Idegen a konyhában

kép: jonnybaker

Úgy furakodott az életükbe, mint valaki, aki bekopog, hogy kérjen egy pohár vizet, aztán ottragad. A pohár víz csak ürügy volt, nem is volt szomjas, csak ahogy egyszer belesett a nyitott ajtón, elfogta a vágy, hogy bemenjen és leüljön. 

Amolyan inverz kommunikátor volt, mindig az ellenkezőjét mondta annak, amit valójában gondolt vagy érzett. „Nem, nem akarok zavarni….” „Szólj, ha tudok segíteni valamiben!” „Milyen jó íze van ennek a süteménynek!” Nem szándékosan csinálta, automatikusan hazudott és színlelt, így született, ezzel az ártatlan bájmosollyal az arcán. Azóta eltelt több mint harminc év, és már nem tudta megkülönböztetni, hogy mit gondol ő, és mit várnak tőle mások, mit kíván az illem vagy a jóérzés. Nem voltak referenciapontok, csakis magához tudott viszonyítani mindent. 

Az a fajta volt, aki a nagy fájdalomküszöbére büszke, de attól is nyüszít, ha megégeti a gyertyaláng. Nagy szenvedélyek megélőjének érzi magát, de valójában fogalma sincs az érzések mélységéről, a valódi fájdalomról. A fájdalmat csak arra használja, hogy tetszelegjen benne. Valódi gyötrődést nem érez, ahhoz valódi létezés is kell, és tapasztalatok. Hiányosságait – tapasztalat híján – mesterséges eszközökkel, ragasztott sebekkel, művérrel igyekezett elfedni. Húsba hatoló pengék látványával fedte el azt, hogy valójában nem érez semmi igazit.

Észrevétlenül költözött be a házba egy napon, de mivel szép volt, nem a szokásos idegeneknek járó bizalmatlansággal fogadták. Örültek, hogy akad végre egy szimpatikus ember, aki valami színt hoz ebbe a közösségbe. Valaki, aki majd mindenkinek köszön, kinyitja az idősek előtt az ajtót, a kigyerekesektől kedvesen megkérdezi, hogy van a bébi, és kicsit gügyög rájuk a babakocsiba.

Amikor bekopogott hozzájuk, még nem lehetett tudni, hogy hosszú ideig ott is marad. Pont úgy, észrevétlenül, mint a penész a fürdőszoba plafonján, a sarokban, ahol senki se látja. Vagy mint egy szellem, aki csak éjszaka mutatkozik, mikor mindenki alszik, lidércesen körbejárja a lakást, belebámul az alvók arcába... nappal pedig a falba simulva figyeli, mi történik. Ha látnák, fenyegető jelenség lenne. De mivel az idő nagy részében láthatatlan, így csak a megmagyarázhatatlan fenyegetettség-érzés lebeg át a konyhán…

 

Terek, nekünk

A konferencia jól sikerült, még sosem voltam ebben a társaságban, kicsit mintha bennfentes és klikkes lett volna, de ezt sikerült kívülről nézni, és így meglehetősen jól szórakoztam.
Szeretem, amikor végig tudok ülni egy konferenciát, még akkor is, ha néhány előadás unalmas, legalább nincs az az érzésem, hogy valamit elmulasztottam, meg hát így lehet igazán elmélyülni, vagy mi. Az én kifacsart agyamnak most kifejezetten jót tett, hogy úgy érzem, értelmes dolgokkal foglalkozom, bár fogalmam sincs (és egyre kevésbé tudom), mi számít manapság értelmes dolognak. Lehet, hogy minden olyasmi, ami kimenekít minket ebből a szorongató valóságból, és elhiteti velünk, hogy hasznosak és fontosak vagyunk.

Mindenféle terekről volt szó, sok alkalommal persze a migránskérdés kapcsán (a mi terünk, amibe ők most betörnek, és ezáltal az ő terük is lesz - vagy nem, stb.), megdöbbentő adatok hangoztak el a nőket ért (verbális, fizikai) inzultusok számáról, nem, nem csak az "itteniek", hanem az "övéik" is, mintha ez valami belépő lenne egy-egy nyugati országba.... Vagy az események eredménye (a terhesség) az "itt maradás" biztosítéka... A délkeleti országrészben persze mindez még keményebben hangzik, hiszen az adatokat és a nyilatkozatokat interjúkra alapozta az előadó, amelyek néhány idézett részlete tényleg igazán mellbevágó volt, kár, hogy a kormányzati szócsőig az ilyesmi nem jut el.

Hallottam még néhány érdektelen előadást érdekes filmekről, amelyek címét fel is írtam, az előadók nevét meg nem, de persze a fordítottja is előfordult: érdektelen művész és alkotás, baromi jó előadó, remek elemzés.
A közismert feminista teológusnő előadása nagyon szórakoztató és impulzív volt (olvassátok a blogját), második átgondolásra kicsit hatásvadász, az információértéke pedig minimális, egy körülbelüli áttekintést adott a teológia/ökumenikus felfogás és a feminizmus/a nők viszonyáról. Teológus/lelkész barátaim szerint sok volt az információhiány miatti általánosítás, a villogás meg a blöff, de mivel én először hallottam és láttam, valahogy megfogott. De nem mint tudós, hanem inkább mint médiaszemélyiség.

Másnap az iskolai szekcióban szó esett az iskola szexuális felvilágosító szerepéről, majd a tanársztereotípiákról, és az "elnőiesedett" szakmáról. Kicsit feszengtem, mert azt vettem észre, hogy valójában minden fórumon megvan ez az állami alkalmazott vs. alternatív iskolában dolgozó tanár dichotómia, persze a megfelelő előjelekkel. A másik pedig az ilyen beszélgetések általános jellemzője, hogy szidjuk a rendszert, de ez a szidalom valahogy a négy falon belül marad mindig. Nagyon jó volt viszont a Ligetvédők tevékenységét elemző előadás, ami a fa motívumot kapcsolta össze a nőiséggel néhány irodalmi példán keresztül. Aztán egy frissen végzett politológushallgató beszélt a parlamenti szexizmusról és az ellenségképzésről, én őt szavaztam a legjobb előadónak, bár utálom a kategorizálásra épülő, statisztikus bemutatásokat, de most ez valahogy érdekesnek és fontosnak tűnt. Ugyanúgy, ahogy a "feminizmus" szó közmédiában való előfordulásáról szóló prezentáció is, bár azt sosem igazán értettem, hogy (egyszerű) közszereplőkön miért kell számonkérni bizonyos terminológiák pontos, szakszerű és reflektív használatát.

A záró szekció a művészeké volt. Megdöbbenve hallgattam a beszámolókat művészeti felsőoktatásban (és egyáltalán, a képzőművészvilágban) tapasztalható férfi hegemóniáról, arról, hogy hogyan "csajszizzák le" a (férfi) galériatulajdonosok női képzőművészeket, és hogy a női képzőművészek, félve az ellehetetlenítéstől, mennyire nem vállalják fel a női problémák, témák kritikus ábrázolását, csakis akkor, ha az valami nagy, állami támogatású projekt része. Érted? Min vagyunk akkor meglepődve....
Aztán egyszer csak jött egy nő főzőkanállal a kalapja pántjában, miniszoknyáján elől egy véreres szemmel, hátul egy szmájlival, a két mellén pedig keresztbe ragasztott szigszalagok, és levágott egy olyan antrét, hogy a fal adta a másikat.
Ő feleség - mondta -, és igenis élvezi, hogy a férje tartja el, és neki nem kell napi szinten gürizni, hanem a művészetére koncentrálhat. Elsősorban eat artot művel, azaz fő témája az étel, a konyha, az evés. Deskriptíve nem tudom visszaadni, amit művelt, rengeteg képet mutatott, beszélt a projektjeiről, és egyre hosszabbra nyúlt az arcunk a döbbenettől. Ezt nem feltétlenül a képek váltották ki, hanem az a pofátlan magabiztosság, amit azóta sem tudok hova tenni, az a dekadenciába és giccsbe hajló alkotástechnika és önmegörökítés (önreklám), ami viszont, ha belegondolsz, komoly pofán csapása a kortárs művészetnek meg egy csomó társadalmi konvenciónak (de hiszen a művészet is az). Szóval F-né meghallgatása után még mindig ugyanazon a széken ülök, és azon gondolkodom, hogy ez most komoly-e, paródia-e, valamifajta szent őrület és elhivatottság-e, vagy mifene. Nem tudom, de hogy nem hagy hidegen, az biztos.

Ami még maradt, az pedig az, hogy fogalmam sincs, az ilyen (magukat társadalomtudományi, interdiszciplináris eseménynek tartó) konferenciák miért mellőzik azokat a témákat, amik régebbi történelmi időszakokhoz köthetők, miért húznak egy képzeletbeli határt valahol a 19. század végén, 20. század elején mondván, hogy ami előtte van, az már nem aktuális, és mi közünk van hozzá. Jól mondta L., hogy a lemaradásunk a világban akkor látszik igazán, ha belegondolunk (és rémes belegondolni), hogy sok társadalmi kérdés a 16. században is ugyanolyan aktuális volt, mint most. Úgyhogy én simán azzal kezdtem az előadásomat, hogy amíg az angol reneszánszról a többségnek csakis egy kopaszodó, kicsit köpcös, kecskeszakállás férfi szerző jut eszébe, akinek bizonyíthatóan egyetlen sora sem maradt fenn saját kézírásával, addig biztos van még mit tenni, mert ez a fajta perspektíva remekül jellemzi a mai, művészethez való viszonyunkat is.

Még az elején

Nem írtam még az évkezdésről, na nem azért nem, mert nem lett volna mit, hanem talán mert magam is kizártam magam ebből az őrületből -- már amennyire lehetett, így nem tudatosan. Persze nem lehetett.

Jelenleg ott tartunk, hogy október első hetét írjuk, de még mindig ideiglenes az órarend. Persze lehet ezt arra fogni, hogy nagy a káosz a szakképzésben, de ettől a dolog emberi oldalán még meg lehetne tenni apróságokat. Amik tényleg nem múlnak semmin. Vagy kevésen. Ha vezető lennék, lenne egy olyan elvem, hogy nem cseszegetem a közvetlen kollégáimat, még ha muszáj, akkor sem.
Persze két dologgal nem lehet mit kezdeni:

1) Az iskolavezetés három tagjából (ami egyébként négy, sőt, lassan öt) a két fő vezető munkatempóját mindenhogyan lehet jellemezni, csak a szisztematikusság, rendszerszemlélet, határidő-tudatosság jelzőkkel nem. Mondjuk ezzel teljesen kompatibilisek az országos törvényhozási módszerekkel (vagy akár elmehetünk a törvény- és alaptörvény-módosításig is), de hát azért az emberek többsége nem így működik. Van család, magánélet, tervek, hétvégi bevásárlás, éhező kiscica otthon, stb. Arról már nem is beszélek, hogy mekkora bunkóság nem időben tájékoztatni az embereket döntésekről -- mondjuk minálunk sajátosan van megoldva ez is: nincsenek értekezletek, tehát nincs konfrontálódási felület.
2) A főnököt az önkritika majdnem teljes hiánya jellemzi, azaz, miközben az 1) pontban fennálló helyzetet mutatja sokak tapasztalata, ő meg van róla győződve, hogy "az ő szintjén" mindent megtesz. Mondjuk adott esetben ez annyit jelent, hogy (értekezletek híján) összehív egy megbeszélést az ebédszünetben a 20 perces szünetben, ami 45 percig tart, tehát legalább hatodik órát sem lehet tartani. Vagy olykor körbejár az iskolaépületben, ahol (lévén 700 feletti diáklétszám van egy 500 főt is alig befogadni képes épületben) a folyosókon, a lépcsőfordulóban, a büfé előtti zsibongóban, és minden lábbal tapodható területen a kollégák igyekeznek innovatív és kreatív órákat tartani (számvitelt tábla nélkül, infót gépek nélkül, pl.), és megállapítja, hogy minden rendben, mindenki mosolyog, nincs itt semmi baj.

És tényleg minden rendben is van. Sok a diák, igaz, nem tudják, melyik héten milyen óra van, és hát nem hülyék, hivatkoznak is erre rendesen. Nem találják a termet (ezért elkésnek), nem ismerik az új tanárt (ezért nem mennek be órára), nem férnek be a terembe (ezért sem mennek be órára), vagy a tanár nem fér be órára (ezért nem hoznak felszerelést), a könyvtárban is óra van (ezért nem tudnak tankönyvet kölcsönözni), és még folytathatnám.
A káosz és az óratöbblet miatt tényleg sok az új kolléga, de pályamodell ide meg oda, senki nem akar tanár lenni. Ezért hát bárkit felveszünk, raktárost a TESCÓ-ból (csak legyen valami papírja), jó lesz logisztikatanárnak, hobbifotóst (jó lesz rajztanárnak), jogász-német-énekszakost, közgáz-média-töri-kosáredző-fotószakost. Csupa, csupa sikertörténet. Felvettük azt a kémiatanárt is, akinek az óráján egyszer ádáz kilencedikesek felgyújtották a hátsó padot, és mivel legfontosabb pedagógiai eszköze az ordítozás volt minderre, eltanácsoltuk. Hát istenem, valaki csak elvállalta, hogy felhívja telefonon, a szükség nagy úr, ugye. De visszavettünk óraadónak az épületbe véletlenül betévedt boldog nyugdíjas ex-kollégát -- kifelé már nem volt olyan vidám. Sőt, óraadó nálunk egy üzleti életbe visszamenekült gazdasági végzettségű kolléga is, hátha elengedik a főnöki székből egy-két délutánra, hogy dumcsizzon kicsit a szakképzősökkel.

A teremhiány miatt a nappalis hallgatók este járnak, az esti hallgatók meg délután, de van még munkanélküli tanfolyam és ingyenes ügyvezetőképzés is. Több tanár reggel 8-tól este 8-ig dolgozik, de nem baj, ráadásul az előző nap derül ki a következő nap órarendje, fő a rugalmasság.
A főnök szerint mindez nagyon jó, viszik a hírünket, nevünket világszerte, és az iskola végre kiemelkedik a mocsárból, mindenki tudni fogja, kik vagyunk, dübörög a gazdaság az iskolamarketing.

Én egyébként nagyon jól érzem magam, köszönöm, egyáltalán nem ég a pofám sem a szülők, sem a diákok előtt, simán megmondom, hogy ez az egész egy nagy időzített bomba, és igyekszem praktikus tanácsokat adni detonáció esetére. Az ügyvezetőképzésből (mivel a hatodik érzékem figyelmeztetett az állami beavatkozásra, a színvonaltalanságra és a káoszra) még idejében kiszálltam, ezzel elestem egy csomó lóvétól, de bizonyára egy újabb agyi vérkeringési zavartól is, bár a főnököm rosszallását magamra vontam (így legalább nem kell vele csevegni ebéd közben). Múltkor úgy mentem konferenciára, hogy hazudtam a távollétem okáról, a szerdai hatodik órámat pedig (dec. elejéig) csak félig tartom meg, mivel két, az órarendre vonatkozó hivatalos kérvényem is válasz nélkül maradt. Ezek azt a lehetetlen dolgot kérték, hogy az órarend heti két időpontban próbáljon alkalmazkodni az egyetemi munkámhoz (ez eddig mindig sikerült), érthető a dolog, a bölcsészettudomány felesleges úri huncutság, a szakma az, aminek ideje van.
Bár néha stresszevésen (sőt, iváson) kapom magam, azért eljárok sportolni, a pedál alá meg mindig odaképzelek egy aktuális fejet, vagy a mellettem lévő biciklire egy szuszogó, gazdag, puhány államtitkártestet, amint éppen elviszi a szívroham.

Kiterítenek így is, úgy is.

 

 

Mary és Moll

E heti főszereplőnk Mary Frith, 17. századi proto-feminista ikon. Mary és Moll, Thelma és Louise korai elődje, csak itt épp a két név egy nőt rejt.

London Barbican városrészében született 1584 környékén, állítólag gyerekként is elég vad és kezelhetetlen volt, ezért gazdag nagybátyja révén New Englandbe szerették volna küldeni megjavulni, de megszökött a hajóról, és visszatért Londonba.

Kései 18. századi portré, forrás: National Potrait Gallery

A korabeli források alapján elég hírhedt (és egy reneszánsz kori hölgyhöz egyáltalán nem méltó) életet élt: dohányzott, férfiruhában járt, kardot viselt, kocsmákban verekedett és színházba járt, nemcsak nézőként, hanem fel is lépett olykor. Bűncselekményei által ismert volt, alvilági beceneve Moll/Mal Cutpurse arra utal, hogy főleg zsebmetszésből élt. Nem egyedül dolgozott, másokat alkalmazott, hogy eltereljék az áldozat figyelmét. Foglalkozott kerítéssel is (középosztálybeli angol nőknek szállított szeretőket), a lopás útján szerzett szajrét pedig gyakran pénzért szolgáltatta vissza a kereskedőknek, szóval a bűnügyi szakma minden szegmensét jól ismerte.
Az, hogy ilyen módon nőként vezető szerepet töltött be a 17. századi londoni szervezett alvilágban, külön híressé tette.

A törvény persze többször utolérte, négyszer égették meg a kezét lopásért, viselkedéséért és ruházatáért többször ítélték nyilvános penitenciára (például a vasárnapi istentisztelet idején fehér lepedőben kellett ácsorognia a Szent Pál keresztnél. E nyilvános büntetések alkalmával gyakran volt ittas, úgyhogy nem nyugton ácsorgott, hanem táncolt és énekelt.

1614-ben férjhez ment ugyan (férje Lewknor Markham, egy korabeli drámaíró fia), de a házasságot valószínűleg csak jogi lépésnek szánta, amolyan társadalmi státusz-megerősítésnek. Elég szép nagy házat harácsolt össze magának Londonban, ahol állítólag minden szobában volt tükör, és három teljes munkaidejű cseléd tartott tisztaságot. Állatokat tartott: papagájokat, különböző méretű kutyákat, akikkel együtt aludt.
Sok egyéb pletyka is elterjedt róla a korabeli bulvárban: például hogy felmászott a Szent Pál katedrális tornyába, és ott táncolt a tetőn, vagy hogy egyszer fogadott a híres korabeli showmannel, William Bankssel, hogy férfiruhában ellovagol a Charing Crosstól Shoreditch-ig (a fogadást természetesen megnyerte).

Egyszer állítólag halálra is ítélték, de 2000 font ellenében kiszabadult, viszont be kellett vonulnia a híres Bethlem kórházba (inkább elmegyógyintézetbe), hogy kigyógyítsák az elmebajából. 1659-ben halt meg ödémában, állítólag a St. Bride's templom kertjében temették el a Fleet streeten (végrendelete szerint "a fenekével felfelé", azaz hason fekve), sírversét pedig maga John Milton írta, bár a sírkő a nagy tűzvészben nem sokkal később elpusztult.

Az életrajzi adatokat főleg egy halála után megjelent, önéletrajzként beállított szövegből tudhatjuk (The life and death of Mrs. Mary Frith, commonly called Moll Cutpurse, 1662), de ebben valószínűleg sok a fiktív elem, úgyhogy nagyban hozzájárul a legendáriumhoz. Moll hithű királypártinak tűnik fel benne, ami meglehetős ellentmondásban áll a korábbi hírhedtséggel és törvényen kívüliséggel. Más fontos források a korabeli drámák: az Amends for Ladies ('jóvátétel a hölgyeknek', Nathan Field, 1618*) szentel neki egy
passzust, amiben azt taglalja az egyik szereplő, hogy eldönthetetlen, hogy Moll vajon férfi-e vagy nő. A híresebb dráma azonban a The Roaring Girl ('a sivalkodó lány', Thomas Middleton, Thomas Dekker, 1611), ami a 'roaring' tulajdonságot emeli ki, valamint abból a szempontból is érdekes, hogy Moll/Mary esetleg személyesen is játszhatott benne. A 'roaring' annyit tesz, mint 'üvöltözni', 'ordítozni', de a koramodern kontextusban arra a viselkedésfajtára is utalt, amikor valaki, függetlenül a társadalmi elvárásoktól és normáktól nyilvánosan lazult és hangoskodott. A darabban érdekesen összejátszik Moll valódi alakja és a mítosz, hiszem, mint korabeli celebritás, egyrészt megihlethette a drámaírókat, másrészt pedig dokumentált, hogy Moll Cutpurse fellépett a Fortune színházban (legalább egyszer), ahol ezt a darabot bemutatták. A Consistory of London Correction Book című bírósági irat (ami bűneseteket és vallomásokat rögzített) leírja, hogy Mary férfiruhában laton játszott, és vélhetően obszcén dalokat énekelt, ezért bíróság elé állítják.

Részlet a The Roaring Girl címlapjáról, forrás: wikipedia

Hogy miért olyan érdekes ez? Hát mert, mint az köztudott, a korabeli színházakban egyáltalán nem léphettek fel nők. Ennek a szereplésnek egyébként többféle értelmezése van a szakirodalomban (és azt egyik sem tagadja, hogy Mary Frith valóban színpadra állt): egyesek szerint direkt provokáció a szerzők részéről, válasz a puritánok színházellenességére, anyagi érdek, szenzációhajhászás, stb. Az bizonyos, hogy Mary figurája (megspékelve ezzel a színházbeli fellépéssel) nagyon összetett módon mutatja a koramodern kor politikájával és ideológiáival való szembenállást.

Egyrészt a férfi öltözék (valamint a férfias viselkedés) összefüggésbe hozható a nemváltással, a hermafroditizmussal, ami már a korabeli gondolkodókat is foglalkoztatta, különösen a színészek kapcsán, akik ugye férfiak voltak, gyakran női ruhában. Az átváltozás ilyen (és bármilyen) formája Isten ellen való vétség, hamisság, tettetés, megjátszás, csalás, azaz az Úr által adott valódi személyiség megmásítása, elfedése. Az ilyesfajta nő (és férfi) ráadásul nem a neki megszabott társadalmi szerepet tölti be, azaz nem feleség és anya/pénzkereső és családfenntartó, hanem valami más. A korban két érdekes pamflet foglalkozik a témával, a Hic Mulier ('férfinő', 1620), amely a férfi ruhát hordó és férfiasan viselkedő nők ellen szó, és a Haec Vir ('nőférfi', 1620), ami viszont

Hic Mulier és Haec Vir beszélgetnek, 1620, forrás (és szövegrészlet): innen

tulajdonképpen megvédi azokat a nőket, akik nem alkalmazkodnak a társadalmi elvárásokhoz. Ez utóbbi röpiratban Hic Mulier és Haec Vir latin szerzőket idézve beszélgetnek és vitatják meg a korabeli gender-viszonyokat.

Néhány kutató, aki a férfinak öltözött nőkkel foglalkozik, kiemeli, hogy az ilyesmire esetleg csupán a társadalmi érvényesülés miatt lehetett szükség. A gazdasági fellendüléssel ugyanis kialakultak a társadalmi különbségek, az alsóbb társadalmi rétegek egyre jobban elszegényedtek, megnőtt a munkanélküliség, ezért a nőknek is meg kellett keresni a maguk lehetőségeit. Ez vagy különféle illegális foglalatosság lehetett (lopás, szoba törvénytelen bérbeadása, stb.) vagy esetleg munka, amelyhez férfias érvényesülési képesség kellett, és ez esetleg az öltözködésben is megnyilvánulhatott. Ezek az értelmezések Mary Frith szerepét nemcsak a nemiség szemszögéből vizsgálják, hanem a nők társadalmi érvényesülése okán is. Hiszen akárhogyan is nézzük, a bűnözés, de a színház is egyfajta megélhetés, amelyre -- munkahely híján -- a korabeli nők igenis rászorulhattak.

A mouvzell for Melastmvs, forrás: Folger Shakespeare Library

A harmadik (és az első kettővel szorosan összefüggő) aspektus pedig a korabeli nőellenesség, ami tradicionálisan és eredendően is létezett. Ennek leghíresebb szövege a The arraignment of lewd, idle, froward and unconstant women (1615, 'vádirat a buja, henyélő, kezelhetetlen és szeszélyes női nem ellen'), amit egy Joseph Swetnam nevű szerző írt Thomas Tell-troth ('becsületességet kimondó') álnéven, és klasszikus, valamint bibliai példákkal igyekszik bizonyítani a nők csalfa természetét. Erre több korabeli válasz is született, például a Muzzle for Melastomus (kb.'a fekete száj elnémítása', 1617) Rachel Spenght tollából (az egyik első, nevét is vállaló női vitairat szerző és feminista), amelyben Swetnam a saját logikájának kiforgatásával megszégyenítésre kerül. Egy másik szöveg, az Ester Sowernam álnéven írt Esther Hath Hang'd Haman (1617, 'Eszter felakasztotta/kiütötte Hámánt'), amely pedig a Biblia helyett Euripidész Médeiáját javasolja forrásként a női lelkek feltárásához, mindemellett pedig módszeresen és művelten cáfolja meg Swetnamot. A pamfletvita lezárásának a Swetnam the Woman-Hater című drámát tartják ('Swetnam, a nőgyűlölő', 1618/19), amely amúgy egy szerelmi komédia, Swetnam csupán mellékszereplő benne, és egy nőkből álló bíróság előtt kell meglakolnia nőgyűlöletéért.

Mindebből nagyon jól látszik, hogy mennyi-mennyi hagyományban és történelemben gyökerező kulturális implikációja van annak az egyszerű dolognak, hogy egy nő férfiruhát vesz fel. És hogy ez most miért is fontos? (Mert hogy mindig felteszik nekem a kérdés, hogy ezek a régi vacakságot meg mire jók, minek kell ezekkel foglalkozni, kit érdekel ez.) 
Talán azért, mert ma is küzdünk egy csomó olyan előítélettel (mint a művészetet/kultúrát, mind a hétköznapi életet tekintve), aminek a megértéséhez, majd az elfogadásához közelebb kerülhetünk, ha legalább a történeti indokokat és magyarázatokat ismerjük. Innen aztán mehetünk tovább a női/férfi/kétes nemű sportolók, a női stand-uposok vagy a bűnöző migránsok felé is.


* Azért 'jóvátétel', mert Field korábban írt egy darabot A Woman is a Weathercock ('a nő egy szélkakas') címmel, ami nyilván a csapodár női természetre utal. 
 

A művészeti trendekről és a kritikáról

Az Ördögkatlan fesztiválon a Forte Társulat okán elgondolkodtam néhány dolgon a művészi/művészeti rutin és a divatok kapcsán. Mindjárt erre is visszatérek, de előbb arról, hogy az egyetlen darab magántanítványommal (akit csakis azért vállaltam, mert nem nyelvvizsgára kell készíteni, hanem -- irodalmár doktorandusz lévén -- a szaknyelvet és a szakszövegek olvasását szeretné valahogy megtanulni) arról beszélgettük, hogy kik a kedvenc magyar (kortárs) íróink manapság. Én nem tudtam neki egy nevet sem mondani, és ő sem nekem, inkább regényeket emlegettünk, de aztán szóba került az is, hogy manapság tényleg mindenki regényt ír (mert az szexi), és ha a népszerűséget tekintjük, sikeres regényeket.

Szóba került Grecsó, Péterfy Gergely, Tompa Andrea meg többen mások, és arra jutottunk, hogy regényt írni (ha az ember írástudó) sikk lett, és bizonyos körök kontrollálatlanul rajonganak ismert emberek könyveiért, az elsőért is, aztán az újért meg főleg, és így tovább. Valahol érthető ez a divat egyébként, az ember egyrészt ismertségre vágyik, folyton publikálja önmagát itt-ott, másrészt meg óriási marketing kell ahhoz, hogy az ember abból élhessen, amit szeret (jelen esetben az írásból). Az általunk emlegetett írók tehát sok-sok projektben vesznek részt, író-olvasó találkozókra járnak, jelen vannak a közösségi médiában, zenélnek, folyton nyomulnak, magyarán eltűnt a dolgozószoba magányában alkotó író. És hát az ilyesmi óhatatlanul azzal is jár, hogy az ember egy csomó vacakot is kiad a kezéből, amit a kritika (ami sokszor szintén futószalagon működik) mintha nem észrevételezne. (Most arról nem beszélek, hogy a rengeteg amatőr írói oldalon az interneten hogyan nyalogatják egymást körbe az ott jelenlévők -- köztük szerkesztőnek nevezett weblap adminisztrátorok --, és hogyan tulajdonítanak hatalmas jelentőséget annak, hogy tényleg bárki lehet online író meg költő manapság.)

Nekem például volt olyan évfolyamtársam az egyetemen (magyar szakon), aki mostanra ismert író/közéleti személyiség lett. Ahogy emlékszem rá, nem volt tanulós vagy olvasós fajta, sőt, elég megúszós stílusban nyomta, viszont jól tudott a professzorokkal barátkozni meg dumcsizni, aztán szépen beleállt egy irodalmi trendbe, és sikeres lett vele. (Egyébként volt tévés műsorvezető is van a volt évfolyamtársaim között, sőt, ex-kormányszóvivő is, egyikük sem volt kiemelkedő, már ami a szorgalmat illeti, úgy fogalmaznék, hogy inkább gyors sikerre vágytak.) Ő olyan -- sok más mai szerzővel egyetemben --, aki hihetetlen jó marketinget nyom, és mindig mindenhol jelen van, megnyilvánul társadalmi kérdésekben (nyilván olyan véleménnyel, ami a fent említett megfelelő körökben előnyös; persze nem vonom kétségbe, hogy ezt is gondolja), utazik, aláír, oszt, mostanában gyászol, fesztiválozik. De valahogy hiányolom belőle (belőlük) azt a bölcs hallgatást, tájékozottságot, olvasottságot, ami a korábbi generációkat még jellemezte. A mostani, fiatal írók mintha csak egymást olvasnák, kimentek a divatból a klasszikusok, a 18. század, de meg merem kockáztatni, hogy már az underground sem dívik. Csakis egymást (kortársakat) olvassák, aminek megvan az a veszélye, hogy egy nagy, közös, langyos vizes lavórban ücsörög mindenki, és udvariasságból dicsérgetik egymást.

Hogy hogy jön ez a Forte Társulathoz? Hát úgy, hogy Horváth Csaba fizikai színházas hallgatóiból alakult, ez a típusú színház pedig arra fekteti a hangsúlyt, hogy a színész ne csak tökéletesen mozogjon (HCs táncos-koreográfus, ugyebár), hanem prózában is otthon legyen. Horváth korábbi fizikai színházas rendezésein (Toldi, A nagy füzet) folyton azt éreztem, hogy jó, jó, klassz a mozgás, de ezek a gyerekek miért nem tudnak beszélni/szöveget mondani? Miért nem szól senki, hogy ez a része vacak, hogy kéne egy dramaturg vagy egy beszédtanár? Miért árasztják el díjakkal az előadásait, amikor ez még nem annyira jó?
És arra jutottam, hogy pont ezért, mert van ez a fajta kollegialitás, divat, trend, ha tetszik, politika, aminek ez az eredménye. Aztán most megnyugodva tapasztaltam, hogy A te országod már sokkal jobb, van írója, volt, aki kezelte a szöveget, és néhol egészen színdarabszerű volt az egész. Kb. a felétől kimaradtak az idegesítő frontális narrációk ("XY erre azt mondta, hogy...."), és a szereplők elkezdtek párbeszélni, szöveges színházat csinálni.

A másik fesztiválos élmény, ami a témába vág, a Rájátszás koncert, amire nem tudok mást mondani, mint hogy egy óriási ripacskodássá sikeredett. Én nem bánom, ha pálinkáznak a delikvensek fellépés előtt, nyilván a nem zenészeknek még mindig para kiállni a közönség elé zenészként (á, dehogy), vagy a fesztiválfílinghez hozzátartozik a piálás, de hát aki nem bírja, ne igyon. Meg hát ez mégis csak munka, és ne igyunk munka közben, ha az a teljesítmény kárára válik. Azt figyeltem, hogy a szerényebb és visszafogottabb előadók (Beck, Egyedi) szép lassan visszavonulva átadták a teremet Grecsónak meg Kollár-Klementznek, akik butákat poénkodtak arról, hogy ki tud jobb zenét vagy szöveget írni (zenészek vs. költők), meg hogy ki hány garázszenekart fogyasztott karrierje során. Imádták a sikítozó kislányokat, akik nyilván ettől még jobban sikítoztak, az éneklés meg, hát, inkább volt üvöltözés. Szerintem ebben a projektben egyébként mindenki Erdős Virágot bírja a legjobban, aki most nem volt jelen, de a közösségkovácsoló szövegek multisikerét szépen learatták a jelenlévők. Háy János is hülyét csinált magából kissé, nem igazán értem, miért, neki aztán pláne nincs erre szüksége.

Úgyhogy trendi nevektől függetlenül merjünk csak nyugodtan a kritikai érzékünkre hagyatkozni szerintem. Olvassunk többet, és anyázzunk bátran.

Nézegessetek képeket!

Ördögkatlan fotók 2016

(Aki rájött, hogy lehet diavetítést belinkelni ebből az idióta Google fotókból, írja ide, mert két napja dühöngök azon, hogy megszűnt a Picasa -- ld. előző poszt fotói a bejegyzésben még onnan vannak, itt meg kattintgatni kell.)
 

Csigavölgy, gyorsan

Az idén először voltunk a Művészetek Völgyében, részint azért csak most, mert egy héttel utána van az Ördögkatlan Fesztivál, részint az árak miatt (erre mindjárt visszatérek). A környék gyönyörű, a táj káprázatos, a Balatont meg mindenki imádja.
Gyors látogatás volt, csak egy nap egyetlen koncert miatt, de vizitnek így is megérte, talán lesz ismétlés jövőre, talán nem.

Ahogy láttam, ez a fesztivál már iszonyatosan kinőtte magát, talán ezért volt, hogy az utolsó napba már senki semmiféle energiát nem rakott, programok csak foghíjasan voltak (csodálkoztam is, a nemzetközi vendégsztár koncertjét miért erre a napra szervezték), a környékbeli (fesztiválban részt vevő) falvakat pedig hiába akarta az ember megnézni, nem volt már ott sem semmi.

Érkezéskor, a kora délutáni órákban még hömpölygött a tömeg az árusoron a negyven fokban, este viszont már elég sok buszra váró hátizsákost lehetett látni. E nap alapján az egész inkább egy nagy vásárra hasonlít. Ami külön szemet szúrt, hogy a kövezett, takarított mosdókért mindenhol pénzt kértek, és a parkolásért is (ilyesmivel etno-folk-összművészeti fesztiválon azért még nem találkoztam), éljenek a mezítlábasok. Bár a hangulat nagyon klassz, a nagy koncertszínpad fele az itteninek, a fesztiválbérlet-árakat most nem hasonlítom össze, elég hozzá annyi, hogy a napijegy (vasárnapra is, amikor alig volt program!) majdnem az itteni (heti) bérletár fele. Tudom, az itteni csak öt nap, az pedig a duplája, de akkor is.

Villámlátogatásnak tökéletes élmény volt, főleg a Skye and Ross koncert utáni viharban rohanás. (Az ex-Morcheeba tagok tisztességgel lenyomták az egy órát, a gitáros minden szám után integetett, hogy semmi duma, haladjunk, aztán a Rome Wasn't Built in a Day alatt ránk is szakadt az ég, szuper volt.... a zenekarról majd máskor írok, egyelőre a régi énjükből élnek, jól teszik, mindenki azt szereti.)

No, de itt vannak a képek:

Sejt, vér

Nem akartam olyan lenni, mint az anyám, de elrontottam. Túlkompenzáltam. Igyekezetemben átlendítettem magam a másik oldalra, ahogy mondani szokták. Te is hibás vagy, mert sok mindent tőled tanultam meg erről. De te aztán az évek során szépen kihátráltál, átírtad a preferenciáidat. Én meg itt maradtam egyedül a közös szokásainkkal.
*
Tudtad, hogy kiskorodban naplót írtam neked? Mindaz akartam lenni, akit és amit szép sorban elvesztettél. Helyettük, azok helyett. De nem lettem senkid. Nincs szükséged arra, hogy valaki legyen valakid. Az egyedüllét neked értelmiségi póz, szokás, büszkeség, örökség. Genetikus hagyaték. Nem lehetek senkid.
Attól félek, sosem fogod megtudni, milyen jó feloldódni valakiben, elengedni minden sallangot és terhet, gondolattalannak és szabadnak lenni. Átélni azt, hogy hiába a világ, van egy kicsi, közös, szent és megbonthatatlan egység, egy pici sejt, ami erősebb mindennél.
A naplót, amit kiskorodban kezdtem neked írni, talán magyarázatnak szántam, talán bocsánatkérésnek, fogódzónak. Sosem írtam tovább, mert rájöttem, hogy csakis rólam szól.
Nincs közös pont, nem lehetsz olyan, mint én. Nem lehetsz a folytatásom, az én folytatásom senki nem lehet, nem fog engem folytatni senki.
Magad legyél, bárki is legyen az. Nem tudlak megmenteni, eddig senkit se tudtam, bár a farkasok ereje lakozik bennem. Ez az én kudarcom, az én történetem.