Mary és Moll

E heti főszereplőnk Mary Frith, 17. századi proto-feminista ikon. Mary és Moll, Thelma és Louise korai elődje, csak itt épp a két név egy nőt rejt.

London Barbican városrészében született 1584 környékén, állítólag gyerekként is elég vad és kezelhetetlen volt, ezért gazdag nagybátyja révén New Englandbe szerették volna küldeni megjavulni, de megszökött a hajóról, és visszatért Londonba.

Kései 18. századi portré, forrás: National Potrait Gallery

A korabeli források alapján elég hírhedt (és egy reneszánsz kori hölgyhöz egyáltalán nem méltó) életet élt: dohányzott, férfiruhában járt, kardot viselt, kocsmákban verekedett és színházba járt, nemcsak nézőként, hanem fel is lépett olykor. Bűncselekményei által ismert volt, alvilági beceneve Moll/Mal Cutpurse arra utal, hogy főleg zsebmetszésből élt. Nem egyedül dolgozott, másokat alkalmazott, hogy eltereljék az áldozat figyelmét. Foglalkozott kerítéssel is (középosztálybeli angol nőknek szállított szeretőket), a lopás útján szerzett szajrét pedig gyakran pénzért szolgáltatta vissza a kereskedőknek, szóval a bűnügyi szakma minden szegmensét jól ismerte.
Az, hogy ilyen módon nőként vezető szerepet töltött be a 17. századi londoni szervezett alvilágban, külön híressé tette.

A törvény persze többször utolérte, négyszer égették meg a kezét lopásért, viselkedéséért és ruházatáért többször ítélték nyilvános penitenciára (például a vasárnapi istentisztelet idején fehér lepedőben kellett ácsorognia a Szent Pál keresztnél. E nyilvános büntetések alkalmával gyakran volt ittas, úgyhogy nem nyugton ácsorgott, hanem táncolt és énekelt.

1614-ben férjhez ment ugyan (férje Lewknor Markham, egy korabeli drámaíró fia), de a házasságot valószínűleg csak jogi lépésnek szánta, amolyan társadalmi státusz-megerősítésnek. Elég szép nagy házat harácsolt össze magának Londonban, ahol állítólag minden szobában volt tükör, és három teljes munkaidejű cseléd tartott tisztaságot. Állatokat tartott: papagájokat, különböző méretű kutyákat, akikkel együtt aludt.
Sok egyéb pletyka is elterjedt róla a korabeli bulvárban: például hogy felmászott a Szent Pál katedrális tornyába, és ott táncolt a tetőn, vagy hogy egyszer fogadott a híres korabeli showmannel, William Bankssel, hogy férfiruhában ellovagol a Charing Crosstól Shoreditch-ig (a fogadást természetesen megnyerte).

Egyszer állítólag halálra is ítélték, de 2000 font ellenében kiszabadult, viszont be kellett vonulnia a híres Bethlem kórházba (inkább elmegyógyintézetbe), hogy kigyógyítsák az elmebajából. 1659-ben halt meg ödémában, állítólag a St. Bride's templom kertjében temették el a Fleet streeten (végrendelete szerint "a fenekével felfelé", azaz hason fekve), sírversét pedig maga John Milton írta, bár a sírkő a nagy tűzvészben nem sokkal később elpusztult.

Az életrajzi adatokat főleg egy halála után megjelent, önéletrajzként beállított szövegből tudhatjuk (The life and death of Mrs. Mary Frith, commonly called Moll Cutpurse, 1662), de ebben valószínűleg sok a fiktív elem, úgyhogy nagyban hozzájárul a legendáriumhoz. Moll hithű királypártinak tűnik fel benne, ami meglehetős ellentmondásban áll a korábbi hírhedtséggel és törvényen kívüliséggel. Más fontos források a korabeli drámák: az Amends for Ladies ('jóvátétel a hölgyeknek', Nathan Field, 1618*) szentel neki egy
passzust, amiben azt taglalja az egyik szereplő, hogy eldönthetetlen, hogy Moll vajon férfi-e vagy nő. A híresebb dráma azonban a The Roaring Girl ('a sivalkodó lány', Thomas Middleton, Thomas Dekker, 1611), ami a 'roaring' tulajdonságot emeli ki, valamint abból a szempontból is érdekes, hogy Moll/Mary esetleg személyesen is játszhatott benne. A 'roaring' annyit tesz, mint 'üvöltözni', 'ordítozni', de a koramodern kontextusban arra a viselkedésfajtára is utalt, amikor valaki, függetlenül a társadalmi elvárásoktól és normáktól nyilvánosan lazult és hangoskodott. A darabban érdekesen összejátszik Moll valódi alakja és a mítosz, hiszem, mint korabeli celebritás, egyrészt megihlethette a drámaírókat, másrészt pedig dokumentált, hogy Moll Cutpurse fellépett a Fortune színházban (legalább egyszer), ahol ezt a darabot bemutatták. A Consistory of London Correction Book című bírósági irat (ami bűneseteket és vallomásokat rögzített) leírja, hogy Mary férfiruhában laton játszott, és vélhetően obszcén dalokat énekelt, ezért bíróság elé állítják.

Részlet a The Roaring Girl címlapjáról, forrás: wikipedia

Hogy miért olyan érdekes ez? Hát mert, mint az köztudott, a korabeli színházakban egyáltalán nem léphettek fel nők. Ennek a szereplésnek egyébként többféle értelmezése van a szakirodalomban (és azt egyik sem tagadja, hogy Mary Frith valóban színpadra állt): egyesek szerint direkt provokáció a szerzők részéről, válasz a puritánok színházellenességére, anyagi érdek, szenzációhajhászás, stb. Az bizonyos, hogy Mary figurája (megspékelve ezzel a színházbeli fellépéssel) nagyon összetett módon mutatja a koramodern kor politikájával és ideológiáival való szembenállást.

Egyrészt a férfi öltözék (valamint a férfias viselkedés) összefüggésbe hozható a nemváltással, a hermafroditizmussal, ami már a korabeli gondolkodókat is foglalkoztatta, különösen a színészek kapcsán, akik ugye férfiak voltak, gyakran női ruhában. Az átváltozás ilyen (és bármilyen) formája Isten ellen való vétség, hamisság, tettetés, megjátszás, csalás, azaz az Úr által adott valódi személyiség megmásítása, elfedése. Az ilyesfajta nő (és férfi) ráadásul nem a neki megszabott társadalmi szerepet tölti be, azaz nem feleség és anya/pénzkereső és családfenntartó, hanem valami más. A korban két érdekes pamflet foglalkozik a témával, a Hic Mulier ('férfinő', 1620), amely a férfi ruhát hordó és férfiasan viselkedő nők ellen szó, és a Haec Vir ('nőférfi', 1620), ami viszont

Hic Mulier és Haec Vir beszélgetnek, 1620, forrás (és szövegrészlet): innen

tulajdonképpen megvédi azokat a nőket, akik nem alkalmazkodnak a társadalmi elvárásokhoz. Ez utóbbi röpiratban Hic Mulier és Haec Vir latin szerzőket idézve beszélgetnek és vitatják meg a korabeli gender-viszonyokat.

Néhány kutató, aki a férfinak öltözött nőkkel foglalkozik, kiemeli, hogy az ilyesmire esetleg csupán a társadalmi érvényesülés miatt lehetett szükség. A gazdasági fellendüléssel ugyanis kialakultak a társadalmi különbségek, az alsóbb társadalmi rétegek egyre jobban elszegényedtek, megnőtt a munkanélküliség, ezért a nőknek is meg kellett keresni a maguk lehetőségeit. Ez vagy különféle illegális foglalatosság lehetett (lopás, szoba törvénytelen bérbeadása, stb.) vagy esetleg munka, amelyhez férfias érvényesülési képesség kellett, és ez esetleg az öltözködésben is megnyilvánulhatott. Ezek az értelmezések Mary Frith szerepét nemcsak a nemiség szemszögéből vizsgálják, hanem a nők társadalmi érvényesülése okán is. Hiszen akárhogyan is nézzük, a bűnözés, de a színház is egyfajta megélhetés, amelyre -- munkahely híján -- a korabeli nők igenis rászorulhattak.

A mouvzell for Melastmvs, forrás: Folger Shakespeare Library

A harmadik (és az első kettővel szorosan összefüggő) aspektus pedig a korabeli nőellenesség, ami tradicionálisan és eredendően is létezett. Ennek leghíresebb szövege a The arraignment of lewd, idle, froward and unconstant women (1615, 'vádirat a buja, henyélő, kezelhetetlen és szeszélyes női nem ellen'), amit egy Joseph Swetnam nevű szerző írt Thomas Tell-troth ('becsületességet kimondó') álnéven, és klasszikus, valamint bibliai példákkal igyekszik bizonyítani a nők csalfa természetét. Erre több korabeli válasz is született, például a Muzzle for Melastomus (kb.'a fekete száj elnémítása', 1617) Rachel Spenght tollából (az egyik első, nevét is vállaló női vitairat szerző és feminista), amelyben Swetnam a saját logikájának kiforgatásával megszégyenítésre kerül. Egy másik szöveg, az Ester Sowernam álnéven írt Esther Hath Hang'd Haman (1617, 'Eszter felakasztotta/kiütötte Hámánt'), amely pedig a Biblia helyett Euripidész Médeiáját javasolja forrásként a női lelkek feltárásához, mindemellett pedig módszeresen és művelten cáfolja meg Swetnamot. A pamfletvita lezárásának a Swetnam the Woman-Hater című drámát tartják ('Swetnam, a nőgyűlölő', 1618/19), amely amúgy egy szerelmi komédia, Swetnam csupán mellékszereplő benne, és egy nőkből álló bíróság előtt kell meglakolnia nőgyűlöletéért.

Mindebből nagyon jól látszik, hogy mennyi-mennyi hagyományban és történelemben gyökerező kulturális implikációja van annak az egyszerű dolognak, hogy egy nő férfiruhát vesz fel. És hogy ez most miért is fontos? (Mert hogy mindig felteszik nekem a kérdés, hogy ezek a régi vacakságot meg mire jók, minek kell ezekkel foglalkozni, kit érdekel ez.) 
Talán azért, mert ma is küzdünk egy csomó olyan előítélettel (mint a művészetet/kultúrát, mind a hétköznapi életet tekintve), aminek a megértéséhez, majd az elfogadásához közelebb kerülhetünk, ha legalább a történeti indokokat és magyarázatokat ismerjük. Innen aztán mehetünk tovább a női/férfi/kétes nemű sportolók, a női stand-uposok vagy a bűnöző migránsok felé is.


* Azért 'jóvátétel', mert Field korábban írt egy darabot A Woman is a Weathercock ('a nő egy szélkakas') címmel, ami nyilván a csapodár női természetre utal. 
 

A művészeti trendekről és a kritikáról

Az Ördögkatlan fesztiválon a Forte Társulat okán elgondolkodtam néhány dolgon a művészi/művészeti rutin és a divatok kapcsán. Mindjárt erre is visszatérek, de előbb arról, hogy az egyetlen darab magántanítványommal (akit csakis azért vállaltam, mert nem nyelvvizsgára kell készíteni, hanem -- irodalmár doktorandusz lévén -- a szaknyelvet és a szakszövegek olvasását szeretné valahogy megtanulni) arról beszélgettük, hogy kik a kedvenc magyar (kortárs) íróink manapság. Én nem tudtam neki egy nevet sem mondani, és ő sem nekem, inkább regényeket emlegettünk, de aztán szóba került az is, hogy manapság tényleg mindenki regényt ír (mert az szexi), és ha a népszerűséget tekintjük, sikeres regényeket.

Szóba került Grecsó, Péterfy Gergely, Tompa Andrea meg többen mások, és arra jutottunk, hogy regényt írni (ha az ember írástudó) sikk lett, és bizonyos körök kontrollálatlanul rajonganak ismert emberek könyveiért, az elsőért is, aztán az újért meg főleg, és így tovább. Valahol érthető ez a divat egyébként, az ember egyrészt ismertségre vágyik, folyton publikálja önmagát itt-ott, másrészt meg óriási marketing kell ahhoz, hogy az ember abból élhessen, amit szeret (jelen esetben az írásból). Az általunk emlegetett írók tehát sok-sok projektben vesznek részt, író-olvasó találkozókra járnak, jelen vannak a közösségi médiában, zenélnek, folyton nyomulnak, magyarán eltűnt a dolgozószoba magányában alkotó író. És hát az ilyesmi óhatatlanul azzal is jár, hogy az ember egy csomó vacakot is kiad a kezéből, amit a kritika (ami sokszor szintén futószalagon működik) mintha nem észrevételezne. (Most arról nem beszélek, hogy a rengeteg amatőr írói oldalon az interneten hogyan nyalogatják egymást körbe az ott jelenlévők -- köztük szerkesztőnek nevezett weblap adminisztrátorok --, és hogyan tulajdonítanak hatalmas jelentőséget annak, hogy tényleg bárki lehet online író meg költő manapság.)

Nekem például volt olyan évfolyamtársam az egyetemen (magyar szakon), aki mostanra ismert író/közéleti személyiség lett. Ahogy emlékszem rá, nem volt tanulós vagy olvasós fajta, sőt, elég megúszós stílusban nyomta, viszont jól tudott a professzorokkal barátkozni meg dumcsizni, aztán szépen beleállt egy irodalmi trendbe, és sikeres lett vele. (Egyébként volt tévés műsorvezető is van a volt évfolyamtársaim között, sőt, ex-kormányszóvivő is, egyikük sem volt kiemelkedő, már ami a szorgalmat illeti, úgy fogalmaznék, hogy inkább gyors sikerre vágytak.) Ő olyan -- sok más mai szerzővel egyetemben --, aki hihetetlen jó marketinget nyom, és mindig mindenhol jelen van, megnyilvánul társadalmi kérdésekben (nyilván olyan véleménnyel, ami a fent említett megfelelő körökben előnyös; persze nem vonom kétségbe, hogy ezt is gondolja), utazik, aláír, oszt, mostanában gyászol, fesztiválozik. De valahogy hiányolom belőle (belőlük) azt a bölcs hallgatást, tájékozottságot, olvasottságot, ami a korábbi generációkat még jellemezte. A mostani, fiatal írók mintha csak egymást olvasnák, kimentek a divatból a klasszikusok, a 18. század, de meg merem kockáztatni, hogy már az underground sem dívik. Csakis egymást (kortársakat) olvassák, aminek megvan az a veszélye, hogy egy nagy, közös, langyos vizes lavórban ücsörög mindenki, és udvariasságból dicsérgetik egymást.

Hogy hogy jön ez a Forte Társulathoz? Hát úgy, hogy Horváth Csaba fizikai színházas hallgatóiból alakult, ez a típusú színház pedig arra fekteti a hangsúlyt, hogy a színész ne csak tökéletesen mozogjon (HCs táncos-koreográfus, ugyebár), hanem prózában is otthon legyen. Horváth korábbi fizikai színházas rendezésein (Toldi, A nagy füzet) folyton azt éreztem, hogy jó, jó, klassz a mozgás, de ezek a gyerekek miért nem tudnak beszélni/szöveget mondani? Miért nem szól senki, hogy ez a része vacak, hogy kéne egy dramaturg vagy egy beszédtanár? Miért árasztják el díjakkal az előadásait, amikor ez még nem annyira jó?
És arra jutottam, hogy pont ezért, mert van ez a fajta kollegialitás, divat, trend, ha tetszik, politika, aminek ez az eredménye. Aztán most megnyugodva tapasztaltam, hogy A te országod már sokkal jobb, van írója, volt, aki kezelte a szöveget, és néhol egészen színdarabszerű volt az egész. Kb. a felétől kimaradtak az idegesítő frontális narrációk ("XY erre azt mondta, hogy...."), és a szereplők elkezdtek párbeszélni, szöveges színházat csinálni.

A másik fesztiválos élmény, ami a témába vág, a Rájátszás koncert, amire nem tudok mást mondani, mint hogy egy óriási ripacskodássá sikeredett. Én nem bánom, ha pálinkáznak a delikvensek fellépés előtt, nyilván a nem zenészeknek még mindig para kiállni a közönség elé zenészként (á, dehogy), vagy a fesztiválfílinghez hozzátartozik a piálás, de hát aki nem bírja, ne igyon. Meg hát ez mégis csak munka, és ne igyunk munka közben, ha az a teljesítmény kárára válik. Azt figyeltem, hogy a szerényebb és visszafogottabb előadók (Beck, Egyedi) szép lassan visszavonulva átadták a teremet Grecsónak meg Kollár-Klementznek, akik butákat poénkodtak arról, hogy ki tud jobb zenét vagy szöveget írni (zenészek vs. költők), meg hogy ki hány garázszenekart fogyasztott karrierje során. Imádták a sikítozó kislányokat, akik nyilván ettől még jobban sikítoztak, az éneklés meg, hát, inkább volt üvöltözés. Szerintem ebben a projektben egyébként mindenki Erdős Virágot bírja a legjobban, aki most nem volt jelen, de a közösségkovácsoló szövegek multisikerét szépen learatták a jelenlévők. Háy János is hülyét csinált magából kissé, nem igazán értem, miért, neki aztán pláne nincs erre szüksége.

Úgyhogy trendi nevektől függetlenül merjünk csak nyugodtan a kritikai érzékünkre hagyatkozni szerintem. Olvassunk többet, és anyázzunk bátran.

Nézegessetek képeket!

Ördögkatlan fotók 2016

(Aki rájött, hogy lehet diavetítést belinkelni ebből az idióta Google fotókból, írja ide, mert két napja dühöngök azon, hogy megszűnt a Picasa -- ld. előző poszt fotói a bejegyzésben még onnan vannak, itt meg kattintgatni kell.)
 

Csigavölgy, gyorsan

Az idén először voltunk a Művészetek Völgyében, részint azért csak most, mert egy héttel utána van az Ördögkatlan Fesztivál, részint az árak miatt (erre mindjárt visszatérek). A környék gyönyörű, a táj káprázatos, a Balatont meg mindenki imádja.
Gyors látogatás volt, csak egy nap egyetlen koncert miatt, de vizitnek így is megérte, talán lesz ismétlés jövőre, talán nem.

Ahogy láttam, ez a fesztivál már iszonyatosan kinőtte magát, talán ezért volt, hogy az utolsó napba már senki semmiféle energiát nem rakott, programok csak foghíjasan voltak (csodálkoztam is, a nemzetközi vendégsztár koncertjét miért erre a napra szervezték), a környékbeli (fesztiválban részt vevő) falvakat pedig hiába akarta az ember megnézni, nem volt már ott sem semmi.

Érkezéskor, a kora délutáni órákban még hömpölygött a tömeg az árusoron a negyven fokban, este viszont már elég sok buszra váró hátizsákost lehetett látni. E nap alapján az egész inkább egy nagy vásárra hasonlít. Ami külön szemet szúrt, hogy a kövezett, takarított mosdókért mindenhol pénzt kértek, és a parkolásért is (ilyesmivel etno-folk-összművészeti fesztiválon azért még nem találkoztam), éljenek a mezítlábasok. Bár a hangulat nagyon klassz, a nagy koncertszínpad fele az itteninek, a fesztiválbérlet-árakat most nem hasonlítom össze, elég hozzá annyi, hogy a napijegy (vasárnapra is, amikor alig volt program!) majdnem az itteni (heti) bérletár fele. Tudom, az itteni csak öt nap, az pedig a duplája, de akkor is.

Villámlátogatásnak tökéletes élmény volt, főleg a Skye and Ross koncert utáni viharban rohanás. (Az ex-Morcheeba tagok tisztességgel lenyomták az egy órát, a gitáros minden szám után integetett, hogy semmi duma, haladjunk, aztán a Rome Wasn't Built in a Day alatt ránk is szakadt az ég, szuper volt.... a zenekarról majd máskor írok, egyelőre a régi énjükből élnek, jól teszik, mindenki azt szereti.)

No, de itt vannak a képek:

Sejt, vér

Nem akartam olyan lenni, mint az anyám, de elrontottam. Túlkompenzáltam. Igyekezetemben átlendítettem magam a másik oldalra, ahogy mondani szokták. Te is hibás vagy, mert sok mindent tőled tanultam meg erről. De te aztán az évek során szépen kihátráltál, átírtad a preferenciáidat. Én meg itt maradtam egyedül a közös szokásainkkal.
*
Tudtad, hogy kiskorodban naplót írtam neked? Mindaz akartam lenni, akit és amit szép sorban elvesztettél. Helyettük, azok helyett. De nem lettem senkid. Nincs szükséged arra, hogy valaki legyen valakid. Az egyedüllét neked értelmiségi póz, szokás, büszkeség, örökség. Genetikus hagyaték. Nem lehetek senkid.
Attól félek, sosem fogod megtudni, milyen jó feloldódni valakiben, elengedni minden sallangot és terhet, gondolattalannak és szabadnak lenni. Átélni azt, hogy hiába a világ, van egy kicsi, közös, szent és megbonthatatlan egység, egy pici sejt, ami erősebb mindennél.
A naplót, amit kiskorodban kezdtem neked írni, talán magyarázatnak szántam, talán bocsánatkérésnek, fogódzónak. Sosem írtam tovább, mert rájöttem, hogy csakis rólam szól.
Nincs közös pont, nem lehetsz olyan, mint én. Nem lehetsz a folytatásom, az én folytatásom senki nem lehet, nem fog engem folytatni senki.
Magad legyél, bárki is legyen az. Nem tudlak megmenteni, eddig senkit se tudtam, bár a farkasok ereje lakozik bennem. Ez az én kudarcom, az én történetem.

Feszt esik

Utaztam megint, sokat vezettem, az országút mindig jó, bár nagyon fárasztó a szélben és az esőben, meg beázott a kocsi is, még most is bűzlenek az átázott autószőnyegek, mint amikor az ember kopasztott, boncolt csirkéket pakol be a csomagtartóba, és utána egy hétig. Kicsi az autó és labilis, lassan veszi a bakonyi szerpentin kanyarjait, de azért jól kiszolgál és hűséges, lehet benne fűteni, kedves és kitartó.
*
Csesznek magasan és kanyargós helyen van, de valahogy nem félek (mert te velem vagy). Ilyenkor senki nem mászik hegyet, zuhog az eső, őrjöng a szél, a parkolóőr már délelőtt 11-kor hazament, a jegyszedő meg valami titkos helyről kamerán figyeli, ki indul felfelé a várhoz, és hirtelen felbukkan. Elad, aztán heherészve kellemes időtöltést kíván, majd eltűnik. Kiabál a szél, ver az eső, már minden porcika tiszta víz és nagyon hideg van. A kilátás démoni, olyan, mint egy fantasy filmben. A tetőre nem merek felmenni, mert lefújhat a szél. Sehol senki, csak három francia (?) turista, ők még kevésbé bírják, naná. A holland esőkabátot le kell fogni, mert felfújja a szél és a fejemre teszi. Visszafelé megcsinálom életem első szelfijét (? nem tudom, így hívják-e, amikor az ember a tükörben pózol magának) esőkabátban és vizesen. Aztán már az autóba csöpög tovább a vizes (holland) esőkabát.

*
Veszprém lassan kedvenc város lesz a kálvária dombbal meg a macskakövekkel, de most nincs itt senki. Hideg van, nagyon hideg, sok a szélkürtő (de nem annyi, mint Zircen, ahol az ember az esőkabátjában átmegy színes vitorlába valami tengeres katasztrófafilm viharos tengeri jelenetében), kevés az ember, minden zárva. A kocsmában nagyon kedves a fogadtatás, hiszen ott sincs senki, kicsit túlkoros (és már kiugrott) bölcsészfiúk kínálgatják a pálinkát (pannonhalmi, nagyon drága) és a kaját.

Később betér pár diák, isten tudja, honnan, talán véget ért a nyári munka műszakja, ők is nagyon fáznak és vizesek, én már addigra átmelegszem, sokat beszélek és boldog vagyok. Nem, nem a pálinkától.
A fesztiválhelyszín üres, ahogy a vár is, bár a téren hősiesen kitartanak a pecsenyesütők, rám is köszönnek, hogy hátha eszem valamit. De nem. Kicsit szomorú ez a sok lufi meg nyári hangulat így az esőben, igazi oximoron, de valahogy minden táplálja a reményt, hogy este jobb lesz és hirtelen kinyaradik (persze nem fog). Esküvői menet elázott vendégekkel és alulöltözött lányokkal, fáznak. Nem, ez nem az a nyári zápor elől romantikusan rohanós.

Továbbmenve észreveszem, hogy megvan még a tavalyi park meg a szökőkút, de már teljesen vizes vagyok, ezért visszamegyünk a szállásunkra, ami egy kopott, kívül rózsaszín panzió, belül meg egy kockás abroszos családi alpesi vendégház és egy bölcsésztanya keveréke. Minden fából van, a szobák levegőtlenek, a falakon festmények (eladók), a folyosón könyvesszekrényekben antikvár könyvek (eladók), majdnem veszek is egy Esterházyt és egy Dosztojevszkijt. A recepciós túlkoros bölcsész nem kér pénzt, majd holnap, ő a recepciós és a pultos meg a pincér egy személyben. Családi vállalkozás, az egyik asztalnál ismerősök iszogatnak, még sörcsap sincs, csak egy hűtőszekrény, és mindenhol zsibiről összeszedett holmik, eladók egytől-egyig, a kanálból hajlított mécsestartó és a villából eszkábált szélcsengő is.

Az esti koncerthez meg kell keresni a focistadion-szerű arénát, a VIP sátor visszataszító, aztán a rajongó lányok is. Fáradt vagyok már nagyon, egész nap a szélben egyensúlyoztam. Meg hát a dzsesszfesztivál nem ez, hanem levegő, terek, nyári zsibongás, izzadtság, fesztelenség, illatok. Aztán megjön a kedvem, visszatérve hosszas esztétikai vita, jegyzetelés, nagy aha-élmények.
*
Másnap nem akarok még hazamenni, és az idő is jobb már. Balatonfüred, aztán Tihany, pontosabban a rév, azért még elég hűvös van, csak a bátrak mentek ki árulni a kézműves vásárra, az egész helyszín koszosfehér, alternatív, sosem voltam itt. Quimby szól és Kiscsillag, valami fotóknak kéne lenni mindenhol (mert ez egy artplacc) a kaposvári egyetemistáktól, de csak a falrajzokon lehet nevetgélni, és jó a kávé.
Visszafelé az elkerülőn megnézem Tihany alsó részét, sosem láttam, gyönyörű a kilátás, meg persze puccosak a nyaralók, celebek sétálnak. Ezt látnom kell még egyszer. Vagy inkább többször.

A hazaút nyugalmas, de úttalan, csak úgy autózás, jól esik nem praktikusnak menni és kerülni, minél később hazaérni. Mert hiszen minek is, már otthon vagyok.

a többi csak irodalom

Nem tudom, ez nem az elválás fájdalma-e. Ez a gyomortáji kellemetlen szorítás, ami folyton ott van, ez a mellkasi nyomás meg az összeszorult torok nem annak a szimptómája-e, hogy valaki – akiről sokáig azt hitted, hogy mindig ott lesz bent – útra válik belőled. A tünetek nemcsak fizikaiak, az egész egy őrülethez hasonlít. Mint a mániás depresszió, egyszer fent, egyszer lent, a gödör legmélye és a boldogság csúcsai – de ezek a csúcsok valójában nem is valami magasak, csak szakadékperemek vagy mélyföldek, amik lentről olyan biztatóan magasnak tűnnek, de az ott időzés sem old meg semmit. Hiú remény az egész, önámítás, rövid vigasz, kis kapaszkodó.

Nem tudom, ez az érzelmi hullámvasút nem a valaki útra válására adott kétségbeesett reakciók sorozata-e. A harag, a megbocsátás, az elnézés, a pánik, a düh, az együttérzés, a részvét, a mélyen érzett szeretet, sőt, szerelem zaklatott váltakozása nem az arra való reagálás-e, hogy immár nincs mit tenni. Mint amikor a hal vergődik a parton. Néha csak elterül és tátog, máskor meg faltól falig csapódik, hogy az utolsó erejével tegyen még valamit, nehogy később azt gondolhassa, nem tett meg mindent. Persze ő is tudja, hogy a később nem létezik, arról nincs előzetes tudása, csak kitalálta, mint egy utolsó utáni esetleges lehetőséget.

Értelmezhetetlen

Az úgy kezdődött, hogy ma nem engedett be a blogger. Már bennem sem bízik a blogom vagy ez a virtuális identitás, vagy mifene. Vagy az is lehet, hogy most már mindenki egyedül akar lenni kicsit.

Apám, aki orvos egyébként, egyszer, amikor a betegségekről beszélgettünk, azt mondta, nem a pia a legrosszabb, hanem a cigi. A piával nincs baj. Ezennel eltekintenék attól az önigazoló csúsztatástól, ami ebben a mondatban benne foglaltatik, és inkább arról beszélnék, hogy nem tudom, mennyi bor kell ahhoz, hogy az ember elviselhesse a körülötte lévő világot brexitestől, foci eb-stől és mindenestől.

A minap az igazgatóhelyettes a kezembe nyomott egy kinyomtatott e-mailt, amelyben egy sunyi feljelentő női hölgy kikéri magának, hogy az igazgató megtűr az iskolánkban olyan diákokat, akik magukat erotikus hirdetésekben ajánlgatják. Ingyen erotikus munka. Ebben nem az volt a döbbenet, hogy ilyen megtörténhet, hanem hogy ezt az iskolánkat vezető három hülyepicsa grácia közül legalább kettő komolyan veszi. Vagy még sosem találkoztak a cyberbullying fogalmával.
Percek alatt derítettem ki, hogy az a tisztességes tizenegyedikes, akinek a facebookos profilképével ingyen dugást hirdet valaki egy Csongrád megyei ingyenes apróoldalon (18 és 30 közti férfiak, hoppá, igényes a hirdető), teljesen ártatlanul féltékenységi drámába keveredett. Egy órán belül a hirdetést is levetettem. Nyilván a kimerültségemnek köszönhető, hogy csupán további pár órát vett igénybe az, hogy megtaláljam a névtelen (illetve álnevű) feljelentőt, megszerezzem a valódi e-mailcímét, és minden doktori titulusommal felszerelkezve olyan fenyegető levelet írjak neki, hogy a fal adja a másikat. Használtam benne idegen szavakat, mint 'IP-cím', jogi kifejezéseket, mint 'más nevével való visszaélés', stb.
Annyira megijedt, hogy másnap betelefonált az iskolába, és engem keresett, könyörgött, hogy ne jelentsük fel.
Azóta már két e-mailt is kaptam tőle, sikerült-e egyeztetnem az igazgatónővel, hogy megbocsátunk-e neki vagy felnyomjuk a rendőrségen. Nem válaszoltam. A főnökkel sem beszéltem. Mit beszéljek egy olyan nővel, aki egy pillanatig is elhiszi, hogy egy 17 éves lány saját névvel és fotóval, adatait megadva kínálja fel saját magát nyilvánosan.
A bemártott kislánynak viszont azt mondtam, remélem, tanult valamit az életről. Például azt, ha valaki ilyen durván pofán vágja, akkor higgadt, gyilkos számítással és okosan csapdába kell csalni. (Mondjuk ezzel a buta tyúkkal ez nem volt olyan nehéz.) És hogy girl power meg sisterhood. Bár nem tudom, a diákjaim közül érti-e még valaki ezeket a kifejezéseket, vagy már csak egy nagy, közös hőbörgésre alkalmas mindenki.

A nagy közös hőbörgésről persze az érettségi jut eszembe. Azon már szemem sem rebben, hogy megbuknak diákok. Tulajdonképpen azon sem, hogy évek óta egy köszönömöt vagy egy szál virágot sem kapok, csak tényleg nagyon ritkán. Nyilván rosszul csinálok valamit, túl természetes vagyok vagy nem basztatok senkit eleget ún. alapvető udvariassági szabályokkal. A belülről jövő értékekben hiszek, a példamutatás erejében meg ilyen faszságok. Hogy majd egyszer. Aztán nem. Vagy csak tényleg nagyon ritkán.
Idén új elem, hogy egész baráti körök sértődnek meg rám, mert megbukik nálam valaki. (És lám, milyen érdekes a diákbeszéd, amikor nem azt mondja, "megbuktam", hanem hogy "megbuktatott". És igen, az altruista tanár is azt mondja, "megbuktattam". Pedig nem, nem én voltam, hanem az a kis felelőtlen hülyegyerek.) Szóval egész baráti köröket haragítok magamra, mert szemét vagyok, és valahogy olyan ritkán jut el a belátásukig, hogy ennek így kell lennie. Aki nem dolgozik, nem ér el eredményt. Nekem meg már tényleg csak ez van, a szakmai hitelem és a becsületem, semmi másom nincs, se pénzem, se karrierem, se örökségem, se jó pontom a főnöknél, se előrelépési lehetőségem, se katedrám, semmim. Csak valami vonal a fejemben, hogy ez így helyes.
Persze min is csodálkozom. Kollégák, akik talán lustaságból, talán a mindenmindegy okán, vagy mert tudják, hogy ebből sosem fognak meggazdagodni, évekig nem csinálnak semmit. Aztán a vizsgán hirtelen feltámad a lelkiismeretük megjelenik a külső kontroll, rájönnek, hogy most az ő munkájuk is megítéltetik, ezért aztán elvtelenül pontoznak. A vizsga sikerül, lehet menni bebaszni. Sikeres vizsga = jó tanár. Sikeres vizsga + jó tanár = kedves főnöki szavak, dicséret, glória, prémium, jutalék, kézrázás, kölcsönös benyalás, előléptetés, ámen.
Néha arra gondolok, jó lenne, ha valaki megmondaná ezeknek a gyerekeknek, hogy ez az egész bántó. És ne mindig én legyek az, aki megmondja. Ne mindig én legyek az, aki mindig, mindenhol kinyitja a pofáját és papol. Mert ez unalmas és fárasztó, és a vége tényleg az, hogy már nincs kedvem megszólalni se.
Egyébként a múltkor egy családi-baráti összejövetelen egyszer csak beindult a tanárszidás. Mert hát ki mást is szidjunk, a tanár a világ magyar társadalom négere. Félreértés ne essék, a legtöbb tanár rémes, én is utálom őket (lásd fent), a legtöbb ember pedig általánosít, miért is ne tenné, őt is összeáltalánosítják valamelyik csoportjával, ahová tartozik. A melósok, a külföldön élő magyarok, a pénzes pasasok, a piások, a focidrukkerek, stb. Szóval nem ez szúrt nyakon igazán, hanem hogy nem lát senki. Vagy ha lát is, jól titkolja és nem mer szólni. Pedig olyan jó lenne, ha merne.