Dögunalom

Azon gondolkodtunk tegnap, hogy lehet hatni másokra, hogy lehet hatni a fiatalabbakra.

Az ünnepi műsor alatt megkérdezte tőlem az egyik diák, ilyenkor büszkének tetszik lenni a munkahelyére? Ugyanis piros, fehér és zöld papírlapokat kellett az égbe emelgetni, aztán lengetni meg integetni vele, miközben szólt a Tolcsvay-féle Nemzeti dal.
Nem válaszoltam, viszont elmeséltem, hogy én kétszer szerveztem ebben az iskolában ünnepi műsort. Végül is mindkettő aktualizálni próbált, a forradalom jelszavainak a frissítésére koncentrálni, kicsikarni azt, hogy a fiatalok mit gondolnak erről az egészről. Az elsőt még megdicsérték, a másodikra már teljesen érzéketlenek maradtak.
Igaz, mindkét esetben meg kellett küzdenem a Himnusszal, a Kossuth-nótákkal meg a magyarok istenével.
Tanulság: egyedül nem lehet forradalmat csinálni.
De hatni sem. Vagy csak nagyon nehezen.

Idén nem lesz semmilyen tüntetés, társadalmi megmozdulás, politikai akció sem, pedig most az idő is szép. Higgadtan és közönyösen lenyeltük, hogy megint megválasztották senki jánost (ahogy anyám mondta tegnap a telefonban), szépen itthon maradunk, de nem nézzük a tévét, hanem beteszünk valami sorozatot. Ebédet főzünk, alszunk délután.

A gyereknek egyébként azt válaszoltam, nem olyan könnyű ám kitalálni azt, hogyan lehetne az ő generációját felrázni. Abbéli véleményemet nem mondtam el, hogy a műsort készítő kolléga darabra letudta ("műsorunkban igyekszünk ötvözni a hagyományokat és megújítani azokat, blablabla...."), de arra sem reflektáltam, ahogy a kollégáim is offolták az egész rendezvényt a sorok között. Viszont megígértem neki, hogy később még beszélgetünk erről, mert most persze mindenki rohan a hosszú hétvége miatt.
Nem tudom, ér-e valamit az, ha beszélgetek velük. Ha csak én beszélgetek velük. Múltkor már leírtam a kabátot és sálat húzó lány esetét a nyelvtanórán, aki menni készül, mert "nem akarja tovább hallgatni a faszságokat".

Egy nagy rakás passzív fiatalt látok magam előtt (erről már írtam a tanulás kapcsán, de most inkább az érzelmi intelligencia hiánya tűnik fel), akiket semmi nem érdekel, csak hogy hazamenjenek, és azon gondolkodom, mit rontottunk el. Nem, nem azzal van a baj, hogy ki akarnak menni az iskolából (én is folyton ki akarok menni), hanem hogy rengeteg dologra totálisan érzéketlenek. Valahogy a barátságaik meg az érzelmi kapcsolataik sem az igaziak, gyorsan cserélgetik egymást, nem tudják szétválasztani a kritikát a személyeskedéstől, nagyon hamar megbántják a másikat, ám ezt nem veszik észre, azt viszont igen, ha őket megbántja valaki. Hetekig őrizgetik a sérelmeiket, nem tudnak semmit megbeszélni, csak üvöltöznek egymás szavába vágva. Engem is megbántanak, pedig tudom, hogy kedvelnek.

Mondjuk nincs min csodálkozni, valószínűleg elég kevés a hiteles felnőtt példa az életükben, és nincs ötletük, hogyan fejlődjenek, sőt, ez a lehetőség eszükbe sem jut. A körülöttük lévő felnőttek zömét csak a túlélés érdekli. A szüleiket is, a tanáraikat is. Ezért aztán őket is. Egy csomó hiteltelen arc veszi őket körül a mikro- és a makrokörnyezetükben egyaránt.
Szóval arra jutottam, hogy a háttér számít, persze, de nem igazán az, hogy hány könyv van otthon meg hogy van-e lehetőség színházba járni és utazni, hanem inkább a törődés, a beszélgetések, hogy valakinek fontos-e, hogy ők mit gondolnak magukról, hogy hogy látják magukat, vagy hogy egyáltalán szoktak-e magukról gondolkodni.
Nem szoktak. Valahányszor feljön ez a téma vagy utalok rá: néma csönd. Persze az is lehet, hogy talán nem akarják elmondani, de a kiscsoportos beszélgetéseknél is az derül ki inkább, hogy menekülnek önmaguk elől. "Nem akarok gondolkodni" - mondják, és lebutulnak valami számítógépes játékban vagy bulikában.
Legjellemzőbb cselekvési formájuk pedig az alvás. A jótékony szundi. Az asztalra borulás. A felejtés. Nem, nem fáradtságból alszanak, hanem unalomból.
Ezért aztán sokszor beszélgetni is nehéz velük, de még nehezebb őket gondolkodásra bírni.
Még a legintelligensebbeken is valami koravén kiégettséget látok.

Ezért aztán soha nem lesz forradalom, mert az valahol belül kezdődik.
Valahol azt olvastam (vagy valaki azt mondta, nem tudom), hogy a forradalom a szabadság megértésével és belső megélésével kezdődik, és jelenleg fogalmam sincs, hogy lehet az ilyesmit átadni.
(Múltkor adtam egy interjút egy online rádiónak, a hallgatóság kommentálhatott egy csetvonalon. Azt mondták túl bonyolult vagyok... hát így.)

Falak

Falakba ütközöm mindenütt.

A héten fegyelmi tárgyalás volt az iskolában, szerencsére nem voltam ott, de előzőleg beszélgettem a diákokkal. Nem ők tették, amivel megvádolták őket. Nem hittek nekik, mindenáron ki akarják őket rúgni. Elhangoztak nettó fenyegetések, de ezekről nincs bizonyíték, ahogy az állítólagos tettükről sincs. Ilyenkor nincs más, mint hogy a tekintély dönt. A tanárnak igaza van, a diáknak nincs.
Oké, nem szentek, de amit nem követtek el, azt nem vallják be.
Nem rúgták ki őket, szerencséjük volt a bizottsággal. Működött a demokrácia. Akár működésképtelen is lehetett volna, ha más ül ott.
Másnak üzent az igazgatónő, hogy ez egy "bohóckodás", nem akarja már őket itt látni. Érted? Nem, nem az a bohóckodás, hogy lefolytatnak egy demokratikus fegyelmi tárgyalást, amit úgy kéne alakítani, ahogy ő akarja -- hanem az, hogy nem sikerült valakit kirúgni, akit ő már nem akar itt látni.
Persze miért is tartanák be ezek a gyerekek a nekik nem tetsző szabályokat, a tanáraik sem tisztességesek. Még az igazgatónő sem. Valami álszent értékrend mentén bábiskolát csinálna, és sunyi módon igyekszik kinyírni azokat, akiknek ez nem tetszik.
Már előre hallom a felmondásom utáni mondatait: "Nem volt közénk való.... tudtuk ezt.... ez várható volt.... nem illett ebbe a hagyományokat ápoló, de mégis innovatív eszközöket működtető morális hálóba". (Ja nem, nem, ilyet nem fog mondani, ez túl bonyolult.... A héten meghalt az egyik fiú apja, ezért elengedtem haza a nap közepén. Mint jó alattvaló, bejelentettem az irodában, ahol pont ő tartózkodott -- az igazgatóhelyettes távollétében mániákusan ellenőrzi a titkárnők minden moccanását -- erre azt mondta, 'a te felelősséged'. Nem ezt a szót akarta használni, de nem tudott másikat. Felelősség, kötelesség, csend, rend, fegyelem, intézmény. Ezek állnak a szájára. Tán olvasnia kéne.)

A rothadó rendszert remekül reprezentálta a nőnapi megemlékezés köszöntés csokival és ostoba, de legalább nyálas idézettel (valami világhírű költő "Jó nő vagy" kezdetű verse), utálom az ilyesmit, a nemzetközi nőnapot úgyszintén, nincs nemzetközi nőnap, baszki, elnyomás van, nőverés, erőszak, érzelmi zsarolás, sivárság, gonoszság, szeretetlenség. Nőnap alkalmából posztoltam az öt nők számára legveszélyesebb országot, szerinted hányan olvasták el? Jobb szemet hunyni persze, negédesen elkacarászni és megenni a tejcsokit. Közben elviselni a szexista poénokat, meg a "mindent neked köszönhetek"-eket (persze, mert te nem dolgozol eleged, baszki).
Oriana Fallacit olvasok, nagyon figyelemre méltó, és borzasztóan el vagyok keseredve, hogy még mindig a nőnapi csokinál tartunk. Biztos az én hibám is, de gyakorlatilag attól is felmegy a vérnyomásom, ha egy kollégám megszólal és megkérdezi, mi újság. 

Próbáltam erről a nő-dologról beszélgetni, de nem sikerült, a lányok az osztályban azt mondták, a fasznak kellett kivívni az egyenjogúságot, most otthon ülnének, nem kéne iskolába járni. Miután dobtam egy mentális hátast, azért visszavonták.... de sajnos, azt hiszem, csak a kedvemért. Önző, ostoba mind.
Igen, ma beszélgettem órán (valahogy így alakult, biztos kerettanterv-ellenes), erre az egyikük látványosan felöltözött (sál, kabát), és karba tett kézzel ülte végig az órát. Azt mondta, jobb lenne inkább tanulni, mert már nem akarja hallgatni a faszságokat. Mondtam, köszi. Mondta, nem rám értette. (De már késő volt, hehe.)

Nagyon várom a jövő hetet, hátha jön egy telefon a másik iskolából, persze titkon tudom, hogy ez is csak átmeneti megoldás. Valahogy így érzem. Úgy érzem, hogy egy nagy, sárga pocsolyában ücsörgünk mind, hallgatagon, egymásra várva, mint egy rakás szomorú koca. Közben csöpög ránk az eső.

Egyperces jelenet a magyar iskoláról

Vezető1:     Majd beszélnem kell veled, panaszkodtak az osztályodra. A statisztikatanár.
Én:              Ki a statisztikatanár?
Vezető1:     G.E.
Én:             ????
Vezető1:     Tudod, az a szőke hölgy....
                   (Szőkéből van négy új arc, szakmai tanárból pedig kb. tizenhárom.)
Én:              Igen, és?
Vezető1:     Hát mobiloznak órán. Meg beszélgetnek. Szemtelenek. Esznek is. Nem tud tanítani.
Én:              .......
Vezető1:     Múltkor akart íratni velük egy dolgozatot, de azt mondták,
                    ez ebben a csoportban még   sosem fordult elő....
Én:             És ő ezt elhitte?!?!?!
Vezető1:     .... hááát.... még csak három hónapja tanít.... (érettségizőket vett át érettségi 
                    tárgyból, február végén)
Én:             Hát, nézd. Mindannyian ugyanezzel küzdünk. Ők ilyenek.
                    Szeretnek enni , lógni, elkésni, megbukni.
Vezető2:     (szemrehányóan lesújtó hanghordozással)
                    Ilyenné fejlődtek!!! Azt azért hadd tegyem hozzá!!
                    (a tányérból sem néz föl, nem hogy rám... az se zavarja, hogy a fejlődés pozitív 
                    irányú változást jelent)
Vezető1:     Mondtam neki, hogy adjon nekik szaktanárit!!
Én:             Adjon.... Ha gondolod, bemegyek órát látogatni.
Vezető1:     Á, még ne, mondtam neki, hogy még próbálkozzon....
                    Csak szegény, tényleg, a múltkor odajött, hogy kérhetne-e egy kis
                    technikai segítséget...
Vezető2:     De éédessss!
Én:             (*wtf*) Jól van, majd akkor szólj.
                   (Ezen a ponton idegből véletlenül kiborítom a kávémat Jonathan 
                   Culler Literature and Cultural Studies című tanulmányára, amit éppen 
                   olvasok.-nék.)
Vezető1:     Jó, majd megmondom neki, hogy más tanárok is panaszkodnak rájuk.
                   (Mennek kifelé.)
Vezető2:     Na, további jó étvágyat, vagy éppen amit csinálsz!

***
Tanulságok:

1) Ha problémád van a pedagógiai kompetenciáddal, panaszkodj a felettesednek. A gyerekekre.
2) Ne járj szakadt farmerben, lazán öltözve tanítani, mert züllött ruházatodról megítélhetik a tanítványaidat.
3) Ne beszélj velük barátságosan, ld. 2) pont.
4) Ünnepségekre húzzál szoknyát (ha nő vagy persze, egyéb esetben pfúj).
5) Osztogassál te szaktanárit.
6) Ne ebédelj/kávézz feletteseiddel.
7) Ne olvass irodalom- és/vagy kultúraelméletet kávézás közben.
8) Ne járjál máshova dolgozni, mert akkor nincs időd a saját képedre formálni az összes tanítványodat.
9) Ja, az  nem is a saját képed, hanem a főnöködé.
10) Kobozd el a mobilokat. Mondd nekik, hogy olvassanak könyvet, még ha te évek óta nem is olvastál egyet sem.
11) Hogy ne legyen garmadányi igazolatlan órájuk, igazold az összeset. Titokban.
12) Csend, rend, fegyelem.

Azért az némi elégtétel, hogy általában nem mernek a szemembe nézni.
Fortélyos félelem igazgat. De legalább nem engem.

Cirkusz

kép: Pinterest

Elég kimerítő heteim vannak folyamatos megfelelési helyzetekkel, stresszel és nyomással.
Az Értetlen Érettségizőkről most nem nagyon akarok beszélni - úgy érzem, tapasztalatlan, fáradt, nem hozzáértő vagyok azokhoz a helyzetekhez, amikor egy csapatnyi majdnem húsz éves lány abban leli mindennapos tevékenységét, hogy a másikat cseszteti.

- Én a hátralévő időt már azzal fogom tölteni, hogy tönkretegyem az életét!
- ??
- Mert utálom!
- ??
- Mert folyton kibeszél a hátam mögött a tanároknak!
- De hát most épp mi is ezt csináljuk vele!?
- .... AZ MÁS!
- És akkor.... most az egész hátralévő időt? Az érettségiig?
- Igen! 

Nem, nem óvodában dolgozom, ők a jövő generációk kenyérkeresői, családanyái, munkaerői. No comment.

Egy három lépcsős állásinterjús eljáráson vagyok túl, beszélgettem az igazgatóval, voltam hospitálni és volt már próbaórám is. De volt feszültségmentes ellógni úgy a munkahelyemről, hogy ne azon izguljak folyton, hogy feltűnik, nem sok mindenkit avattam be.... Minden jól sikerült, most várom a döntést, hat jelölt van összesen. Közben már kezdem érzékelni, hogy mihelyst ez kiderül, mindenki úgy fog rám nézni a jelenlegi helyemen, mint akinek már minden mindegy. Pedig nem mindegy, egyszerűen csak nincsenek kész megoldásaim, ötleteim sem, mintha nem működne az én világképem egy olyan rendszerben, ahol mindenki a szokványos bánásmódot várja el, pedig arról bebizonyosodott, hogy nem működik.
Terrorra, elnyomásra, tűrésre nevelt közösségek országa vagyunk. Kb. mint egy cirkusznyi beidomított uszkár.

Most, hogy másban is gondolkodom, kicsit más szemmel kezdtem nézni a kollégáimat is, szokták mondani, hogy a fejétől bűzlik a láb a hal, persze, hogy így van, de nyomorúságos látni, hogy mindenki a kiskapukat lesi folyton. Hogy az ördög az apró részletekben.... fegyelmi ügyet csinálunk a cigizésből, de a tanárok kint cigiznek a diákokkal. Visítunk, hogy a diák kabátban ücsörög az órán, de a tanár is kabátban mászkál egész nap, mintha legalább is az egész itt tartózkodása átmeneti lenne, valami tévedés, szükséges rossz, aminek mindjárt vége.
Szóval nem a gyerekek miatt fogok innen elmenni (akár még 100 évig is eltanítanám őket írni meg olvasni), hanem a rossz hangulat zavar, a felszínesség, a tisztességtelenség, és egyre jobban érzem, hogy elég idős vagyok ahhoz, hogy ne viseljek el dolgokat. Hogy egyetlen vágyam legyen csak: hogy békén hagyjanak.
Közben persze az is zavar, ahogy ezt a hírt megneszelve többen is rám szálltak, hogy inkább másik iskolát válasszak, hetente három telefonhívás arról szól, hogy ott azért mégis jobb lenne, hogy nagyobbat lehetne villantani, hogy jobban megbecsülnének, stb. stb., de én ezeknek már nem annyira hiszek, vagy nem hiszem, hogy hinnem kéne, úgyhogy talán itt az ideje kizárólag a megérzéseimre hallgatnom.
Én nem akarok szakvezető lenni, nem akarok szakértő, szaktanácsadó, szakember - én csak én akarok lenni. Engem ez az egész tanárság csak addig érdekel, amíg emberekkel lehet beszélgetni. És amíg nem kell nálam hülyébbekkel azt elhitetni, hogy okosabbnak tartom őket magamnál.

Most megint szaktanácsadót küldtek néhányunkra, én vagyok az egyik. Nem mintha zavarna, ha bármi megnéz, sőt, de az ebben szakavatott ismerőseim szerint ilyesmit kezdőkkel meg problémás esetekkel tesznek a feletteseik - én meg 15 éve nem írtam óravázlatot, mert elvagyok anélkül is. Szóval az egész nettó szívatás és hatalomfitogtatás. Ellenőrzés. Energiapocsékolás, és nem, nem azért, mert tökéletes vagyok, hanem mert vélhetőleg semmi újat nem fogok hallani. És mert nem az ellenőrzés miatt van bennem igény a változtatásra, hanem mert ilyen vagyok. Ha kell, változtatok.

Viszont végre leadtam az angol irodalomtörténeti projektbe a fejezetem, van még két felkérésem az Apertúrától meg a Tiszatájtól, meg egy saját vállalásom valami finn folyóiratnak.
Ezekkel szeretnék foglalkozni.
Ha így folytatja ez a cirkusz, én tényleg végleg otthagyom.

Hosszú alkony

A tanítványom a múltkor azt mondta, őt nem érdekli az időjárás, vagy hogy mi van kint, ül egész nap a lakásban, teázik és olvas. Diák. Doktorandusz.
Emlékszem erre az időszakra, engem sem érdekelt az időjárás. Ugyanezt csináltam. Aztán persze volt idényem a külvilágra, és elvállaltam néhány órát egy nyelviskolában. Aztán meg elfogyott a pénz, és elmentem dolgozni.
Nem tudom, vele hogy lesz ez, el fog-e valaha fogyni a pénz, és el kényszerül-e menni valami borzasztóan kiábrándító munkahelyre dolgozni.

Most itthon voltam egy kicsit, ami jó volt, aztán egy napnyi munka rögtön a plafonra tette a vérnyomásom. Nem szoktam, de most erőteljesebben visszakérdeztem egy kollégától, mert megkérdezte, miért is nem voltam, nem is látszik rajtam, hogy beteg lettem volna. Ő annyira meglepődött. Megkérdeztem, miért is kéne minden betegségnek komoly külsérelmi nyomainak lenni (1), hol van az leírva, hogy csak a deréktól lefelé teljes lebénulást okozó betegeknek nem kell bemenni dolgozni, a többiek menjenek csak (2). Köszi, de ha lehet, én nem tolom ezt a fekáliával telerakott szekeret az életem árán is. Egyszer úgyis kiborul. És akkor mindenki szaros lesz, az is, aki tolta, az is, aki nem.
Érdekes ez, az emberek bevallják/belátják, hogy egy romhalmazt tartanak a hátukon, de mégis tartják, és úgy tesznek, mintha minden jó lenne. Lassan már azok sem kiabálnak és méltatlankodnak, akik pedig szoktak. Szépen eloldalog mindenki, kislisszannak a takarásban csendben.

Én is. Az a baj, hogy én is.
Volt bennem, és tulajdonképpen még most is van egyfajta közösségi felelősségvállalás, felelősségérzet, de észrevettem, hogy már egyre kevésbé küzdök. Egyetlen dolog fontos, hogy az egyéni feladataimat maximálisan megcsináljam úgy, hogy nyugodt legyen a lelkiismeretem. És az nyugodt is, ezért aztán nem is teszek többet.
Lassan minden elszomorít, minden héten kiborul bent valaki, a szülői értekezleten tehetetlen és kétségbeesett szülőkkel találkoztam, akik arról panaszkodtak, hogy nem működik semmi, folyton falakba ütköznek. Én is ezt érzem, az életem túl sok területén, az a baj.
Ez kár, és őszintén remélem, hogy találok egy olyan helyet, ahol legalább a régi csapatszellem vagy közösségi érzés megint kap egy lendületet. Mert ez szar így. Jól jönne 1-2 szép történet legalább.
Persze sokat vállalok, és elfáradtam. Nem a pénz miatt vállalok sokat (a mi miatt?? na jó, persze jó érzés, hogy most éppen nincs mínuszban a számlám), hanem mert olyasmit is szeretnék csinálni, ami tényleg érdekel.
Pénteken az iskolai műsor alatt verseny-feladatlapokat javítottam, na nem azért, mert ilyen lelkes vagyok, hanem mert itthon nem akartam már csinálni.  

Aztán azt is beszéltük, hogy nincs miből töltekezni. Megnéztem rengeteg filmet a télen, elolvastam rengeteg könyvet, elmúltak. Csak rövid ideig adják meg azt az illúziót, hogy ki lehet innen szabadulni, de nem lehet.
Tegnap egy hét után lementem edzésre, jól esett, de azon gondolkodtam, vajon ezek az emberek is gondolkodnak-e ugyanezeken. Úgy tűnt, nem.
Szeretnék sportoló lenni.. Vagy világutazó. Esetleg űrhajós.

Slightly insane

Egyszer hallottam egy nagyon bölcs mondást a szülőséggel kapcsolatban: az együtt töltött idő értékességét nem érdemes azzal elcseszni, hogy folyton agyaljuk valamivel a gyereket, azaz fontos dolgokról akarunk vele beszélgetni, vagyis "embert akarunk faragni belőle", "fel akarjuk készíteni az életre", meg ilyenek.
Persze az igazsághoz hozzátartozik, hogy ez egy már felnőttféle gyerekre vonatkozott, na de nézzük meg ennek a véleménynek a relevanciáját más vonatkozásban/más korosztályok esetében is.

Az a helyzet, hogy ebben a gyerekneveléses témában (ha a társadalmi kontextust nézzük) a szülők állnak vesztésre. Mindenért ők a felelősek amíg csak meg nem halnak, de még azután is. (Meg persze az iskola, de az most egy másik téma lenne.) Főleg, amióta ennyit libikókázik az oktatási rendszer, mi a  szülő feladata, na mi? Hát, hogy kimentse gyermekét a poroszos vasszigor hoffmannrózsai karmai közül. Írjon alá Czunyiné ellen minden petíciót, aztán a gyerek inkább legyen magántanuló vagy szépen írassa Waldorfba vagy más alapítványi iskolába. Nincs rá pénze? Hja, hát nem dolgozik eleget. Vagy dolgozik ugyan, de a pénzét rosszul osztja be.
Ha már ez nem sikerül, azaz a gyermek kénytelen a közoktatás pokolbugyrában kivárni az érettségit, akkor viszont legalább is ezeket írja elő a szülői kiskáté: Mindig menjél el szülőire. Fogadóórára is. Fizessed rendesen az osztálypénzt, az alapítványi hozzájárulást, a nem ingyenes szolgáltatásokat. Tartsad a kapcsolatot telefonon az osztályfőnökkel, az érintett szaktanárokkal (ha bukik a gyerek, azért, ha szuper az adott tárgyból, akkor meg azért). Járjál alapítványi bálba, tegeződjél a tanárokkal.
Hogy otthon? Segíts neki a leckében. Ha nehézségei vannak, fogadj magántanárt. Ha tehetséges, akkor szintén. Nyelvvizsga is kell, meg sport, tehát legalább két külön nyelvtanár, egy edzés. Heti minimum kétszer. Ha messze van, vigyed el kocsival, főleg, ha sötét van, de inkább azért, mert nagyon fáradt. Hozzad is haza, mert az edzésben/nyelvtanulásban is elfárad.
Legyen minden nap meleg vacsora (hét közben meleg ebéd is, mert a menza nagyon szar), adjál rendesen zsebpénzt. Jusson mindenre.
És ami a legfontosabb (a fentieknél ezerszer lényegesebb!): dicsérd. Építsd az önbizalmát. Ne szúrd le a rossz jegyek miatt, inkább beszéld meg a sikertelenség okát. Beszélj a tanárral is, mit lehetne tenni. Valamint otthon hagyd pihenni, hiszen az iskola fárasztó, tényleg nincs idő másra, mint megírni azt a rengeteg házi feladatot. Ja, legyen gyors a wifi, mert az kell a leckéhez, a messengerhez és persze a játékhoz. Hadd kapcsolódjon ki, ha már ennyire elfáradt. Ehhez vegyél neki okostelefont. Meg vegyél neki könyveket is, sokat. (Majd elfelejtettem, tartsd a lépést az aktuális ifjúsági irodalommal. A lányoknak és a fiúknak szólóval külön. A scifivel. A fantasykkel. Mindennel.)
Aztán mindenképp vidd el színházba, moziba, kirándulni, síelni, társasozz vele, hogy legyen kulturált és kreatív, vond be családi programokba, és beszélgess vele nagyon sokat, próbáld felkészíteni az életre. Mert az nehéz. Szívás. Egy igazi vad valóság. Nekünk könnyebb volt. Nem lennék ma fiatal. Akkor más világot éltünk. Bezzeg most.

Akárhány neveléssel kapcsolatos cikket olvasok (most az mindegy, hogy tagadják-e a nevelés szót, de erről szólnak), valami ilyesmi jön ki végkövetkeztetésként, persze nem ilyen szószátyáran és kikarikírozva. Nem csoda hát, ha az ember tényleg mindent megpróbál, hogy jól csinálja, hiszen kurva nagy a nyomás.
És kitől jön a visszajelzés? Hát, senkitől. Másnap megint nyilatkozik valami bagdyemőke, vagy felhív a tanár, hogy Pistikének kéne még egy kis önbizalom meg segítség a tanulásban, mert rosszak a jegyei.
Vagy ha jön is visszajelzés, csak ritkán, és kevés, de egészen biztosan nem annyi, mint amennyit ennek az egész rendszernek az inputja.
És az a helyzet, maximálisan bele lehet fáradni a vádaskodásba, a másikra mutogatásba, akár komoly, akár haragból jön, akár sértődésből, akár csak pillanatnyi indulat az egész.

Szóval visszatérve a bevezető mondatra: maximálisan igazat adok neki.
Azt persze nehéz megmondani, milyen életkort szabjunk meg határnak, nem hiszek az életkorban, abban hiszek, hogy mindenki máskor érik meg az élet adta különféle feladatokra.
Abban is hiszek, hogy tökéletesség nincs, kétkedés és önvizsgálat viszont van, kell, hogy legyen, és a hibákat ki lehet javítani, csak ahhoz fel kell előbb ismerni, hogy az hiba volt. Ez a bölcsesség egy formája.

Szóval mit tegyünk, ha azt érezzük, a (teljesen általános értelemben vett) Gyerek valamit nem jól (megint általánosítás!) csinál? Válasz: semmit.
Na persze felvetőik a kérdés, mi az, hogy nem jól csinálni valamit? A jól csinálni talán nem más, mint egy elvárás. "Tanulj", "légy szorgalmas", "legyenek céljaid", "vigyázz az egészségedre", "legyél segítőkész és önzetlen" -- ezek nem biztos, hogy alapvető normák, talán csak elvárások. Hiszen lehet, hogy ő nem akar tanulni, nem akar szorgalmas lenni, az életben, végül is, mint tudjuk, cél nélkül is egész  jó el lehet boldogulni, az egészségtelen, de rövid élet is lehet élvezetes (sőt!), a segítőkészséget meg az önzetlenséget meg úgysem hálálja meg senki, na jó, csak nagyon kevesen. Manapság avítt és öreges az a felfogás, hogy toljuk bele a rendszerbe, amink van, és nem számít, mi jön vissza, nyugodt lelkiismerettel örülünk, hogy mi megtettük, amit lehetett. Így már csak aktivisták, hippik, forradalmárok meg az öregek gondolkodnak...

Szóval dőljünk hátra, és foglalkozzunk végre magunkkal. 
(De előtte a most következő szemrehányás-zápor ellen -- azoktól, akik esetleg nem érették, hogy itt fentebb csak egy újabb ideológiáról van szó, aminek nagyon könnyű bedőlni, valamint ennek kapcsán egy ikszedik felismerésről -- vegyünk fel valami golyóállót....)

Nemérdekel (!)

Mindig elmondom, hogy sosem akartam tanár lenni.
Persze biztos lehettem volna jó tanár, ha nem lenne szükségem annyi magányos szabadidőre, mint amennyire van. Hogy olvashassak, írhassak kedvemre, 1-2 alkotói napra, amikor csak a magam örömére hosszú távon is elmélyülhetek, kreatív lehetek.

Idén végzős az osztályom. Nekem ők az elsők. Élénk emlékeim vannak a saját középiskolás éveimről, meglehetősen nosztalgikusak, nos, ezek szép lassan érvényüket vesztik, vagyis inkább úgy mondanám, automatikusan leválasztódnak arról, amiben most vagyok.

A szalagavató szerintem halálosan cikire sikerült. Lehet, hogy  megvolt a jó szándék, de kevésnek bizonyult. Van viszonyítási alapom, nemcsak azért, mert voltam iskolás (és éreztem valamit), hanem mert tavaly én szerveztem. Nem vagyok egy ünneplő/ünnepelendő típus, de azt azért elvártam volna, hogy csak annyi legyen a dolgom, hogy ülhessek a seggemen, és valaki megpróbáljon meghatni.

Izzadtságszagú erőltetett menet volt az egész: az igazgatói beszéd, a búcsúbeszéd, a béna műsor (ritmustalan gitárszóló), a tűzés, a táncok. Becsületünkre legyen mondva, megtettük, amit lehetett, de az idén ad hoc bevezetett változtatások nem igazán váltak be. A pezsgős fogadáson kevés volt a pezsgő (más nem is volt), a szendvicsek igénytelenek voltak, a hatalmas tér négy sarkában négy asztal, beszédet kellett volna mondanom, de az iskolából odacipelt hangosítás nem vitte a hangot (bár vicceset improvizáltam), aztán az ott marad tíz diákommal pezsgőztem. Meg röhögtünk a (bál helyett) hirtelen odaszervezett "szintetizátőrön" (az iskola karbantartója amúgy, ez még a bemutatáson is elhangzott), akinek a zenéjére senki nem táncolt, csak tőlem E., a töritanárral, néhány pezsgő után (kell az a töri érettségi, ugye). Amikorra elindultam haza, kerekedett ugyan egy takaros kis diák-tanár tánckarika, de nem vártam meg a végét. Csak a nézését, meg a járását.

Arra gondoltam, írhatna erről a Dunántúli Napló. Hogy oké, hogy a báli ruhás buliknak leáldozott, de mi meg -- leendő bázisközpont vagy bázisiskola vagy mi -- csak ezt tudjuk felmutatni. Egy lagzizenét szintetizátorozó karbantartót.

Aztán egy hirtelen ötlettől ragadtatva hétfőn nem volt tanítás. Bementünk persze, mert hogy 'biztos sok a munkátok', de hát ez inkább arról szólt, hogy nincs órarend. Értem a komplex természettudomány (eredetiben science) tantárgy (és szaktanárok) körüli bonyodalmakat: nálunk nincs science szak az egyetemen, ugye, csak biosz, föci, kémia meg föcitanár van, akinek nem mindegy, hogy alakul az óraszám a science-en belül.... ez boríthat mindent. A babát váró kollegina helyére kapásból két helyettest találtak -- gondolom, nem mindenki hátán lehet annyi fát széthasogatni, mint az övén, és kellett, aki vállalja az estit, a vállalkozóit, a szakképzőst, a nappalist így külön-külön. Ominózus hétfőn még javában ment az interjúztatás, miközben mi javítottuk a felvételiket (ingyen), és versenyre készültünk elő (ingyen). A pletyka elmaradt, a fél tanári kar önvédelemből betegre szomatizálta magát, nem csodálom.
Mindez csak azért érdekes, mert jövő hétfőn sem lesz tanítás, értekezlet miatt. Kedden pedig temetésre megyek Zalaegerszegre. Sebaj, majd a Facebook-on megtanítom, amit kell.

Aztán kaptunk ideiglenes órarendet a hét további részére, ami persze sokkal rosszabb, mint volt. Nehéz ez a közoktatás, pláne ha szak(!)gimnázium(!!)i. Nehéz a jó szakmai tanárt is megtalálni, ezért aztán minden vezető túlórában tanít az összes képzésen, amiért persze pénzt kapnak. Mások csak az órakereten belül. Az új felosztásban (kolléga mesélte) gyorsan leadták viszont a vizsgaköteles osztályokat, hogy átvegyenek olyan csoportokat, amikkel el lehet lötyizni év végéig.... Majd vizsgáztat más.
Persze biztos az ő életük se könnyű, ma az étkezőbe belépve a sötétben megláttam az igazgatóhelyettest, amint kabátban hevert az egyik fotelben. Megkérdeztem jól van-e (mhm), nincs-e valami baj (mhm), és akkor ezek szerint csak fáradt (mhm). Aztán kiment. Nem tudom, mi történhetett, nyilván csak egy újabb tornádó az igazgatóhelyettesiben (most van belőlük három is). Esetleg őt akarták kiküldeni a nagyváradi szakmai kapcsolatra, de ekkora ára volt annak, hogy nemet mondott. Mindenesetre most két kollégával közölték, hogy jövő héten indulhat. Pássz. Az egyik kisgyerekes (vagy az lesz hamarost), gondolom, mennyire örül.

Nyíltan persze senki nem lázad, a bázisintézmény szavazáson is csak én tartózkodtam egyedül, mert nem mondták el, miről is fog ez szólni a gyakorlatban. Mindenki igennel szavazott. Óóóriási lehetőség megint kinyalni az aktuálisan minket gazdáló minisztérium seggét. (Aztán a szalagavatón az egyik kolléga bocsánatot kért, hogy nem állt mellé.... á, mondom, túlélem.... Csak gondoltam, nektek nem mindegy, mennyi plusz munkát végeztek ingyen. [De, mindegy.])

Két helyre adtam be önéletrajzot. Az egyik helyről válaszoltak is már. Gondolom, még nincs aktualitása a dolognak, mert szeptembertől váltanék, de biztos források szerint most indul a nagy generáció nyugdíjazása. A mai napig nem gondolom, hogy középiskolából fogok nyugdíjba menni, én a nagy lehetőségre várok. Ami persze nem jelent sok pénzt, meg semmi igazán grandiózust, tényleg csak a Maslow-piramis csúcsát szeretném elérni. De hogy elmegyek, az szinte biztos. Sajnálni fogom a hátrahagyottakat, és minden elképzelhetőt meg fogok tenni, hogy jó kezekbe kerüljenek. És nem, nem a diákok miatt van elegem, hanem a fentiek miatt. Hogy az iskola már nem iskola, hanem intézmény. Hogy az a legfontosabb fegyelmi probléma, hogy egy tanár előre nem várt elmaradt óra esetén visszaengedi a kóterosokat a kóterba. Hogy a Zs* klán tanít sok pénzért túlórában, miközben a többiek ingyen dolgoznak. Hogy senki egyéni érdekes soha nem számít.

Egyébként büszke vagyok az osztályomra, szaktanárok szerint nyugodt sztoicizmussal viselték a megpróbáltatásokat (jelesül, hogy nem elég, hogy az oktatási hivatal számára ők a kísérleti nyúl -- pl. az utánuk következő években már fizetett szakmai gyakorlat van, aztán már egyáltalán nincs -- de még a saját iskolájuk is rátesz egy lapáttal), ez bizonyosan az én hatásom, ha mást nem is hagyok rájuk, hát a szarkasztikus-ironikus néma mosolyt biztosan.
Ez a pedagógiám lényege, portfólióm vezérmotívuma: a szarkasztikus-ironikus néma mosoly.

Egyébként épp egy irodalomtörténeti fejezeten dolgozom Ben Jonsonról (a tragédia és maszkajáték rész az enyém), amit nyilván azért vállaltam el, hogy addig se kelljen a Zs* klánra, a szalagavatóra meg a mindent jótékonyan elfedő hallgatásra gondolnom.