Nyár

Jó rég írtam személyes dolgokról, amolyan naplófélét. 

Már korábban említettem/írtam erről, hogy minden átment a facebookra és más fórumokra.

Én is tartok itt az oldalsávokban néhányat -- ha tudni akarjátok, mit olvasok, mit nézek, miket fotóztam vagy főztem, böngésszetek (a cica mögött pl. ott a tumblr).

Szerintem azért is van ez a csönd, mert ez a digitális iskola kipurgálta az agyát mindenkinek. Részemről hetekig rá sem bírtam nézni a számítógépre. Még volt egy feladatom, egy recenzió, azt nagy kínkeservvel megírtam (szegény Csaba, azért remélem, örül majd neki, mert, még ha a szövegem nem is tükrözi, tök jó könyvet írt), aztán átadtam magam az olvasásnak meg a filmeknek. Meg a sportnak.

(Molnár Gál Péter könyvét olvasom kínszenvedve, A Kossuth tért (teret?) Adam LeBortól, hangoskönyvben A Buddenbrook házat hallgatom, és mindenféle filmeket nézek, majd láthatjátok a júliusi filmlistát. Meg hallgatom a karanténból megmaradt és lementett színházas podcastokat, beszélgetéseket.)

Múlt héten utaztunk is, aminek vegyes érzelmekkel vágtam neki (főleg a macska miatt), persze az agyammal mindig tudom, hogy csak az az igazi kikapcsolódás, amikor elmész máshová, mert ott nem tudod a régi, megszokott és begyöpösödött dolgaidat művelni.

Az egy dolog, hogy a járvány miatt szétparáztam az előkészületeket, az meg egy másik, hogy a majréhírek ellenére gyakorlatilag semmilyen határkontroll nem volt - sem az osztrák, sem a cseh határon. Se oda, se vissza. Értem én, hogy ezek zöld országok, de vajon honnan lehet tudni, ki honnan érkezik pontosan. Rejtély. Illetve hát kommunikáció főleg, mert apparátus nincs.

Az utazás közben rájöttem, hogy ebben is változtam, megváltoztam; egyre fontosabb a minőségi társaság és a mérték (!), azaz mind fizikailag, mind lelkileg kellenek a szünetek. Nem jó, ha erőltetett menetben toljuk magunkba a kultúrát, az meg pláne nem jó, ha mások kiszolgálása a feladatunk nyaralás közben. 

Sok szép helyett láttunk (vár, hegymászás, vár, hegymászás, vár, hegymászás), és az én kedvesem, aki most már nagyon okosan tolja, hogy legyen munícióm sok olyan dologra, ami valójában nem is érdekel, beszervezett nekem egy színházi vizitet is. Ez az:

Fotó: V. M.

Ez, kérem, egy valóságos barokk színpad egyenesen a 18. századból, tokkal és vonóval. Az előtérben egy tévé látható, igen, ott nézhettük meg a rekonstrukcióról szóló dokumentumfilmet, de nem is ez a lényeg, hanem a színpad alatti (a fotón nem látható) masinéria, ami által az egész berendezés összes panelja mozog. Igen, mozog (főleg a videó végét nézzétek). 

Nem nagyon találom a szavakat, amikor azt mondom, hogy az ilyesmi egy teatrológusnak kb. olyan élmény, mint amikor először belép a Globe-ba vagy az epidauroszi színházba. Vagy, nem is tudom, amikor meglátod a piramisokat. A Stonehenge-t. Az északi fényt. Mit tudom én. Elképesztő az a találékonyság, illúzió, kreativitás, amivel kitaláltál ezeket a tereket. Ahogy az is, hogy mindez megmaradjon valahogy a ma embere számára. 

Szóval ez klassz volt.

Már csak azért is, mert azt érzem, egyre jobban távolodom a szakmámtól, ami nem túl jó érzés.

Persze lehet, hogy csak én gondolom ezt, lehet, hogy most pesszimistává tesz, hogy hanyatlóban a tudomány, a bölcsészet, a gondolkodás, meg minden, ami vele jár. Jövőre csak egy kurzusra kértek fel, mert nincs pénz, úgyhogy kénytelen leszek a pedagógus karrieremre koncentrálni--minősítés, szakvizsga, #fenetudjami--és közben várni, hogy hátha megüresedik egy hely valahol. A 21. században vagyunk, a fejlett nyugathoz próbálunk igazodni, de valahogy még mindig az a természetes, ha az ember sok-sok ingyen feladatot bevállal azért (aka hanyatt vágja magát és terpeszt), hogy egyszer majd szépen mosolyogjanak rá. 

Hát köszi, én már szoptam eleget, és nem vagyok már 20 éves. Nem mintha bánnám.

Az is fura érzés, mikor a szemed láttára derül ki valakiről, akiről úgy gondolod (bár csak az interneten találkoztatok), hogy jó ismerősöd, hogy beteg. Nagyon beteg.

A betegségre ezért vagy azért amúgy is sokat gondolok, pedig talán nem kellene. 

Tudom, hogy ez manapság mindenki közvetlen környezetében, rokonságában előfordul, és a statisztikák/számok egyre rémisztőbbek, de azért nem gondoltam, hogy ez ilyen mértékben eluralja a gondolataimat. (Egyszer volt már ilyen, idén télen. És jó, talán nem most volt a legalkalmasabb pillanat, hogy beleolvassak az új Grecsó-könyvbe.) 

Korábban már írtam arról, hogy ha jön egy betegség, szerintem minden gondolkodó ember a magyarázatot keresi. Aztán szépen belátjuk, hogy nincs mindenre racionális magyarázat. Aztán eltelik egy kis idő, és megint a magyarázatot keressük. Meg a hitet. Így megy ez.

Ijesztő ez az egész, mindenesetre jó lenne hinni abban, hogy az emberi akarat számít valamennyit. Meg egyáltalán; jó (lenne) hinni valamiben.   

Ella Fitzgerald: Just One of Those Things (2019)

Első moziélményem a karantén után az Ella Fitzgerald: Just One of Those Things című dokumentumfilm (2019). Miles Davis: Birth of the Cooljával (2019) adták párban, de ez utóbbit végül mi nem néztük meg (másnap volt).

Ella nekünk közös pont, egyébként meg régóta szeretem; amióta pedig kicsit felnőttebb vagyok, különösen érdekel a korszak is. Ha újra születnék, és valami zenével kapcsolatos foglalkozásom lenne, tán dzsessztörténész lennék, ami persze pont annyi realitásfaktorral bír, mint mondjuk az egyiptológus (Magyarországon).

A film egyébként korrekt, szépen bemutatja Ella életútját, amiből néhány mozzanat felettébb érdekes: 

• Az 1920-as évek végén költöztek délről New Yorkba a rasszista atrocitások, zavargások miatt.
• Eredetileg táncosnak készült.
• Anyja korán meghalt, halála után a portugál bevándorló nevelőapa Joseph Da Silva rosszul bánt vele, tán zaklatta is, ezért anyai nagynénje nevelte fel.
• A zaklatott gyerekkort rosszul viselte, éveket töltött nevelő- és javítóintézetben.
• Ezen évek után egy ideig hajléktalanként élt New Yorkban, többek között akkor is, amikor 16 évesen az Apollo Theater amatőr estjére benevezett, és felhívta magára a figyelmet.
• Chick Webb zenekara karolta fel; Chick Webb csodálatos ütős volt, ám számtalan egészségügyi problémával bírt, korai halála után informálisan a fiatal Ella vette át a zenekar vezetését. 
• Ella Fitzgerald, bár rendkívüli tehetséggel bírt, felettébb nehezen találta meg az útját a rasszista zeneiparban, ahol a klubok és szórakoztató helyiségek jellemzően nem foglalkoztattak fekete muzsikusokat.
• Mindennek ellenére nem élt sem drogokkal, sem alkohollal (ami, jegyezzük meg, számos pályatársát tette sírba, pl. Billie Holidayt.)
• Mivel saját gyereke nem lehetett, örökbe fogadta a féltestvére fiát, akit Ray Brown Juniornak kereszteltek (Ja igen, Ella férje az a Ray Brown, aki felfedezte és mentorálta Dianna Krallt).
• Ellát Webb halála után Norman Granz (a Verve kiadó alapítója -- hadd ne soroljam, ki mindenki zenéjét kezelik) karolta fel, aki rávette, hogy a fekete dzsesszen kívül amerikai(bb) zenét is énekeljen (aka The Great American Songbook), így Ella megalapozhatta a világhírnevet.
• Bár a zsenialitását nem kérdőjelezte meg senki, testi adottságaival meglehetősen nehezen boldogult olyan feltörekvő (és csinos) énekesek mellett, mint pl. Lena Horne. 
• Mindig kendővel a kezében énekelt, mert nagyon izzadt. Ezt sokan visszataszítónak találták, másoknak ez a kemény munka jele volt.
• Mind a férje, mind a fia viszonylag hamar elhagyták Ellát, aki ezután meglehetősen magányos életet élt.
• Miután teljesen elmagányosodott, a világ legnagyobb örömére minden idejét és energiáját az éneklésnek szentelte.
• Az 1940-es évek végén (többek között a Dizzy Gillespie-vel való együttműködés révén) magáévá tette a bebop stílust, ennek köszönhető többek között a híres How High the Moon című dal, amiben egy hosszú improvizáció található sok-sok zenei intertexttel. (katt, 1.25-től, a filmben felsorolják, mekkora repertoárból idéz ebben az impróban). 
• Leghíresebb az 1960-as berlini koncertje, ahol sok meglepetéssel szolgált, például spontán előadta a Mack the Knife-ot; ha figyelmesen hallgatjátok, fel fog tűnni, hogy nem tudja a szöveget, de ez mindegy, neki soha nem okozott problémát. 
• Az 1980-as években számtalan egészségügyi komplikációval küzdött, a cukorbetegségéből kifolyólag mindkét lábát amputálták, és a látását is elvesztette. 1996-ban halt meg.

Korrekt kis dokumentumfilm volt, bár számtalan dolgot hiányoltam. Egyrészt fektethettek volna kicsit több hangsúlyt a társasalmi közegre, hisz ez felettébb érdekes: hogy boldogultak a fekete zenészek Harlemben és azon kívül, mi mindennek a visszhangja/interpretációja most, amikor az amerikai könnyűzene ekkora százalékban támaszkodik az afro-amerikai gyökerű zenékre (akár belátja, akár nem).

Vajon mi Ella Fitzgerald hatása a mai dzsesszre?
Fogalmam sincs, miért Laura Mvula volt a legautentikusabb megszólaló ebben a témában (?), holott számtalan olyan előadó és (és nyilatkozóképes), akire láthatóan sokkal nagyobb hatást tett EF munkássága. A teljesség igénye nélkül: Dee Dee Bridgewater, Nnenna Freelon, China Moses, Regina Carter, Dianne Reeves, és még sorolhatnám. Érthetetlen, hogy miért (az amúgy általam nagyra becsült) brit énekes, Jamie Cullum lett a fő zenei referencia éneklés ügyben.

Norma Miller / forrás: IMDb

Annak viszont kifejezetten örültem, hogy a filmből megismertem Norma Millert (tavaly halt meg 99 éves korában). Elsősorban táncosnő volt (ismerjétek meg a lindy hoppereket 1941-ből), és az egész dokuban talán ő a legautentikusabban nyilatkozó. 

Mellékesnek tűnhet ugyan, de azt is megjegyezném, hogy az ilyesfajta filmeket tán nem internetes fordítóval kéne feliratozni; akkor biztosan nem fordulnának elő ilyesmik, mint national = nemzetközi, Great American Songbook = kottagyűjtemény, he left home = elhagyta otthonát, (Great) Depression = depresszió. Mindez nagyon méltatlan.

Most nem fogok belemenni politikai témákba (bár lehetne, akarok, és majd fogok is), de azt azért lássuk be, hogy a mai brit-amerikai könnyűzene sehol sem lenne az Ella-féle előadók nélkül. Nekem nagyon is hiteles volt a fentebb felrótt (ám általam rajongott) Jamie Cullum posztja, amiben arról beszél, hogy igenis sort kell kerítenünk azokra a beszélgetésekre, amik arról szólnak, hogy kiből mi lett volna/mi nem lett volna, ha a fekete zene nem lenne az, ami.

Száz szónak is egy a vége: egyszer már biztos nem lesznek mifelénk olyanok, akik szalagról (vö. apám szalagos magnója, ami ki tudja, hol dekkol) hallgatnak ezer éves felvételeket. És most a műfaj tényleg mindegy is. 

De azért olyan jó lenne látni és belátni, hogy ezeknek a csendesen, szerényen (és kövéren) teljesítő énekesnőknek mekkora szerepük van abban, hogy pl. Beyoncé ma feminista ikon lehet még ha ezzel a jelzett feminista ikonsággal van is egy csomó probléma. 

Na, erről kéne dokumentumfilmet csinálni. 

A film trailere:

Ella Fitzgerald, 1958:

How High the Moon, többek között egy The Beatles intertexttel, (1966):

Grammy-díj átadó ünnepség (1983). Nem ő nyert, hanem egy fehér szerző híres dala (Route 66), amit egy fekete zenész tett népszerűvé (Nat King Cole). A gálán meg ez történt. 

Ella megkapja a Presidental Medal of Freedom kitüntetést (1992):

Még nem

Kép: Shannon Freshwater

Napok, talán hetek óta csak a fejemben élek.

Sorozatot nézek és facebook-, valamint youtobe beszélgetéseket hallgatok; hónapok, sőt évek óta nem tettem ilyesmit (ez az időintervallumokkal/-ban való versengés posztja lesz, már látom).

Tudom, mindig tudtam, hogy amikor lemennek rólam a nagy feladatok, szomorú nihilt érzek és a semmittevés miatti bűntudatot. Ez nyilván személyiség és nevelés következménye is, de az a jó hírem, hogy fejlődöm, mert immár egyre kevésbé van bűntudat és nihil. Szomorúság sincs. Inkább melankóliának nevezném, a historikus és kulturális értelemben.

Robert Burton (1577-1640) írt erről egy felettébb hosszú értekezést, a címe A melankólia anatómiája. Majdnem ezer oldalnyi enciklopédikus igényű szöveg, ezért nem részletezném. Mondhatni, ez egy korai pszichológiai-orvosi-filozofikus értekezés, ami nem nélkülözi az irodalmi és kulturális referenciákat sem. Nos, ebben írja Burton a következőket:

But to leave all declamatory speeches in praise of divine music, I will confine myself to my proper subject: besides that excellent power it hath to expel many other diseases, it is a sovereign remedy aganist despair and melancholy, and will drive away the devil himself (150).

Bocsánat, hogy nem fordítom le, a lényege, hogy a derék és tudós Burton (aki nem mellesleg matematikus és asztrológus volt) többek között a zenében látja a melankólia gyógymódját, már ha ez egy olyan állapot, amit meg kell egyáltalán gyógyítani. 

Burton nyilván még nem ismerte a sorozatokat, sem pedig az elfoglalt tanárok és dolgozó népek filmes ill. könyvlistáit, ezért írt csak a zenéről. 

Részemről az utóbbi időben viszonylag kevés zenét hallgatok auditíve, jobban preferálom a videós ingereket, arcokra van szükségem. Nem, ez nem karanténkövetkezmény, ez évek óta így van. 

Ez alól a könyv persze kivétel, de most ne vitatkozzunk azon, hogy a könyv vizuális vagy auditív élmény-e inkább.

Közben Csaba könyvét olvasom az utópiáról, ez is (a szárazsága ellenére) nagyon tanulságos, és én mindig örülök, amikor visszatalálok az igazi szakmámba, ami miatt soha nem leszek mesterpedagógus, és lehet, hogy maradok szobatudós. 

Ugyan (hála az új NAT-nak) vár még rám egy tonna papírmunka, amihez egyáltalán nem értek, egyelőre mégsem keseredtem el, hanem igyekszem megkapaszkodni a napokban. 

A melankólia témájához tanulmányozzátok Dürer rézmetszetét, olvasgassatok róla (angol, magyar, haladóknak), és cseppet se szomorkodjatok, amiért folyton esik az eső.

Még maradtak

Irdatlan mennyiségű munkán vagyok túl, és bár még nincs vége, azért az alagút túloldala már felfénylett picit.

Rengeteg dolgozatot kijavítottam, ingáztam iskolák között, és, hát igen, ezt a digitális marháskodást is próbálom rendesen csinálni. Rendesen, azaz mindig bejelentkezve, még ha feladatot is adok ki, akkor is. Hogy hallják a hangom. Persze lehet, hogy ez csak hiúság meg illúzió, hiszen egyre kevésbé szól hozzám bárki is... Az elmúlt időszak egyik nagy tanulsága (nekem), hogy minden el tud múlni. A legtöbb csoda, kapcsolat, kapaszkodás  idővel meglazul, akár el is múlik. Persze lehet, hogy utána újrakötődik, nem tudom.

A másik nagy tanulság, hogy szükségünk van a társaságra, még ha csak arra is, hogy figyeljük, ahogy a másik ott létezik vagy beszél. A testekre. 

Még az érettségik előtt kaptunk egy e-mailt a főnöktől, hogy bár most vissza kell térnünk az iskolába, ne csoportosuljunk, ne beszélgessünk, ne időzzünk a munkahelyünkön. A kapcsolattartás további formája ezentúl is legyen a telefon és az üzenetek. 

Érdekes volt látni, ahogy az emberek másfél hónap után egymáshoz viszonyulnak.

A legtöbb emberen se maszk, se kesztyű, páran próbáltak ugyan távolabb maradni egymástól, de egy idő után óhatatlanul közelebb léptek. Mindenkinek volt valami mesélni- vagy mutatnivalója, élményei, kérdései. Hiába nem volt már feladat, még maradtak. Még azok is, akik annyira aggódtak, hogy a testi-lelki ápolatlanságukkal sem látszottak törődni, amikor végül mások elé kerültek. Automatikusan jöttek a mosolyok, az apró életjelek.

Az érettségi nagyon tanulságos volt megint; egyrészt borzasztóan fájdalmas, hogy egy csomó munka ment a kukába, másrészt muszáj volt kozmetikáznom picit, mert mintha mindenki megbolondult volna május elejére. 

Felkészültünk, tehát ilyen pánik nem volt bennem (és aki dolgozott velem, talán abban sem), de valahogy a kontrollhiány (külső vagy belső, mindegy) megmutatkozott ezeken a dolgozatokon. Azt hiszem, évek óta a legpocsékabb érettségi átlagom, amit nem feltétlenül indokol az osztálytípus, amit most vizsgáztattam.

Mindkét szakomon javítottam emeltet is, ami főleg logisztikailag okozott problémákat, a minőségen nem nagyon volt időm keseregni. Nem is tettem volna, névtelen dolgozatok fölött ne pityeregjünk. A szervezéssel kapcsolatban megint rádöbbentem, hogy ebben az országban, ebben a szakmában tényleg mindenki kurvára szorong attól, hogy a kvázi felette álló mit fog szólni, ha egyetlen vesszőhiba is ott marad... most mondom, maradt ott több is. Bizonyára. 

A felettem állók szorongásait (amit persze rám, ránk nyomnak) azért most már igyekszem nem magamra venni. Végül is már nem számítok kezdőnek, szerencsére.

A munkahelyünkről egyébként úgy tűnik, eltávolítják az egyik közvetlen kollégát (munkahelyi szorongások, sokadik fejezet), akinek a feje fölött már évek óta lógott a bárd, de mivel most fel is jelentették, ez tényleg megtörténik. Alapesetben ilyenkor a folyosón megy a suttogás, most pedig inkább online. A munkaközösségemben--valahogy így alakult--mindenki nekem mondja a mondanivalót, kapom jobbról és balról is. És tényleg mindenki szorong valaki vagy valami miatt: az idősebbek elismerése miatt, a szerződése miatt, a munkája minősége, a pénze miatt, stb. 

Én ritkán szorongok a munkám okán, a magánéletem miatt sokkal többet szoktam, és ez (ebben a közösségben) talán kevésbé tipikus. Vagy csak nem mondják, nem tudom.

Ezeknek az érzéseknek a kibeszélése pedig most főként írásban megy, ami mintha nem lenne elég. Múltkor, mikor bent voltam a dolgozatok miatt, olyan csoportokat láttam egybe verődni, amiket korábban soha. Még maradtak egy kicsit, mondhatni, az audiovizuális élmény miatt... A testek miatt.

Hát igen.

Ami nagy újdonság volt két és fél hónapja, most már az is fásult és unalmas.

Én remélem, hogy már nem tart sokáig, és, akármi is következik utána, hamarosan vehetek egy nagy levegőt, mert ez a kitartás és állhatatosság, amiből alig jön vissza valami, már nagyon elfárasztott. 

Itthon, (még mindig), 6. rész

Hát, nem tagadom, hogy a #nagyvilág meg kommentszekció egy kis időre elkedvetlenített, de persze igazságtalan lenne mindent ezekre fogni. 

Az elmúlt hetekben besűrűsödtek a munkák (végzősök zárása, egyéb órák, egyetem, fordítás, stb.), úgyhogy--mivel ezen tevékenységek jó része most digitális környezetben folyik--a szabadidőmben, ha volt is olyan, nem sok kedvem volt ideülni. 

Szépen végére értem a dolgoknak, amikből csak annyit profitáltam, hogy immár újakba foghatok. Nem akarok hipokrita lenni, nem bánom a munkát, annak meg külön örülök, hogy lesznek olyan dolgok is, amik miatt most majd ki kell mozdulnom. 

Mivel az érettségit újrakalibrálták (és valószínűleg sokan lemondták a munkákat), holnaptól emeltet javítok, péntektől a másik szakomon is, és itthon vár még néhány középszintű dolgozat is. Erre a hétre délutáni tanítást rendeltek el nálunk (nem is értem, a tanítás nélküli munkanapok elillantak a ködben), amit ügyes feladatkiosztással oldok meg - vagy azzal sem, mert most már mindenkinek rengeteg lemaradása van.

Ebben egyébként megint nincs konszenzus, mert a) ne terheljük túl a gyerekeket, inkább csak motiváljunk és pozitívan értékeljünk b) ám ha nem teljesíti a csekély elvárásokat és feladatokat sem, akkor azért írjuk be a megfelelő érdemjegyet, ami egy orbitális nagy karó (...).

Nyilván mindenki szarul van és tele a hócipőnk ezzel az egésszel, mégis, nekem dilemmát okoz az, hol húzzam meg a határokat. Sose voltam az, aki egy csodálatosan okos gimnáziumban nem képes egyeseket beírni (sőt, szerintem ott kell néha igazán), de persze van bennem empátia és megértés.

Más kérdés, hogy a nagy tolerancia és jóhiszeműség odáig vezetett, hogy majdnem balhéba keveredtem egy végzős magántanuló miatt, akit (mivel nem akartam osztályozóvizsgáztatni, mert az macera, ráadásul a vezetői kérés is az egyszerűbb megoldások felé mutatott) négyesre zártam le, holott szerinte ötöst érdemelt volna.

Fura szerzet ez a magántanulói jogviszony (csecsemőnevén egyéni tanrend), sok szempontból mindenképp szerencsés, de amúgy egy #pain-in-the-ass, és sok könnyítésre ad okot, ha olyan a hozzáállás, a legkevésbé sem igazságos.     

A fordítást végül időre befejeztem, és közben sok mindent megtudtam a brit katonai galambokról, a hírszerzésről és a 'blitzről' is, bár azt továbbra sem értem, hogy amerikai lektűrszerzők (jelen esetben egy történelemrajongó ex corporate executive, na hagyjuk) miért érzik szükségét, hogy a szereplőik minden egyes mozdulatát és szempillarezzentését megörökítsék. Bár a galambos narratívát élveztem, a könyv tele van teljesen felesleges mellékszálakkal, motívumokkal és jelenetekkel, és ahogy fogyott a szufla, úgy rövidültek a fejezetek, és úgy laposodott a sztori persze.  

A járvány körüli cécó továbbra is bosszant persze. 

Még mindig nem tudom eldönteni, hurrázzunk-e a miniszterelnöknek vagy ne.

Anyám az első hetekben azt mondta, utálja Viktort, de ezt most jól csinálja.

Így a sokadik héten, hogy értelmezhetetlen szabályokkal újranyitották a szakrendeléseket, már nem ezt gondolja. Most inkább azt, hogy nem akar hibázni, mert ha csak egy hajszálnyi bakit is vét, úgy gondolja, belebukik. (Én mondjuk kurvára remélem, hogy ez mindenképp így lesz.)

Én szurkolok, hogy holnap, amikor is először megyek érettségire ügyelni, senkin ne basszam fel az agyam túlzottan. Arról már kaptunk e-mailt tegnap a főnöktől, hogy bár ő tudja, nekünk most mennyire traumatikus lesz újra átlépni az iskola küszöbét, azért ne örüljünk túlzottan egymásnak, és ne rendszeresítsük a beszélgetéseket. Továbbra is telefonáljunk és cseteljünk inkább.

Ugyanezen a napon azt is megírta, hogy a 2021/2022-es tanévre osztályfőnököket keres, mert lehet, hogy ősszel is még itthon dekkolunk, és akkor online nyílt nap (???) lesz. 

Biztosan velem van a baj, hogy mindenben az ésszerűséget keresem. Mert az ilyenekben tényleg azt keresem. 

Persze tudom, nehéz OV intézkedései mellett ép ésszel elmenni, aki a járvány tetőzésekor (?) elrendeli az érettségit, kinyitja a teraszokat, ellenben kvázi bezárja a nyarat. Repülőgépek indulnak 16 országba, de nem lehet szóbeli érettségi tartani.

Még annyi, hogy megnéztem a The Portrait of a Lady on Fire-t (a francia címet bonyolultabb lett volna kiírni). Most, hogy napok óta gondolkodom rajta, ellentmondanék a korábbi véleményemnek, ami kicsit degradáló volt (és rövid); voltaképpen egy tök szép és érzelmes film, úgyhogy még az itt-ott modorosságot is meg tudom neki bocsátani. Igazság szerint pont kellett már egy ilyen, csak hát az van, hogy az ember nem akar pont most elgyengülni, amikor úgyis pattanásig feszülnek az idegei. (Azért persze sikerült, de jól titkolom.)

Tessék, filmzene. Tökéletesen visszaadja azt a finom őrületet, ami gondolom, nemcsak bennem munkál többször, mint kéne. Újra is néztem a filmet is.

Itthon, 5. rész

(avagy újabb lekezelő okoskodásaim)

Ma korán felkeltem, ezért sikerült időben lefordítanom a mai adagot. Ennek felettébb örültem, mert ez a könyv nagyon túlírt és baromi unalmas is most már. Persze elovastam a végét. Lefordítottam ugyanis a rövidebb fejezeteket a könyv végéről. Módszertanilag ez nem biztos, hogy helyes, de ezzel meglett az illúzióm, hogy rendesen haladtam.

Ma van az őszi tavaszi szünet utolsó napja, mely szünetben az volt a jó, hogy legalább online órák nem voltak, ezért kicsit sikerült beérni magam egyéb területeken. Azt kell mondjam (továbbra is), hogy a többség nagyon lelkiismeretes, teszik a dolgukat, ahogy én is. Persze sokkal rosszabb így, hogy nincs meg a személyes kontakt, mert azt veszem észre, hogy írásban sokszor csak rutinból lököm a visszajelzést (mert hát hiszen pl. ők is rutinból lökik a válaszokat, sokszor--feltételezem--párhuzamos csatornákon összebeszélve; így esthet meg az is, hogy, akárcsak az iskolában, ugyanazok a hülyeségek jönnek világba').

A szünet előtti napon csináltam egy közvéleménykutatást a munkámról, mert az is zavart, hogy semmi rendes feedback nem jön, csak a b@szogatás felülről, hogy ne terheljük túl a diákokat, és legyünk elnézőek. (Ennek az ismételgetésével mellesleg az a bajom, hogy nyilván aki szereti a kölyköket, az eddig sem terhelte túl őket, viszont a trógereket most is meg kell fogni valahogy. Mert igen, trógerek vannak.)

Szóval jó visszajelzéseket kaptam, és tán nem számít újabb lekezelő okoskodásnak, ha idézek néhányat.

"A Tanárnő az iskolai óráin is mindig nagyon segítőkész volt, de itt ez még inkább körvonalazódott. Mindig felkészül az óráira és valami újjal áll elő. Nagyon jó ötlet szerintem a szorgalmi feladatok adása, mert így az eddigi jegyeinken is könnyedén tudunk javítani. Sok időt hagy a feladatok elvégzésére, beadására. Összegezve, az összes tanárom közül az Ön órái a legkreatívabbak, élvezem őket, így szívesen veszek rajtuk részt és végzem el a szorgalmi feladatokat is. Köszönjük szépen az erőfeszítéseit, amit a mi érdekünkben tesz! -egy érettségiző diákja :)" 

"Le a kalappal a tanárnő előtt. Senki nem gondolta volna, hogy ezt az akadályt majd (látszólag) ilyen könnyen veszi. Büszkék vagyunk magára és köszönünk minden erőfeszítést. <3""Nagyon hasznosak az ismétlő feleletsorok." 

"Hiányzik a tanárnő, sokkal jobb iskolába járni, itthon semmi sem motivál:(" 

"Rendkívűl figyelmes és segítőkész a tanárnő."

és

"Cuki a Tanárnő macskája" 

"Már látni szeretném a cicát"

Igen, egyértelműen a macskám vitte el a pálmát.

Holnaptól megint találkozok velük, és nyilván az érettségi lesz az első kérdésük.

Ami az érettségit illeti: tudom, hogy ez nem szempont most, de sokunknak elég nagy érvágás, ha elmaradnak a vizsgapénzek. Tudom azt is, hogy jelen helyzetben nem illik panaszkodni, de miért is viszonyítanánk folyton másokhoz. És miért is ne mondhatnánk ki azt is, hogy igen, mennyire igazságtalan, hogy ezt a helyzetet sokan a semmittevésre használják.

A múltkor egy kommentben tanárgyalázónak neveztek, mert azt mondtam, érettségi helyett nem támogatom a megajánlott jegyeket, mert szerintem ez teret adna a tanári önkénynek. 

Hát igen, sok-sok perspektívát ad az embernek, ha több típusú munkakörben több munkahelyen dolgozik. 

Azért is kikezdtek a minap, mert (a megajánlott jegyek helyett) nem javasoltam semmi más alternatívát. Nem azért, mert ne lenne gondolatom erről, hanem mert a tapasztalat azt mutatja, nem fognak elfogadni semmilyen javaslatot. Most így azért elárulhatom, hogy a vizsga teljes halasztása lenne a legjobb megoldás szerintem, hogy aztán ősszel (esetleg pár hét csúszással) elindulhasson az egyetemi tanév is. És hogy megmaradjon az esélyegyenlőség. Ezzel együtt azt is gondolom, hogy ha időben döntés született volna, már lennének ötletek arra nézvést, hogy lehet biztonságos körülmények között megszerezni a vizsgát. Vagy az akármelyik vizsgarészt. De ez a kapkodás és következetlenség feletébb idegesítő, és halálfélelem helyett (cinizmus ON) inkább apatikusan személem, mekkora idióták vannak a döntéshozói pozíciókban. Ezt is jól elintéztük magunknak.

Egyébként pedig elég fáradt vagyok.
De ez, gondolom, nem annyira érdekes.

Itthon, 4. rész

Ha ez az 'itthon' egy tévésorozat címe lenne, én rohadtul be se kapcsolnám.

Na mindegy, múltkor (emlékszem) írtam, hogy majd elmélkedem kicsit ennek az egész velünk történteknek a miértjéről és a hogyanjáról. Tudom, hogy teljesen felesleges, az ember az elméletekkel és a gondolatmenetekkel csak magát nyugtatja. Meg az ilyesmi rendszert hoz az életbe, végül is.

Túl vagyok a pánikon (ami nem a járvány miatt tört rám, hanem főleg a megváltozott munkakörülmények miatt), most már higgadt vagyok viszonylag.

Arra gondolok, hogy az utóbbi időben mennyire zsúfolt és rohanós volt az életem. Mennyit aggódtam, hogy nem tudok határidőre befejezni dolgokat, hogy nincs elég időm a magánéletemre, hogy folyton mindenkinek mindent megígérek, amit aztán nem tudok betartani. Hogy maximalista vagyok, de mégis még több mindent kellene csinálnom, hogy biztosítsam a jövőmet.

Fáradt is voltam, nem szerettem bejárni, idegesítettek az emberek, a kollégák és főnökség értelmetlen megbeszélésekkel rabolták az időmet. Egyik helyről rohantam a másikra. 

Elfáradtam a kamaszokban, a motiválatlanságban, az érdektelenségben. 

Aggódtam, hogy meg tudom-e teremteni a (későbbi) nyugalmam feltételeit.

Egyszerűen mindenre figyelni akartam, nem a kontrollmánia miatt, hanem hogy segítsek és használjak. A lelkiismeret hajtott, de ezt nem valamiféle autoritás felé, hanem önmagamban éreztem.

És erre tessék.

Azt hiszem, a harmadik hete vagyunk itthon, és a fentiek nagy része megszűnt. (Jöttek persze mások a helyükbe, de ez most mindegy.) 

Már nem kell rohangálnom, mások a határidők. Nem látok magam körül embereket. Ha vannak is (online) megbeszélések, azokon csak félig-meddig kell részt vennem. (Általában teregetek, zoknit párosítok, port törlök vagy valami más feladatot végzek közben.) 

Bizonyos szempontból lelassultam, és ez jó.

Itthon vagyok, és nekem alapvetően ez is jó. 

Persze könnyű nekem, nem vagyok egy sociable person, nem hiányzik sem a kocsmázás, sem a fitness terem. Annak pedig voltaképp most örülök hosszú idő óta először, hogy tanár vagyok, mert így van biztos jövedelmem. Így is szorongok a várható gazdasági következményektől persze, de mindig azzal nyugtatom magam, hogy nekem azért mégsem veszett el minden. Sok dolgot tudok csinálni.

Mindezzel csak azt akarom mondani, hogy--és vigyázat, most jön a #PauloCoelho--, hogy azért ezt a járványt kurvára megérdemeltük. (Itt most mindenki nyugodtan küldjön el a k***a anyámba, és mondja, hogy ő aztán nem, el fogom fogadni. Én sem magamra gondolok elsősorban, amikor azt mondom, hogy 'mi'.) 

Mindez (mármint, hogy megérdemeltük) egyébként abból is látszik, hogy a vészhelyzet ellenére emberek flangálnak az utcán. Felvásárolják az árukészletet, veszekednek a boltban, szidják a nyugdíjasokat, patikusokat, boltosokat, BKV-t. A boltosok szidják az embereket. Az emberek szidják az orvosokat és a boltosokat. A kormányt pedig mindenki szidja. De az ellenzéket is.

Hetek óta figyelem (már írtam erről), hogy pl. amíg nem zárták be az iskolákat, addig az volt a baj. Aztán bezárták őket, akkor pedig az lett a baj, hogy nem jó a digitális oktatás. 

Amíg nem közöltek területi adatokat és a súlyosbító körülménynek számító alapbetegségeket, addig az volt a baj, most pedig az, hogy közölték őket. 

Na, hát szerintem így nem lehet élni amúgy. 

Kurva jó lenne, ha az a sok ember, aki egész nap a híreket bújja meg kritizál, inkább próbálná hasznossá tenni magát valamiben. Tényleg édes mindegy, hogy csak a munkáját végzi el rendesen, vagy valami karitatív dologba is fog, de ne csak hisztérikusan romboljon, hanem próbáljon produktív lenni.

(És egyébként jelenleg az aktuálpolitikában ugyanezt a rombolást látom függetlenül attól, hogy ki melyik oldalhoz tartozik. Nagyon kevés a konstruktív megszólalás, és mindegyik oldal a másikra mutogat, hogy aktuálpolitikai kérdést csinálnak a járványhelyzetből. Hát könyörgöm, egyrészt ez nyilvánvalóan egy politikai helyzet is, másrészt meg így működik a világ: ami kapóra jön, az kapóra jön. De ez a zsigeri hergelés minden oldalról már nagyon kikészít - egyébként.) 

Persze mondhatnánk, hogy jelen helyzetben mindenféle reakció érthető. 

Úgyhogy ez a helyzet most arra is jó lesz, hogy ki-ki megméresse magát, mennyit bír, és mit hogy kezel. Már most látom, hogy akik soha életükben semmilyen krízisen nem mentek még keresztül, azok mennyire rosszul reagálnak. Azok is, akik megéltek ugyan már néhány dolgot, de ott főleg áldozatként pozicionálták magukat. (Amikor így beszéltek egyébként, mindig azt mondják nekem: de hát nem mindenki olyan, mint te. Persze, hogy nem. Szombaton például én is kiborultam. Nem is kicsit.) Szóval ez az egész arra is jó lenne, hogy azok, akik eddig (úgymond) kivételezett helyzetben voltak, elkényeztette őket az élet, kicsit önreflexiót gyakoroljanak. (És nem, nem arról beszélek, hogy legyen mindenki beteg, osztán majd jól megtanulja a magyarok istenét. Csak egy kis visszafogottságot és humánumot kérnék. Meg önzetlenséget.)

Teljesen feleslegesnek tartom például az alapbetegség téma körüli mizériát (ami nem egyenlő az aggódással, hanem a cirkuszolást és a kifakadásokat értem rajta). Világos, hogy a statisztikák valakit megnyugtatnak, másokat pedig félelemmel töltenek el, de az van, hogy nem mindenre van orvosi magyarázat. Ezt én már tökre megtanultam.

Olyanok is meg fognak halni, akiknek nincs különösebb alapbetegsége, és olyanok fogják túlélni, akik amúgy krónikus betegek. Hiszen az immunrendszert elég sok minden befolyásolja. Abban is biztos vagyok, hogy még az is szorong, aki nem szorong, és hogy ez a szorongás is felettébb egészségtelen. Olyanoknak támadnak a környezetemben pánikreakciói, akikre ez korábban nem volt jellemző. (Cikkek itt, itt és itt.)

Úgyhogy vigyázzatok magatokra, és ne olvassatok híreket. 

Vagy legalább is ne annyit.   

[Folyt. köv.]