Elveszettek

A minap azon gondolkodtam, mi okozza azt a hihetetlen passzivitás és motiválatlanságot, ami a mai 18-20 éveseket jellemzi (és most előre is elnézést kérek, mert ebben a posztban általánosítani fogok, vagyis inkább a saját magam körül látottakból kiindulni). Biztos, hogy nincsen egyetlen oka ennek, a magyarázat nagyon összetett lehet, és amilyen bonyodalmasan és hosszan alakult ki ez így, pont ilyen bonyodalmas és hosszas lesz az, ha a helyzet esetleg változik. És a rossz hírem az, hogy ez még nem a kapunyitási pánik, hanem ez valami korábbi.... Úgy látszik, lassan minden generációnak meglesz a maga korosztályi pánikja.

Emlékszem, amikor érettségiztem, voltak céljaim. Nem emlékszem, mindannyiunknak voltak-e, de a mostani fotókat, facebook-profilokat elnézve mindenki megtalálta a célját, és többé-kevésbé boldog embereket látok (38 éves leszek, vissza lehet számolni). Van, aki külföldön dolgozik, van, aki a szülővárosunkban maradt, vannak családosok, egyedülállók, utazók, stb. Még a legbénább osztálytársammal is lett valami. Gimnáziumba jártam, jó nevűbe.

A következő tapasztalatom azzal az osztállyal volt, akiket életemben először végigtanítottam 9. évtől érettségiig. Ott megtapasztaltam, hogy a középiskolai pályafutásuk végén egyszer csak elment az eszük, komolyan inni kezdtek, bulizni, nem tanultak, és szarul érettségiztek. Ennek ellenére többüket felvették valamilyen felsőoktatási intézménybe, mások ottmaradtak a szakképzésen; az volt az az év, amikor nagyot fordult a felsőoktatás, már ami a keretszámokat meg a ponthatárokat illeti. A feltételeket látva a legjobb tanulók is elvesztették a kedvüket, de persze közben meg is hülyültek kissé, borzalmas eredmények születtek év végén. Ettől az osztálytól viszont évek múltán több e-mailt is kaptam, hogy mennyire jó volt a középiskola, milyen sokat tanultak, de kár, hogy nem vették komolyabban, és megbánták, hogy ennyire elcseszték.
A tavaly előtti érettségiző osztályomban hasonlóak történtek, ám a vizsgán sokkal nagyobb önteltséggel és tudatlansággal találkoztam, valahogy úgy érezték, hogy minden simán fog menni készülés nélkül is. Többüket nem vették fel az egyetemre/főiskolára az érettségi jegyük miatt, amiért kaptam szemrehányásokat is (ahogy azért is, hogy szar feleletekre nem adtam jó pontot). Ez volt az első vizsgaidőszak, amikor feltűnt az, hogy azt várják, a kapcsolatunkra tekintettel adjak jó pontokat. Nem adtam. Szét tudom választani a munkát meg a barátságot. Végig ezt is kommunikáltam és tanítottam, de úgy látszik, szerintük az érettségi egy más eset.

Idén már senki nem tanult semmit. Megelégedtek a kettessel, amit általában pöccre kiszámoltak, nem értették, miért követelek (volt aki azt mondja, engedjem át kettessel "csak úgy", aztán nem az én dolgom, hogy ő hogy készül fel az érettségire), az érettségi teszteket hanyagul írták meg, várom a reakcióikat a pontszámaimra, és rettegek a szóbelitől, hogy kellemetlen helyzetekbe kerülünk mindannyian.
Szóval valahogy az lett az általánosan elfogadott, hogy az eredményeknek minimális erőfeszítéssel is jönniük kell, senki nem küzd semmiért, mert minek. Félreértés ne essék, nem akarom, hogy minden diák egyetemet végezzen és színötös legyen, a tudásra való igényről és az önmagunkkal szemben támasztott elvárásokról beszélek.

Lehet persze azt mondani (mondják is), hogy annyi gondjuk van az életben, hogy a tanulás a legkisebb gondjuk. Ezt én mindig elfogadom, de megjegyzem, hogy a világ egyszerű dolgai és történései sem érdeklik őket, mondjuk a hírek, a politika, a kultúra. Nem olvasnak újságot, nem járnak kulturális eseményekre (vagy csak ritkán), nem néznek minőségi filmeket még akkor sem, ha lehetőségük lenne rá. Ennél fogva nem alakul ki semmilyen kritikai gondolkodás sem, végtelenül énközpontúak, kevés bennük az empátia. A saját sérelmeiket gyűjtögetik és ordítják ki magukból, a másikat általában nem hallgatják meg, ebben sokszor egyébként lemásolják a szüleiket, akik szintén mindig meg tudják magyarázni valamilyen sérelemmel, hogy miért baszták el az életüket vagy miért nincs idejük gyereknevelésre. Minden idejüket az elektromos kügyüikkel töltik, ami nem lenne baj, ha megválogatnák a tartalmakat. Kétes eredetű internetes tartalmakat tényként kezelnek, és erre hivatkoznak, mint "tudásra". Nem alakul ki az az igény, hogy az információnak utánajárjanak vagy hogy árnyaltan értsék és adják tovább azt. Nincs bennük ilyen értelemben vett kétkedés.
Arra is lehet hivatkozni, hogy mindez a családból jön. Hogy aki nem lát maga előtt példát, az nem tanulja meg, mi a könyv, a színház, a beszélgetés vagy az érdemi vita. Igen ám, de egészen közeli példával tudom igazolni, hogy ez nem minden esetben van így. Olyan is van, hogy a csoportszellem felülírja az otthonról hozottakat, és az ember csak reménykedhet abban, hogy előbb-utóbb a második fog felülkerekedni (és addig nyeli szépen az olyan mondatokat, hogy "na, ezt se nevelték meg" vagy "ezt se tanították meg neki").

Az biztos, hogy a fent említett generációnak egyébként óriási törődéshiánya van, és elég súlyosan megszenvedik azt, hogy a szüleik nem érnek rá semmire, mert a pénzt hajtják. (A csonka meg sérült családokról most nem beszélnék.) Vagy azért, mert nincs rájuk idő, vagy azért, mert a szülők ezt túlvédéssel kompenzálják, vagy azért, mert egyszerűen azt látják, hogy felesleges küzdeni, a sok munka eredménye csakis a kimerültség, az összetörtség, a pénztelenség, az alkoholizmus meg a másfél szobás panellakás. Minek is küzdjön, ha ez az eredmény csupán, nagy lóvé nincs, az az osztálytársnak van, akinek a szülei adócsaló vállalkozók, bankárok, korrupt politikusok meg hálapénzt elfogadó orvosok (bocsánat, általánosítás). A boldogság meg ugye, a lóvéban van, mert meg lehet venni mindent, ami kell. És a csajok is a pénzes pasikat szeretik. A pasik meg sokat akarnak költeni a csajaikra.

Azt tök fölösleges magyarázni egy ennyi idős gyereknek (igen, gyereknek, mert önvédelemből nyilván 20 évesen is az marad, nehogy ki kelljen menni az életbe), hogy mi az önmegvalósítás meg a tudásért való tudás. És sajnos a poroszos neveléssel az iskola még rátesz erre egy lapáttal, mert nem foglalkozik a korosztályi problémával, csak az évek során megváltozott gondolkodású fiatalok fejébe próbálja a tudást beletölteni. A régi tudást. Ráadásul a pedagógusok vagy kiégettek (mert a rendszer ellen próbálnak értékeket képviselni, és ez egyre nehezebben megy) vagy linkek ("megadom a kettest, csak ne lássam többet" vagy "ennyi fizetésért minek tartsam meg az órát"), mert nem akarnak beledögleni már ők se semmibe.   

Megoldást nem tudok. Akit el kell engedni, elengedem, mert nem oldhatom meg mindenki életét, és csak bízom abban, hogy egynémelyeket egyszer megcsókol a bölcsesség istennője. Nem tudom, hogyan, ha eddigi életükben nem igazán figyeltek oda arra, mit beszélünk nekik mi, akik még képesek voltunk azt érezni, hogy lesz valami értelme a munkáknak és az életünknek.

Négy gengszter

Régóta szerettem volna hallani a The Manhattan Transfert élőben. Gyerekkorom óta kedvencem, tőlük voltak az első kazettáim, aztán cédéim, és világosan emlékszem, amikor apám hétvégenként felrakta a bazi nagy fejhallgatót (mert anyám nem szeretett zenét hallgatni), és többek között őket nyomatta a fröccse mellett.
A vokális zenének amúgy is nagy rajongója vagyok, ha találok egy énekegyüttest, az a minimum, hogy adok nekik egy esélyt. A lánycsapatokat is nagyon bírom (az Andrews Sisterstől kezdve a The Puppini Sistersig), és meggyőződésem, hogy a pop fiú- és lánybandák nem jöttek volna létre ezek nélkül az együttesek nélkül.

A The Manhattan Transfer eddig már kétszer volt Magyarországon, egyszer a VeszprémFeszten, egyszer pedig valami nagykoncerten, amiről egy hétig beszéltek az akkori Danubius Rádióban. Amikor felfedeztem, hogy a Jazztavasz 2016 egyik zárókoncertje ők lesznek a MÜPÁ-ban, azonnal vettem jegyet (egészen durva, de csak 4500 volt, ami összevetve Sarah McKenzie-vel -- ami vacak volt -- nevetséges, a VeszprémFeszt jegyáraihoz képest viszont inkább sírni lett volna kedvem, na mindegy, oda is megyünk végül). A gond csak az volt, hogy nem volt hol aludni, ezért életemben először megkockáztattam, hogy oda-vissza vezessek egy nap alatt.

Az együttest 1969-ben alapították, és többször cserélődtek a tagok, a leghosszabb ideig működő felállás Tim Hauser, Alan Paul, Cheryl Bentyne és Janis Siegel. 1975-ben csinálták meg az első slágerüket, és azóta a karrierjük gyakorlatilag töretlen, egészen Tim Hauser (az alapító) két évvel ezelőtt bekövetkezett haláláig. Tim az alapító volt, ráadásul a koncertek alkalmával mindig ő volt a ceremóniamester -- nem volt különösebben karakteres hangja, szerintem afféle menedzsertípus is volt kicsit, és a jelenléte sokkal erősebb volt, mint az őt helyettesítő Trist Curlessnek. A budapesti koncert tehát már Tristtel zajlott, aki a cikkek szerint már helyettesítette Timet egy pár évvel ezelőtti, műtét miatti kiesés alkalmával. Sajnáltam persze, hogy nem az eredeti felállást hallom, de így is maradandó élmény volt az egész.

Bevallom, neten található videók alapján féltem, hogy öregembereket fogok látni, aztán amikor az első szám elindult, teljesen azt hittem, hogy playbackről szól minden. Aztán kiderült, hogy nem, ezek tényleg cd minőségben tudnak énekelni élőben. A koncertre a repertoár legjavát hozták, minden lemezről egy kicsit, gondolom, ez a fesztiválhakni. Trist is nagyon meggyőző volt a csapatmunkában, azon gondolkodtam közben, hogy hogy lehet 40 évnyi repertoárt hirtelen megtanulni -- valamint azon, hogy mekkora nyomás lehet rajta egy több, mint 10 Grammys bandában egy ilyen előddel. Derekasan helyt állt egyébként, és a többiek nagyon szimpatikus módon szorítottak neki.

A struktúra a más vokális zenekarok koncertjeihez hasonlóan alakult: sok közös szám, és mindenkinek minimum egy szóló (bár igaz, más zenekaroknál ezt így nem láttam azon túl, hogy bizonyos számokban kiemelt szerepet énekel ez vagy az). Ez persze nem is csoda, mert Alan Paul, Janis és Cheryl is kitűnő szólisták, és egyéniben is vezető énekesek. Oké, Alant nem követem, mert szerintem tök nyálas, és inkább örülök, hogy nem a bandában éli ki a rajongásait (50-es évek, Elvis, stb.), de Janis meg Cheryl igazán alázatos énekesnők, tribute-okat csinálnak neves előadóknak meg stílusoknak/műfajoknak, és mindkettőnek megvan az összes szólólemeze is.

A ceremóniamester Tim hiányában láthatóan Alan Paul lett, aki -- mint mondtam -- kissé negédes, de hát most ő a korelnök férfi, nincs mit tenni. A lemezeket követve is hallgató, hogy mindig is ő volt a bonviván, nos, élőben ez még szembetűnőbb, iszonyú sok gesztusa és manírja van, artikulál az amerikai fogsorával és szenved éneklés közben -- mellesleg amúgy iszonyú muzikális és kellemes a hangja is. A legnagyobb performer persze Cheryl, aki úgy énekel, mint Dee Dee Bridgewater és Rachelle Ferrell hibridje, teljesen kattant, de ettől nagyon élvezető. Vokálisan hozza az üveghangokat, kottára elénekli az összes Miles Davis-szólót, és egy pillanatra sem ereszti el sem magát, sem a zenét, sem a közönséget. Janis viszont nagyon szerény (a hangja nem kifejezetten dzsessz-hang, sokak számára túl egyszerű és irritáló), de hihetetlen profi, és engem mindig lenyűgözött az a fajta előadásmód, amikor valaki az egyszerűségbe bújtatva, visszafogottan alkot vérprofi módra. Szerintem ez a művészet. (Egyébként egy Billy Holiday-dalt énekelt szólóban, sima bőgővel, meghaltam rajta, azóta is keresem. Ő egyébként egy korább taggal, Laurel Masséval megalapította a JaLaLa lánybandát, szerintem nagyon királyak.) Tristnek is adtak szólódalt persze, de ez sajnos észrevétlen maradt. És azt hiszem, a zenekartagok jobban tapsoltak neki, mint a közönség.

A Manhattan Transfer (a "manhattani átszállás"; ami egyébként, nem tudom, mondtam-e, de egy John Dos Passos-regényről kapta a nevét, és a névadás lényege pedig a különböző hátterű individumok találkozása valamilyen közös kulturális térben) legnagyobb erőssége az ún. vocalese stílus, ami annyit tesz, hogy eredetileg hangszeres kompozíciókra írnak szöveget, majd eléneklik. Nem, ez nem azonos a scat-tel, ami a dzsessz halandzsanyelve, hanem ez konkrét szövegeket ad olyan (hangszeres) számoknak, mint pl. Duke Ellington Cotton Tail-je vagy Charile Parker és Woody Herman Four Brothers-e. (Lásd a scat verziót itt, a vocalese verziót itt.)
A banda nemcsak az ötvenes évek előadóit dolgozza fel ilyen módon, hanem a későbbieket is, van pl. Chic Corea-lemezük, amiről sajnálatos módon egyetlen számot sem énekeltek. A Miles Davis - feldolgozásaik viszont szuperek, és a koncert egyik legátütőbb pillanata a Tutu című szám volt Cheryllel. (Aki bátor, hallgassa meg.)

Elhangzott persze sok klasszikus is, sláger is. Ami lenyűgöző volt, az a csapatmunka; hogy együttesben senki nem önző, még akkor sem, ha mindenki egyéniség -- és ettől jó az egész. Dedikáltunk Ella Fitzgeraldnak, akinek nemrég volt a szülinapja, volt brazil hangulat, és három ráadás. Két órát játszottak. Tiszteletreméltó.
Meg kell említenem még, hogy látva őket, a stílust folyton majmoló Cotton Club Singerst végleg leírtam (na jó, kivéve az ABBA-lemezt). Viszont akinek beindult az érdeklődése a stílus iránt, hallgassa a Budapest Voicest, mert a tapasztalat az, hogy azok a vokális bandák jók, akik saját kulturális közegben/ből dolgoznak.

Ja igen, fotóztunk is a környéken.

Útinapló

Megint úton.
A menekülésben az a csodálatos, hogy nem tud róla senki, és nincs kinek elszámolni vele. Hogy olyan, mint egy titkos légyott. Csütörtök délután meglépni a városból még munkaidőben - utánozhatatlan érzés. Lehetne lelkifurdalásom, de nincs. Nem volt. Nekem nem (nekem sem) jár semmiféle juttatás, érdem, külön elbánás csak azért, mert sokat dolgozom, és mert jól végzem a dolgom. Az utóbbi hetek gyilkosak voltak. A következők is azok lesznek. Nem jut más, csak az öngyógyítás, végigvezetni a végtelen autópályán, néha megállni, élvezni a szelet és a napsütést, lassan elengedni a stresszt, mindent és mindenkit. Minden és mindenki rosszat.
Aztán megérkezni, inni valamit, és végre gondtalanul nekivágni az éjszakának. Három napig nem gondolni arra, hogy mi van, mi volt vagy mi lesz. Ez olyan régen volt már. Kiélvezni, hogy nem te vezetsz, kiröhögni a sznobokat a Bálnában, aztán idétlenül vihogva keresni a villamosmegállót, majd lehúzott ablaknál az éjszakai hűvösben csodálni a belváros fényeit. Fent lenni késő éjszakáig, rozét inni, és beszélni, beszélni, beszélni, felszabadulni végre. Másnap gondtalanul ücsörögni a Millenáris Parkban és sörözni fél 11-kor, spontánul belecsöppenni és könyvet venni a Nemzetközi Könyvfesztiválon, felbuszozni a Rózsadombra.

Elborzadni a tönkretett színészmúzeumon, amihez nagyon kellemes emlékek kötnek, mert amikor legutóbb (jó régen) ott voltam, a néni, aki körbevezetett, mindent tudott minden kiállítási tárgyról és fényképről. Most pedig a földszint lezárva, Bajor és Gobbi-szoba kipakolva, mert kell a hely az ideiglenes tárlatoknak. De miért pont a Bajor meg a Gobbi-szoba kárára? Csak az emelet látogatható, ennek ellenére teljes árú belépőjegyet számolnak, így múlik el a világ dicsősége. Kapunk ingyen képeslapot Darvas Ivánról, szegény, biztos kiakadna, ha látná, hogy kárpótlás lett.

A Gozsdu Udvar viszont mozgalmas és hangulatos, mint mindig, a legszebb arca a városnak. A kocsmában az új Péterfy Bori-lemez szól, sok a külföldi, néhányan túl hangosak már délután 4-kor, de valahogy nem zavar.
Visszafelé nem sietősen, hiszen még csak szombat van. Jól ki lett ez találva. Este a Mókus Sörkert Óbudán, ami gyalog túl messzinek tűnik, de kézen fogva valahogy még sincs olyan messze. Visszafelé a Kobuciban az utolsó két Besh O Drom szám már ingyen van. És valahogy minden jó. El kell menni néha messzire, nincs mese.

Demonstráljunk

Az az igazság, hogy én nem most lettem forradalmár. Már egyetemista koromban is volt álláspontom a tandíj kapcsán, demonstráltam a Szegedi Balettért, amikor kitolták őket a városból, és itt, Pécsett is elmentem minden tanártüntetésre (ja, és szavazni is) még akkor is, amikor ez nem volt akkora divat, mint most.
Hülyeség persze divatról beszélni a demonstrációk és a munkabeszüntetések kapcsán, mégis néha úgy érzem, hogy ez menő dolog lett valahol. Viszont kiakasztónak tartom azt, amikor csúnyán néznek valakire, aki éppen ott és akkor máshogy gondolja.

A demonstrációellenességnek persze sok formája lehet; van, aki fél, van, aki leszarja, van, aki inkább a saját gesztenyéjét sütögeti (azaz pl. köpönyegforgat), én pedig mondjuk simán elfáradtam. És nem látom értelmét a demonstráció sok/több/néhány formájának. Évek óta azt mondom, hogy ami tényleg becseszne, az egy érettségi időszakban megszervezett szisztematikus munkabeszüntetés. Nincs vizsga, zárt iskolaajtók, nincs felügyelet meg semmi. De ez nem fog megtörténni, egyrészt mert morális kérdés, másrészt mert a vizsgáztatásból származó plusz lóvéra mindenkinek szüksége van. 

És hát igen, ez a pénz nagy kérdés. A jelen rendszer tökéletesre fejlesztette a zsarolási módszereit, a sakkban tartást, az anyagi szorongatást. Nem tudom megvetni azokat, akik azért nem demonstrálnak, mert hiányozna nekik az az egynapi bér is. Igazából azokat sem, akik az állásukat féltik. És azokat sem, akik azért álltak be a mesterpedagógusnak és írtak portfóliót, mert elhivatott pedagógusok, és végre esélyt láttak arra, hogy a munkamennyiségüknek megfelelő fizetést kapjanak. Hogy el tudjanak menni lelkiismeret-furdalás nélkül egy moziba vagy színházba.

Amióta az eszemet tudom, spórolni próbálok, de így sincs semmink. Kettőnk nevén van két bicikli, meg egy tragacs, aminek a szervízdíjaiból már kitelt volna egy másik. Negyven éves leszek, és fogalmam sincs, hol és miből fogok megöregedni. Minden észrevétlenül megdrágult, és tényleg csak az a mázlink, hogy van egy mesterfizetés. A tengert ennek ellenére nagyon rég láttam, külföldre is csak akkor megyek, ha ösztöndíjat nyerek vagy valaki meghív, sosem voltam a Riviérán mondjuk, a hosszú hétvégéken is inkább berúgok, és nem utazom el távol a várostól, és ma stornóztuk a pizzázást, inkább itthon sütöttem. A nagykamasznak nincs jogosítványa, és majd akkor lesz, ha megkeresi rá a pénzt maga. Ilyenek. Ami plusz van, az könyvre meg kultúrára megy el, és nem nyafogunk. Volt már rosszabb. És az sem volt igazán rossz. Viszont nem hivalkodtam a helyzetemmel, és senki nem kérdezte, mi van.

Ezzel az egésszel csak azt akarom mondani, hogy tán könnyebb úgy forradalmárkodni, ha az embernek kevesebb a vesztenivalója. Ha van mögötte háttér. És ha nincsenek napi gondjai, ezért minden felesleges pillanatát kitöltheti a társadalmi hasznosság.
Ezt az egészet most azért tartom egy kicsit álságosnak, mert közben meg semmi érdemi nem történik a mikroközösségek szintjén sem. Én (11-es osztályfőnökként) péntekre általában annyira kiütöm magam, hogy vasárnap reggelig magamhoz sem térek. Még hétvégén is a kötelező köröket rójuk, hetek óta nincs kedvünk kirándulni, biciklizni, elmenni bárhova, hanem inkább lerohadunk egy film elé. Mindez pedig azért van, mert a terhelhetőbbek közé tartozom, oda sorolt a munkahelyi hierarchia, úgyhogy kapom, ami kifér a csőből. Nem tehermentesítenek, nem kérdezik meg, hogy bírom, akarom-e, ahogy a többi terhelhetőtől sem. És azzal, hogy elfogadjuk, hogy vannak, akinek a hátára többet lehet tenni, mint máséra, tulajdonképpen lefekszünk a rendszernek, a kicsinek meg a nagynak is. Mert én például (bár túlképzett vagyok) az alulfizetett tanárok közé tartozom, csak azért, mert nem vagyok elég öreg. Vagy mert mást is csináltam az életemben, nemcsak ezt. Biztos nem véletlenül van ez így, nem vagyok tanártípus. Nem adom életemet és véremet, és mindig is láttam, hogy így teszem jól.

Mindezt egyébként a gyerekek is tökéletesen látják és érzik. És valahogy óriásit változott a világ. Míg nekem morális dilemmát okoz a munkabeszüntetés, mert nem tudom befejezni a 12-es anyagot és nem érzem kielégítőnek az érettségi-felkészítést, mentegetőznöm kell a diákjaim előtt azért, mert megtartok órákat. Pontosabban magyarázkodnom. És nem örülnek annak, hogy ilyen lelkiismeretes vagyok, hanem bosszantja őket, hogy be kell jönni.
A héten meghívtam egy osztálytermi színházat, amiről már korábban ejtettem néhány szót, és meglepően jól sikerült a foglalkozás (a jó és rossz tanárokról beszélgettek). Először azt gondoltam, kimegyek, aztán rájöttem, hogy mindegy, úgyis tudom az összes sérelmet tokkal és vonóval, nevekkel, adatokkal. A gyerekek meglepő pontossággal látják azt, melyik tanáruk alkalmatlan a pályára. A foglalkozás után leírattam velük a véleményüket, és valaki megfogalmazta, hogy mindez szép volt és jó, jó volt a beszélgetés, de mindannyian tudjuk, hogy úgysem fog semmi változni.

Én is pont ugyanezt érzem. Pontosan tudom, melyik kollégám tüntet azért, hogy ne kelljen tanítania. Hogy melyik nem tüntet azért, mert kényelmes, és mert nem a tanári fizetéséből él, hanem mondjuk abból, hogy összevásárol egy csomó fesztiválbérletet olcsón, a nyitás előtt (amikor már jegyhiány van) pedig dupla áron eladja. Vagy hogy melyikük a szolgalelkű, aki már mindent rutinból csinál, és a próbaérettségi tesztet is úgy elcseszi, hogy a fal adja a másikat - nekünk, akik javítjuk. Pontosan tudom, hogy az alkalmatlan tanárokkal csak udvariasan elbeszélgetnek, aztán nincs semmi. Lehet tovább rombolni meg kártékonykodni, kéz kezet mos. És csak remélni tudom, hogy a legtöbb gyerek nem keserű szájízzel távozik ebből az iskolából, mert időközben valahogy megtanult a jóra koncentrálni.

A pénteki tüntetőlistát nem írtam alá, mert épp úgy éreztem, hogy mindenki cserben meg magamra hagyott és elárult, és mert ebben a kontextusban (értsd: iskolánk és rendszerpárti, szervilis főnökünk) nem láttam értelmét. A szerdait aláírtam, és az aznapra esedékes 12-es dolgozatot előrehoztam keddre. Ez lesz az utolsó előtti hetük ugyanis. Szerdán bejönnek a gyerekek, a tantestület nem egységes, lesz, aki tanítani fog. Aki nem tanít, az morog ezen. Én nem morgok ezen, szerintem tiszta a lelkiismeretem, akárhogy is érzek éppen. A lelkiismeret más dolog.

Amerikai-magyar

Képek innen.

Megnéztük a Macska a forró bádogtetőnt Zsótértól, a kecskemétiekkel.
Teljesen elfelejtettem a jegyvásárlás óta, hogy ez Zsótér, és pont gondolkodtam is hazafelé az autóban, hogy ki ez az állat - mire felvilágosítottak, hogy hát ő. És akkor minden sarokkő a helyére került.

Zsótérral az első találkozásom Zalaegerszegen volt, gimnazista voltam, diákbérlettel, és szerettem az ottani színházba járni. Erről az emlékezetes találkozásról a következőt olvastam egy interjúban.

Zsótér Sándor: [...] Például előfordul velem, hogy egy megyében kísért az emlékem. 

Elmeséled az esetet? 

Zsótér Sándor: A Zalaszentivánéji álmot? Még a múlt században, 93-ban Halasi Imre hívott Zalaegerszegre, hogy csináljam meg a Szentivánéji álmot. A darab címét a Zalaegerszeg előtti megálló ihlette. A Barátok közt későbbi sztárjai voltak a főszereplői. Sajnos a mesteremberek kimaradtak. Hal Imre megnézte, kikészült. "Azt javaslom, rakjál alá zenét, nekem Ruszt mindig ezt javasolta" - mondta Imre. Gaál Erzsi (a 90-es évek úttörő jelentőségű rendezője, Zsótér Sándor egykori kollégája, barátja, élettársa, a szerk.) lejött, kívülről ránézett, tett öt egyszerű javaslatot, én pedig megpróbáltam rendet csinálni az előadásban. Akkora volt a gáz, hogy összehívták a színház művészeti tanácsát, egy színésznő, Palásthy Bea kiállt értem. Utólag köszönöm. Meghalt Antall József, gyászolt az ország, a premier gyásznapra esett volna, így nem volt bemutató. Hétfőn délután ötkor nyugdíjas bérletbe került az első előadás. Vérszegény bérletben játszották néhányszor. És most jön a poén. Egy mai funkcionárius nevem hallatára elkékült. „Zsótér. Ki?! Aki a Zalaszentivánéji álmot rendezte? Ide be nem teszi a lábát.” Zsenge próbálkozásom emléke ma is él. (szinhaz.hu)

Na szóval ott kezdődött a döbbenet, hogy bejött Trokán Nóra egy zárt ajtón, és közölte, hogy teneszí viljemsz, ö ket on a hát szin rúf, aztán becsukta az ajtót. (Ja, sokkal jobb kiejtése volt.) Aztán konstatáltam, hogy újrafordították a darabot, valahogy nem az a szenvelgős, pszichó szöveg, hanem valami sokkal frissebb és maibb. És ahogy telt az idő, egyre idegbetegebb lett a szöveg is és a játék is -- nemcsak, hogy konzekvensen a 70-es évek magyar referenciáival játszatták össze az amerikai 50-es éveket (Tiszaúj, Dunaúj, Kossuth Zsuzsa Szakközép, Petőfi Népe), de a fordítás is szándékolt tótiszandrásos fordulatokat vett fel (sister-in-law = húgom a jogban, Brick [főszereplő neve] = Tégla, Maggie = Maggi [levespor], stb.). Kezdtünk lassan átcsúszni az idegbajba, amit persze az is erősített, hogy a második felvonásban a két főszereplő, Brick és Maggie kórházi köntösben illetve ápolói ruhában léptek színre.

A kecskeméti színészek egyébként szerintem nagyon is jók, és folyton sokkoltak, azon gondolkodtam, a hadaró beszéd vajon rendezői instrukció volt-e. Big Daddy felesége például Oszvald Marikára hajazó orgánumban és stílusban rendezkedett, és a szövegben itt-ott, random módon iszonyatos trágárságok jelentek meg (aka tikkelés?), amelyek semmiképpen sem tekinthetők az ötvenes évek elfedős, leplezős, elhallgatós és jólfésült amerikai retorikájának, hanem... fogalmam sincs honnan jöhetnek.
Szóval az előadás valahogyan (kicsit faramuci módon) megpróbálta összekapcsolni a két különböző idősíkú magyar meg az amerikai valóságot, a szülinapon egyszerre voltak szocialista dalok és akadozó amerikai slágerek (Dream a Little Dream of Me).

Bár a harmadik felvonásról már eljöttünk (hiszen szubverzió ide vagy oda, az ember úgyis tudja a végét, és nagyon hosszú volt), azért igyekeztem jelentést keresni a dolognak, és arra jutottam, hogy az előadás egyrészt abban zseniális, hogy ezt a komolyan veendő, tragikus szöveget és sztorit (ami miatt én mindig is utáltam a hasonszőrű szerzőket) seggbe rúgja, másrészt nemcsak, hogy ezt teszi, de olyan mértékben groteszkbe és/vagy abszurdba viszi át, ami a második felvonástól (főleg a fingós és leszopós "poénok" miatt, amik nyilván azért vannak, hogy felsértsék az udvarias beszéd felszínét) kezd szinte elviselhetetlenné válni. Ennek ellenére megvannak a nagy és komoly/fájdalmas színész alakítások (pl. Szemenyei János, akit nagyon nagyra tartok), és rájöttem (mindennek köszönhetően), hogy tulajdonképpen a szöveg is egész jó, még ha csak mozzanataiban és részleteiben is. Meg hát a metaforikus cím se kutya.

Azon gondolkodtam még, hogy Zsótér kezd egész klasszikussá válni, láttam például, hogy Miskolcon most Edward Albee-t rendez. És azon, hogy mindenki beérik valamifajta "klasszikussá", aki valaha polgárpukkasztó volt. Meg azon, hogy miért is nem olvastam erről az előadásról komolyabb kritikát. (Én csak azért nem írok, mert nem láttam a harmadik felvonást végül.)

intentinons are good

Annyi mindenről kellene írni, de a lényeg, hogy idegösszeomlás-közeli állapotba kerültem majdnem.
Most már amúgy minden rendben.
Remekül sikerült a hétvége, nem voltak Bubókák, akik beledumáltak volna az életünkbe, és még anyám is jó hangulatban volt. (Igaz, volt siklósi meg villányi rozéja is egyszerre, na meg édes Martinija. -je.)

A múlt hét nagyon keményre sikerült, minden nap, amikor hazaestem, épp hogy csak arra volt időm, hogy lerendezzem az itthoniakat, erőm meg már semmire. Szar érzés, amikor feleslegesnek érzed a napot. Mert ezeknek a napoknak a végén mindig az volt, hogy OKÉ, de még semmi olyasmit nem tettem, ami NEKEM lett volna fontos. Magamnak.
Pedig mozgalmas hét volt. Kirúgtunk egy lányt, megcsináltam a március 15-i műsort, és nem vertek agyon senkit, leadtam a cikkem, stb. A gyerek továbbra sem tanul az érettségire, viszont találtunk egy remek sajtboltot, tavaszi láz van a teraszon és színházban is voltunk, meg sörözni.

Anyám 61. születésnapjára kapott valami számomra beazonosíthatatlan pálmát/sást, amit nem én választottam, ő viszont borzasztó boldog volt. (És nincs is annál szívmelengetőbb látvány, mint amikor a több mint 20 éve elvált férjét és annak családját szidja a te életed párjának.... ez anyunál a maximális bizalmi fokozat.)

Sokat gondolok a nagymamára egyébként. Idő közben kipakolták a lakását, szétosztogatták a bútorokat, a személyes tárgyak pedig ki tudja, hol vannak. Szerettem volna megkapni néhány könyvet, fotót, emléket, főként egy zsoltáros könyvet, amit elalvás előtt mindig olvasgatott. Az anyukájától örökölte. De válaszra se méltatták a levelemet ez ügyben, és ez -- ahhoz képest, hogy a temetésen senki nem állt szóba velem -- meglehetősen rossz érzés.

Anyunak (apám utáni örökségéből) viszont volt egy nagyon régi kerámia teáskanna. Azt megkaptam. A nagymama nagynénjéé, Manci nénié volt, abban főzte reggelente a teát, amikor ment az unokaöccse és a menyasszonya reggelizni. A nagymama megörökölte, onnan pedig valahogy anyámhoz került.

Néha szeretnék beszélgetni a nagymamával. Elmondanám neki például, hogy felvettem a kockás inget, meg hogy az osztályomból a diákdemonstráció napján senki nem jött iskolába. Meg hogy ma megyünk tüntetni. És szeretném még meglátogatni is, de így, hogy eladják a lakását, fogalmam sincs, mi indokom lesz Keszthelyre menni ezután. Minden nap megnézem a fotóját, amit a laptopom desktopján tartok, és arra gondolok, hogy amikor csörög a vonalas telefon, az soha többet nem ő lesz. És hogy kitörölhetem a mobilomból a mobilszámát, a vonalas számát, valamint még a régi, munkahelyi számát is, ami azóta volt meg, hogy nyugdíjas korában is dolgozott.
Ilyen apró dolgok ezek. És nyilván nem én vagyok a "rendes" unokája, hanem azok, akik végigzokogták a temetését. Én meg lekéstem, mert elromlott a kocsim. És ez a legkisebb hibám.

Nagymama, ha ezt olvasod, nálam van Manci néni teáskannája.

Végjáték

Helena Wierzbicki, Inner Calm

Lehet, hogy azért vannak bennem ilyen óriási feszültségek, mert nem írok.
Elegem van a télből, a nihilből, a hóból meg a halálból, a kormányból, a jegybankból, a pedagógusokból, de a diákokból is. Persze, akinek nem inge, az majd nem veszi magára.

Március 15-i műsort kell szerveznem, megint. Kitettem egy molinót az aulába, hogy a diákok írják rá, mit gondolnak a szabadságról. A főnököm szerint ezt engedélyeztetnem kellett volna, mert mi lesz, ha meglátja valaki. De persze nem nekem mondta, hanem valaki másnak, aki biztos eljuttatja hozzám a rosszallását. Meg hát ebben az iskolában nincs titok, különben se.
Az egyik diák azt írta: "Szabadság az, ha a kormány nem befolyásolja a jövőmet." Milyen jogon tilthatjuk meg 15-20 éves embereknek, hogy elmondják a véleményüket?

Szépen mentek a dolgok, aztán mára mintha mindenki megbolondult volna. Telefirkálták baromságokkal a maradék üres helyeket. Nekik ez a szabadság. Vagy ha túl sok helyet kapnak, és már megunják a cizellált véleményüket elmondani, akkor ez.

Kockás ingben mászkálunk. Meg kockás esernyős kitűzővel. Ragaszkodunk az elveinkhez és a véleményükhöz. Ahhoz, amink van. Nem tudom, van-e értelme azon kívül, hogy az önbecsülésünknek jót tesz. De hogy meddig lehet az önbecsülést ilyenekkel szinten tartani...??

A szülői demonstráció napján az én osztályomból egy gyerek se jött iskolába. Egy se. Minden osztályba jött legalább egy minimális létszám.
Tegnap behívatott a főnök. Kérdezte, hogy elbeszélgettem-e a gyerekekkel. Mondtam, hogy nem. Előtte, na előtte, igen. De erre nem számítottam.
Csodálatos szülői igazolásokat kaptam, egyébként. "Valódi változást szeretnénk az oktatásban". Ilyeneket.

A főnök bosszúból a szombati munkanapot fél 2-ig tervezte megtartani. Tanítás, és utána kultúrprogram. Fél 2-ig. Vagy tovább.
Az egyetemistáknak írtam, hogy eszemben sincs bemenni pénteken. Bruttó 2200-as óradíjért, miközben O. R. például ugye 10 ezret kap. A Corvinuson. Doktori nélkül. Ez utóbbi adalék persze nem szerepelt az e-mailemben.

Egy lány az osztályomból szimplán négy hete hiányzik, valószínűleg kirúgják. Egy másik meg egy negyvenhét éves pasival él, aki az anyja főnöke. De nincs időm beszélgeti velük, mert adminisztrálnom kell, meg a másik munkahelyemre rohannom. Meg élnem. Élnem kell.
Úgy kell bejönnöm minden nap dolgozni, hogy előtte hihetetlen fizetésemelésekről olvasok meg az USÁ-ból kitiltottak listáján csodálkozom. 
Amihez igazán kedvem lenne, arra nincs időm. Én ezt írtam arra a táblára. "A szabadság az, ha végre azzal foglalkozhatok, ami érdekel is."

Nyár óta azon dolgozom, hogy rendet rakjak a fejemben meg az életemben.
Sikerülni látszik, de lehet, hogy beledöglök a végkimerültségbe.