Nem kívül van

Nem vagyok megkeresztelve, nem is vagyok hívő.

A nagymamám (aki már meghalt) viszont katolikus volt. Minden vasárnap misére járt, akárhol is volt a világban. Tartotta a katolikus hagyományokat, minden este imádkozott. Neki fontos lett volna például, ha minket megkeresztelnek, de akkor, a 70-es évek végén és a 80-as években ez nem volt divat.

Amikor megint nagy divat lett, az nem tetszett neki, azt mondta, ez olyan "csinált" dolog. 

A politika és a hit összekeveredését nagyon megvetette, a miniszterelnök mindenféle egyházakhoz való dörgölőzését egyenesen utálta. Ez volt ő; katolikus volt, de mélyen és vehemensen utált dolgokat. És embereket is.

Sokat imádkozott értünk, de tudta (persze), hogy mi nem imádkozunk. Azt is tudni vélte, hogy a nagypapa (aki amúgy nem járt templomba és pártember is volt annak idején) viszont olykor imádkozik.

Akárhol betértünk egy templomba turistaként, akkor is imádkozott. Belépőjegyet sosem fizetett, azt mondta, neki olyat nem kell. Volt benne egy ilyen nagyasszonyos büszkeség is, na.

Bennem nincs ilyen. Úgyhogy múltkor a jáki templomnál (ami egyébként zárva volt) vettem egy fagyöngy karkötőt, van rajta egy kis kék kereszt. Állítólag apácák fonták. Mindig rajtam van.

A templomokat mindig is szerettem, ez amolyan kulturális érdeklődés, kiterjed mindenféle vallásra és felekezetre. A hit, a hitre való képesség úgy önmagában is lenyűgöz, hát még az, ahogy ehhez teret teremtenek, akár kicsit, akár nagyot. Nem a ceremoniális alkalmakra és a kirakatba tett "kötelező" áhitatra gondolok persze, hanem a csendes elmélyülésre. Az emberségre, a szerénységre és (bár nem szeretem ezt a szót) az alázatra.

Nem vagyok hívő, de szomorúnak tartom azt, hogy sokan, akik annak tartják magukat, csakis a bajban találják meg a hitüket. Aztán amikor megint elmúlik a baj, akkor elfelejtik, nem foglalkoznak vele többet. Ahhoz hasonló ez, mintha csak akkor élnénk tudatos életet és viselkednénk felelősen, amikor valami nagy csapás ér. Szerintem ez valahogy fordítva van; ha általában megpróbálunk tudatosan és felelősen élni, akkor lehet, hogy jobban meg tudunk kapaszkodni magunkban, amikor valami baj történik, amikor hibázunk vagy megbotlunk. 

Bár lehet és kell is másokra támaszkodni (ez a bizalom, vagy mi), mégis tulajdonképpen ez az egyetlen kapaszkodónk, önmagunk.  

Én nem tudom, ennek mi köze a hithez vagy a hitetlenséghez, csak azt érzem, hogy ha összeomlani látszanak a dolgok, akkor az a valami, amit szorítok, az nem kívül van. Én nem mondom, hogy ettől egy csapásra megoldódik minden, de néha mégis mintha jobb lenne.

Kicsit mintha...

Kicsit mintha rám járna most a rúd.

Nem elég, hogy Zs. néni még mindig gépen, hogy az iskolánkba betört a pandémia, most még a macska is beteg, és kitúrtak az egyik szeretett munkámból.

Nem tudom, lehet, hogy az a 2000-re jósolt világvége most van. Vagy (ahogy a neten a minap olvastam), mivel sosem küldjük tovább a továbbküldős szerencseüzeneteket, végül ilyenek történnek velünk.

Zs. néniről nincs mit írnom; a szakértők szerint 10 napnál hamarabb nem is érdemes érdeklődni a lélegeztetőgépen lévők állapotáról, mert akkor telik le az a kritikus időszak, amikor még bármi történhet. Anyám szerint a statisztikák azt mondják, a gépen lévők 80%-a meghal, én önvédelemből nem olvasok Covid-híreket egy ideje (inkább a macskabetegségekről olvasok, de erről majd mindjárt). Én megélem őket, haha. Vagyis hát nem csak én, hanem mi, azaz mindenki, akinek jelenleg bármilyen intézményhez köze van.

Zs. néni egyébként szerencsés, mert még az őrület kezdetén kapta el ez a szemét, azóta sokkal rosszabb a helyzet. Iskolaigazgatók dilemmáznak, mit tegyenek, ha a fertőzés belép az iskolába. Olvashattuk, hogy vannak, akik normakövetők, és várnak (nyilván majd őket marasztalják el, ha kitör a tragédia), mások hatékonyan, ám a szabályok ellenére intézkednek. Mint a mi igazgatónk. Ez azért jó érzés. Mármint, hogy ilyen talpraesett igazgatónk (igazgatónőnk!) van. Ma mesélte, hogy amikor megjött az operatívok utasítása és engedélye, közölte velük, hogy ő már öt napra elrendelte a karantént és az online oktatást, de köszi, hogy szóltak. 

Arról is hallani, hogy a kontaktkutatás sem megy zökkenőmentesen, sőt, egyre kevésbé nyomoznak, bemondásra történik minden. Az illetékesek örülnek, kevesebb a papírmunka. Csak hát így (ld. a nagynénis esetemet) egész lagzik maradnak teszteletlenül. A páciensek hazudnak, a hatóságok pedig szemet húnynak. Nem is kéne ezen meglepődni. Csak a szokásos.

No, a Diócica viszont három napja nehezen mozog, és láthatóan fájdalmai vannak csípő tájékon. Elvittem dokihoz, de mivel utálja őket, ezért nem volt hajlandó meg sem nyikkanni, amikor végignyomkodták a kis úri testét. A szegycsontnál kissé összerándult, ezért most várunk. Kapott fájdalomcsillapítót; én meg itthon hallgathatom a nyöszörgését és a morgását. Nem ugrik, nem szalad, nem beszél velem. Most csirkemellel etetem, hátha megenyhül nekem, és még nem patkol el. Amúgy 14 éves, és egészen tegnapelőttig semmi jele nem volt, hogy lerobbant volna - a hiányzó fogait leszámítva. A dokinő azt mondta, hogy rosszul eshetett, ami elképzelhető, hiszen olyan helyekre ugrál, ahova már nem kéne, és a kedvenc doboztetejét egy varrógép és egy porszívó választja el az ugróponttól. Ezt a távolságot tán már nem kéne próbálgatni. Most tehát nyöszörög, totyorog, és szívszaggatóan panaszkodik. Ami biztató, hogy a csirkemellett azért nem utasítja vissza. 

Aztán még az volt, hogy tegnap felhívtak a nyelvvizsgaközpontból, hogy a megszorítások miatt a következő két alkalommal csak számlaképes vizsgáztatók mehetnek dolgozni. Erre nem nagyon kaptam szikrát; biztos hülye vagyok, de fogalmam sincs, mi a különbség a kifizetendő összegek tekintetében a számla és a megbízási szerződés között. Egyébként számlaképes vagyok, csak egy pár évvel ezelőtti rendelet miatt egyetemi alkalmazott nem számlázhat ki munkát az egyetemnek. Sakk-matt. 

Estére annyira felbasztam az agyam, hogy írtam egy levelet (jobb híján a vizsgaközpontba), hogy az már mégis csak faramuci, hogy pont engem penderítenek ki, amikor a vizsgázók nagy részét a gyakorló iskolák adják, hivatalból és hűségből ezt a vizsgát reklámozzuk, van nálunk próbavizsga, együttműködés, kutyafüle. Milyen már az, hogy én, mint tapasztalt vizsgáztató, azért szorulok ki, mert történetesen az egyetem gyakorlójában dolgozom - a többiek meg mehetnek, no matter hány éve csinálják ezt az egészet. Logika nincs, magyarázat nincs, nyilván minek várok el bárminemű következetességet egy mesteri improvizációval irányított országban.

Ezekhez képest az, hogy a tanárhallgatóm három behízelgős nap után felszívódott, nem ír, nem hív, és leszarja, meg se kottyan. Én biztos nem fogok egy felnőtt embert kergetni. Annyit ezért nem fizetnek. 

Aztán ott van az is, hogy most szépen magamon gyakorolhatom azokat a válságkezelő stratégiákat és módszereket, valamint stresszoldást, amiket másnak olyan (elő)szeretettel (és tényleg, segítő szándékkal) ajánlgatok. Van ugyanis egy olyan reflexem, hogy amikor valami baj van, akkor vagyok a legösszeszedettebb. Érdeklődve figyelem magam. És azért bevásároltam citromfűből és macskagyökérből, mert nem minden az, aminek látszik, lásd a blog négyszáz éves mottóját. 

Apokaliptikus

Régen írtam, pedig annyi minden történt. Csak talán olyan unalmas már minden téma, amiről írni lehetne, sokkal szórakoztatóbb lenne vidáman és humorosan megnyilvánulni, viccesen és ironikusan élcelődni azon, hogy milyen világban élünk, de hát ez nem mindig megy. Általában megy, de nem mindig.

Most, hogy ebben a pici országban olyan sok abszurd dolog történik, sokat hagyatkozom a kora modern kulturális tapasztalataimra, az abban inherens iróniára, mockingra, lefegyverező vidámságra és mókázásra. Aztán van, amikor ez nem megy.

Szükségtelen arról írnom, mennyire abszurdak azok a rendelkezések, amikkel elvárják tőlünk, hogy gátat szabjunk a járványnak az intézményekben. A múlt héten részt vettem egy egyetemi értekezleten, ahol még azon problémáztak, mennyire fertőző papírlapokat kiadni a kezedből, miközben a gimnáziumban ezt már rég felülírta a gyakorlat. Igen, ez van, teszed a dolgod, és egy idő után, bár vigyázol, nem foglalkoztatnak a járványügyi előírások, hiszen élni kell, tenni kell a dolgod. Tanítani pedig mégis csak lehetetlen úgy, hogy nem cserélsz ki semmit a másikkal: feladatlapot, gondolatot, érzést, szerető gesztusokat. Ez, ha jelen vagy, mind-mind fertőző.

Elindult a kontaktoktatás, aminek én egyébként nagyon örülök. Meggyőződésem, hogy aki szeret tanítani, az nem örült a digitális iskolának, az csak egy darabig látta kihívásnak azt, hogy monitor előtt ülhet és telefonba pötyöghető feladatokat adhat. Ránk nézve szerintem borzalmas szégyen, hogy volt olyan diák, akinek sokkal megfelelőbb volt a tavaszi lockdown, mint a rendes iskola. Más kérdés, hogy mennyire kell óvatosnak lennünk ebben. Nagyon, ám azt képtelenség ugyanis megakadályozni, hogy kamaszlányok és -fiúk egymás nyakába boruljanak, ahogy azt is, hogy én odamenjek egy gyerekhez, amikor segítségre van szüksége. Emberek vagyunk, vagy mi.

Az is érthető szempont persze, hogy újra kell indítani a gazdaságot, hiszen üres a kassza. Valakiknek ki kell termelnie a Szijjártó-félék jachtozását és Vidnyánszky Attila számtalan állásából származó fizetését. Én még azt is értem, hogy az első hullám alatt óvatos emberek hirtelen boldogok lettek amiatt, hogy újra el lehet indulni felfedezni az élet örömeit. Sokan emiatt hülyeségeket is csináltak. Mihail Bahtyin ír arról a karneválról szóló elméletében, hogy a testi-lelki felszabadulás alkalmai amolyan szelepként működnek, amivel a társadalom kienged magából a hosszú, kontroll alatt töltött időszak felgyülemlett feszültségét.

Hát, most ez történt. Megindult a nép mindenfelé, introvertáltak előnyben.

Egyszer majd hosszas tanulmányokban fogják fejtegetni azt, mi mindent tehetett volna az autokrata hatalom annak érdekében, hogy ne szabaduljon el ez a szabadságérzés. Nyilván semmit, hiszen az autokrata hatalom feladata éppen hogy a kontroll, az erő, a struktúra fenntartása, a plebs pedig, miután sokáig tartotta magát a szabályokhoz, egyszer csak kiszabadul.

Nem vagyok én elég bölcs ahhoz, hogy megítéljem, kinek van igaza. Jómagam szabálykövető ember lévén óvatos és elővigyázatos vagyok, de van egy (ha tetszik, rebellis 'libernyák') részem, ami képes tombolni, és befogani az élet örömeit. Évtizetekbe telt, hogy ezt az énemet szabadjára engedhessem és felvállalhassam, és ezért nagyon hálás vagyok sok-sok (na, nem olyan sok) embernek. Tudom, ez talán triviális és banális, csak azok fogják érteni, akik tudják, milyen az, ha túl sokáig ural minket a szuperegónk, és akik soha semmilyen tévedést, hibát, ballépést nem követtek el engedve annak, amit az ösztöneik, a megérzésük diktál. 

Én, aki világ életemben uralkodtam magamon, élő tanúja vagyok annak, mekkora felszabadulást ad az, amikor végre elbaszunk valamit. Amikor végre (még ha véletlenül is) sikerül elengedni a tökéletességet, és csak úgy (véletlenül) belekúrunk egy lófaszt a lecsó közepébe. (Hála isten--és nyilván--nem véletlenül van az, hogy az ember pont a vele teljesen ellentétes habitusú embereket szereti meg végzetesen és véglegesen. Ez a fátum, kérem. Pont így van ez jól.)    

Nem akarok bölcselkedni és okosságokat villogtatni, de a világjárványok tanulsága mindig az, hogy egyrészt megálljt parancsol számunkra az univerzum, másrészt rávilágít arra, hogy azok az értékek, amiket fontosnak tartottunk, valójában másodlagosak. Éljünk, ez a lényeg. 

Többek között ezért nekem aztán semmi más nem fontos, mint hogy Zsuzsa nénit levegyék a lélegeztetőgépről, meggyógyuljon, és újra hallhassam a világrepesztő nevetését. (Máskülönben a tesómon kívül nem lesz senki a családban, aki engem feltétel nélkül szeret.)

(A számot kötelező meghallgatni.)

 

Nyár

Jó rég írtam személyes dolgokról, amolyan naplófélét. 

Már korábban említettem/írtam erről, hogy minden átment a facebookra és más fórumokra.

Én is tartok itt az oldalsávokban néhányat -- ha tudni akarjátok, mit olvasok, mit nézek, miket fotóztam vagy főztem, böngésszetek (a cica mögött pl. ott a tumblr).

Szerintem azért is van ez a csönd, mert ez a digitális iskola kipurgálta az agyát mindenkinek. Részemről hetekig rá sem bírtam nézni a számítógépre. Még volt egy feladatom, egy recenzió, azt nagy kínkeservvel megírtam (szegény Csaba, azért remélem, örül majd neki, mert, még ha a szövegem nem is tükrözi, tök jó könyvet írt), aztán átadtam magam az olvasásnak meg a filmeknek. Meg a sportnak.

(Molnár Gál Péter könyvét olvasom kínszenvedve, A Kossuth tért (teret?) Adam LeBortól, hangoskönyvben A Buddenbrook házat hallgatom, és mindenféle filmeket nézek, majd láthatjátok a júliusi filmlistát. Meg hallgatom a karanténból megmaradt és lementett színházas podcastokat, beszélgetéseket.)

Múlt héten utaztunk is, aminek vegyes érzelmekkel vágtam neki (főleg a macska miatt), persze az agyammal mindig tudom, hogy csak az az igazi kikapcsolódás, amikor elmész máshová, mert ott nem tudod a régi, megszokott és begyöpösödött dolgaidat művelni.

Az egy dolog, hogy a járvány miatt szétparáztam az előkészületeket, az meg egy másik, hogy a majréhírek ellenére gyakorlatilag semmilyen határkontroll nem volt - sem az osztrák, sem a cseh határon. Se oda, se vissza. Értem én, hogy ezek zöld országok, de vajon honnan lehet tudni, ki honnan érkezik pontosan. Rejtély. Illetve hát kommunikáció főleg, mert apparátus nincs.

Az utazás közben rájöttem, hogy ebben is változtam, megváltoztam; egyre fontosabb a minőségi társaság és a mérték (!), azaz mind fizikailag, mind lelkileg kellenek a szünetek. Nem jó, ha erőltetett menetben toljuk magunkba a kultúrát, az meg pláne nem jó, ha mások kiszolgálása a feladatunk nyaralás közben. 

Sok szép helyett láttunk (vár, hegymászás, vár, hegymászás, vár, hegymászás), és az én kedvesem, aki most már nagyon okosan tolja, hogy legyen munícióm sok olyan dologra, ami valójában nem is érdekel, beszervezett nekem egy színházi vizitet is. Ez az:

Fotó: V. M.

Ez, kérem, egy valóságos barokk színpad egyenesen a 18. századból, tokkal és vonóval. Az előtérben egy tévé látható, igen, ott nézhettük meg a rekonstrukcióról szóló dokumentumfilmet, de nem is ez a lényeg, hanem a színpad alatti (a fotón nem látható) masinéria, ami által az egész berendezés összes panelja mozog. Igen, mozog (főleg a videó végét nézzétek). 

Nem nagyon találom a szavakat, amikor azt mondom, hogy az ilyesmi egy teatrológusnak kb. olyan élmény, mint amikor először belép a Globe-ba vagy az epidauroszi színházba. Vagy, nem is tudom, amikor meglátod a piramisokat. A Stonehenge-t. Az északi fényt. Mit tudom én. Elképesztő az a találékonyság, illúzió, kreativitás, amivel kitaláltál ezeket a tereket. Ahogy az is, hogy mindez megmaradjon valahogy a ma embere számára. 

Szóval ez klassz volt.

Már csak azért is, mert azt érzem, egyre jobban távolodom a szakmámtól, ami nem túl jó érzés.

Persze lehet, hogy csak én gondolom ezt, lehet, hogy most pesszimistává tesz, hogy hanyatlóban a tudomány, a bölcsészet, a gondolkodás, meg minden, ami vele jár. Jövőre csak egy kurzusra kértek fel, mert nincs pénz, úgyhogy kénytelen leszek a pedagógus karrieremre koncentrálni--minősítés, szakvizsga, #fenetudjami--és közben várni, hogy hátha megüresedik egy hely valahol. A 21. században vagyunk, a fejlett nyugathoz próbálunk igazodni, de valahogy még mindig az a természetes, ha az ember sok-sok ingyen feladatot bevállal azért (aka hanyatt vágja magát és terpeszt), hogy egyszer majd szépen mosolyogjanak rá. 

Hát köszi, én már szoptam eleget, és nem vagyok már 20 éves. Nem mintha bánnám.

Az is fura érzés, mikor a szemed láttára derül ki valakiről, akiről úgy gondolod (bár csak az interneten találkoztatok), hogy jó ismerősöd, hogy beteg. Nagyon beteg.

A betegségre ezért vagy azért amúgy is sokat gondolok, pedig talán nem kellene. 

Tudom, hogy ez manapság mindenki közvetlen környezetében, rokonságában előfordul, és a statisztikák/számok egyre rémisztőbbek, de azért nem gondoltam, hogy ez ilyen mértékben eluralja a gondolataimat. (Egyszer volt már ilyen, idén télen. És jó, talán nem most volt a legalkalmasabb pillanat, hogy beleolvassak az új Grecsó-könyvbe.) 

Korábban már írtam arról, hogy ha jön egy betegség, szerintem minden gondolkodó ember a magyarázatot keresi. Aztán szépen belátjuk, hogy nincs mindenre racionális magyarázat. Aztán eltelik egy kis idő, és megint a magyarázatot keressük. Meg a hitet. Így megy ez.

Ijesztő ez az egész, mindenesetre jó lenne hinni abban, hogy az emberi akarat számít valamennyit. Meg egyáltalán; jó (lenne) hinni valamiben.   

Ella Fitzgerald: Just One of Those Things (2019)

Első moziélményem a karantén után az Ella Fitzgerald: Just One of Those Things című dokumentumfilm (2019). Miles Davis: Birth of the Cooljával (2019) adták párban, de ez utóbbit végül mi nem néztük meg (másnap volt).

Ella nekünk közös pont, egyébként meg régóta szeretem; amióta pedig kicsit felnőttebb vagyok, különösen érdekel a korszak is. Ha újra születnék, és valami zenével kapcsolatos foglalkozásom lenne, tán dzsessztörténész lennék, ami persze pont annyi realitásfaktorral bír, mint mondjuk az egyiptológus (Magyarországon).

A film egyébként korrekt, szépen bemutatja Ella életútját, amiből néhány mozzanat felettébb érdekes: 

• Az 1920-as évek végén költöztek délről New Yorkba a rasszista atrocitások, zavargások miatt.
• Eredetileg táncosnak készült.
• Anyja korán meghalt, halála után a portugál bevándorló nevelőapa Joseph Da Silva rosszul bánt vele, tán zaklatta is, ezért anyai nagynénje nevelte fel.
• A zaklatott gyerekkort rosszul viselte, éveket töltött nevelő- és javítóintézetben.
• Ezen évek után egy ideig hajléktalanként élt New Yorkban, többek között akkor is, amikor 16 évesen az Apollo Theater amatőr estjére benevezett, és felhívta magára a figyelmet.
• Chick Webb zenekara karolta fel; Chick Webb csodálatos ütős volt, ám számtalan egészségügyi problémával bírt, korai halála után informálisan a fiatal Ella vette át a zenekar vezetését. 
• Ella Fitzgerald, bár rendkívüli tehetséggel bírt, felettébb nehezen találta meg az útját a rasszista zeneiparban, ahol a klubok és szórakoztató helyiségek jellemzően nem foglalkoztattak fekete muzsikusokat.
• Mindennek ellenére nem élt sem drogokkal, sem alkohollal (ami, jegyezzük meg, számos pályatársát tette sírba, pl. Billie Holidayt.)
• Mivel saját gyereke nem lehetett, örökbe fogadta a féltestvére fiát, akit Ray Brown Juniornak kereszteltek (Ja igen, Ella férje az a Ray Brown, aki felfedezte és mentorálta Dianna Krallt).
• Ellát Webb halála után Norman Granz (a Verve kiadó alapítója -- hadd ne soroljam, ki mindenki zenéjét kezelik) karolta fel, aki rávette, hogy a fekete dzsesszen kívül amerikai(bb) zenét is énekeljen (aka The Great American Songbook), így Ella megalapozhatta a világhírnevet.
• Bár a zsenialitását nem kérdőjelezte meg senki, testi adottságaival meglehetősen nehezen boldogult olyan feltörekvő (és csinos) énekesek mellett, mint pl. Lena Horne. 
• Mindig kendővel a kezében énekelt, mert nagyon izzadt. Ezt sokan visszataszítónak találták, másoknak ez a kemény munka jele volt.
• Mind a férje, mind a fia viszonylag hamar elhagyták Ellát, aki ezután meglehetősen magányos életet élt.
• Miután teljesen elmagányosodott, a világ legnagyobb örömére minden idejét és energiáját az éneklésnek szentelte.
• Az 1940-es évek végén (többek között a Dizzy Gillespie-vel való együttműködés révén) magáévá tette a bebop stílust, ennek köszönhető többek között a híres How High the Moon című dal, amiben egy hosszú improvizáció található sok-sok zenei intertexttel. (katt, 1.25-től, a filmben felsorolják, mekkora repertoárból idéz ebben az impróban). 
• Leghíresebb az 1960-as berlini koncertje, ahol sok meglepetéssel szolgált, például spontán előadta a Mack the Knife-ot; ha figyelmesen hallgatjátok, fel fog tűnni, hogy nem tudja a szöveget, de ez mindegy, neki soha nem okozott problémát. 
• Az 1980-as években számtalan egészségügyi komplikációval küzdött, a cukorbetegségéből kifolyólag mindkét lábát amputálták, és a látását is elvesztette. 1996-ban halt meg.

Korrekt kis dokumentumfilm volt, bár számtalan dolgot hiányoltam. Egyrészt fektethettek volna kicsit több hangsúlyt a társasalmi közegre, hisz ez felettébb érdekes: hogy boldogultak a fekete zenészek Harlemben és azon kívül, mi mindennek a visszhangja/interpretációja most, amikor az amerikai könnyűzene ekkora százalékban támaszkodik az afro-amerikai gyökerű zenékre (akár belátja, akár nem).

Vajon mi Ella Fitzgerald hatása a mai dzsesszre?
Fogalmam sincs, miért Laura Mvula volt a legautentikusabb megszólaló ebben a témában (?), holott számtalan olyan előadó és (és nyilatkozóképes), akire láthatóan sokkal nagyobb hatást tett EF munkássága. A teljesség igénye nélkül: Dee Dee Bridgewater, Nnenna Freelon, China Moses, Regina Carter, Dianne Reeves, és még sorolhatnám. Érthetetlen, hogy miért (az amúgy általam nagyra becsült) brit énekes, Jamie Cullum lett a fő zenei referencia éneklés ügyben.

Norma Miller / forrás: IMDb

Annak viszont kifejezetten örültem, hogy a filmből megismertem Norma Millert (tavaly halt meg 99 éves korában). Elsősorban táncosnő volt (ismerjétek meg a lindy hoppereket 1941-ből), és az egész dokuban talán ő a legautentikusabban nyilatkozó. 

Mellékesnek tűnhet ugyan, de azt is megjegyezném, hogy az ilyesfajta filmeket tán nem internetes fordítóval kéne feliratozni; akkor biztosan nem fordulnának elő ilyesmik, mint national = nemzetközi, Great American Songbook = kottagyűjtemény, he left home = elhagyta otthonát, (Great) Depression = depresszió. Mindez nagyon méltatlan.

Most nem fogok belemenni politikai témákba (bár lehetne, akarok, és majd fogok is), de azt azért lássuk be, hogy a mai brit-amerikai könnyűzene sehol sem lenne az Ella-féle előadók nélkül. Nekem nagyon is hiteles volt a fentebb felrótt (ám általam rajongott) Jamie Cullum posztja, amiben arról beszél, hogy igenis sort kell kerítenünk azokra a beszélgetésekre, amik arról szólnak, hogy kiből mi lett volna/mi nem lett volna, ha a fekete zene nem lenne az, ami.

Száz szónak is egy a vége: egyszer már biztos nem lesznek mifelénk olyanok, akik szalagról (vö. apám szalagos magnója, ami ki tudja, hol dekkol) hallgatnak ezer éves felvételeket. És most a műfaj tényleg mindegy is. 

De azért olyan jó lenne látni és belátni, hogy ezeknek a csendesen, szerényen (és kövéren) teljesítő énekesnőknek mekkora szerepük van abban, hogy pl. Beyoncé ma feminista ikon lehet még ha ezzel a jelzett feminista ikonsággal van is egy csomó probléma. 

Na, erről kéne dokumentumfilmet csinálni. 

A film trailere:

Ella Fitzgerald, 1958:

How High the Moon, többek között egy The Beatles intertexttel, (1966):

Grammy-díj átadó ünnepség (1983). Nem ő nyert, hanem egy fehér szerző híres dala (Route 66), amit egy fekete zenész tett népszerűvé (Nat King Cole). A gálán meg ez történt. 

Ella megkapja a Presidental Medal of Freedom kitüntetést (1992):

Még nem

Kép: Shannon Freshwater

Napok, talán hetek óta csak a fejemben élek.

Sorozatot nézek és facebook-, valamint youtobe beszélgetéseket hallgatok; hónapok, sőt évek óta nem tettem ilyesmit (ez az időintervallumokkal/-ban való versengés posztja lesz, már látom).

Tudom, mindig tudtam, hogy amikor lemennek rólam a nagy feladatok, szomorú nihilt érzek és a semmittevés miatti bűntudatot. Ez nyilván személyiség és nevelés következménye is, de az a jó hírem, hogy fejlődöm, mert immár egyre kevésbé van bűntudat és nihil. Szomorúság sincs. Inkább melankóliának nevezném, a historikus és kulturális értelemben.

Robert Burton (1577-1640) írt erről egy felettébb hosszú értekezést, a címe A melankólia anatómiája. Majdnem ezer oldalnyi enciklopédikus igényű szöveg, ezért nem részletezném. Mondhatni, ez egy korai pszichológiai-orvosi-filozofikus értekezés, ami nem nélkülözi az irodalmi és kulturális referenciákat sem. Nos, ebben írja Burton a következőket:

But to leave all declamatory speeches in praise of divine music, I will confine myself to my proper subject: besides that excellent power it hath to expel many other diseases, it is a sovereign remedy aganist despair and melancholy, and will drive away the devil himself (150).

Bocsánat, hogy nem fordítom le, a lényege, hogy a derék és tudós Burton (aki nem mellesleg matematikus és asztrológus volt) többek között a zenében látja a melankólia gyógymódját, már ha ez egy olyan állapot, amit meg kell egyáltalán gyógyítani. 

Burton nyilván még nem ismerte a sorozatokat, sem pedig az elfoglalt tanárok és dolgozó népek filmes ill. könyvlistáit, ezért írt csak a zenéről. 

Részemről az utóbbi időben viszonylag kevés zenét hallgatok auditíve, jobban preferálom a videós ingereket, arcokra van szükségem. Nem, ez nem karanténkövetkezmény, ez évek óta így van. 

Ez alól a könyv persze kivétel, de most ne vitatkozzunk azon, hogy a könyv vizuális vagy auditív élmény-e inkább.

Közben Csaba könyvét olvasom az utópiáról, ez is (a szárazsága ellenére) nagyon tanulságos, és én mindig örülök, amikor visszatalálok az igazi szakmámba, ami miatt soha nem leszek mesterpedagógus, és lehet, hogy maradok szobatudós. 

Ugyan (hála az új NAT-nak) vár még rám egy tonna papírmunka, amihez egyáltalán nem értek, egyelőre mégsem keseredtem el, hanem igyekszem megkapaszkodni a napokban. 

A melankólia témájához tanulmányozzátok Dürer rézmetszetét, olvasgassatok róla (angol, magyar, haladóknak), és cseppet se szomorkodjatok, amiért folyton esik az eső.

Még maradtak

Irdatlan mennyiségű munkán vagyok túl, és bár még nincs vége, azért az alagút túloldala már felfénylett picit.

Rengeteg dolgozatot kijavítottam, ingáztam iskolák között, és, hát igen, ezt a digitális marháskodást is próbálom rendesen csinálni. Rendesen, azaz mindig bejelentkezve, még ha feladatot is adok ki, akkor is. Hogy hallják a hangom. Persze lehet, hogy ez csak hiúság meg illúzió, hiszen egyre kevésbé szól hozzám bárki is... Az elmúlt időszak egyik nagy tanulsága (nekem), hogy minden el tud múlni. A legtöbb csoda, kapcsolat, kapaszkodás  idővel meglazul, akár el is múlik. Persze lehet, hogy utána újrakötődik, nem tudom.

A másik nagy tanulság, hogy szükségünk van a társaságra, még ha csak arra is, hogy figyeljük, ahogy a másik ott létezik vagy beszél. A testekre. 

Még az érettségik előtt kaptunk egy e-mailt a főnöktől, hogy bár most vissza kell térnünk az iskolába, ne csoportosuljunk, ne beszélgessünk, ne időzzünk a munkahelyünkön. A kapcsolattartás további formája ezentúl is legyen a telefon és az üzenetek. 

Érdekes volt látni, ahogy az emberek másfél hónap után egymáshoz viszonyulnak.

A legtöbb emberen se maszk, se kesztyű, páran próbáltak ugyan távolabb maradni egymástól, de egy idő után óhatatlanul közelebb léptek. Mindenkinek volt valami mesélni- vagy mutatnivalója, élményei, kérdései. Hiába nem volt már feladat, még maradtak. Még azok is, akik annyira aggódtak, hogy a testi-lelki ápolatlanságukkal sem látszottak törődni, amikor végül mások elé kerültek. Automatikusan jöttek a mosolyok, az apró életjelek.

Az érettségi nagyon tanulságos volt megint; egyrészt borzasztóan fájdalmas, hogy egy csomó munka ment a kukába, másrészt muszáj volt kozmetikáznom picit, mert mintha mindenki megbolondult volna május elejére. 

Felkészültünk, tehát ilyen pánik nem volt bennem (és aki dolgozott velem, talán abban sem), de valahogy a kontrollhiány (külső vagy belső, mindegy) megmutatkozott ezeken a dolgozatokon. Azt hiszem, évek óta a legpocsékabb érettségi átlagom, amit nem feltétlenül indokol az osztálytípus, amit most vizsgáztattam.

Mindkét szakomon javítottam emeltet is, ami főleg logisztikailag okozott problémákat, a minőségen nem nagyon volt időm keseregni. Nem is tettem volna, névtelen dolgozatok fölött ne pityeregjünk. A szervezéssel kapcsolatban megint rádöbbentem, hogy ebben az országban, ebben a szakmában tényleg mindenki kurvára szorong attól, hogy a kvázi felette álló mit fog szólni, ha egyetlen vesszőhiba is ott marad... most mondom, maradt ott több is. Bizonyára. 

A felettem állók szorongásait (amit persze rám, ránk nyomnak) azért most már igyekszem nem magamra venni. Végül is már nem számítok kezdőnek, szerencsére.

A munkahelyünkről egyébként úgy tűnik, eltávolítják az egyik közvetlen kollégát (munkahelyi szorongások, sokadik fejezet), akinek a feje fölött már évek óta lógott a bárd, de mivel most fel is jelentették, ez tényleg megtörténik. Alapesetben ilyenkor a folyosón megy a suttogás, most pedig inkább online. A munkaközösségemben--valahogy így alakult--mindenki nekem mondja a mondanivalót, kapom jobbról és balról is. És tényleg mindenki szorong valaki vagy valami miatt: az idősebbek elismerése miatt, a szerződése miatt, a munkája minősége, a pénze miatt, stb. 

Én ritkán szorongok a munkám okán, a magánéletem miatt sokkal többet szoktam, és ez (ebben a közösségben) talán kevésbé tipikus. Vagy csak nem mondják, nem tudom.

Ezeknek az érzéseknek a kibeszélése pedig most főként írásban megy, ami mintha nem lenne elég. Múltkor, mikor bent voltam a dolgozatok miatt, olyan csoportokat láttam egybe verődni, amiket korábban soha. Még maradtak egy kicsit, mondhatni, az audiovizuális élmény miatt... A testek miatt.

Hát igen.

Ami nagy újdonság volt két és fél hónapja, most már az is fásult és unalmas.

Én remélem, hogy már nem tart sokáig, és, akármi is következik utána, hamarosan vehetek egy nagy levegőt, mert ez a kitartás és állhatatosság, amiből alig jön vissza valami, már nagyon elfárasztott.