Itthon, 2. rész

Egy nap alatt bekattantam, pedig nagyon rajta voltam, hogy ne így legyen.

Az éjjel--illetve hajnalban--felébredtem, mert a Google Classroommal álmodtam; egy darabig forgolódtam, aztán úgy döntöttem, ha húsz perc múlva sem alszom, felkelek. Így keltem fel fél 4-kor. 5-ig az online oktatási felületet böngésztem (így legalább nem fagyott le, mert nem volt ott senki), csináltam feladatokat.

Aztán visszafeküdtem, és reggel fél 8-ig aludtam. Némileg nyugodtabban, de reggel kezdődött előröl minden.

Első tanulság: ne csinálj előre sok feladatot, mert reggel 8-kor (igen, a diákok komolyan veszik, hogy iskola van) mindenki rám rongyolt. A mai napon rengeteg üzenetet kaptam. Mennyivel egyszerűbb bemenni és beszélgetni.

Holnaptól videócseten folytatom, és a könyvben adok feladatokat. A következő órán ellenőrizzük. Aztán ha picit kipihentem magam, és lenyugodtak a kedélyek, lehetek megint kreatív.

Az van, hogy munkarend ide vagy oda, a megváltozott életfeltételekre mindannyiunknak fel kell valahogy készülni, és mindennek rengeteg pszichológiai, szociológiai és politikai tanulsága is lesz. (Remélem, belebuknak ezek szarháziak. Az ellenzék is, mert az sem jobb.)

Egy szülői csoportban olvastam, hogy kérik szépen a pedagógusokat, hagyjanak már egy kis időt, amíg a szülők is megtanulják a felületeket, amíg átrendezik az életüket, lerendezik a nagymamát, stb.

Elgondolkodtató, hogy ez a helyzet megint mennyi, de mennyi munkát ró a nőkre. Nem feminista provokálásból mondom, hanem halál komolyan. Közben meg ott áll egy komplett operett operatív törzs, az egyetlen nő köztük ez a maca, és ők az ország megmentői. (Most persze demagóg voltam, ott vannak az orvosok, a kereskedők, stb. stb., mindenki, aki nem mehet el szabadságra.)

Ebben a szituációban újból világossá vált, hogy mennyire szervilis nemzet vagyunk.

A tanár nem meri racionalizálni a főnökeitől kapott eszement utasításokat, a szülő nem mer szólni a tanárnak, hogy időre van szüksége. Egyáltalán, senki nem mer szólni semmiért.

Ebben a városban például a napokban zártak be az óvodák. 

Először úgy volt, hogy ügyeletet szerveznek, aztán már azt sem. 

Mivel nem dolgoznak, mehet mindenki szépen fizetés nélküli szabadságra. 

Vagy táppénzre.

Vagy rendes szabadságra, aztán dolgozhat majd egész nyáron.

Vagy (és most figyeljetek!) idősgondozásba. Ami először önkéntes volt, később kötelező lett, majd (hogy úgy mondjam) kötelezően ajánlott. Ha elmész, az munkaviszonynak minősül. 

Igen, jól értitek.

Orbán kiadta az önkormányzatoknak az idősekről való gondoskodást.

Mivel a szociális ellátórendszert kinyírták (és/vagy őket hozzárendelik az egészségügyhöz), mehetnek a helyükre a bölcsődei és az óvodai dolgozók. 

Önkormányzati utasítás. 

Máról holnapra.

Májusig beosztva.

De hát ki és honnan tudhatná, mi a fene lesz májusban?

Miközben ezekről a dolgokról hallok, semmi kedvem sem a nyafogó gyerekekhez (akiket frusztrál a helyzet, és nekem kéne őket megtanítanom az új felületre, pedig nem én vagyok a digitális generáció), és kifejezetten bosszantanak a közösségi médiában fröcsögők (vö. hülyeöregek, jajszegényöregek, nincsvécépapír, drágaacsirkemell, hülyetanárok, mindmeghalunk, mérnemmaradszotthon, stb.)

Azt látom, hogy senki, de senki nem foglalkozik azzal, hogy a másik ember hogyan dolgozza fel ezt a sok-sok felgyülemlett feszültséget, a kormányzat kapkodását, az ésszerűtlen és töketlen embereket, stb. stb. És minthogyha minden intézmény és intézményrendszer más időperspektívában gondolkodna. 

Miért nincs erről valami nemzeti konszenzus? Kérdezhetném viccesen.

Itthon, 1. rész

Gondoltam, hogy valami vicces címet adok ennek a posztnak, például KarantON vagy KarantéNapló, de hát nincs karantén. 

Most, hogy többet vagyok itthon, talán felpörög a blog is picit.

Gyorsan hozzáteszem, hogy semmilyen tudományos jellegű dolgot nem tervezek, vészforgatókönyv is. Igazából veszélyérzetem sincs.

Az első sokk nem azért ért, mert félek a járványtól vagy mert itthonról kell tanítanom, hanem azért, mert tudtam, hogy azonnal elkezdenek cseszegetni minket. 

Így_is_lett.

Még messze vagyunk ugyanis attól, hogy bizonyos munkahelyek felnőttnek tekintsék az ott dolgozókat. Én például biztos nem tudok maximális kontroll híján tanítani és felkészíteni egy (újabb) osztály az érettségire. Igen, az érettségire. Elképzelhetetlennek tartom ugyanis, hogy ne legyen érettségi. Egy egész évfolyam nem maradhat ki az egyetemekről sem.

(Megjegyzem, ugyanilyen elképzelhetetlennek tartottam, hogy a tanárok ne kapjanak fizetést, egyrészt, mert mégis csak szavazóbázis vagyunk mi is, de ha nem mi, akkor az anyáink, apáink, férjeink, feleségeink és a jövendőbeli vagy jelenlegi gyerekeink. Orbán meg nem akar megbukni, na. Látjátok, az iskolákat is bezárta végül.)

Na szóval nincsenek vészforgatókönyvek a fejemben, inkább csak attól rettentem meg, hogy most majd például mindenkinek a vállára kell venni a saját gyereke iskolai előmenetelét is valamennyire, ami nem annyira egyszerű.

Ami a távtanítást illeti, egy csomó iskola (a minénk is) elkezdett univerzalizáló törekvésekkel előállni, pl. hogy otthon az órád idejében üljél be szépen a gép elé, és nyomjad. (Ezt elősegítették a neten terjedő bárgyú napirendek, amiket gyerekes családoknak ajánlanak; reggeli torna, egészségügyi séta, közös ebéd, stb.) Ezen mindenki jól felhúzta magát, amit nem is csodálok, hiszen teljesen életszerűtlen, ámbátor feltételezi, hogy te majd otthon amúgy sem csinálsz semmit.

Itt ragadom meg az alkalmat (#tanárszidalmazás), hogy én tudom, hogy van egy csomó alkalmatlan és rugalmatlan tanár. Ők most vagy észbe kapnak, vagy max. eljutnak az e-mailig, ha egyáltalán. Azokra gondolok, akik a) eddig se tartottak órákat b) tartottak, de az abból állt, hogy bementek és beszéltek. 

Az én magyartanárom (aki most iskolaigazgató mellesleg) ilyen volt. Bejött, leült az asztalhoz, és 45 percig nyomta, majd felállt és kiment. Négy évig ez volt, szépen megtanultam jegyzetelni amellett, hogy utáltam a pasast. 

Na szóval ők most bajban lesznek, úgyhogy az általános csesztetés helyett őket kéne felkarolni, munkaközösségenként stratégiákat kitalálni, stb. 

Nálunk ilyen nem lesz. Az egyetem a Microsoft Teams-t erőlteti, ennek következtében tegnap délelőtt le is fagyott a francba az egész. Eredetileg úgy volt, hogy három délelőttöt töltünk bent, de tegnap már mondták, hogy ma (ha otthon gyakorolnál inkább) nem kell bemenni. És: na jó, ez ajánlott, de mást is használhatsz. De azért írd be ide is, hogy nyoma legyen. 

Egyébként azt is gondolták, hogy csak az órarendi órám idejében adhatok feladatokat. És csütörtöknél előbb nem. No comment. 

Ahogy más iskolákról hallok, ott sem egységes a helyzet, egy helyi gimnáziumban pl. go with the flow, a tanár az órája napján beböfög valamit a fb-csoportba, amit a gyerek öt perc alatt megcsinál, aztán gépezik egész nap. 

Szóval részemről nem okoz nagy fennakadást az itthonlét, tudok fordítani, nézem a streamelt színházi előadásokat, gyártom a feladatokat, stb. Egyelőre szépen érkeznek a megoldások még sportolóktól is, szóval lehet, hogy tényleg azért nem tanultak eddig, mert sok dolguk volt. (Nem.) 

Az a baj, hogy a közösségi médiában és az interneten nem lehet kiszűrni a hasznos tartalmakat, és a pánikolás is ott folyik (ld. előző poszt). Sok ismerősöm van, aki most, hogy otthon kellett maradnia, más sem csinál, mint posztol és álhírt gyárt. Meg mindent elolvas. 

Gondoltam például azt is, hogy miután lement az orbánmiértnemzárjabeaziskolákat dömping, most majd a digitális oktatás feltételrendszerének hiányosságán fognak pörögni. Jogos. Jogos minden. De kit visz ez most előbbre?

Ne tegyétek. Készítsetek napirendet, pörögjön a youtobe meg a videa, de ne a facebook.

Főzzetek.

Olvassatok.

Hallgassatok zenét. 

A szüleim azt mondják (65+, orvosok), nem lesz semmi baj, kézmosás, social distancing, távolságtartás az utcán és nyugalom. Nem hiszem, hogy ne szólnának nekem, nekünk, ha valami orbitális baj lenne. És még csak azt sem érzem (amit mondanak néhányan), hogy á, ez csak a cool, leszarom orvosi hozzáállás. Amikor minden ember statisztikai adat. Hát, ez lehet, de van egy 3 éves unokájuk, ő biztos nem statisztikai adat.

Azt is mondták, az a baj ezzel a mostani aktív generációval, hogy nem volt még az életükben nagy krízis. Se egy háború, se egy járvány. Ezért aztán ez_most_az. Pedig ez semmi a korábbiakhoz képest. 

A gyerek mondta, hogy a spotify-on vagy hol már elindultak a a Corona medley-k ilyen dalokkal, mint:

Szélsőséges

Személy szerint két szélsőséges reakcióval találkoztam, és sajnos ezekkel találkozom a legtöbbször.

Az egyik a gyagyás elbagatellizálás (vö. á, ez csak egy kis nátha), a másik pedig a rémisztgetés (vö. #mindmeghalunk). 

Én mindkettőtől viszolygok, de az utóbbitól még sokkal jobban. 

Egyrészt mérhetetlenül fáradt vagyok, és erre sokat rátesz ez az egész hisztéria.

Igen, direkt használom ezt a szót, nem tudok jobbat, mert ami az emberiségre a közösségi médiával rászabadult, az maga az őrület. Persze tudom, hogy sokszor életet menthet a gyors információ, de ez az áradat most visszaüt.

Konkrétan tudom, hogy emberek ülnek naphosszat a facebook előtt, a híreket pörgetik, és dühödten posztolnak. A NAT-tal indult, most folytatódik a vírussal. Vannak, akik hónapok óta így nyomják.

Én a tájékozódás és a kultúra okán használnám az internetet, de már annyira lemerít lelkileg ez az egész (egyébként a NAT-nyilatkozatunkkal kezdődött) tobzódás, hogy azon morfondírozom, hogy kikapcsolom az internetet a picsába.

Ma falun voltam.

A mama azt mondta, az öregek jól és vidáman vannak, de ezek a fiatalok meg vannak bolondulva. Igen, mondtam neki erre, mert ők neteznek egyfolytában. Ebben megegyeztük.

Nem elmismásolni akarom a helyzetet, csak arra próbálok rámutatni, hogy ez a hetek, hónapok óta tartó lelki teher, ami mindannyiunkra nehezedik, lehet, hogy sokkal károsabb, mint a láz meg a levertség. Mert az ember gyakorlatilag semennyire sem hatékony. Nem halad a munkájában, nem beszélget semmi másról, csak erről, teljesen begubózódik a pánikba.

Egy igazi pánikolóval nem lehet egy légtérben megmaradni, mert bármi is kerül szóba, azonnal témánál vagyunk. Bármi is az érved, lehurrog. Ha csak a józan észre is akarsz hivatkozni, megvádol, hogy nem veszed komolyan a dolgokat. 

Tőlem ez az egzaltáltság távol áll, mindig is úgy gondoltam, hogy a higgadt mértéktartással és tervezéssel tudom kontroll alatt tartani az életemet. Ez többnyire működik; mindig lehet rám számítani, tudok okosakat és higgadtakat mondani. Sosem húzom fel magam. Van jól kifejlett öniróniám és önkritikám is.

Nos, ezért is vagyok meglőve, amikor ordítozókkal találkozom. Egy darabig higgadtan érvelek, aztán elfáradok. Az a baj, akkor is próbálnék tovább érvelni, de még jobban elfáradok.

És most is ez van.

Azt mondom, a legjobb, amit jelenleg tehetünk, hogy vigyázunk magunkra, és tesszük a dolgunkat. Akár bezárják az iskolákat, akár nem. 

Nekem most például össze kell állítanom a félbemaradt egyetemi félév miatt két szemináriumnyi anyagot. Azok jönni fognak, azokat javítom. Ugyanúgy el kell olvasnom mindent, mintha tanítanék. 

Ha netán a középiskolák is bezárnak, hasonló dolgom lesz az érettségizőkkel (angol, magyar), de a többi csoporttal is, fontossági sorrendben. 

Én úgy veszem észre egyébként, hogy a gyerekek közül sokan nem szívesen maradnak otthon. Nem tudják elképzelni az életüket a közösség nélkül, nem akarnak otthon tanulni, nem akarnak nyáron pótolni, stb. Egyelőre el sem tudok képzelni azt sem, hogy hogy lehetne rávenni őket arra, hogy otthon tanuljanak. Olyan ez, mint a nyárra feladott házi feladat. Nem lesz egyszerű, de biztos vagyok benne (és az óráimon is ezt vettem észre), hogy a higgadt és nyílt, közvetlen beszélgetés sokkal többet használ, mint a pánik. 

Nekem ezt jelenti a felelősségteljes magatartás.

És én felelősnek érzem magam. 

Csak a józan eszünk maradt, ne hagyjátok magatokat provokálni ti sem.

Ha itthon kell maradni, olvasok majd. Színházakat nézek. Talán behozom a kb. 40 oldalnyi lemaradást a fordítási munkámban. Főzök. És kipihenem a téli szünet vége óta összeszedett fáradtságot. Mosom a kezem, és kevesebb híreket olvasok.

Két dolog

Két dolog dominált az elmúlt pár hétben, amiről akár azonnal is írhattam volna, de.

Ám tegnap megtaláltam a kapcsolatot közöttük: lehet, hogy e kettő együttes jelenléte a közéletben alkalmas lehet arra, hogy az Abszurdisztán kormánya iránti feltétlen (és kétharmados) bizalom megrepedezzen.

Nagy kárörömmel nézem Gulyás Gergely ijedt szemeit és közönyösnek álcázott arcát, amikor nem tud újságírói kérdésekre válaszolni, ezért tovább passzolja azokat. És arra gondolok, hogy remélem, mind eltűnnek a pokol legmélyebb bugyraiban hamarost. Persze azt nem tudom (sokadmagammal együtt), hogy utána mi a péklapát fog történni. Mert nyilván semmi jó. 

Szóval az egyik az új Nemzeti Alaptantervvel kapcsolatos események, amik olyan szintű munkaközösségi feszültségeket okoztak nálunk, hogy a vezetőnk nem áll szóba a zászlóvivő tanárokkal (köztünk, khm, velem sem nagyon). Miután ugyanis már sok iskola nyilatkozott, írtunk mi is egyet annak rendje s módja szerint, amit ki is küldtünk a tantestületnek aláírásra. Kb. harminc szignó gyűlt össze, a nyilatkozat maga is szép és szakmai (én írtam két pontját, olvashatjátok, mert 'az ország legjobb magyartanára' neve alatt lehozta az országos sajtó is). A munkaközösségvezető viszont nem írta alá (szerinte ugyanis nem volt egyeztetés, így ez nem lehet munkaközösségi nyilatkozat), és sok kolléga sem: illetve az eseményeket követő hétfőn a főigazgatói irodában kezdtünk testületileg.

Na, az egy felettébb érdekes élmény volt. Sosem láttam a mosolygós, bólogató, de idegesre tágult szemű szervilizmust ilyen közelről. 

A nyilatkozatot mellesleg letiltották, nem használhatjuk az egyetem nevét, ezért hiába is nyilatkoznánk közösségként, nem tehetjük, találjunk ki valami mást, mondjuk 'mókusőrs'. Vagy: 'egy rákban meghalt költőről--aki nem volt jóban József Attilával--elnevezett gimnázium, ami egy nem magyarul író reneszánsz költőről elnevezett egyetemhez tartozik, ám ezt az egyetemet már nem így hívják, hanem a város nevét viseli' xy munkaközösségének nevében nyilatkozom, hogy...

Az egyetem etikai és médiakódexére hivatkoztak egyébként. 

Úgyhogy ezek után egyenként osztottuk meg a nyilatkozatot, a saját nevünkben. Így nem durrant akkorát, csak amikor az OLM ('ország legjobb magyartanára') is megosztotta, viszont utána nyilatkozott arról is, hogy ez egy közös nyilatkozat. Ez mondjuk jófejség volt tőle.

Hát ez van. 

Nyilatkozatháború.
(Fent nevezett OLM egyébként három év után visszajelölt a facebookon, hát látjátok, ekkorát nőttem a szemében, na. Sajnos azóta látom az összes posztját, ami tényleg nagyon sok, és tényleg nagyon vehemens.)

Félelmetes ez az egész történet egyébként, bár azóta csak egy értekezleten tértünk vissza rá, de azóta is azon gondolkodom, hogy tudsz érvelni úgy, ha a másik érve tök hülyeség. Hogy cáfolsz egy érvet, ami nem valid, érted?

Mert hogy azt mondták, a nyilatkozattal az a baj, hogy nem tükrözi mindenki véleményét.

De hát nem is ezt írtuk, nagyon pontosan megfogalmaztunk, aláírásoddal kifejezheted támogatásodat.

De nem, nem, mert ha már megjelenik ott az intézmény neve (aka egyetem + gimnázium), akkor mindenkit, értsd min-den-kit azonosítani fognak a nyilatkozattal.

De kik?

Hát a sajtó. Az emberek. 

De nem írtad alá, értsd meg, lehet csekkolni az aláírókat.

Akkor is, akkor is, akkor is.

Hát így maradtunk. Nagyon gáz, amikor arról kell vitatkozni, hogy ami oda van írva, az azt jelenti tényleg, ami oda van írva.

Úgyhogy ettől most csak még jobban utálom az embereket, mizantrópiám a toppon. 

(Közben egyébként megvoltak a nyolcadikos szóbeli felvételik is, és jó lett volna úgy ülni ott, mint aki egy tökös iskola tanára, de mindegy.)

A lelkiállapotomon az sem segített, amikor megláttam a lerabolt boltokat tegnap. 

Mert a mama, bár nem aggódik, de azért mondta, hogy ha úgy van, vigyünk már két lisztet, mert hátha elfogy náluk a boltban.

Nos, lisztet venni tegnap délután maga volt a mission impossible, mert még a drágábbnak minősülő Aldit is kifosztották. Se cukor, se liszt, se konzerv. (Tesóm mondta, hogy Budapesten 100-200 ezres kocsikat tolnak ki a hiperekből, hogy aztán eladják a szajrét tripla áron; én naiv, hogy erre nem gondoltam.) 

Kérdésem: a városi negyvenesek mi a jó túrót fognak csinálni ennyi liszttel?

Mert azt még el tudom fogadni, hogy az időseknél beindultak a háborús reflexek, de itt a paneldzsungelben? Liszt? Élesztő? Rizs? Mindenki főzni és sütni fog? Vagy kanállal eszik majd a lisztet? Vagy kenyeret sütnek, ami majd rájuk szárad, és a kukába baszkodják a lejárt szavatosságú konzervekkel együtt? (Top tény: Budapesten a kenyérsütő gépeket is viszik... csúcsprofit; igaz, hogy mostantól hónapokig se konzerv, se tészta, se rizs nem lesz sehol.)

Szóval, mint mondtam, a mizantrópiám és a pesszimizmusom is kulminál, pedig évek óta nem éreztem igényt társadalmi mozgolódásra, most pedig egy kicsit igen (ld. első bekezdések). Lesz például nemsokára tüntetés is, ami majd elmarad (és/vagy csekély lesz a részvételi arány) a koronavírus okán. De ne legyen igazam.

Na nem baj, lefordítom ezt a szép háborús regényt, és gazdag leszek. 

Ja nem, mert 1) mélyponton a forint 2) #mindmeghalunk.

NATing Matters

#nemleszeknépszerű

Ez az új hashtagem.

Már eltelt pár nap az új NAT publikálása óta (aminek körülményeit, tartalmát persze én is problematikusnak tartom, de erről talán majd máskor), felbolydult a közösségi média, mindenkinek van véleménye (persze közel sem annyi mindenkinek, mint a Schobert Norbi-ügyről).

A tartalmával most nem szeretnék foglalkozni, mert, bevallom, el sem olvastam.

Inkább a körülötte lévő közösségi kontextusról ejtenék néhány szót.

Először is emlékszem, hogy amikor a 2016-os kockás inges tüntetéseken részt vettünk, lokálisan alig volt támogatottságunk. És egyáltalán: bevezették az életpályamodellt, meg történt még egy csomó minden, aminek szőrmentén volt ugyan kritikája, de aztán szépen csendben mindenki mindenbe belenyugodott.

Igen, a nagyok is, a hangadók is.

Odaadták a tankönyveiket, beszálltak az életpályába, aláírták a kinevezéseiket, ott maradtak a pályán. Én is. 

De--mint már sokszor elmondtam--én nem vagyok "igazi" tanár. 

Most, azt látom, ugyanez történik. 

Óriási a közösségi felháborodás; tegnap beléptem egy (amúgy nyitott) csoportba, ahol 24 órán belül amiatt estek egymásnak tanárok, hogy mi is lenne a tiltakozás megfelelő módja. Elárulom: ebben sosem fogunk megegyezni. 

A tanáriban ma ketten üvöltöztek felváltva, hogy sztrájk kell, nyilatkozat kell, ellenállás kell, megtagadjuk, tiltakozunk, stb. Mindketten olyanok, akik a hétköznapokban egyébként simán lehurrognak, megszégyenítenek és pönalizálnak (a héten tanultam a szót, bocs) gyereket, csak mert nem úgy áll rajta a sapka, ahogy kell. Egyikük tapasztalatlan kilencedikesekkel üvöltözik, a másik a saját gyerekét is terrorizálja, ha kap egy négyest. Szóval borzasztóan faramuci ez az egész helyzet -- már megint.

A nyilatkozatot kiadó helyi gimnázium pedig egyébként a város legporoszosabb iskolája. Minden korábbi tüntetésen tanítottak. Ha az igazgató a hangosbemondón nyilatkozik, vigyázzba kell állni a folyosón. Közeli tapasztalatból mondom: kevés készség- és kompetenciafejlesztés zajlik ott, az egész intézmény egy versenyistálló, ahonnan machetával irtják az egyenből kilógó diákokat. Egyszer voltam egy képzésen, ahol egy innen származó pedagógus ars poétikája a következő volt: "Tanítsuk a gyerekeket, hogy ne legyenek hülyék." Értsd: nem kell ide reformpedagógia, kompetenciafejlesztés, semmi trükk, csak tanítsunk, aztán kész.   

Én egyébként, beismerem, nem olvastam sem Wass Albertet, sem Herczeg Ferencet. Ha majd egyszer végtelen időm lesz, lehet, hogy nekiállok. Viszont e tudatlanság és 'olvasatlanság' birtokában nem bírnék szelfikre vetemedni, amelyeken azt hirdetem, hogy nem tanítok ilyen meg olyan írókat, még ha az ilyen meg olyan írók tényleg olyanok is.

Tapasztalatom szerint (ez most durva lesz) a tanárok nem olvasnak. Vagy keveset. Ennek persze megvan a társadalmi oka/indoka/magyarázata, de réges-régen nem azokat az időket éljük már, amikor a tanár volt a társadalmi intellektuális elitje. Gyorsan megjegyzem, hogy számtalan intelligens, művel és okos kollégám van közel s távol, de bőven tudnék példát mondani a tájékozatlanságra, szűk látókörűségre és bigottságra is. És hát vannak ezek a fura Janus-arcúak, akiket az imént említettem. Akik az egyik pillanatban ragyogóan, modernül és csillogóan levezetik a remek kompetenciafejlesztő módszereiket, a másik pillanatban meg úgy kell felmosni a rettegő kilencedikeseket, akiket az ámokfutásuk rövidebb vagy hosszabb időre megnyomorít. 

Olvastam egy véleményt, amiben az állt, hogy igenis szükség van a fasizmus/antiszemitizmus kritikus vizsgálatára (akárcsak az irodalom és a különböző ideológiák viszonyának áttekintésére), akár a fent említett szerzők példáin keresztül, mert ez a történelmi számvetés része. Erre pedig igenis lehetne megfelelő módot, kereteket teremteni.

De az is biztos, hogy a kanonizálás ritkán működik erőből, és az is egészen valószínű, hogy a hazaszeretetre ilyen eszközökkel senkit nem lehet ránevelni. Valami egészen más kell.

Az értékmenti differenciálás sem működik: vagyis Esterházy nem kevésbé hazafi, mint Wass. A kettő egyszerűen nem összevethető. Ha Esterházy meg Kertész tabu, akkor tabu lehetne Ady Endre is. (Persze csak el ne kiabáljam.)

Ez a NAT egyáltalán nem fogja betölteni azt az ideológiai célt, aminek a szándékával megszületett, mégpedig egyszerűen azért, mert a gyerekek (ahogy Vörösmartyt vagy Jókait nem olvasnak) nem_fognak_semmit_sem olvasni. Tovább burjázik majd az érdektelenség és a butaság. Ezzel az alaptantervvel nem az a legnagyobb baj, hogy ún. fasiszta írókat emel be (másokat pedig ki, én például nagyon szeretem Kertészt), hanem hogy:

unalmas, vén faszkalapok kanalazták össze, akik évtizedek óta bottal se piszkálnak kamaszokat.

Sokszor leírtam már, hogy én is felettébb sokat szenvedek az érdektelenség, a tudatlanság, a motiválatlanság és a tanári és diákok részéről is tapasztalható kiégettség miatt. A hócipőm tele van azzal, hogy 17 éves lányok nyafognak a maguk által választott fakultáción, hogy Ibsent kell olvasni. 

De akkor sem gondolom, hogy Takaró Mihály fogja megoldani a problémáimat. Azok valahol sokkal mélyebben gyökereznek, és nem csak az oktatást érintik, hanem pl. ahhoz is közük van, hogy a gyerek otthon azt látja, hogy a három állásban dolgozó értelmiségi szülei képtelenek egyről a kettőre lépni, és kevesebbet keresnek, mint egy asztalos. 

De könyörgöm, legyünk már önkritikusak, és ne okádjuk 'önreflektálatlanul' tele a közösségi médiát, amikor pontosan tudjuk (de legalább sejtjük), hogy úgysem fogunk nagyobbat lépni, mert jön az érettségi, a felvételik, mert féltjük a fizetésünk, és már eléggé megfélemlítettek mindenkit ahhoz, hogy kussban maradjon. És ne olvassuk a gyalázkodó kommenteket, mert pontosan olyanok vagyunk, mint a többi társadalmi csoport, ami az internet névtelenséget biztosító bugyraiban bőven megkapja a magáét. Nem vagyunk kiválasztottak. Csak olyanok vagyunk mi is, mint ez a társadalom.

Ez az egész szarság meg a mi transzgenerációs örökségünk. És a valódi változáshoz sokkal, se sokkal több kéne mint pár internetes csoport meg petíció. Ezeken már csak röhög mindenki.

Általános

E hónap végén (negyven év után) nyugdíjba megy az általános iskolai énektanárnőm.

A volt osztályom nagy hirtelen szervezett egy osztálytalálkozóval egybekötött nyugdíjas-búcsúztatót; a facebookon nagyban zajlik a szervezés, megvan már az időpont, az étterem és az ajándék is.

Nagyon gyorsan szervezték, kb. egy hét volt arra, hogy mindenki eldönthesse, odaér-e.

Nos, én nem megyek, sőt, azt hazudtam, programom van. A korábbi általános iskolai találkozókra sem mentem el, de azelőtt sosem gondolkodtam el a valós okokon.

Nem, nem igazán a szülővárosomtól elválasztó 240 kilométerről (?) van szó. Még csak nem is arról, hogy nem szívesen alszom a szülői házban vagy hogy rámegy a kiruccanásra az egész--egyébként nagyon féltett--hétvégém.

Hanem azt hiszem, inkább az van, hogy taszítanak a volt osztálytársaim.

Csúnya ezt így kimondani, de azt hiszem, ez van.

Vagy ha nem is ők taszítanak, akkor a világuk. 

És nem, nem azért, mert én különb vagy jobb lennék. 

Egy kisvárosból jövök egyébként, a többségük a mai napig ott él. Sokan nagy emberek lettek, majdnem mind apám (szintén nagy ember) és a felesége (még nagyobb ember) ismerősei a közösségi oldalakon. Ügyvédek, pedagógusok, orvosok, van köztük tánctanár és egy országos hírű zenész is (ő volt a padtársam).

De valahogy nem érdekelnek. Így, társaságban pláne és biztosan nem.

Egyébként elég vegyes emlékeim vannak az általános iskolás évekről. Egy nagyon menő osztályba jártam, zeneibe, minden menő polgár gyerekét oda vették fel. A felvételin énekelni kellett és ritmust kopogni. Mindkettőt megtagadtam, mert szégyenlős, verbálisan bántalmazott gyerek voltam. 

Persze felvettek, ahogy (gondolom a létszám miatt) sok kevésbé jól szituált kölyköt is, valamint olyanokat is, akiknek menő apjuk és botfülük volt.

Az egyik ilyen srác elég sokat piszkált. 

Most meg az apám kollégája.

Fáninak hívott (a Kíváncsi Fáncsit és a keresztnevemet kombinálta össze ebbe a fantasztikus találmányba), és üldözött a folyosón. 

Az alsós tanítónénim is rám szállt; pici voltam, szőke és cuki, neki meg nem volt lánygyermeke. Vagy lehet, hogy volt, de már nem volt annyira pici, szőke és cuki, mint én. Folyton csipkedett (igen, igen, csipkedett) és abajgatott. Később, felnőtt fejjel ezt elég perverznek találtam, akkoriban csak azt hittem, hülye és irritáló. 

A felsős osztályfőnököm egy igazi szocreál matróna volt. 

Egyszer bosszúból lefeleltetett József Attilából, mert az órán mást gondoltam a versről, mint ő. 

Becsületére vált, hogy végül ötöst adott (a megfelelő erkölcsi intelmek mellett persze).

Egyébként pedig tele volt az osztály zűrös, nem simulékony gyerekekkel, akiket rendszeresen nyesegetni próbált a rendszer. Én magam hol a renitensekkel, hol a szüleim ismerőseinek a gyerekeivel barátkoztam. De legtöbbször kiközösítettek, mert introvertált voltam, és unalmasnak találtak, mert folyton olvastam. 

És hát a szüleim házassága (ennél fogva a családi életünk is) pokoli volt.

Erről mindenki, de mindenki tudott. Kicsi a város, mondom. Kicsi és szemhunyós, de pletykás.

Fent említett énektanárnő (aki most nyugdíjba megy) egyébként családi barátunk volt. Szintén egy borzalmas házasságban. Verte a férje.

Többször vigyázott ránk éjszakánként, amikor az én szüleim (valahol máshol) balhéztak.

Képzeld el, milyen arra ébredni, hogy nem az anyád meg az apád van a lakásban éjjel, amikor felébredsz, hanem az énektanárod.

Persze szerettem egyébként, anyám pedig féltékeny volt rá, mint mindenkire, akit szerettem, viszont ő akkoriban nem sok mindent tett azért, hogy szerethető legyen.

Na szóval ezek az emberek, a volt osztálytársak most ott élnek a városban, a gyerekeik ebbe az iskolába járnak. Ügyvédek, pedagógusok, orvosok. A piszkálódó "fáncsizós" hülyegyerek sebészorvos a kórházban. Az online profiljából az derül ki, hogy nem lett intelligensebb, de van két gyereke, egy orvos neje, és nagyon sokat fut. Felteszem, így kompenzálja a szintén orvos apja alkoholizmusát (már meghalt, bocs) meg a (felettébb egészséges) vidéki orvoséletmódot. Utóbbit tudom, az én apám is orvos ugye. Én is orvosgyerek voltam a suliban. Csak én ezt nem menő és rich dolognak tartottam, hanem szenvedtem tőle.

Egyszer egyébként elmentem egy ilyen találkozóra, még egyetemisták voltunk. Kb. 10 év telt el. Folyton azt kérdezgették, most már jól vagyok-e. A kérdés mögött az volt, hogy beszéljek magamról és az életemről, de persze nem tettem. 

Nem tettem, mert jól vagyok. 

Ők is ezt mondták, de közben nagyon sokat beszéltek magukról.

Most is ez lesz, miközben cukorszirupba, sminkbe és műmosolyokba fullad az este.

(Gonosz vagyok, és minden vitriolt visszakapok majd az élettől, tudom jól.) 

Nem népszerű

Ezzel most nem leszek nagyon népszerű.

Mert értem én, hogy felvételi hét (pontosabban javítási hét) van, de ne csináljuk már a hetedhét országra szóló fesztivált, ha kérhetem.

Azt is értem, hogy sok minden összejött: félévi zárás, utolsó dolgozatok, nálunk még egy kultúra napi program is volt, stb. stb. De azért törekedhetnénk udvariasan és arányosan arra, hogy ne táncoljunk egymás idegein.

Még azt is megértem, hogy a középiskolába bejutás fontos dolog, sőt, mindenki szeretné, ha a gyereke a legjobb helyre kerülne... de van az a mondás a cipész cipőjéről, ami nagyszerűen applikálható a tanárokra, főleg azokra, akiknek középiskolás, urambocsá, középiskolába készülő gyereke van.

Szóval bocsi, hogy kiakadtam, de mást sem hallgatok egész héten, mint hogy kinek a gyereke hány pontot írt, folyton csörögnek a telefonok, anyukák ordítoznak egymással a tanáriban, zaklatják a matektanárokat, lobogtatják a gyerekük dolgozatát, egymást lelkiterrorizálják, nyomasztják, zsigerelik. Persze, világos, hogy az ember segít a gyerekének, ahol csak tud (én például otthon sosem vártam orvosi vizsgálatra, és a mai napig anyám írja az e-receptet, ha nincs időm dokihoz menni), de mégis mi lesz abból a szerencsétlen gyerekből, ha anyu még sokáig így túltolja a pedagógust?

Egyébként is eleve rosszul vagyok attól (már írtam is erről korábban szerintem), hogy egy ilyen gimnáziumban mindenkinek a gyereke zseni. És nem csak egy dologból, mindenből. Mindenből is. Sport (lehetőleg lovaglás persze), művészetek, matek, zene, meg az élet úgy általában. Az értékrend. Nincs túlzott mobiltelefon, fiúknak nincs pornó számítógépezés, megeszik a zöldséget, gyümölcsöt, anyák napi ajándékot készítenek kézzel (!), stb. stb. stb. 

Ez igazán nyomasztó. 

Nem akarom hallgatni, de hallgatnom kell, és ez nyomasztó.

Közben pedig sajnálom a gyereket, mert világosan látom, hogy nem ilyen, és esélyt sem kap az átlag életre főleg és amennyiben abba az iskolába kerül, ahol az (a jó édes) anyja is tanít.

Szeptember óta pedig csak a felvételit hallgatom, hogy Dezsőke hány tesztet csinált meg a hétvégén, Gizike hány különórára járt, kinek mit mondtak az általános iskolában, ki melyik nyílt napon volt és hogy utálta a többi iskolát, ki kapott szóbeli felvételi mentességet, majd ezután pedig most egy hete az megy, hogy ki hány pontot írt.

Olyanok a kollégák, mint a hollywoodi anyukák egy elcseszett gyerekcastingon. Tényleg, már csak a pirulák hiányoznak. 

Félreértés ne essék, mint fentebb mondtam, minden aggodalmat és törődést megértek. De nem úgy van az, hogy ha a gyereket hiperkontroll alá helyezzük, minden lépését figyeljük, akkor egy önálló döntése nem lesz? Hogy akkor előbb-utóbb minden hülyeség elintézését tőlünk várja majd el? Sőt--tovább megyek--, nem oda vezet ez, hogy minden felelősséget elhárít majd, és azt fogja gondolni, hogy majd a felnőttek megoldják helyette?

Én egyáltalán nem mondom, hogy könnyű objektívnek lenni és jól csinálni. De enyhén szólva túlzónak találom azt a feltételezést, hogy a gyerek élete (!!) múlik azon, milyen gimnáziumba/középiskolába megy. Hát bocsi, de az életben azért vannak ennél fontosabb dolgok is, például a stresszfaktorok meg a stressz okozta pszichoszomatikus betegségek. A szociális érzékenység. A szolidaritás. A kedvesség. Meg úgy általában, az életre valóság.

Fel nem fogom, egy amúgy kitűnő nyolcadikos anyjának miért kell hetek óta telesírnia az iskolát. Miért kell kollégáknál lobbiznia, sőt (és itt jön a csimborasszó), miért kell kék (!) tollal belejavítania a gyereke felvételi tesztjébe, amivel még pont 2 pontot szerezhet az amúgy is magas százalékú dolgozatban. És utána miért kell az eredményekkel dicsekednie, és miért kell a kollégák gyerekei iránti jóindulatra felhívnia a figyelmet. Ezt mégis milyen morális mércével mérjük (hogy így többszörösen alliterálva hívjam fel a figyelmet a problémára)? Ez elfogadható vajon? Ez "nem nagy dolog"? Hol van az "ezt igazán megtehetjük egymásért" határa?  

Az van, hogy az iskolákban is működik a mutyizás. (Ez mutyizás?) Mindenki mutyizik, mindenki szemet húny. MutyiLand, bazmeg. Az iskola a társadalom kicsiben, régóta tudom.

Én elit gimnáziumba jártam. Van olyan osztálytársam, akiből sikeres ember lett, de a mai napig azt hangoztatja, hogy mennyire utálta azt a versenyistállót. 

Aztán egy szakközépben tanítottam. A volt tanítványaim közül sokan lettek boldog és elégedett emberek: tanárok, szakácsok, marketingesek, üzletkötők, bolti eladók. Na, ők a mai napig megállnak velem beszélgetni, ha találkozunk az utcán. Írnak üzeneteket is. Nemrég egyikük lefotózta a bizonyítványát (bolti előadó), és elküldte. A két évvel ezelőtti gimnazistáim közül pedig többen meg sem köszönték, hogy megadtam nekik a jobb jegyet (mert kikönyörögték), amivel felvették őket az egyetemre, és azóta sem hallottam felőlük.

Az iskola csak iskola. A jó iskola számomra értelmezhetetlen fogalom, ami értelmet adhat neki, az a jó tanár és a jó diák; utóbbi pedig nem azt jelenti, hogy maximális ponttal kerül be.

Annyira rosszul vagyok már ettől, hogy elmondhatatlan. 

És jövőre két olyan diákot is tanítani fogok, akiknek az anyjával egy tanáriban tartózkodom. 

Nem, nem a gyerekektől tartok; a gyerek az gyerek. 

De szerintem még vastagabb páncélt fogok növeszteni.