A CEU-ügy margójára

- mellékdalok sötét időkre - 

*

Nem fogom összegezni az interneten hozzáférhető rengeteg hírt a témával kapcsolatban. Nem fogom belinkelni azt a videót sem, hogy az itteni egyetemi flashmob alkalmával a két kezemen meg tudtam számolni a résztvevőket. (Én is voltam már tanártüntetésen, ahol ötvenen voltunk, voltam ünnepnapi demonstráción is, ahol pedig csak kétszázan.) Amikor egy fiataltól azt hallom, elfáradt abba, hogy mindig csak ugyanaz a pár ember küzd evidens dolgokért (meg hogy egyáltalán, evidens dolgokért küzdeni kell), elszomorodom. Vagy begurulok. Attól függ...

A múlt héten behívattak minket, angoltanárokat az igazgatói irodába, mert az egyik srác (szakképzős, 20 éves) ordibált a tanárral. Az első hírek szerint azért, mert nem engedte el nyelvóráról, ahol ő feleslegesnek érezte a jelenlétét (mert már nyelvvizsgája is van), a tanár pedig be akarta írni hiányzónak.
Megkaptuk az ívet, hogy  nem mértük fel a tanulókat, ezért rosszul érzik magukat, nincsenek kihívások, nincsenek foglalkoztatva, "nektek is biztos nagyon nehéz így differenciálni", ezért aztán mindenki feszült ideges, stb., ennek a vége csakis az ordítozás, az agresszió lehet.
Majd az érintett tanár is elmesélte az esetet, amiből kiderült, hogy mind ő, mind a csoport kinevették a tanulót, mert a fogszabályzója miatt most átmenetileg nem lehet érteni, mit beszél. (És persze hetek óta csesztetve van szóbeli számonkérésekkel, holott nem tud beszélni....)
A srácnak pedig elpattant az agya, és majdnem ráborította a tanárra az asztalt.
[...] Erre a verzióra az igazgatónő, miután kicsit azért kikerekedett a szeme, azt mondta: "de lássuk be, bizonyára azért növekszik a tanulóban a feszültség, mert a diákok tudásszintje a csoportokban nem egységes...."

Értjük, ugye? Egy tanár megaláz egy (nagykorú) diákot, konklúzió: a gyerek nincs lekötve a tanórán megfelelő feladatokkal, ezért ordítozik.
A tanuló szaktanárit kapott, a tanár semmit. 

Rögtön ezután utasításba kaptuk, hogy írjunk majd meg egy többszáz milliós pályázatot május 15-re, mert "az nagyon sok pénz", és a fenntartó "bizonyára minket fog kötelezni a feladatra". A pályázat tárgya 40%-ban hátrányos helyzetű csoportok nyelvi oktatása (korhatár 16-65 évig) esténként, délutánonként, hétvégén, a Holdon, nem tudom... A pályázati leírás 42 oldal, menedzsereket kell foglalkoztatni, mert azok mindenhez értenek.
Majd a fent említett kolléga, nyilván, pedagógusnak úgysem alkalmas, de vezetői képzettsége, üzleti tapasztalata van. Megírja, megnyerjük, ő meg a mennybe megy.

*

A múltkori fegyelmi tárgyaláson nem rúgtak ki két diákot, a bizottság "csak" a megrovás mellett döntött, mert nem lehetett bizonyítani, hogy elkövették azt, amivel megvádolták őket. Más is volt a rovásukon, tehát a büntetés valahol jogos volt. Igaz, konfliktusuk mindig ugyanazzal az angoltanárral van, aki kvázi megfenyegette őket, hogy addig írja be a megrovásokat, amíg csak el nem érik az elbocsátást, mint végső megoldást.
A bizottság nem így döntött.
Az igazgatónő behívatta a bizottsági tagokat, és "bohóckodásnak" nevezte a demokratikus döntést.
Egyedül a (nyilván általa képviselt álláspontot magáévá tevő) igazgatóhelyettes szavazott a kirúgásra, a tanárok és a diákok nem.

A fenti igazgatói irodai angoltanári megbeszélés után e két diák tanárának bent kellett maradnia egy rövid, személyes megbeszélésre. [...]
Tegnap azt hallottam, hogy a két diáknak megint "ügye" van, nekimentek az angoltanárnak, mert állítólag ő nem a házirendnek megfelelően osztályozott (gondolom, random órai munka egyeseket osztogatott, mert ez a módszere). Volt veszekedés, az angoltanár már nem írhatott be újabb szaktanárit, mert ez már "nem az a szint". Új fegyelmi tárgyalásuk lesz, ahol most már nyilván nem lehet mást tenni, mint kirúgni őket.

Az egész procedúra két hétbe sem telt.

*

Azért azoknak, akiknek nem pörög az agyuk reggel kilenckor, mint nekem, levonom a következtetést.
A Nagydiktátorok Kisdiktátorokat ültetnek a megfelelő székekbe. A Kisdiktátorok alkalmatlan, buta, de szervilis embereket állítanak saját szolgálatukba, hogy azokat felhasználva meghozzák a nekik nem tetsző dolgok ellen való döntéseiket.
Ezeket a döntéseket racionálisnak, értékesnek, fontosnak, és demokratikusnak állítják be. Olyanoknak, amikkel az ún. közös értékrendet védik.
Ez a "közös értékrend" valójában nem közös, mert csak ők gondolják így, ezért aztán nincs kollektív szellem, amit folyton hiányolnak és erőszakos eszközökkel próbálják feléleszteni.
A többség mindezzel nem ért egyet, de nem tesz semmi, mert 1) nem érzi, hogy lennének lehetőségei 2) mivel nem érinti konkrétan, leszarja az egészet.
Ebben élünk.
A mikro- és a makroszinteken egyaránt.

Élet és irodalom #1

Új sorozatot indítok élet és irodalom (#életésirodalom) címmel.
Visszatérő probléma ugyanis, hogy a diákjaim nem tudják elfogadni, hogy ami az irodalomban megtörténik, az az életben nem biztos, és fordítva: ami az életben realitás (?), az nem biztos, hogy az irodalomban annak tökéletes mása.

Ma Örkény István: Arról, hogy mi a groteszk című írását olvastuk. Megoszlottak a vélemények (éppen meglepő módon fogékonyak voltak), volt, aki szerint ez "végre nem depis" (felhívtam ui. a figyelmet rá, hogy Örkény is a huszadik századi nyomorunkat írta meg, csak máshogy). Gyorsan rátértünk arra is, mi mindent lehet groteszk nézőpontból nézni (mindent, persze), illetve mi az, amiből szerintük nem lehet viccet csinálni.
Például egy temetésből, mondták, mekkora idióta már ez az ember.
(Szeretem amúgy ezt a cizellált érzékenységet, amihez az irodalomhoz közelítenek, ld. József Attila és az elmebetegség, Ady és a nemi bajok/alkohol/cigi kombó, Villon és a kurvák.)

Szóval délután temetésre mentünk, három diákom kísért. Aki ismeri a pécsi temetőt, tudja, hogy hatalmas, és mivel nem voltak pontos paramétereink, persze eltévedünk, el is késtünk. Messengeren értekezve tartottuk a kapcsolatot, én háromszor körbejártam a temetőt, ők pedig egyrészt még elmentek átöltözni haza, másrészt  nem találtak parkolóhelyet, harmadrészt az egyikük piros tornacipőben jelent meg....
Aztán találtunk egy temetést ugyan, ami gyanúsan puccos volt katonazenével, fotósokkal, rengeteg kíváncsiskodóval. Jobb híján beálltunk oda és szomorúan néztünk.
Aztán közös megegyezéssel továbbálltunk, hátha megtaláljuk a mi temetésünket... a temető másik sarkában meg is lett, tíz résztvevő, pap, pár perces szertartás. Dög meleg.

Megálltunk a parcella sarkán, mert milyen ciki már, ha ez sem az lesz. Csak a végén mertünk odamenni.
Nevetni ilyenkor persze tilos, de valahogy annyira morbid volt a helyzet a piros tornacipővel meg a temetőn háromszor körbehurcolt kókadozó virággal, hogy mondtam nekik, na látják, ez az! Mondták, hogy ez tényleg az. Vagy valami hasonló

Alig várom a Kafka: Átváltozás valóságvonatkozásait....

 

Arra jutottam...

Arra jutottam, ha kétszer élnék sem akarnék senkinek a festménye, verse, regénye, vallomása, olvasmánya, múzsája, szimfóniája lenni.

Sokkal inkább vagyok valaki hétköznapi problémája, egy veszekedés, egy elszállt ihlet, egy halk kopogás, egy szorongó hajnali ébrenlét, egy délelőttnyi másnaposság, egy fél hetes gond, éjfélbe nyúló aggódó várakozás, egy sürgősségi bokatörés, ráncos, száraz arcbőr, délutáni kimerült alvás, házi feladat, csóróság, véletlenül halott kismacskák, falusi temetés télen, hóesésben.

 

Ilyenkor

Fotó: Jurica Lenard

Ilyenkor szoktam égve hagyni az autón a reflektort úgy, hogy aztán lemerül az aksi reggelre.

Ilyenkor szoktam nyitva hagyni mindent egész éjszakára - véletlenül, de hadd menjen.

Ilyenkor szoktam a kocsi ülésén hagyni bármilyen (kicsit, de nekem fontos) értéket, miközben lehúzva marad az ablak.

Ilyenkor szoktam reggelente itthon hagyni valami nagyon fontos dolgot, ami persze nap közben pótolhatatlan és elengedhetetlen lenne... a bérletemet, egy könyvet, az ebédemet, a kulcsot, pendrájvot; egy simogatást.

Ilyenkor szoktam a munkahelyemen felejteni az életem egy darabkáját.

... és ilyenkor szoktam elővenni a B-tervet egy nagy sóhajjal és sarkon fordulással kísérve, hogy aztán kicsit lentebb lógó fejjel, de bandukoljak tovább, számoljam a mérföldköveket az út mellett, és még csak véletlenül se intsek oda a túloldalon ostobaságokról csacsogva vonuló többieknek.
  

Dögunalom

Azon gondolkodtunk tegnap, hogy lehet hatni másokra, hogy lehet hatni a fiatalabbakra.

Az ünnepi műsor alatt megkérdezte tőlem az egyik diák, ilyenkor büszkének tetszik lenni a munkahelyére? Ugyanis piros, fehér és zöld papírlapokat kellett az égbe emelgetni, aztán lengetni meg integetni vele, miközben szólt a Tolcsvay-féle Nemzeti dal.
Nem válaszoltam, viszont elmeséltem, hogy én kétszer szerveztem ebben az iskolában ünnepi műsort. Végül is mindkettő aktualizálni próbált, a forradalom jelszavainak a frissítésére koncentrálni, kicsikarni azt, hogy a fiatalok mit gondolnak erről az egészről. Az elsőt még megdicsérték, a másodikra már teljesen érzéketlenek maradtak.
Igaz, mindkét esetben meg kellett küzdenem a Himnusszal, a Kossuth-nótákkal meg a magyarok istenével.
Tanulság: egyedül nem lehet forradalmat csinálni.
De hatni sem. Vagy csak nagyon nehezen.

Idén nem lesz semmilyen tüntetés, társadalmi megmozdulás, politikai akció sem, pedig most az idő is szép. Higgadtan és közönyösen lenyeltük, hogy megint megválasztották senki jánost (ahogy anyám mondta tegnap a telefonban), szépen itthon maradunk, de nem nézzük a tévét, hanem beteszünk valami sorozatot. Ebédet főzünk, alszunk délután.

A gyereknek egyébként azt válaszoltam, nem olyan könnyű ám kitalálni azt, hogyan lehetne az ő generációját felrázni. Abbéli véleményemet nem mondtam el, hogy a műsort készítő kolléga darabra letudta ("műsorunkban igyekszünk ötvözni a hagyományokat és megújítani azokat, blablabla...."), de arra sem reflektáltam, ahogy a kollégáim is offolták az egész rendezvényt a sorok között. Viszont megígértem neki, hogy később még beszélgetünk erről, mert most persze mindenki rohan a hosszú hétvége miatt.
Nem tudom, ér-e valamit az, ha beszélgetek velük. Ha csak én beszélgetek velük. Múltkor már leírtam a kabátot és sálat húzó lány esetét a nyelvtanórán, aki menni készül, mert "nem akarja tovább hallgatni a faszságokat".

Egy nagy rakás passzív fiatalt látok magam előtt (erről már írtam a tanulás kapcsán, de most inkább az érzelmi intelligencia hiánya tűnik fel), akiket semmi nem érdekel, csak hogy hazamenjenek, és azon gondolkodom, mit rontottunk el. Nem, nem azzal van a baj, hogy ki akarnak menni az iskolából (én is folyton ki akarok menni), hanem hogy rengeteg dologra totálisan érzéketlenek. Valahogy a barátságaik meg az érzelmi kapcsolataik sem az igaziak, gyorsan cserélgetik egymást, nem tudják szétválasztani a kritikát a személyeskedéstől, nagyon hamar megbántják a másikat, ám ezt nem veszik észre, azt viszont igen, ha őket megbántja valaki. Hetekig őrizgetik a sérelmeiket, nem tudnak semmit megbeszélni, csak üvöltöznek egymás szavába vágva. Engem is megbántanak, pedig tudom, hogy kedvelnek.

Mondjuk nincs min csodálkozni, valószínűleg elég kevés a hiteles felnőtt példa az életükben, és nincs ötletük, hogyan fejlődjenek, sőt, ez a lehetőség eszükbe sem jut. A körülöttük lévő felnőttek zömét csak a túlélés érdekli. A szüleiket is, a tanáraikat is. Ezért aztán őket is. Egy csomó hiteltelen arc veszi őket körül a mikro- és a makrokörnyezetükben egyaránt.
Szóval arra jutottam, hogy a háttér számít, persze, de nem igazán az, hogy hány könyv van otthon meg hogy van-e lehetőség színházba járni és utazni, hanem inkább a törődés, a beszélgetések, hogy valakinek fontos-e, hogy ők mit gondolnak magukról, hogy hogy látják magukat, vagy hogy egyáltalán szoktak-e magukról gondolkodni.
Nem szoktak. Valahányszor feljön ez a téma vagy utalok rá: néma csönd. Persze az is lehet, hogy talán nem akarják elmondani, de a kiscsoportos beszélgetéseknél is az derül ki inkább, hogy menekülnek önmaguk elől. "Nem akarok gondolkodni" - mondják, és lebutulnak valami számítógépes játékban vagy bulikában.
Legjellemzőbb cselekvési formájuk pedig az alvás. A jótékony szundi. Az asztalra borulás. A felejtés. Nem, nem fáradtságból alszanak, hanem unalomból.
Ezért aztán sokszor beszélgetni is nehéz velük, de még nehezebb őket gondolkodásra bírni.
Még a legintelligensebbeken is valami koravén kiégettséget látok.

Ezért aztán soha nem lesz forradalom, mert az valahol belül kezdődik.
Valahol azt olvastam (vagy valaki azt mondta, nem tudom), hogy a forradalom a szabadság megértésével és belső megélésével kezdődik, és jelenleg fogalmam sincs, hogy lehet az ilyesmit átadni.
(Múltkor adtam egy interjút egy online rádiónak, a hallgatóság kommentálhatott egy csetvonalon. Azt mondták túl bonyolult vagyok... hát így.)

Falak

Falakba ütközöm mindenütt.

A héten fegyelmi tárgyalás volt az iskolában, szerencsére nem voltam ott, de előzőleg beszélgettem a diákokkal. Nem ők tették, amivel megvádolták őket. Nem hittek nekik, mindenáron ki akarják őket rúgni. Elhangoztak nettó fenyegetések, de ezekről nincs bizonyíték, ahogy az állítólagos tettükről sincs. Ilyenkor nincs más, mint hogy a tekintély dönt. A tanárnak igaza van, a diáknak nincs.
Oké, nem szentek, de amit nem követtek el, azt nem vallják be.
Nem rúgták ki őket, szerencséjük volt a bizottsággal. Működött a demokrácia. Akár működésképtelen is lehetett volna, ha más ül ott.
Másnak üzent az igazgatónő, hogy ez egy "bohóckodás", nem akarja már őket itt látni. Érted? Nem, nem az a bohóckodás, hogy lefolytatnak egy demokratikus fegyelmi tárgyalást, amit úgy kéne alakítani, ahogy ő akarja -- hanem az, hogy nem sikerült valakit kirúgni, akit ő már nem akar itt látni.
Persze miért is tartanák be ezek a gyerekek a nekik nem tetsző szabályokat, a tanáraik sem tisztességesek. Még az igazgatónő sem. Valami álszent értékrend mentén bábiskolát csinálna, és sunyi módon igyekszik kinyírni azokat, akiknek ez nem tetszik.
Már előre hallom a felmondásom utáni mondatait: "Nem volt közénk való.... tudtuk ezt.... ez várható volt.... nem illett ebbe a hagyományokat ápoló, de mégis innovatív eszközöket működtető morális hálóba". (Ja nem, nem, ilyet nem fog mondani, ez túl bonyolult.... A héten meghalt az egyik fiú apja, ezért elengedtem haza a nap közepén. Mint jó alattvaló, bejelentettem az irodában, ahol pont ő tartózkodott -- az igazgatóhelyettes távollétében mániákusan ellenőrzi a titkárnők minden moccanását -- erre azt mondta, 'a te felelősséged'. Nem ezt a szót akarta használni, de nem tudott másikat. Felelősség, kötelesség, csend, rend, fegyelem, intézmény. Ezek állnak a szájára. Tán olvasnia kéne.)

A rothadó rendszert remekül reprezentálta a nőnapi megemlékezés köszöntés csokival és ostoba, de legalább nyálas idézettel (valami világhírű költő "Jó nő vagy" kezdetű verse), utálom az ilyesmit, a nemzetközi nőnapot úgyszintén, nincs nemzetközi nőnap, baszki, elnyomás van, nőverés, erőszak, érzelmi zsarolás, sivárság, gonoszság, szeretetlenség. Nőnap alkalmából posztoltam az öt nők számára legveszélyesebb országot, szerinted hányan olvasták el? Jobb szemet hunyni persze, negédesen elkacarászni és megenni a tejcsokit. Közben elviselni a szexista poénokat, meg a "mindent neked köszönhetek"-eket (persze, mert te nem dolgozol eleged, baszki).
Oriana Fallacit olvasok, nagyon figyelemre méltó, és borzasztóan el vagyok keseredve, hogy még mindig a nőnapi csokinál tartunk. Biztos az én hibám is, de gyakorlatilag attól is felmegy a vérnyomásom, ha egy kollégám megszólal és megkérdezi, mi újság. 

Próbáltam erről a nő-dologról beszélgetni, de nem sikerült, a lányok az osztályban azt mondták, a fasznak kellett kivívni az egyenjogúságot, most otthon ülnének, nem kéne iskolába járni. Miután dobtam egy mentális hátast, azért visszavonták.... de sajnos, azt hiszem, csak a kedvemért. Önző, ostoba mind.
Igen, ma beszélgettem órán (valahogy így alakult, biztos kerettanterv-ellenes), erre az egyikük látványosan felöltözött (sál, kabát), és karba tett kézzel ülte végig az órát. Azt mondta, jobb lenne inkább tanulni, mert már nem akarja hallgatni a faszságokat. Mondtam, köszi. Mondta, nem rám értette. (De már késő volt, hehe.)

Nagyon várom a jövő hetet, hátha jön egy telefon a másik iskolából, persze titkon tudom, hogy ez is csak átmeneti megoldás. Valahogy így érzem. Úgy érzem, hogy egy nagy, sárga pocsolyában ücsörgünk mind, hallgatagon, egymásra várva, mint egy rakás szomorú koca. Közben csöpög ránk az eső.

Egyperces jelenet a magyar iskoláról

Vezető1:     Majd beszélnem kell veled, panaszkodtak az osztályodra. A statisztikatanár.
Én:              Ki a statisztikatanár?
Vezető1:     G.E.
Én:             ????
Vezető1:     Tudod, az a szőke hölgy....
                   (Szőkéből van négy új arc, szakmai tanárból pedig kb. tizenhárom.)
Én:              Igen, és?
Vezető1:     Hát mobiloznak órán. Meg beszélgetnek. Szemtelenek. Esznek is. Nem tud tanítani.
Én:              .......
Vezető1:     Múltkor akart íratni velük egy dolgozatot, de azt mondták,
                    ez ebben a csoportban még   sosem fordult elő....
Én:             És ő ezt elhitte?!?!?!
Vezető1:     .... hááát.... még csak három hónapja tanít.... (érettségizőket vett át érettségi 
                    tárgyból, február végén)
Én:             Hát, nézd. Mindannyian ugyanezzel küzdünk. Ők ilyenek.
                    Szeretnek enni , lógni, elkésni, megbukni.
Vezető2:     (szemrehányóan lesújtó hanghordozással)
                    Ilyenné fejlődtek!!! Azt azért hadd tegyem hozzá!!
                    (a tányérból sem néz föl, nem hogy rám... az se zavarja, hogy a fejlődés pozitív 
                    irányú változást jelent)
Vezető1:     Mondtam neki, hogy adjon nekik szaktanárit!!
Én:             Adjon.... Ha gondolod, bemegyek órát látogatni.
Vezető1:     Á, még ne, mondtam neki, hogy még próbálkozzon....
                    Csak szegény, tényleg, a múltkor odajött, hogy kérhetne-e egy kis
                    technikai segítséget...
Vezető2:     De éédessss!
Én:             (*wtf*) Jól van, majd akkor szólj.
                   (Ezen a ponton idegből véletlenül kiborítom a kávémat Jonathan 
                   Culler Literature and Cultural Studies című tanulmányára, amit éppen 
                   olvasok.-nék.)
Vezető1:     Jó, majd megmondom neki, hogy más tanárok is panaszkodnak rájuk.
                   (Mennek kifelé.)
Vezető2:     Na, további jó étvágyat, vagy éppen amit csinálsz!

***
Tanulságok:

1) Ha problémád van a pedagógiai kompetenciáddal, panaszkodj a felettesednek. A gyerekekre.
2) Ne járj szakadt farmerben, lazán öltözve tanítani, mert züllött ruházatodról megítélhetik a tanítványaidat.
3) Ne beszélj velük barátságosan, ld. 2) pont.
4) Ünnepségekre húzzál szoknyát (ha nő vagy persze, egyéb esetben pfúj).
5) Osztogassál te szaktanárit.
6) Ne ebédelj/kávézz feletteseiddel.
7) Ne olvass irodalom- és/vagy kultúraelméletet kávézás közben.
8) Ne járjál máshova dolgozni, mert akkor nincs időd a saját képedre formálni az összes tanítványodat.
9) Ja, az  nem is a saját képed, hanem a főnöködé.
10) Kobozd el a mobilokat. Mondd nekik, hogy olvassanak könyvet, még ha te évek óta nem is olvastál egyet sem.
11) Hogy ne legyen garmadányi igazolatlan órájuk, igazold az összeset. Titokban.
12) Csend, rend, fegyelem.

Azért az némi elégtétel, hogy általában nem mernek a szemembe nézni.
Fortélyos félelem igazgat. De legalább nem engem.