Dömping

Bejött egy csomó munka, amire nem számítottam.

A napokban el kell például mennem két színházi előadásra, amikről írnom is kell (és még ki is fizetik).

Újabb fejezetet fordítok egy egyházi fenntartású egyetem nyelvészeti kötetébe (még mindig nincs kész a kötet) egy most sem kevésbé izgalmas témáról, mint a múltkoriak. Viszont ezt legalább azonnal fizetik, és még a tudomány állapotához is hozzájárulok. (Nem.)

Némi tipródás után elvállaltam egy újabb regényt is. Háborús. A szokásos ömlengés, gondolom.

Áprilisban megyek egy ELTE által szervezett konferenciára, amit nagyon várok, főleg, ha megjönnek az előadás DVD-k, amiket egy hónapja rendeltem Angliából. Ez a szabadság. Mármint nem a DVD rendelés horror áron, hanem a konferenciák. Akármilyen bosszantóak is néha.

Az iskolában zajlik a szokásos nyavalygás: órák, helyettesítések, felvételiztetés (írásban, szóban), javítás, értekezletek, önképzőkör (?!), valamint a temérdek nyűglődés olyan kérdéseket, mint hogy a novella miért nem vers, a szerelmes vers miért nem mindig romantikus, József Attila (nagy kedvencem) miért nem elmebeteg, stb. Írni sincs kedvem ezekről.

A minap láttam viszont egy csodálatos előadást Polcz Alaine szövegeiből Ideje a meghalásnak címmel. Remek volt, nemcsak azért, mert hihetetlen technikákat használt a színésznő (Markó-Valentyik Anna), hanem mert számomra új megvilágításba helyezte a női öregedést. Illetve ez nem teljesen igaz, mert foglalkoztam már ezzel korábban (ld. Simone de Beauvoir: Az öregség című könyvét vagy a kapcsolódó filmeket), de mégis, ilyen szép és önironikus láttatását a témának még sosem láttam. Tabutéma, na.

Egyszer amúgy biztos olvasok majd Alaine-szövegeket is, ha végképp nem lesz más dolgom. 

De azért utána inkább a komolyzenei ígéreteim jegyében klasszikus koncertre mentem, ahol a Kínai Filharmonikusok játszottak, és egy zongorista, akiről azt hittem, hogy egy másik. Serena (Yalung) Wangra azt hittem, hogy Yuja Wang lesz; lássuk be, nekünk, tudatlan európaiaknak könnyű összekeverni ezt. (Utóbbira régóta kíváncsi vagyok, ld. lent.)

Klassz volt egyébként, jó volt feleleveníteni a régi hangversenyélményeket, és a bambuszfuvola igazán király hangszer modern klasszikus zenei vonalon is. (Haladóknak itt a felvétel.)

Ez az élmény két napig kitartott, miközben azon szomorkodtam, hogy felénk egyáltalán nem esett a hó, illetve amennyi esett, azt nem érdemes sokáig nézni. Szerettem volna felmenni a hegyre, de az, hogy hét közben meginduljak bármerre is, egyelőre csak vágyálom.

Ma viszont Karsai Györgyöt hallgattuk az Antigonéról, és hihetetlenül érdekes dolgokat tudtam meg az ógörög hősnőkről, Antigoné bűnéről, önfeláldozásáról, Kreón alkalmatlanságáról és tragikusan ironikus sorsbeteljesüléséről.

Tudtátok például, hogy Antigoné (úgy tűnik) direkt játszotta magát Kreón kezére? Hogy a valódi lényeg nem is az isteni törvény és a zsarnokság ütköztetése, hanem az alkalmatlan uralkodó eltávolítása? Hogy Kreón egy igazi lúzer, mert egyetlen törvénye egy temetést tilt meg, majd pedig ő temeti el fél Thébát? Tudtátok, hogy a szerephalmozások miatt Antigonét és Haimónt azonos színész játszhatta?

Ha tehetném, napokig csak ilyesmiket hallgatnék, hogy visszajöjjön az intellektusba vetett hitem.

Na, de most hallgassatok Yuja Wangot. Hátha legközelebb nem mulasztom el.

Újév

Már eltelt néhány nap, és nem is vagyok a nagy fogadkozások híve, de az írott szónak ereje van, vagy mi. Vagy az lenne, ha visszaolvasnám a régi posztokat, de persze soha nem teszem. 

Úgy van ez--ezt is tudom--, hogy az ember mindenféléket megfogad, aztán mégsem úgy lesz, mert a téli szabadság kipihentségét felváltja a stressz meg a rohanás. Ráadásul általában nem ismerjük fel a határainkat meg a lehetőségeinket, vagy a lelkesedés okán elszámítjuk magunkat. 

Mindenesetre van pár dolgok, amit le szeretnék szövegezni.

Egyrészt a következőket tervezem:

• Kevesebb húst és tejterméket az étrendembe. Amúgy is felment az ára, mint azt a ma reggeli bevásárlásnál bosszankodva tapasztaltam. Nem próbálok meg úgy tenni, mintha hirtelen átmentem volna etikus vegánba, és azt sem mondom, hogy eddig csakis húsból állt volna az étrendem; de az tény, hogy jobban érzem magam, ha több a zöldség.
• Kevesebb bosszankodást mások ügyei, dolgai miatt, még ha azok a mások közel is állnak hozzám. Itt főleg olyasmikre gondolok, amikre kevéssé lehetek hatással és sok kudarcom van benne/vele. Különben meg az élet rövid és értékes. Mint azt már korábban írtam, van pont elég ok szomorkodni egyébként is. Muszáj kidobni a mérgeket a kukába.
• Több klasszikus zenét. És egyáltalán: több zenét. A mindennapjaimból ugyanis eltűnt a zene. A fene tudja, miért alakult ez így, de annak gondolom, köze van hozzá, hogy háttérzajként, aláfestésként nem tudok zenét hallgatni. A zene teljes figyelmet kíván, de túl sok minden kíván teljes figyelmet. 
• Több kirándulást és sétát. Ez is eltűnt, de ennek speciel pontosan tudom az okát: annyit rohangálok egész héten, hogy a hét végére általában csak itthon lenni vágyom. 
• Több szerelmet. Azt a régebbi, klasszik típust, mint a hülye filmekben. Pont.
• Több képzőművészetet. Mármint kiállításokat, könyveket, ilyesmit. Tudom, limitáltak a lehetőségek, de majd felszállok a vonatra.
• Uszodát. Régebben megvolt, de ehhez pont úgy ki kellene mozdulni a nagy nehezen abszolvált szabadidőmben, mint a kiránduláshoz.
• Egészségtudatosabb életmódot. Ez nagyon közhelyesnek hangzik, és a részeredményeim egész jók, de van még mit fejlődni. 

És lesz, amin egyáltalán nem fogok változtatni:

• Napi hírolvasás. Mert ez fontos. Fontos tudni, hogy mit hagyok magam mögött, amikor majd elköltözöm egy tanyára végre.
• Olvasás. Kb. az egyetlen dolog, aminek értelme van a világon.
• Mérsékelt szocializálódás. Ez persze nem vonatkozik a közeli barátaimra, de továbbra is időpocsékolásnak érzem a jópofizást, a munkahelyi bulikat, a bálokat és azokat az összejöveteleket, ahova egyrészt ki kell öltözni, másrészt semmi más nem derül ki rólam, mint hogy szeretek hallgatni és figyelni. Ez ugyanis rendre bosszant másokat, ezért jobb nem kitenni őket ennek.
• Filmek. Kb. a másik dolog, aminek értelme van a világon. Moziba persze csak nagyon indokolt esetben megyek ezentúl is, lásd az előző pontot. 
• Főzés. Nekem nagyon bejött, hogy főzök, és nem zabálok mindenféle menzai vacakot, akármilyen jónak is mondják a konyhát itt meg ott. Ráadásul másoknak is szeretek főzni; ha szorult belém valamilyen átlag női ösztön, az szerintem ez.
• Rendszeres sport. Itthon. Mint eddig. Lásd a harmadik pontot. Éljen a youtobe, a torrent, és a januárban akciós sportszerek. 
• Spórolás és a jövő tervezgetése. Ez mondjuk a körülöttünk lévő jelenvalót tekintve egyáltalán nem logikus és reális, de azért jól esik. Egy következő bejegyzésben majd talán kifejtem, mik a terveim a Nagy Világégés esetére. 
• Beszélgetés a macskával. Kb. a harmadik dolog, aminek értelme van a világon.

Majd rendszeresen tudósítok, hogy állnak a dolgok. 

Speciel ez is lehetne egy fogadalom, ígéret, vagy mi.

Mérleg

Na, nem úgy.

De úgy is lehetne persze, csak ahhoz most nincs kedvem.

Az előző bejegyzésben arról írtam, hogy sok csalódás ért mostanában. Ezek a szabadság eljövetelével, bekövetkeztével persze nem semmisültek meg, de most mindenesetre kevesebbet gondolok rájuk. Azért lesz majd, amiről külön szeretnék írni (pl. a célnyelvi utazásokról, ami elég hülye kifejezés, de a mi iskolánkban ezt használják), van, amiről meg már annyit írtam a facebookon, hogy nincs kedvem külön bejegyzést szentelni neki, pedig lehet, hogy kellene.

Az utolsó pár hét elég fárasztó volt, az ünnepi hangulat is nehezen jött, az ajándékozás/ajándékvásárlás sem különösebben érdekelt. Amúgy sem vagyok nagy köszöntős, aki ír, annak válaszolok (lehet persze, hogy napok múlva), de ennyi. Idén az utazgatást is skippeltem, gondoltam, aki akar, az jöjjön (persze nem jön senki), és látogasson meg, miközben itthon pihengetek.

Jó kedvem is mérsékelten volt, amit nehezményeztek is pl. a munkahelyemen, ahol ezek szerint 2,5 sem sikerült észrevenni milyen is vagyok: alapvetően hallgatag, figyelős, kevés beszédű. Amúgy pedig jó fej. És igen, boldog is. Persze nem dicsekszem soha semmivel, nem fecsegek a magánéletemről, és nem készítek szeretetcsomagocskákat a kollégák asztalára. Inkább természetesen viselkedem, mert ez mégis csak egy munkahely elsősorban, nem?

Nem szervezek a kollégáknak karácsonyi bulit a két ünnep közé, és nem is megyek el egyetlen ilyenre sem, mert egész eddig velük voltam napi sok órában. Nem írok december 24-én boldog karácsonyos üzit a szülőknek (!), mert egyszerűen nem jut ilyesmi eszembe.

Az internetet sem nagyon nyitom ki, a telefonomat a táskámban felejtem órákra, van, hogy napokra.

Tök jó itthon egyébként, az Aldi karácsonyi receptjei közül csináltam meg néhány frankó kaját, na nem azért, mert muszáj volt, hanem mert ehhez volt kedvem. Végre kiolvastam az Üvöltő szeleket (amit már vettünk órán, de van egy ilyen mániám, hogy végigolvasom akkor is, ha már nem kell), és már elkezdtem házikat javítani. Nézem a Harry Pottert, az ötödik rész következik. Teljesítettem a goodreads read 50 books a year challenge-ét. (Évem könyvekben.)

Meg közben azért azon gondolkodom, miért használják ki az emberek mások jóindulatát, kedvességét. Hogy miért kell elcseszni azzal, hogy esetleg többet akarunk, mint ami egy helyzetben adott, mint amit egy adott szituból ki lehet hozni. Hogy nem örülünk annak, amit kapunk, nem becsüljük a figyelmet, a segítséget, az adományt. Hogy a kicsinyes játszmák miért is mérgezik meg a mindennapi kommunikációt.

Tudom a választ persze.

Nyilván mindenki csak úgy tud kapcsolatot teremteni és fenntartani másokkal, ahogy az a személyiségéből fakad. Ma már valamiféle romantikus elképzelés az, hogy mások kedvéért megváltozzunk, feladjunk magunkból, idomuljunk, módosítsunk, korrigáljunk és alkalmazkodjunk.

Ahhoz én meg már túl öreg vagyok, hogy mindig én csináljam. És csináltam már eleget.

Most már egyre inkább csak azért, akiért tényleg érdemes, de még akkor is az van, hogy más boldogtalanságát csak a más tudja megoldani.  

Van pont elég ok más miatt szomorkodni, az ilyen csalódások miatt ti se tegyétek.

Boldog karácsonyt a blog mind az öt olvasójának. A karácsonyból van még pár óra, itt van egy kis Bach, egy egész playlist, hallgassátok békével.

Annyi...

... csalódás ér mostanában, hogy nincs is kedvem írni. Lelkes és humoros mondanivalóm nincs, nyavalyogni meg nem akarok.

Egyrészt kiábrándítanak a közéleti történések, a túl sok halálhír, másrészt az iskolában is állandósult a sikertelenség érzése. 

Nem tudom, az idén valahogy minden csoportom és osztályom idióta. 

A kilencedikeseknek persze egyelőre adok felmentést, hiszen #kicsik és #hülyék, de azért tegnap például kizavartam két lányt az órámról.

Tudom, tudom, hogy ők ezt viccnek szánják, és azt is tudom, hogy a kontroll egyszerűen nem működik még. Hiszen soha nem szól rájuk senki.

Én pedig (lássuk be) jó fej vagyok. 

Azért vagyok jó fej, mert hiszek a humor erejében. Amikor meglátom év elején az ijedt kis fejüket, viccelődni kezdek. Aztán végül ez lesz belőle. Órai verekedések -- poénból. Bekiabálások, "mindent én akarok mondani", "de én tudom", "miért nem engem tetszett szólítani" és "ajj", és akkor én elfáradok öt perc alatt. És egy nyolc perces bemelegítésből 45 perc lesz.

Aztán ott vannak a dühös kamaszok is, akik nem rám dühösek, de a nyolcadik órában velem ordibálnak, mert nem tudják és nem is akarják kontrollálni a mérgüket. Én pedig a morfémák közepette próbálok higgadt maradni, kezelni a "faszom", "kurva életbe" és hasonlókat (ehhez persze fenyegetőzni is kell), majd ott marasztalom, és higgadtan elmagyarázom, hogy nem velem kell ordibálni, a simogató kézbe ne harapjunk, hogy az emberek tényleg "faszok", de nem mindenki. És hogy egyszer fel kell majd nőni. 

Minden rémes gyerekkor véget ér egyszer.

Aztán ottmaradok még, és inkább kijavítok pár morfémás dolgozatot, hogy ne bőgjem el magam. Nem is tudom, miért, hogy a dühtől, a sajnálattól, a fáradtságtól vagy a tehetetlenségtől. Vagy attól, hogy olyan értelmetlennek tűnik minden.

Az is, ahogy próbálok érdeklődést csiholni a nagyobbakból, de nem jutunk túl az alváson és az evésen. (Vö. "Mégis mivel lehetne téged motiválni? Mi érdekel?" "Hát, szeretem a rántott húst meg a krumplipürét.") 

Különben most igazságtalan vagyok picit, mert az egyik lány bevallotta, hogy felolvasta az anyukájának Arany János: Kertben c. versét, mert ez neki annyira tetszett órán. ("Rákényszerítettem anyukámra, hogy végighallgassa, amíg felolvasom...") 

Azért egyébként ez egy kurva jó vers. 

Maximálisan osztom, ahogy az emberekről vélekedik. 

Mellesleg elkezdtem pénzt gyűjteni, hogy kb. 15 év múlva elköltözhessek egy világvégi tanyára. Csak a kecskék, birkák, kutyák, macskák és mi.

Nem viccelek.

Mázsa

Pont két hete várok arra, hogy a pedagógus önértékelési anyagaim elkészüljenek, hiszen enélkül nem tudok továbblépni a felületen, hogy kitöltsem a kurvafontos kérdőívet, és doksiba pötyögjem, mi mindent tartok magamon fejlesztendőnek.

Egyébként pontosan tudom, mik a fejlesztendő területeim, ahogy azt is kibaszott pontosan látom, hogy mindez nagyrészt az időn múlik. (no time to die)

Ha nincs idő, nincs kész időben az adminisztráció.

Ha nincs idő, improvizálok, és tojok az RJR-modellre, amiről egyébként csak most tudtam meg, micsoda is pontosan. De, mivel fejlődőképes vagyok, a második látogatott órámat már frankón fel tudtam építeni erre a csodálatos sémára, aminek (meglátásom szerint) a készségfejlesztés szempontjából bizonyos osztályokban kábé nulla értelme van.

A héten azért kaptam egy e-mailt az igazgatónőtől (akinek a fejlesztési tervet küldeni kell), hogy küldjem a küldendőket. Ezen úgy felhúztam magam, hogy válaszoltam, hogy amíg a kollégák nem készítik el az anyagokat, addig nem tudok továbblépni. Nem enged a rendszer.

Kedden irodalmi verseny szóbeli, amit lepasszoltak ránk, fiatalokra (mondjuk én most speciel kb. hatvanötnek érzem magam); csak azt felejtik el, hogy mi ezt a sok fancy dolgot a teljes óraszámunk rovására/mellett csináljuk, míg mások a 12 vagy 6 óra mellett. Értem én, hogy a pozíció privilégiumokkal jár, de legyen már ácsi.

Mondjuk nagyon várom ezt a keddi versenyt, hogy írhassak egy posztot arról, hogy benyalnak a szerzőnek (1), hogy körbeudvarolják a szakértőket (2), és hogy tesznek magasra arról, hogy ez az egész program közelről sem váltotta be a célokat, ami a fiatalság és a kortárs magyar irodalom kapcsolatának népszerűsítése lett volna (3).

Kicsit beszélgettem az igazgatóhelyettessel, aki (tudván ezekről) értetlenségének adott hangot, hogy nem struktúráljuk át a munkaközösséget. Vezethetné például valaki más.

Ez való igaz, de kinek van kedve szembeszállni (bármennyi is a pótlék) a full óraszáma mellett egy 6 és több 12 órással, aki minden bizonnyal az összes energiáját arra fordítaná (még ha akaratlanul is), hogy a kákán csomót keressen. Nem is beszélve a presztízsharcról ugye, amiben én tudatosan és évek óta nem veszek részt.

Igaz, írtam egy 200 oldalas doktori disszertációt (nem pedagógia, hanem irodalomtudomány), amit summa cum laude megvédtem, van számos angol és magyar nyelvű publikációm, referencia vagyok két wikipédia-szócikkben, de belátom, hogy mindez mit sem ér egy vezető tanári státuszhoz képest. Mint mondtam már sokszor, nem versenyzek. Csak hagyjanak békén. (De nem hagynak, haha.)

A héten az egyetemisták prezentációkat tartanak, és nagy örömmel töltött el, hogy többen górcső alá vették a mi elcseszett oktatási rendszerünket (témák: critical thinking, schools fail children, trauma-informed teaching). Volt persze minden: rossz rendszer, alacsony fizetések, motiválatlan tanárok, idióta iskolaigazgatók, gáz politikusok, stb.

Meghallgattam őket, utána viszont felvetettem, mi lenne, ha ezt az egész problematikát a másik oldalon résztvevők szempontjából is megvizsgálnánk. Ugyanis helytálló minden, amit mondanak, de mi van, ha vannak jó kezdeményezések, arra viszont nincs befogadó fél?

Feltettem a kérdést a csoportnak, kinek volt része kreatív, gondolkodtató, készségfejlesztő órákban (akármilyen tárgyból). Ketten feltették a kezüket (az én volt diákom tavalyról persze nem, elmehet a büdös francba), majd arra jutottak közösen, hogy jó és innovatív iskolák csak a fővárosban (!!) vannak.

Na, és akkor felvetettem néhány dolgot. Például, hogy (1) a gimnazista diákjaim rendszeresen megreklamálják, ha gondolkodtató felméréseket, dolgozatokat állítok össze, mert ez fárasztó, miért nem kérdezem ki inkább az elégia meg a romantika fogalmát. A (2) nálunk végzett gyakorló tanárok--lássuk be--szép és alapos módszertant kapnak, amiben van készségfejlesztés, kreativitás, demokráciára nevelés, stb., aminek tökre örülnek, majd pedig elmennek dolgozni, és szépen visszaállnak a poroszos, pozitivista módszerekre (életrajz, elemzés szöveg nélkül, 'amitneménmondtamaznemjó'). A kreativitást megölik a határidők (mondta az egyik lány), okés, de találják ki, hogy (3) ha én három hetet vagy egy hónapot adok egy projektre, mikor állnak neki a diákok? Talált, süllyedt: előző este.

Szóval akkor hol itt a hiba? És ki a hibás? 

Ezt nem fogom/tudom megválaszolni--mondtam a hallgatóknak--, csak azt tanácsolnám, hogy ha valaha még gondolkodnak ezen gyakorló tanárként, próbálják befogni az összes oldalt. Oktatáspolitika, általános iskola és középiskola, szakértők/munkaközösség-vezetők, dolgos kis ped.1-ek, tanárszakos hallgatók, diákocskák. 

Ezt a gondolatmenetet most nem fogom befejezni, mert már lehiggadtam, és isten ments, hogy didaktikus legyek. Csak annyit mondok, a múltkor bevittem ezt a klassz filmet órára, de csak fanyalgást kaptam. A faktos csoport egy részének, humán-művészet tagozatosok. 17 évesek.

Nem tudom, mit tegyek. A lakatlan szigetre költözésen kívül nem jut eszembe semmi. #baszki

Ti azért nézzétek meg, szerintem csúcs. Annyira remek fiatalok is vannak a világban. 

Csalódásaim #2

Ezt a posztot még az előző bejegyzésbe szerettem volna beilleszteni, de immár sokat tanultam arról, mennyi egy fáradt elme olvasási kapacitása. (Na jó, nem ehhez viszonyítok, hanem a diákokhoz, akiknek már két oldal is hosszú.)

Múlt héten voltak az emelt érettségik. Őszi szezon, rengeteg vizsgázó, főleg nyelvből, hiszen párunk és kormányunk közhírré tette, hogy az emelt érettségi/nyelvvizsga immár kötelező lesz az egyetemre való bejutáshoz.

Majd ahogy az lenni szokott, egy hirtelen vonással el is törölték.

Ennek a hírnek a keltezése november 5, én november 9-én mentem vizsgáztatni.

Értem? Gyorsan kidobták a mégse törvényt, de addigra már tele voltunk vizsgákkal ezekben a szép őszi napokban. Boldog és boldogtalan jelentkezett, hátha.

Az írásbelit pl. négy nap alatt kellett kijavítanom (egy csonka hetet kaptunk rá), szóbelire pedig behívtak feleltetni mindenkit, akit csak lehetett. (Köztudott, hogy ősszel kevesebb a jelentkező, tele vagyunk munkával, senki nem akar karácsony előtt megdögleni.)

Na szóval ahogy elnökként bontogatom a csomagot ebben a semmit fel nem szolgáló gimnáziumban (except for száraz pogácsa és csapvíz) egy szomorú szombati délelőttön, egyszer csak találok egy határozatot. Nos, ezt a dokumentumot (szégyen, nem szégyen), nem sikerült értelmeznem, még a két kollégám segítségével sem. 

A következők álltak rajta: a vizsgázó időhosszabbítást kap, felkészülhet, valamint írásban szóbelizhet. (!!!) 

Tudvalévő persze, hogy a nyelvi érettségiken nincs felkészülési idő, illetve a három taskból kettő interaktív, a feladatok pedig előzetesen nem ismerhetők meg, hiszen éppen a spontán megnyilvánulás a lényeg.

Bőszen telefonálgatni kezdtünk (ült köztünk egy szakértő is), ám az OH nyilván nem vette fel; miért is vették volna fel ezek a jogászfejek szombaton, mikor épp fontos vizsgák folynak szerte az országban. Egyedül a tanulót a vizsgára benevező iskola igazgatójával tudtunk beszélni, aki elmondta, hogy a gyerek külsős, ergo nem tudnak róla semmit, csak szépen aláírtak egy határozatot, aminek a tartalmával nem voltak tisztában. (Ez is, bazmeg...)  

Úgy alakult magyarán, hogy a szitut immár mi hárman voltunk kénytelen megoldani. Vizsgáztassunk le egy gyereket, akiről semmit nem tudunk, de aki fel van mentve a szóbeli vizsga alól.

A határozat nem konkrét, sőt, értelmezhetetlen, a hivatal nem ad választ a kérdéseinkre, illetve amikor végül közvetítő útján mondanak valamit, az egy kalap f@szság. 

Vagyis hogy nincs felkészülési idő, a lány jön és ír. Mindent. Az interaktív feladatoknál is. Írásban vitatkozik, vagy mi.

A lány jött; mint kiderült, súlyosan dadog, gyakorlatilag meg sem bír szólalni. Yes, no. Ennyi.

Az utazás témakört, a gyorskajákat, valamint az audio-ekönyv-rendes könyv témakört húzza.

Egyszerre tragikus és groteszk, ahogy leírja az érveit és a gondolatait (értsd: a tanár elmondja a kérdést, állítást, majd mindannyian kivárjuk, míg a gyöngybetűivel lekörmöli a választ; amit én felolvasok, mert a telefonos utasításban az áll, hogy ezt így kell). 

Egyébként nem is olyan jó, szóval hárman nem értjük, mi vehette rá, hogy bejelentkezzen erre a vizsgára. Nyilván az, hogy egyetemre szeretne menni, és ő még úgy tudta, kötelező a nyelvvizsga.

Azt a helyszínen tudja meg, hogy mivel időhosszabbítást kért, amúgy nem is kaphat nyelvvizsgát. Igen, a szóbelin nincs végül hosszabbítás (hisz nincs felkészülési idő), de az írásbelin volt. 

De nekik ezt senki nem mondta.

Ahogy az is négy napja derült ki, hogy ezt az egészet nem is lenne muszáj...

Végül 42 percet tölt bent (a 20 helyett), jegyzőkönyvezzük a szitut, beborítékoljuk az írásbeli válaszait, javasoljuk (!), hogy a max. pontja 30 helyett 27 legyen, hiszen a kiejtés/beszédtempó/hanglejtés szempontot (hahaha!) nem tudjuk értékelni. A határozat (és a telefon) persze erre vonatkozólag sem tartalmazott semmit.

Mindezt úgy, hogy nyilván mindannyian tudjuk, tojni fognak a javaslatainkra, ahogy arra is tojtak, hogy épkézláb jogszabályt alkossanak dadogós gyerekek idegennyelvi vizsgáztatásához, hogy ne a vizsga reggelén szembesüljünk egy ilyen áldatlan helyzettel, vagy hogy legalább azt a kibaszott telefont időben felvegyék és tudjanak valami használhatót mondani.

A mi felelősségünk, értem? Aki ekkora ökör, hogy hétvégén vizsgáztat, nyelje le szépen.

Egyáltalán: nyeljen le mindenki mindent.

Mindez amúgy meglehetősen emlékeztet a nyári külföldi nyelvtanfolyamok ügyére (erről majd egy másik alkalommal írok), amiben szintén a tanároknak kellene vállalni azt, ha egy társaság a megfelelő kísérettel kijut külföldre (vagy nem). 

A mi iskolánkban speciel nincs elég jelentkező kísérőnek.

Így a végén majd a mi hibán lesz, hogy kimúlik ez a kampányhúzás projekt is. Ők mossák a kis hamvas, dologtalan kezeiket.

Csalódásaim #1

Photo credit

... avagy vagy én öregszem menthetetlenül, vagy tényleg minden egyre szarabb lesz.

*

A héten színházi nevelési programra vittem 45-50 gyereket.

Én tényleg hiszek ebben a műfajban, jó dolgokat lehet vele/általa csinálni. 

Voltam párszor Budapesten is a profiknál, de lássuk be, itt a pusztában vidéken csak azzal gazdálkodhatunk, ami van. 

Van nekünk is színházi nevelési társulatunk, ügyesen kiskirálykodnak összedolgoznak a helyi művészeti középiskolával, csinálnak előadásokat, arra rendre meg is hívnak minket, mivel mi vagyunk a gyakorló. Kapcsolatépítés, ugye.

Most épp egy neves pesti társulattal vettek részt egy uniós pályázatban, amiben minden ország kapott egy hívószót, amire előadást kellett csinálni. És nevelési programot, ugye. A magyar kulcsszó: szolidaritás (a szerb: migráció, a francia: emigráció). Az előadáson és a programon való részvételt ajánlották fel ingyen és másfél órában.

40-45 gyereket nap közben összeszedni, lássuk be, nem egyszerű, hiszen óráik és feladataik vannak. Szervezkedtem, leveleztem, könyörögtem, majd péntek reggel 9-kor átvonultunk, hogy megtudjuk, mi az a szolidaritás.

A programot (meglehetősen szakmaiatlanul egyébként) kérdezz-felelekkel kezdték, ami elég hosszúra sikerült, és semmire nem futott ki. Megkérdezték (surprise, surprise!), mi az az szolidaritás, mire az egyik fiú nagyon értelmes választ adott, amiben megemlítette a társadalmi egyenlőtlenséget, a szegénységet, a migrációt; egyszóval minden olyat, amire mi is gondolnánk. A két drámatanár erre csak hümmögött, majd bejelentették, hogy az ő előadásuk a mentősök (!!) életéről fog szólni. Nekik ez jutott eszükbe a szolidaritásról. Persze gondolhattak volna például a fasizmusra (!!) meg a szélsőséges politikára is (!!), ami "más országokban elő szokott fordulni" (wtf?!), de hát nekik ez. Mentősök. Mit tudtuk a mentősökről?

Az egészségügyi dolgozókat rosszul fizetik. Á, nem, szerintünk azért nem is fizetik őket olyan rosszul.   

Ezután mentőzéssel kapcsolatos sztorikat kellett mesélni a gyerekeknek. Na, ilyenek nem nagyon voltak; lássuk be, egy 17 éves gyerek jó esetben viszonylag keveset mentőzik. Hiába nem volt több sztori, azért még várták. Ez volt a drámapedagógia.

Ezután megtekintettük a 45 perces előadást, ami arról szólt, hogy 4 mentős hogyan vall munkájának nehézségeiről (és az egymás iránti indulatairól) a pszichológusnak. Ugyanis feljelentették őket, mert meghalt valaki ellátás közben.

Értem? Szolidaritás.

Az előadást ilyenkor jó esetben foglalkozás követi, hiszen ez a lényege a színházi nevelésnek, ám itt csupán annyi történt, hogy megkérdezték, mit gondolunk az előadásról. ("Nem húznám az időt kérdésekkel, mondjatok valamit ti."). Miután az egyik lány ügyesen rákérdezett a szolidaritás és a látottak viszonyára, visszakérdeztek, ő hogy is látja ezt. Hümm-hümm. 

Aztán pedig 60 perc múltán kint is voltunk az épületből. 

Az agyam nem csak azon durrant el, hogy hirtelen lett 40 perc szabadidőnk, és a gyerekek felügyelet nélkül kószáltak a környéken (hiszen órára felmentése lévén egyik sem ment vissza), hanem azon a mérhetetlen szakmai igénytelenségen, amivel szembesülni kellett. Amit amúgy a gyerekek is észrevettek.

Nos, én tanár vagyok, de nem vagyok hülye.
(Ráadásul szakmabeli is vagyok, ahogy egy jelenlévő másik kolléga is.)
A gyerekek sem hülyék egyébként. Még itt a pusztában sem.

Ha a közbeszédben folyton az megy, mennyire alkalmatlanok a középiskolák és mennyire gázak a tanárok (de bezzeg a civilek meg Az Élet mennyi minden hasznosra meg tudná tanítani a srácokat), akkor ne toljanak le a torkomon egy--feltehetően kurva sok pénz pályázati pénzt elnyelő--selejtes szart. 

Végül is szerintem egy olyan országban élünk, ahol a szolidaritás bőven fontos téma, és elképesztő, hogy alkotó embereknek semmi nem jut eszébe róla.

Elképesztő az is, ahogy a gyerekeket (akiknek a nevelésére ki vannak képezve) lepattintják olyanokat mondván, hogy "ezt majd beszéljétek megy egymással az iskolában".

A szakmaiatlanság és a lustaság csimborasszója, amikor az ő munkájuk felét nekem kell elvégeznem, vagyis nekem kell pl. elmagyaráznom, hogy a látottaknak mégis mi köze van a szolidaritáshoz (nem tudtam elmagyarázni) vagy hogy milyen társadalmi tétje van annak, hogy ezt a fogalmat egyáltalán megértsük. (Az egyik alkotó művészi profilján a következő a mottó: a gyereknek is van véleménye. Hát, az biztos, ahogy az is, hogy te tojsz rá, haver.)

Olyan dühös lettem, hogy másnap írtam nekik egy levelet. Remélem, megkapják, és remélem, jól meg is sértődnek. 

Este elmentünk a szerb projektre is (én pl. dühből, mert a hátam közepére se hiányzott ezek után). 

A szerb fiatalok az euroszkepticizmusról csináltak egy ütős előadást. 

Itt viszont teljesen világos volt mind a felvetett probléma (jó-e a csatlakozás a kelet-európai országoknak), mind a rá adott válasz (nem tudjuk). Erős, határozott, tökös, kemény fiatalokat láttam, akik markáns politikai véleményt fogalmaztak meg még úgy is, hogy egyébként korlátozott a világ dolgaiban való jártasságuk. Kiderült, hogy bár látják az EU-csatlakozás előnyeit, szkeptikusak (a szüleik generációja pedig pláne az). A szerb nyelvű előadás után gond nélkül átváltottak angolra, és maguk vezényelték le a beszélgetést, a tanáruk csak a háttérből figyelt.

Érdekes volt a vita is: a francia résztvevők (délelőtt ők is felléptek a városban) nagyon gratuláltak, és elmondták, életükben nem gondolkodtak korábban a még nem csatlakozott országokban zajló lelki folyamatokon, hiszen ők mindig is az EU (és egy jómódú) társadalom részesei voltak. A francia drámatanár külön gratulált a fiataloknak a bátorságához, a közösségi elköteleződéséhez. 

Nekem meg égett a pofám, hogy a magyaroknak a szolidaritásól a kiégett mentősök jutnak eszébe. Sehol egy roma, egy mélyszegény vagy egy szegregált diák, mint probléma. 

A magyar előadás ostoba és gagyi volt, ez az igazság. Megúszós. 

Szóval minden tiszteletem a szerb srácoké és azé a franciáé, aki belátta, hogy általában csak a saját kis szemellenzőjén keresztül nézi a világot, és poétikai/irodalmi témának látja azokat a társadalmi kérdéseket, amik a mi bőrünket égetik. 

A magyarok ezen a beszélgetésen nem vettek részt persze. Egyrészt ott sem voltak, másrészt bizonyára akadályozta volna őket néhány dolog; például a gőg meg a tudatlanság. 

Nagyon dühös vagyok még mindig. 

Szörnyű lenne, ha már a színházi nevelésnek sem lenne semmi mondanivalója a gyerekek számára.