. századi celeblétbe), mocskosul meggazdagodhatna, és minden rendben lenne.
Thomson azonban a Broadway-n akar színházat csinálni, darabot írt tinikori kedvenc szerzőjének könyvéből, és minden áron sikerre akarja vinni. A főszereplő persze ő maga, és (ó, mily véletlen) a záró monológ pont a mellőzöttségről szól, ami megsemmisíti a létet, és az egyetlen megoldás az öngyilkosság.

Thomson ellenpontja a filmben Mike, a hiperrealista színpadi színész, aki elég arrogáns, annyira nem is jó, viszont hihetetlenül magabiztos, és nem érdekli senki véleménye. A piálás eljátszásához valóban piálnia kell, a darabbeli szexjelenetekben tényleg/igazából akcióra kész, és a fájdalom érzetéhez tényleg be kell törni az orrát. Edward Norton remekül adja a method acting paródiáját, kár, hogy amerikai színészként (és egyébként sok szerepében használva ezt) ez felületes karikatúra marad. A filmben egyébként nincs is ellenpontja, hiszen nem igazán derül ki, Thomson mennyire jó színész, a fókuszban az a kínlódása áll, amivel minden áron a figyelem középpontjában maradjon egy olyan alkotásban, amit ő magas művészetnek vél. Eszerint a kontextus szerint a Broadway az amerikai színjátszás fellegvára ("ezen a színpadon még Marlon Brando is játszott"), viszont a kritikusok dönti el, mi a jó színház, és mi nem az.

Thomson magánélete és a színészete természetesen összemosódik, a felesége elválik tőle, mert összekeveri a rajongást és a szerelmet, ex drogos lányával pedig állandó a generációs konfliktus, mert azelőtt sosem volt jelen az életében, meg mert mérhetetlenül önző. Ráadásul a kortárs populáris kultúrát, a jelenlét lehetséges tereit (twitter, facebook, instagram) -- művészi gőgből -- magasról lenézi.

Fel nem fogom, miért jelölték Keatont a vígjáték kategóriában Oscarra, hiszen a film a saját határait nem ismerő ember tragédiájáról szól, igaz, ironikus módon. Thomson, hiába hadakozik, nem tudja kiverni a Birdmant (régi karrierje és felszínes élete jelképét) a fejéből, az emberek ezzel azonosítják, tulajdonképpen a színházába is emiatt mennek be. A madárember figura egyébként baromira komikus, nem csak szuperhősnek, de karriernek és önreprezentációnak is, mert egyszerre juttatja eszünkbe Icarust (aki a hübrisz/túlzott ambíciói áldozata), Csehov sirályát (mint a művészi önmegvalósítás jelképét) és a palimadarat. Thomsonra főleg az utóbbi jelentés passzol (illetve a többi kifigurázott értelmezése), lévén hogy a saját kis köreit futja, és mindenkit földbe döngöl, aki megpróbálja megkérdőjelezni a szándékait és a tehetségét. Mondjuk a földbe döngölt szereplőket (a kritikus és a rivális színész) ez még egyáltalán nem teszi szimpatikussá.
A Birdman figura ráadásul ironikusan arra is rámutat, hogy Thomson legsúlyosabb gyarlósága az, hogy egyfolytában mások fölött valónak (szállónak) gondolja magát. 

Thomsonnak a darabját is csak úgy sikerül sikerre vinnie, hogy a záró tragikus jelenet (ó, method acting) túl élethűre sikerül, és a valódi lövedékek a revolverben megteszik a hatásukat. Ez a siker persze kétséges, hiszen a vérnek inkább szól, mint bármiféle művészi teljesítménynek.
A kódából akár lehetne tragédia is, de végül a kórházban, befáslizott orral ébred, és amint belenéz a tükörbe, kiderül, hogy új, horgas orrával immár végleg azonosult a madáremberrel. A film legjobb jelenete az, hogy amint a tükörben vizsgálgatja az arcát, egyszer csak meglátja a madárembert, aki a kórházi vécén ücsörögve egyszer csak lehúzza a vizet. Nem szól semmit, csak lazán ürít.
(Ez a jelenet egyébként hasonló ahhoz, ahogy a Fekete hattyúban képileg felvezetik a groteszk és ijesztő sötét tollazatot...)

Még annyi, hogy a film nem a művészi önmegvalósítás tragédiájáról szól szerintem, hanem arról, hogy az ember mennyire szánalmasan vágyik az életében az elismerésre. Nem, nem az őszinte elbírálásra és kritikára, hanem a sikerre, mert ha nincs sikere/elismerése, nem is létezik. Játékossá, színésszé tesz minket az az igény, hogy minden eszközzel kivívjuk ezt az elismerést. 
Thomson régimódi exhibicionista, nincs jelen a világhálón, de végül az is eléggé hangsúlyos, ahogy a lánya révén twitterel, illetve a videóját tízezrek nézik meg a youtobe-on (nem, nem a színdarabot, hanem egy idióta meztelen ámokfutást). Mi viszont mai exhibicionisták vagyunk (bár nem színészek), naponta számoljuk a lájkokat, nézzük a kommenteket, írjuk a blogunkat -- és ez a bejegyzés ezzel gyakorlatilag vissza is utalt önmagára...