Fesztiválos

Elég régen volt már, hogy lelkesedtem a fesztiválokért, és magam is csodálkozom, hogy volt ilyen időszak. Mondjuk ami a szociális érésemet illeti, elég későn jött és elég lassú is vagyok benne, 9-10 évvel később jelentkeztek olyan dolgok, amiket mások már rég megéltek - ilyesmi volt az aktív fesztiválozás is. Mondjuk a sátorban alvós, bokorba pisilős, nem zuhanyzós verzióig sosem jutottam el, annál én kényelmesebb és finnyásabb vagyok - sátorban is csak párszor aludtam életemben, ennek zöme is a mama kertjében történt, kalandvágyból (muhaha). Mondjuk fesztivál idején, szóval számít.

Hogy miért maradt abba még ez a könnyített verzió is, annak több oka is lehet. Az egyik a pénz: iszonyatosan felmentek az árak, és erre egyszerűen sajnáltam. A másik a kényelem, mármint hogy meguntam tolongani, sorban állni, izzadni, koszolódni. Meg ott volt a kiégés és a fáradtság is.

Jó kis fesztiválokra jártunk egyébként: a Veszprémfestre (ezzel az lett, hogy túlságosan popos lett az ízésünknek, és drága is), a Paloznaki Jazzpiknikre (ugyanaz, illetve ez még inkább sznob lett, és a teljes Balatont leuralta Mészáros és köre), az Ördögkatlanra, valamint egyszer voltunk a Művészetek Völgyében is. Az előbbivel az lett a gondunk, hogy tizensok éve ismétlődnek a programok, ugyanazok a megújulni képtelen rocksztárok lépnek fel, a fenének volt kedve tizenötödször is megnézni ugyanazt a Quimby-koncertet. A színházi előadásokra pedig nem nagyon tudtunk bejutni a sorszámos rendszer miatt. (Egy ideig kaptam szakmai jegyet, aztán leszúrtak, hogy ennek ellenére 'kritizálok'--ez a munkám, ugye--, úgyhogy onnantól fogva napijegyet vettem, illetve idén és tavaly is fellépek, de nem kértem a bérletet.)

Nahátszóval mindez nagyon fennhéjázón hangzik egyébként, holott az igazság csak valószínűleg annyi, hogy éppen hogy belejöttem kicsit a fesztiválozásba, már ki is öregedtem belőle. Az Ördögkatlant azért most is követem, itt van közel, olykor támad egy kis nosztalgiám, holnap le is megyünk. Ám amikor tegnap bepiált fiatalokról olvastam a csoportban, akik a falusi macskákat akarták alkohollal itatni, akkor azért meggyőződtem, hogy nem kell nekem ott lenni tartósan.

A Thealterre sok év kihagyás után mentem vissza (tavalyelőtt kényelmesebben és kettesben, most egyedül és gyorsan), és bár ez is sokat változott, még mindig nagyon szimpatikus. Egyrészt tök olcsó (hol kapsz 3000-ért színházjegyet), másrészt felvonultatja az erdélyi és a vajdasági társulatokat is. Nincs nagy tömeg, a színvonal oké, meg úgy általában, tök barátságos az egész. Idén azon gondolkodtam el, hogy vajon régen is ennyi boomer korú volt, mint most (én a szegedi fiatalságra emlékszem, mi is ott nyomultunk, most viszont a tisztes polgári közönség látogatja az előadásokat, köztük sem az "értelmiségi elit", a város apraja-nagyja nyaral ilyenkor, gondolom). Én személy szerint ezen a fesztiválon láttam először Pintér Bélát, Ladányi Andreát, Fehér Ferencet, a Forte Társulatot, a tanárainkkal együtt jártunk előadásokra és tök jó volt - szóval nyilván van bennem némi romatikus nosztalgia a fiatalkorom iránt is. 

Idén öt előadást láttam zsinórban. Jobb lett volna okosabban válogatni, de majd legközelebb.

Az Apertúra Brománc című előadása a férfimintákat járta körül: egy fiú baráti társaság (plusz két csaj) összejön egy hétvégére, jól berúgnak, és szép lassan kibuknak a régi sérelmek, konflktusok, de leginkább az, hogy egy kivételével mindegyik pasi egy frusztrált f@sz, kivéve egyet, akiről meg azt suttogják a háta mögött, hogy biztos buzi. Az első félórában részeg ordítozás ment valami technózenére (= bulizás), utána volt némi lájtos pszichológia, traumák meg woke-ozás, és még egy zsidó nagypapa is befigyelt. Kár a témáért, a srácok ezt picit összecsapták.

A KV Társulat és a Maszk Egyesület A színházcsináló című előadása (Thomas Bernhard szövegére alapozva) a színházcsinálás mikéntjéről metázott egyet, a vezető színésznő önmagának rendezett jutalomjátéka volt ez. Én egyébként élveztem, és bár a nézők szétröhögték, az abuzív művészetcsinálás azért elég fontos téma (a szöveg meg nagyon jó), de ezt a produkció nem nagyon tudta érzékeltetni, mert akkor nyilván önreflexívnek kellett volna lenni. Volt azért ordítozás, kulcsdobálás (vö. Eszenyi Enikő), de mindez valahogy nem szállt alá az üzenet szintjére, maradt szórakoztatás (vö. Pintér Béla újabb előadásai). 

A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Négy falon innen és túl című lakásszínházi előadása a fiatalok párkapcsolati konflktusáról szólt: a fiú a jobb élet reményében disszidálni akar, a lány meg maradni, ezen elvitatkozgatnak egy lakásbelsőben. Tök fontos téma ez is, de valahogy a motivációk nem derültek ki, ennek megfelelően a dolog drámája is rejtve maradt. Cserébe jó hosszú volt, elmentünk a tengerpartra (a szobából a Grand Café kávézó részébe), aztán vissza, majdnem happy end lett, de végül mégse. Később kiderült, hogy itt az otthon fogalma lett volna a középpontban, nekem inkább a párkapcsolati bénázás volt ott.

A Közszín Kollektíva és a Freeszfe Freudból is megárt a sok? vitaszínháza azt tematizálta, hogy vajon mennyire túlpszichologizált az életünk, kell-e mindenkinek pszichológushoz járnia és tényleg muszáj-e szanaszét metázni az életünket. Nem tudom, jártatok-e már vitaszínházban: a lényege, hogy megnézünk pár provokatív jelenetet, és utána irányított vita van. Ez elég érdekes volt, bár a moderálást/beszélgetésirányítást még gyakorolni kell a fiataloknak, hogy ne legyenek annyira tankönyvesek a "szóval akkor te úgy gondolod..." kezdetű reakciók, és hogy mederben maradjunk. (Erről majd az irodalomterápiás blogomban írok hosszabban is, mert jó szempontok merültek fel.)

Végül a Sarolta Kulturális és Közéleti Tér és a Soharóza Kislányom, mondd, hogy nem igaz - történetek a hátországból című előadását láttam, ami Polcz Alaine és Gyarmati Fanni írásaiból állt össze. A szovjet katonai erőszak fontos téma, elég sokat beszéltek róla az utóbbi időben, és nem baj, hogy van új interpretáció - na, de az legyen interpretáció. (Nálam műveltebbek biztos eddig is jól tudták, hogy a Soharóza egy kísérleti kórusformáció, rendszeresen dolgoznak színházban, koncerteken és lépnek fel itt-ott, jelen előadásban a zenei hátteret adták, orosz és magyar katonadalokat, siratókat, stb.) Itt a három színésznő fekete ruhában egy-egy széken ülve monologizált, miközben középen egy konyhapulton gulyáslevest főztek, amit végül fel is tálaltak, de senki nem evett (ah, mennyi szimbólum). Az van, hogy engem most már nem elégít ki az, amikor (az amúgy megrázó, de semmiképp se szépirodalmi) szöveggel próbálják elvitetni a showt, mert ahhoz azért 1) nagyon jó szöveg 2) nagyon jó színészi játék kell (de még így se szeretem ezt a feketébe burkolt gyászt úgy igazán). 

Szívesen megnéztem volna még a Lassant és A Tíz hónap Babilon-ügyet Fullajtárral a nagymamája könyvéből, de nem lehet mindent, ugye. Ja, és hát egyébként Jocó bácsi darabja, a Kamaszharc is szerepelt a fesztiválon - sőt, maga a producer is tiszteletét tette, amit egy Reelsből tudtam meg, nem pedig az oldaláról. (Az előadásról az hírlik, hogy sokkal jobb anyag lett, mint a könyv.)

Tanulságok: 

Fel kell zárkóznom a kortárs művészetből, amit egyébként a nyár elején elkezdtem úgy, hogy a rendelkezésemre álló sok-sok felvételt elkezdtem megnézni. (Minek gyűjtöget, ha nem nézi, ugye.)

El kell olvasnom a kurrens szakirodalmat, főleg azokról a műfajokról, amelyekről kevesebbet tudok.

Nem baj, ha eltöltök némi időt egyedül, jót tesz nekem. Régen szerettem ezt, csak idő közben elfeledkeztem róla. Persze az is nagyon jó, amikor együtt ventilláljuk ki a dolgokat...

[Úgy képzeltem]

Úgy képzeltem, hogy lesz egy nyugodt hetem, amikor csak olvasok, írok, megnézek pár filmet, főzök, várom haza a többieket, satöbbi, aztán azt történt, hogy...

...hétfő délelőtt, a napi teendők elvégzése után, miközben a napfényes teraszon a legnagyobb nyugalommal műveltem a tudományt, egyszer csak jött egy sms, hogy letiltották a bankkártyámat.

A családban és az ismerősi körben ez többekkel megtörtént már (ismeretlen eredetű dubaji vásárlásindítás, egyebek), szóval megpróbáltam felhívni a számot, ami nem jelentkezett, úgyhogy beslattyogtam a legközelebbi bankfiókba. Ismeretlen eredetű kaliforniai vásárlásindítás. 

A hölgy nagyon kedvesen elmondta, hogy a kártyát bármilyen gyanús tranzakció esetén azonnal tiltják (el is képzeltem fejhallgatós banki alkalmazottakat egy nagy teremben, amint egész nap monitorokat bámulnak, ahol az teljes magyar lakosság bankkártyadatai futnak). Ha később kiderül, hogy a tranzakciót az ügyfél indította, akkor oké, ha pedig nem, akkor új kártya. Mindez csak azért nagyon kellemetlen, mert jövő héten megyek nyaralni, úgyhogy lehet, hogy egy hétig kitartott leszek.

Tanulság: mindig tartsatok magatoknál megfelelő mennyiségű készpénzt!

Szóval ez volt az az esemény, amivel a heti pechszéria beindult. Miután a rajtam lévő gyöngyös karkötő is ripityára szakadt a bankban, azért még türelmesen végighallgattam a megtakarítási és befektetési lehetőségeket (a tanári fizetésemből kellene mindenre IS félretenni, miközben a független sajtót meg a demokráciát is támogatom), megígértem, hogy a (az ezévi ösztöndíj miatt kivételesen) számlámon lévő számottevő összegből lekötök valamennyit, aztán kiléptem a bankból, és megláttam a viharfelhőket.

Arról most nem szólok, hogy itt is mekkora viharkárok keletkeztek, de két napig (kisebb megszakításokkal) folyamatosan ömlött az eső, ezért szerdáig nem jutottam el az autószerelőhöz, aki az évi rendes nyaralás miatt átnézné a kocsit.

Helyette elmentem (elúsztam) a közeli bankautomatához, mivel szerencsére van egy másik bankkártyám. Az automatát éppen töltötték, ezért vártam, majd magamhoz vettem némi készpénzt, amiből majd ki tudom fizetni az autót, valamint tudok biztosítást kötni a nyaralásra. Ez végre megnyugtatóan hatott rám.

Cserébe viszont eltört egy cső a vécében, az illetékes szerv pedig két napig nem tudta eldönteni, hogy melyik vízóra kinek a feladata, ezért a cucc türelmesen csöpögött egy dobozba, mígnem tegnap este hétkor végre ideért az ismerős vízvezetékszerelő, és fixálta.

A héten még kellemes baráti összejövetelen voltam, ahol megtudtam, hogy volt kollégánk, aki a fiatal lányok iránt erős rajongást táplált, nyugdíjba vonulása után végre be tudta fejezni 630 oldalas erotikus regényét, amelyet természetesen saját élményei ihlettek. Volt könyvbemutató, dedikálás a könyvhéten, minden csuda, a szerző természetesen névtelen, de azért, ha valaki ismeri, jól beazonosítható.

Kedvem lenne kicsit hekkerkedni, és a megfelelő linkeket elküldeni néhány volt diákomnak, akiket mindig az osztály előtt köszöntött fel puszival a névnapjukon, vagy akiknek a szerelmi életéről faggatózott töriórán. 

Utánaolvastam a vén kujonnak egyébként (és emlékszem is, hogy anno folyton azzal jött, hogy íródik a nagy mű). Fő ihletforrása a Veszedelmes viszonyok, a regénye főhőse természetesen egy őt megtestesítő francia(!)tanár (Valmont), aki barátjának, Tivadarnak írt leveleiben számol be szerelmi kalandjairól. Sőt, a regény a tanári pályához kapcsolódó társadalmi kérdésekkel is foglalkozik (kiégés), valamint páratlan módon tárgyalja az irodalomban oly elhanyagolt tanár-diák szerelem témáját. Hétköznapi (és romantizált) pedofília, ugye. (Az új regény is készül, amelyben a főhős és barátai a covid idején történetekkel szórakoztatják egymást egy balatoni nyaralóban. Igen, ez a Dekameron, de sebaj, kellenek a nagy elődök, a téma Boccaccio nyomán itt is garantált.)

A fenti opusz (és az aktuális olvasmányaim) kapcsán egyébként egész héten azon gondolkodtam, hogy vajon én öregedtem-e meg és váltam válogatóssá, vagy tényleg ennyire megnőtt az igénytelen minősésű szövegek száma. Hol vannak a szerkesztők, lektorok, korrektorok, szövegjavító munkások? Ha még vannak, a szerzők miért nem hallgatnak rájuk?

Én már nagyon régóta nem gondolok arra, hogy bármilyen irodalmi jellegű szöveget publikáljak, viszont az iskolában észrevétlenül afféle hozzáértő lettem a témában, vagyis viszonylag sok diákírást kapok ismeretlenektől is annak ellenére, hogy szerintem elég keményen megmondom, ha valami szar. Ez régen is így volt, elég sok diákot megbántottam, voltak, akik nem álltak szóba velem többet.
A módszerem idő közben annyit finomodott, hogy először tisztázzuk, ki a célközönség, mert ha az illető csak magának ír, akkor oké a bármi is. Ha viszont olvasókat szeretne, azzal jár bizonyos felelősség, és hát muszáj valamiféle minőséget felmutatni, közben meg tanulni, gyakorolni, olvasni. Ez az a mondat, ahol a legtöbben otthagynak, mert pl. olvasni egyáltalán nem szeretnének. Akik viszont maradnak, azokkal azért jókat lehet dumálni irodalomról, könyvekről, írókról.

Hát ez van most, várom, hogy esetleg a héten még megjöjjön az új bankkártyám, és várom a további csapásokat is, hogy ne a nyaralásra jusson belőlük.

(Mai terv: elolvasom Bíró Zsombor Aurélt, és megnézem a Vanyát Andrew Scottal, mielőtt a bankártyacsere miatt kidob az NT előfizetés.)

[nem a mi teraszunk, de az is szép]

A képzésről

A képzésről szerettem volna régóta írni.

Két okból kezdtem el két éve: egyrészt nagyon szerettem volna még tanulni, és úgy gondoltam, ez jó módszer lesz a tanári (és egyéb) kiégés ellen. Másrészt szerettem volna még valamilyen pénzkereseti lehetőséget, hiszen a tanári fizetés vacak, a tankönyvírás éppen kifutott, cikkekből és kritikákból meg nem lehet megélni. A kezdetek óta már tudom, hogy volt egy harmadik ok is: szükségem volt valamiféle terápiára nekem is. 

Ez utóbbi igény szerintem a mostani pillanatig is fennáll, jó lenne eljárni valakihez. És miközben markáns véleményem van azokról, akik a saját elakadásaik miatt akarnak terapeuták lenni (ezért van olyan sok pszichológushallgató manapság), nálam is részben ez a helyzet, bár azt gondolom, hogy némileg vastagabb önismerettel és önreflexióval kezelem ezt, és az általam vezetett terápiák, foglalkozások vagy az egész tevékenység végül nem rólam fog szólni. Viszont ha minden jól megy, a szupervíziókon majd kaphatok valamit, ami nekem is hasznos.

Szóval a képzés. Ezzel a típusú képzéssel most már bárhol lehet találkozni, de annak, amit én végeztem, a szakmai része szerintem nagyon erős, főleg az önismereti csomag. Ha jól tudom, sehol máshol nincs ez a száz órás folyamat, pedig valóban nagy szükség volna. rá. A mi esetünkben a létszám már elég magas volt (20+ fő), ezért nem mondom, hogy mindenki ki tudott bontakozni, de arra mindenképp jó volt, hogy megismertük egymást, megtanultunk csoport előtt beszélni, szóval hogy összességében kipróbálták rajtunk (kipróbáltuk), mi az, amit majd csinálni fogunk. Tartottunk egymásnak foglalkozásokat is, elég erős módszertani alapokat és ötleteket kaptunk. 

A másik két fontos modul a pszichológiai és az irodalmi képzés. Az elsőt (és a másodikat is) helyi oktatók látták el jobb-rosszabb színvonalon. A pszichológiához nem értek, de azt azért fel tudtam mérni, mennyire kevéssé hasznos az, amikor az oktató (online) személyes anekdotákat oszt meg velünk a praxisából vagy képtelen házi feladatokat ad rövid határidővel. A szakirodalom-ajánlás mindenesetre jó volt, összeszedtem egy csomó könyvet, már csak idő kell, hogy mindent elolvassak. A fő irány pl. Yalom és Rogers voltak, a magyarok közül Rudas János meg Tringer László.   

Az irodalmi rész slendriánsága nyilván sokkal jobban idegesített, főleg az az oktató, aki mind a négy féléven végigkísért bennünket, de nem mondott semmit, viszont (30+ éves oktatói tapasztalatával) gyakorlatilag egy normális kurzusleírást is képtelen volt összerakni. Amikor jobb kedvem volt, ezen sokat röhögtem, máskor meg bosszankodtam, hogy ezzel mennek el a szombatok, mert persze az élő órához mindig ragaszkodott. Az ún. alkalmazott irodalomtudomány képviselője, ami esetében azt jelenti, hogy bűntelenül szidhat minden elméletet, beszélhet parttalan marhaságokat órákig arról, mennyire bántja, ha a hallgatóinak nem ugyanazok a kedvenc olvasmányai, mint neki. (A nagy baráti lazaság után aztán gátlástalanul szívathatja meg azokat a záróvizsgán, akik okosabbak és reflektáltabbak nála.)

Értem egyébként, hogy miért pont ő a képzés irodalmi arca - kell a pozíció és az elismertség, ehhez pedig (egy irodalom tanszéken) magas rangú irodalmárt kellett megnyerni. A képzésen volna egyébként értelme jó szövegelemzős órákat tartani vagy irodalomterápiás - önismereti szempontból együtt olvasni, de ez minden volt, csak az nem. Vagy a fent említett blöffölés ment, vagy szigorúan elméleti megközelítésű elemzések (állítólag ez folyik a tanárképzésen, szóval most már nem csodálkozom, miért nem tudnak a hallgatók értően hozzányúlni egy vershez, majd azt középiskolásoknak kiközvetíteni).

Szóval összességében a legnagyobb élmény az volt, hogy a csoport megismerte egymás munkáját, végigkísértük egymás vizsgafolyamatait, szakdolgozatait. Sok érdekes dolog volt: külföldi magyarok online csoportja, függők, kamaszok, mellrákos nők, LMBTQ-csoport, női csoportok, kistérségiek, gyászfolyamatban lévők, stb. Az én csoportom is nagyon sikeres volt, élveztem írni a szakdogát is, komoly folytatást tervezek a dolognak, remélem, összejön.

Amin még sokat gondolkodom (és a képzésvezető is sokat beszélt róla), az a dolog akadémiai elfogadottsága, tudományszerűsége, helye az egyetemen. Én azt láttam, ezzel nem kevés frusztráció jár együtt, aminek az oka egyrészt az, hogy ez a terület félig pszichológia, félig irodalom, ezért mindkét diszciplina mintha kiközösítené. Itt a mi városunkban végül az irodalom tanszéken kapott helyet a képzés, de ezt az ottaniak nem nézik túl jó szemmel. Viszonylag sok ismerősöm oktat ott, és én is számtalanszor kaptam gúnyos megjegyzéseket a folyosón az "olvasunk és gyógyulunk szakkörrel" kapcsolatban, ami ráadásul drága pénzért kínál diplomát, micsoda hülyeség ez.

Erről azt gondolom, hogy egyrészt jó lenne lejjebb adni az elitizmusból, ha még sokáig szeretnének magyar szakos hallgatókat (már nem sok van), másrészt teljesen világos, hogy ez a dolog nem a szó szoros értelmében vett akadémikus tudomány, hanem inkább egy segítő gyakorlat. Lehet foglalkozni az elméleti (pszichológiai, irodalomtudományi) hátterével meg a történetével is, de fontos tudatosítani, hogy ennek a művelés adja az értelmét. Mind a narratív pszichológia, mind az olvasástudomány tök fontos dolgok, de ezek szerintem nem teszik akadémikus tudománnyá ezt a dolgot.   

Szóval összességében azt gondolom, ez valami olyasminek a felfedezése, amit már régóta tudunk, csak az utóbbi időben nem jut eszünkbe. Hogy olvasni és írni jó, segít lelassulni és gyógyító hatású. Én nagyjából ebben látom az értelmét, a gyakorlati hasznát, hiszen már alig beszélgetünk, alig találkozunk, csak pötyögtetjük a gépet meg a telefont, rohanunk, az életünk meg egy merő stressz. Azt pedig sajnos elfelejtettük, milyen jó könyvekről meg önmagunkról beszélgetni másokkal, vagy csak úgy néha kiírni valamit egy fehér papírra.

Ha érdekel benneteket a téma, ez a podcast nagyon jól összefoglalja a lényeget (kb. a 21. perctől, 1:12:30-nál pedig még rólam is szó esik röviden). Nyáron pedig ezt és ezt fogom elsőként olvasni.  

[Utóbbi]

Az utóbbi hetekben sikerült minden munkát letudni, befejezni, megcsinálni - olyan irdatlan mennyiségek voltak, hogy az, hogy már "csak" szóbeli vizsgák vannak, igazán semmiségnek tűnik.

Most május vége óta csak olvasok és filmet nézek. 

Előtte kijavítottam egy rakás dolgozatot, összeszedtem egy lumbágót (vagy isiászt, igazából sose tudom, melyik melyik), előtte hosszú hetekig köhögőrohamaim voltak - szóval kicsináltam magam, na. 

Az ülőideg-gyulladás menete az volt, hogy nem tudtam ülni, viszont muszáj volt, hiszen javítottam, aztán nem tudtam felállni és járni. Orvoshoz nem mentem, mert nyomtak a határidők, a háziorvosom pedig nem nagyon vágja, mivel jár egy tanárnak a tanév vége, úgyhogy mindenféle kivizsgálásokra elküldött volna, ami az újabb terminek miatt csak még nyomasztóbb lett volna.

Így aztán magamat kúráltam: gyulladáscsökkentő, kencék, gerinctorna itthon, relaxálás.

Sok sírás. 

Így nyomtam végig az írásbeli érettségiket, az egyetemi záróvizsgát és az emelt érettségik első napját is.

Rendesen sportolni nem tudtam, mert csak még rosszabb lett tőle.

Most már jól vagyok, igaza lehetett azoknak, akik azt mondták, hogy csak kell egy kis tehermentesítés, és jobb lesz. 

Azóta kiolvastam három könyvet, megnéztem négy filmet és két minisorozatot, a múltkor itt volt a klímaszerelő, és az egész délelőttöt az erkélyen töltöttem.

Az iskolát leszarom.

Megcsináltuk a TÉR-értékeléseket, marhára nem érdekel, hogy csak negyedik vagyok a kilencfős munkaközösségben, és hogy az időhiányra hivatkozva frontálisan tanító kolléga 98%-ra értékelte magát, a szakvezetők gyöngye pedig 99-re. A meglévő jegyek alapján lezártam mindenkit, az X,5-öket lefelé kerekítettem, hacsak az illető nem tepert nagyon, akkor adtam még egy esélyt - szóban.

A nem hivatalos értékeléseim jók lettek - továbbra is reklamálnak néhányan, hogy nem lehet mindent bemagolni és hogy nem dolgozok ki komplett anyagokat. Mások azért, hogy a leszakadókkal is foglalkozom. Mindenki figyelmét felhívom az egyéni felelősségre.

Némi vigasztalás és empatizálás után ugyanígy tettem az emelt vizsgázóimmal - hiába, no, nem lehet mindent megtanítani. Ha valaki az elégiát sem tudja, vagy nem fogadja el, hogy rémes a helyesírása, azzal nem lehet mit tenni. Egyáltalán: a megfelelő énkép és önértékelés hiányával nem lehet mit tenni. Muszáj lenne ismerni a képességeink és a tudásunk határait.

Holnap még lesz egy vizsga, csütörtökön konferenciák, a pedagógusnapi programot kihagyom. Pénteken a diáknapon tartok egy kis irodalomterápiát, hétfőn és kedden osztálykirándulok sajnos (a Balatonon, így viszek 2-3 könyvet), szerdától pedig beülök néhány érettségi bizottságba pár vizsgázó miatt. A bankettekre elmegyek majd, és a vacsora végéig maradok.

Ezek a nagy tervek.

És hogy írok még a képzésről, valamint az iskolai teljesítménykényszerről és a közösségimédia-élményeimről is.

[Nagyon kimerítő]

Nagyon kimerítő hónapokon vagyok túl.

Egyrészt megjelent a könyvünk, amivel az utolsó pillanatig rengeteg munka volt, aztán a megjelenés után volt (lesz) néhány szereplés, amik (bár örülök és örültem) szintén munkával járnak. 

Aztán itt vagyunk a beiskolázás présének kellős közepén, ami számomra semmi kreatív tevékenységet vagy érzelmi pluszt nem hoz, rengeteg adminisztráció, levelezés, értekezlet, megbeszélés, javítás, ponthatárok, szóbeli felvételiztetés satöbbi. Teljesen hidegen hagy, de másokat (érthető okokból) nem, úgyhogy hallgatom, meghallgatom, megcsinálom, amit kell.

A NAT vizsgát szerencsére még a téli szünet előtt hirtelen felindulásból egy reggel megcsináltam, de aztán január óta csak záporoznak a közoktatást érintő gázabbnál gázabb hírek és rendelkezések (a közéletről nem is beszélve) - ezeket nem is érdemes kommentálni, ha az ember épeszű akar maradni.

Az egyik év eleji értekezleten gyakorlatilag parancsba kaptuk, hogy aki teljes óraszámban tanít, annak is el kell vállalnia a tanárszakos hallgatókat, akikből egyre több van - lassan jönnek majd a hentesek, katonák, vadakat terelő juhászok is magyarszakra. Az én jelenlegi új hallgatóim közül az egyik latin szakos (!), aki Szegeden él, de a kecskeméti piaristáknál tanít, a másik gyakorlatát Szegeden végzi, a magyarszakot levelezőn pedig Pécsen, szóval nálam kell gyakorolnia. A másik itt él ugyan, de 40 órás munkaviszonya van, a másik gyakorlatát Mohácson csinálja. Ez egy ún. társas gyakorlat, ahol végig együtt kell (kellene!) haladniuk.

Nem tudom, mit képzel felnőtt emberek időbeosztásáról az, aki ezt a rendszert kitalálta. Miután nagy nehezen találtunk három lyukat a hármunk időbeosztásában, kiderült, hogy az egyik nap a kompetenciamérés időpontja, mely napon gyakorlatilag nem lesz órám. Hát így.

Közben küzdünk a tantárgyfelosztással, mert lám, lám a nagyobb iskolákat is elérte a tanárhiány, de a főnökünk időközben meg akar szabadulni a visszadolgozó nyugdíjasoktól, ami érthető, csak kicsit nehézkes, ha az egyetem nem ad státuszt a fiataloknak. Még előttem áll egy csata, amit az fog kiváltani, hogy az elküldött nyugi helyett egy kétszakos fiatalt vesznek fel egy 20 éve ott tanító félállású helyére, ami szintén érthető. Ügyes, okos, lelkes, mindjárt férjhez megy... A többi tudható, egy nagy sakkjátszma lesz az életünk. Alapvetően rugalmas vagyok, a fülembe sápítozó vészbanyákat viselem rosszul.

A nyugdíjba menő nyugit lelkiismeretesen elbúcsúztatjuk majd, de jön helyette másik károgó, akinek már most probléma minden, bele akar halni a munkamennyiségbe (12 óra + hallgatók), és nem érti, hogy amikor nincs órája, miért elvárás, hogy bent tartózkodjon a munkahelyén. A legtöbb munkája természetesen neki van, de a kezdődő hosszúhétvégénket már szerda délelőtt megkezdte, mivel csak reggel van órája. Mikor a sirámaira a körülötte lévőktől a hallatás a válasz, akkor elmeséli, hogy már reggel 4 óra óta dolgozatokat javít rendszerint. Ilyenek.

Az egyetlen dolog, amit tényleg élvezek, a szakdolgozatírás, bár azt már most világosan látom, hogy nem fogom tudni belerakni a maximumot (nem baj). A csoport is remek volt, cukik és lelkesek, tegnap kaptam egy üzenetet az egyik anyukától, hogy nagyon hálás, hogy a gyereke járhatott. (Gondolom, a hétvégére jutottak el a mesélésig, a családi beszélgetésig arról, mi volt az előző napokban.) Egyelőre el se tudom képzelni, mi lesz akkor, ha véget ér ez a képzés, ami tényleg olyan volt (havonta egyszer kb.), mint egy pohár tiszta víz. Gondolom, további csoportokat csinálok majd, mert ha már nekem nem is fér bele az életembe egy kiadós terápia (pedig nagyon rám férne), csinálok én másoknak, az is valami. 

No, de ne keseregjünk hülyeségeken, itt a tavasz, süt a nap, abbahagyhatjuk magunk ostorozását, újra megkísérelhetünk felhagyni a rossz stresszkezelési technikákkal és jobbakat találni helyettük, szóval kitartást.

(Ezt a bejegyzést azért tudtam megírni, mert a macskagyökeres tea miatt jól aludtam végre, és mert elmarad a mai 5 órám a felvételi miatt.)

Kép: Claudia Leite

[Téli szünet]

A téli szünetbe úgy estem bele, mint amikor egy rohadt hosszú munkanap végén hazaérek, leb.szom a cuccaimat és már megyek is az ágyba...

... illetve hát régen ez így volt, de most már nem, szóval szépen kipakoltam a cuccaimat, beindítottam a mosógépet, megfőztem a karácsonyi menüt, satöbbi satöbbi.

Így történt, hogy az első hét (ünnepek included) úgy telt el, hogy észre sem vettem. Igaz, sosem voltam oda különösebben a karácsonyért. Két dolgot szeretek benne: a fényeket és hogy akik körülöttem vannak, szeretik. 

Mindig hasonlóan történik egyébként, de ez most egy különösen nehéz év volt rengeteg munkával, családi feszültséggel, nem mindig jó irányú változásokkal, és nagyon nehéz volt arra koncentrálni, hogy rosszabb is lehetne. (Különben is, ezt a relativizálást nagyon utálom már.) Most, ha minden igaz, a végére értem néhány nagyobb munkafolyamatnak, így különösebb (munka)stressz nélkül indulhat a 2025-ös év. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem lesz rengeteg dolog, de ha az iskolán túl kicsit kevesebb lesz (vizsgacsoport, szakdolgozat, konferencia), az már jó.

Aminek örülünk (count your blessings): ha minden igaz, idén az egyetem (a felhígult tanárképzés és a hirtelen megnőtt hallgatói létszám miatt) szakvezetői státuszt fog hirdetni, és ha megkapom, jövőre a felére csökkenhet az óraszámom. Ez fájdalmas elválásokkal fog együtt járni, nem tanítok majd angolt, illetve jönnek a hentesből egy év alatt átképzett tanárjelöltek, akik csak egyetlen napon érnek rá, de a fix idejű terhelést mindenképp csökkenti. Engem ugyanis ez fáraszt a legjobban - az óraszám, és hogy képtelenség napi 5-6-7 órára rendesen felkészülni. (A szakvezeket egyébként nálunk mindenki utálja, mert a szorgalmi időszakon túl alig van dolguk, de abba is bele akarnak halni, és sosem helyettesítenek, mert a napi egy-két órájukon túl nem jönnek be előbb vagy nem maradnak.)

Aminek még örülünk, hogy ki fog jönni két kiadvány jövőre, amiken nagyon sokat dolgoztunk. Ha minden igaz, diplomát fogok kapni, és az új végzettségemmel terveim is vannak. 

Miután végre kifizették az egyik nagyobb munkát, tudtam venni egy jó gépet, ami hasít, mint a szél, és sokkal jobb, mint az ingyen kapott iskolai laptopok (amiből nem kértem, mert elveim vannak). Sok év után vettük egy ágymatracot is, amit ugyan nincs hol tárolni, de végre nem a borzalmas állapotban lévő fekvőhely különböző, még egyenes sarkaiban kell keresgélni a kevésbé derék- és hátgyötrő felületeket. (Talán ez a legnagyobb blessing.)

És tegnap derült ki, hogy megkaptam egy tehetséggondozó ösztöndíjat, aminek köszönhetően 10 hónapon keresztül egy viszonylag látható összegű pénz kerül a számlámra - mármint hogy ez a plusz majd gondoskodik róla.

Az olvasási terveimet idén sem sikerült teljesítenem: a goodreads szerint 80% (60-ból 48), a moly.hu szerint 55-ből 52. (A molyon nincs meg minden könyv, és egy idő után nem dolgoztam az adatbázison.) Ha még ma sikerül befejeznem a Kívülállót Jónás Tamástól, a szám növekszik eggyel.

A Letterbox szerint pedig 111 filmet láttam idén (biztos többet, de ott sem fullos az adatbázis).

(A színházi előadásokat egy ideje füzetben vezetem, az nem volt túl sok sajnos. És nem, nem tudom mikor lettem ilyen listamániás.)    

Amit egyelőre nem sikerült elolvasni, pedig nagyon szerettem volna: Didier Eribon Visszatérés Reimsbe (nem nagyon fut a moly.hu-n sem, pedig mindenki imádja); Kovács ikrek Lesz majd minden; Tompa Andrea Sokszor nem halunk meg; Visky András Kitelepítés - és még sok-sok régebbi könyv, amelyek évek óta ott állnak a polcon és/vagy a Kindle-n. Őszintén remélem, hogy jövőre több időm lesz olvasni.

A boldogújévről az jutott még eszembe, hogy tavaly vagy tavalyelőtt (?) ilyenkor csináltam meg a mindfulness tanfolyamot, amit azóta is hanyagolok, pedig...

Pedig azt már nagyon is kezdem érezni, hogy a fizikum, a test véges. Sok mindent kevésbé bírok, jobban elfáradok, ami régen nem okozott különösebb erőfeszítést, most már sokszor rosszul esik. Fogadalmakról meg ígéretekről viszont most nem beszélek, sosem tartom be őket, mert elfelejtem, újabban rossz vagyok a naplózásban. Mindenesetre én most már igyekszem minél jobban vigyázni magamra, és azt bátran leírhatom, hogy a körülmények talán aszerint alakulnak, hogy ennek ne legyen különösebb akadálya. Csak rajtam múlik.

Szóval, hát, viszlát, 2024.

(PS.: Nagyon hiányzik a macskám, és az elmúlt hetekben rengeteget gondoltam rá. Valahol olvastam, hogy a gyász soha nem múlik el, csak körbenövi az élet. És pont így van.)

[Kezdem]

Most kezdem összeszedni magam, ma rendet raktam a fiókomban és a teák között.

Elvileg megjött az utolsó e-mail és átnézendő anyag az egyik könyvhöz, szóval ez lemegy rólam végre. Megírtam egy bevezetőt, egy szakmai ajánlást egy kollégának, meghallgattam három podcastot, hogy ne süljön be az agyam teljesen.

Valahogy úgy tűnik, mindenki be akaraja fejezni a kellemes és kevésbé kellemes kötelezettségeit év vége előtt.

Azért a biztonság kedvéért még múltkor lenyomtam egy két hétvégés digitális képzést, aminek borzasztóan örülök: megtanultam zenét írni, múlt héten generáltam egy rohadt jó vitafórumot a Tartuffe-höz, és tudok cuki cicákat rajzolni. (Ennek a posztnak is ez lesz a lényege, mi más.)

Nem volt időm meggyógyulni viszont, négy hétig köhögtem és dacára a kilónyi mézes cukorkának és köptetőnek, alig akart elmúlni.

Szóval lassan remélhetőleg kimászok ebből a sok sz@rból és írok rendes posztokat is, addig nézegessetek cicákat, és hallgassátok az adventi naptár dalait.

(Éljenek a semmitmondó blogposztok.)