Birdman avagy a mellőzés meglepő ereje

A címben Riggan Thomson (Michael Keaton) mellőzéséről van szó, aki színész, régen szuperhős filmekben tűnt fel, ami később is kísérti a karrierjét, folyton a Birdman beszél a fejében, és arra figyelmezteti, hogy ha vállaln
á a széria sokadik részét is (meg valóságshowkat, stb., vagyis ha szépen besimulna a 21. századi celeblétbe), mocskosul meggazdagodhatna, és minden rendben lenne.
Thomson azonban a Broadway-n akar színházat csinálni, darabot írt tinikori kedvenc szerzőjének könyvéből, és minden áron sikerre akarja vinni. A főszereplő persze ő maga, és (ó, mily véletlen) a záró monológ pont a mellőzöttségről szól, ami megsemmisíti a létet, és az egyetlen megoldás az öngyilkosság.

Thomson ellenpontja a filmben Mike, a hiperrealista színpadi színész, aki elég arrogáns, annyira nem is jó, viszont hihetetlenül magabiztos, és nem érdekli senki véleménye. A piálás eljátszásához valóban piálnia kell, a darabbeli szexjelenetekben tényleg/igazából akcióra kész, és a fájdalom érzetéhez tényleg be kell törni az orrát. Edward Norton remekül adja a method acting paródiáját, kár, hogy amerikai színészként (és egyébként sok szerepében használva ezt) ez felületes karikatúra marad. A filmben egyébként nincs is ellenpontja, hiszen nem igazán derül ki, Thomson mennyire jó színész, a fókuszban az a kínlódása áll, amivel minden áron a figyelem középpontjában maradjon egy olyan alkotásban, amit ő magas művészetnek vél. Eszerint a kontextus szerint a Broadway az amerikai színjátszás fellegvára ("ezen a színpadon még Marlon Brando is játszott"), viszont a kritikusok dönti el, mi a jó színház, és mi nem az.

Thomson magánélete és a színészete természetesen összemosódik, a felesége elválik tőle, mert összekeveri a rajongást és a szerelmet, ex drogos lányával pedig állandó a generációs konfliktus, mert azelőtt sosem volt jelen az életében, meg mert mérhetetlenül önző. Ráadásul a kortárs populáris kultúrát, a jelenlét lehetséges tereit (twitter, facebook, instagram) -- művészi gőgből -- magasról lenézi.

Fel nem fogom, miért jelölték Keatont a vígjáték kategóriában Oscarra, hiszen a film a saját határait nem ismerő ember tragédiájáról szól, igaz, ironikus módon. Thomson, hiába hadakozik, nem tudja kiverni a Birdmant (régi karrierje és felszínes élete jelképét) a fejéből, az emberek ezzel azonosítják, tulajdonképpen a színházába is emiatt mennek be. A madárember figura egyébként baromira komikus, nem csak szuperhősnek, de karriernek és önreprezentációnak is, mert egyszerre juttatja eszünkbe Icarust (aki a hübrisz/túlzott ambíciói áldozata), Csehov sirályát (mint a művészi önmegvalósítás jelképét) és a palimadarat. Thomsonra főleg az utóbbi jelentés passzol (illetve a többi kifigurázott értelmezése), lévén hogy a saját kis köreit futja, és mindenkit földbe döngöl, aki megpróbálja megkérdőjelezni a szándékait és a tehetségét. Mondjuk a földbe döngölt szereplőket (a kritikus és a rivális színész) ez még egyáltalán nem teszi szimpatikussá.
A Birdman figura ráadásul ironikusan arra is rámutat, hogy Thomson legsúlyosabb gyarlósága az, hogy egyfolytában mások fölött valónak (szállónak) gondolja magát. 

Thomsonnak a darabját is csak úgy sikerül sikerre vinnie, hogy a záró tragikus jelenet (ó, method acting) túl élethűre sikerül, és a valódi lövedékek a revolverben megteszik a hatásukat. Ez a siker persze kétséges, hiszen a vérnek inkább szól, mint bármiféle művészi teljesítménynek.
A kódából akár lehetne tragédia is, de végül a kórházban, befáslizott orral ébred, és amint belenéz a tükörbe, kiderül, hogy új, horgas orrával immár végleg azonosult a madáremberrel. A film legjobb jelenete az, hogy amint a tükörben vizsgálgatja az arcát, egyszer csak meglátja a madárembert, aki a kórházi vécén ücsörögve egyszer csak lehúzza a vizet. Nem szól semmit, csak lazán ürít.
(Ez a jelenet egyébként hasonló ahhoz, ahogy a Fekete hattyúban képileg felvezetik a groteszk és ijesztő sötét tollazatot...)

Még annyi, hogy a film nem a művészi önmegvalósítás tragédiájáról szól szerintem, hanem arról, hogy az ember mennyire szánalmasan vágyik az életében az elismerésre. Nem, nem az őszinte elbírálásra és kritikára, hanem a sikerre, mert ha nincs sikere/elismerése, nem is létezik. Játékossá, színésszé tesz minket az az igény, hogy minden eszközzel kivívjuk ezt az elismerést. 
Thomson régimódi exhibicionista, nincs jelen a világhálón, de végül az is eléggé hangsúlyos, ahogy a lánya révén twitterel, illetve a videóját tízezrek nézik meg a youtobe-on (nem, nem a színdarabot, hanem egy idióta meztelen ámokfutást). Mi viszont mai exhibicionisták vagyunk (bár nem színészek), naponta számoljuk a lájkokat, nézzük a kommenteket, írjuk a blogunkat -- és ez a bejegyzés ezzel gyakorlatilag vissza is utalt önmagára... 

A magyar egészségügy, mint énképzavar-generátor (avagy ne higgyetek senkinek)

A minap végül mégis elmentem a vércukor-terheléses vizsgálatra, na nem azért, mert terhes vagyok, hanem mert még augusztusban elküldött a neurológus, csak eddig elszabotáltam. Ezek az orvosok folyton azt hiszik, hogy az embernek más dolga sincs, mint vizsgálatokon ücsörögni.

A vérvételen annyian voltak, mint (bocs a párhuzamért) a bevagonírozásra várok, tényleg ez jutott eszembe, ez a kiszolgáltatottság, ahogy a sorokat néztem, és a fegyelmezett, megalázkodott viselkedést figyeltem. Behívtak, levették a vért, fél óra múlva közölték, hogy már az éhgyomri cukrom is magas, de azért igyam meg a cukros löttyöt, amit meg is ittam, majd -- mivel két óra alatt halálra untam volna magam, és a hely sem volt épp motiváló --  bementem a munkahelyemre (ami hasonlóképp nem motiváló). Zárójelben jegyzem meg, hogy a prejudikált émelygésből és rosszullétből semmit nem éreztem, ellenben halálra idegesített a várakozás, tehát tényleg van abban valami, hogy az embert a magyar egészségügy teszi beteggé (még szerencse, hogy nem mértek vérnyomást például).

Majdnem egy hét volt, mire eljutottam a háziorvoshoz az eredményért, előtte persze betelefonáltam, és a lelkes asszisztensnő közölte velem, hogy az eredmény "nagyon rossz!", és fáradjak be, mert meg kell konzultálnom a doktornővel.
Befáradtam, vártam másfél órát, a rendelési idő után jutottam be, a doktorom pedig a vérképem alapján közölte velem, hogy cukorbeteg vagyok, fogynom kellene 20 kilót, felejtsem el a súlyzós edzéseket, álljak át zsírégetésre, mert ha nem, begyógyszerez.

Hát, most mondhatnám, hogy leszartam, mert vagány vagyok, de nem, hazajöttem, lerogytam az összedöntött önbecsülésem romjainak halmára, és szépen összeomlottam. Hogy miért? Hát azért, bazmeg, mert évek óta nem eszem semmi fehér lisztből készült dolgokat, sem sót, eszem krómot és cinket vitaminok formájában, imádom a gyümölcsöt és a zöldséget, cukrot külön semmibe nem teszek, okés, a sajtot imádom meg a húst is, a joghurtot is, és igen, a bort is. Meg olykor pálinkázom. És sörözöm amikor koncertre megyek. Meg nyáron. Meg amikor kedvem van. Valamint évek óta sportolok, egész jó kis izmokat építettem, mert rájöttem, hogy az örökölt alkatommal járó hájjal ez a legtöbb/legjobb, amit tehetek.

Aztán amikor lehiggadtam, és már tudtam gondolkodni (oké, meg beszéltem a diabetológus apámmal és a háziorvos anyámmal), rájöttem, hogy ez az egész egy baromság a testtömegindextől kezdve a vércukorhatárokig (nyilván nem a szélsőségekről beszélek). A testtömegindexbe például nem kellene, hogy beleszámítson az izom súlya, csak a zsíré, úgyhogy innentől kezdve akár egy testépítőt is lehetne szigorú diétára kötelezni a súlya alapján. Ha a magasságomhoz képest 20 kilót fogynék, úgy néznék ki, mint a bevezetőben említett vagonírozásra várok (ismét elnézést), és akkor még nem is beszéltünk az örökölt alkatról (anyám és apám vonalán inkább intellektusbeli örökségemnek örülhetek, a fizikumot érintő genetikának annyira nem). Tisztában vagyok vele persze, hogy oda kell figyelnem néhány dologra, igyekszem is, ráadásul szedem a rohadt gyógyszereiket, és járok (eddig jártam) az átkozott kontrollvizsgálataikra, minden neurológusnak kénye és kedve szerint.
Na de az már mindennek a teteje, hogy egy háziorvos ex katedra cukorbetegségnek titulál (megtévesztve ezzel a laikus beteget) egy csökkent glükóztoleranciát, basszameg. Az asszisztens pedig ezek után a cukorbetegeknek járó adókedvezményt ajánlja a figyelmembe (mondjuk, ha jól meggondolom, ez megfontolandó...). Arról nem is beszélve, hogy hiába hívtam fel a figyelmét az általam szedett koleszterincsökkentő vércukoremelő mellékhatására, oda se bagózott.

Igazából még sosem tapasztaltam azt, hogy a háziorvosok darabra kezelik a pácienst. Amikor a szülői protekció helyett a helyi kezelést választottam, örültem, hogy jó orvosom lett. Most is jó orvosnak tartom, és megértéssel kezelem azt, hogy a rendelési idő lejártával, a nap végén elfáradva hülyeségeket beszélt.
Mindezzel csak azt akarom mondani, hogy legyetek tudatos páciensek, és ne higgyetek el mindent a számoknak. Olvassatok és járjatok utána, higgyetek a személyre szabott kezelésben, amire a dokitoknak nincs energiája.
Én most majd kipróbálom a D-vitamint, meg persze továbbra is figyelek a kajára, a sportra, nem alakítok ki betegségtudatot, és nem megyek bele több és másféle gyógyszeres kezelésbe.
És száz évig élek, ja nem, mert akkor már nem fogom látni a betűket a klaviatúrán.

Dead Sea

Borzasztó héten vagyok túl, egyrészt próbálom feldolgozni a sikertelenségem, mind itthon, mind a munkahelyemen - nehéz ügy ez. De jó is, nyilván az az igazi lúzer, aki soha nem gondolkodik el a saját kudarcain... amelyek nyilván pont olyan múlandóak és átértelmezendőek, mint bármi más.

Átvettem egy új osztályt, akik a mosolyukra is ötös kaptak eddig, hát nálam inkább teljesíteni kell, úgyhogy most mindenki halálra van sértődve, és dacolnak, tüntetnek. Az egyik lány konkrétan bevallotta, hogy engem büntet, amiért tanárváltás történt, de hát nem tehet róla, ez jön zsigerileg. Nem tehetek mást, tanítok, közben tréningezem, adom magam, de nem vagyok bűvész, sem kuruzsló. Egy másik csoportban egy egész 45 perc elment a cigányozással, félelmetes, mennyi gyűlölet és harag van ezekben a gyerekekben, maguk sem tudják, ki iránt, csak a saját sikertelenségüket, az életükben megtapasztalt nyomort és bánatot muszáj valakin levezetniük. Nézek rájuk, érvelek, nyelem a tehetetlenség érzést, és próbálok "győzni". Tudom, hogy ez most biztos nem sikerülhet, talán majd 20 év múlva egyszer, egy óvatlan pillanatban rájönnek, hogy nem beszélek hülyeségeket.
Itthon ugyanezt teszem, a lehetetlennel hadakozom, várok, meditálok, higgadt maradok, és közben belül felőröl a kétségbeesés, de főleg a fáradtság. Már nem is emlékszem magamra. Jöjjön a tavasz.

Azért valamit elmond

Azért valamit elmond ennek az országnak az állapotairól az, hogy titokban kell, hogy tudományos helyeken képezzem magam én, a középiskolai tanár, színháztörténész, anglista, egyetemi oktató, értelmiségi, olvasó ember.

Azért valamit elmond a hazai anglisztika helyzetéről az, hogy az emberek 75%-a nem ismert (aki ismert, az én egyetememről és az ELTE-ről való nagyjából), de mindenki úgy viselkedik, mint egy tótumfaktum. Ennyi idősen, amennyi én vagyok, igazán azt tisztelem (bocs), és tartom valamire (bocs), aki szerény, intelligens, nem a pozíciójából beszél, és tartja magát az elveihez.

Azért valami elmond a hazai egyetemekről és kutatókról az, hogy az angol irodalomtörténet megírásának tervezett nagyszabású projektjében melyik egyetem anglistái nem vesznek részt (pont ők azok, akik jövőre már csak 45 elsőévest irányozhatnak magukénak, a legkevesebbet az ország angol szakjai között). A terv remek, az előtervek pocsékak, a középkori fejezet gyalázatosnak ígérkezik, egyedül  mi hoztuk megint a formánkat, mert fel mertük azt vállalni, hogy kánonrombolásra lenne szükség, mert be kell látni, hogy Shakespeare egy ideológiasorozat terméke, és végre észre kell venni, hogy a 21. század irodalomtörténete nem arról szól, hogy valaki hányban halt meg, hanem hogy miért pont ő vált hosszú évszázadok viszonyítási pontjává.
Az angol irodalom magyar története fantáziacím ugyanis pont azt (is) implikálná, hogy bele tudjuk vinni ebbe a projektbe azt, hogy mi viszonyulunk ezekhez a történeti/kulturális megközelítésekhez - hát, most kurvára látszik, hogy a középkorászok közül csak a hülyék maradtak itt, és mintha csak a koramodernnel foglalkozó történészeket érdekelné az, hogy magyar nyelven tudást reprezentáljanak.

Az valamit elmond a hazai angol szakokról, hogy még mindig csakis Shakespeare-ről van szó, aki nyilván fontos, bár lehet, hogy nem is létezett, de vegyük észre, mint az előbb mondottam, hogy Shakespeare ugyan van és volt, de a "léte" inkább egy politikai tényező, egy gépezet. És nem véletlen, hogy manapság egyre inkább az a kérdés, hogy ki volt ő, vagy volt-e egyáltalán, vagy hogy hogyan definiáljuk azt az ágenst, aki ennyire súlyosan ráül arra, amit az angol kultúráról gondoltuk és gondolunk.
Ezért aztán nem az a kérdés, hogyan tanítsuk Shakespeare-t, hogyan tegyük maivá, hanem hogy hogyan tudjuk kritikus gondolkodásra rábírni a fiatalokat azáltal, hogy rámutatunk, Shakespeare sem más, csak egy jelölő, ami a név mögé bújt hiedelmeket, hiteket, kitalációkat jelöli. És hogy valójában nem Shakespeare maivá tételéről van szó, hanem arról, hogy a kor kihívásainak megfelelően át kell alakítani a kultúrafogalmunkat.
Szóval az elmond valamit a korról, de az oktatásról és a gondolkodásról is, hogy ezt nem tudjuk belátni.

Hogy

Az álmok, az ideálok, hogy az ember mindig jobb akar lenni, hogy az ember akar lenni valakinek valamije, valakiknek számára valaki fontos, hogy nem engeded el a célt, hogy elkeserít a bukás és a bánat, hogy annyira szeretnéd megtalálni, aki húsz évvel ezelőtt voltál, még akkor is, ha abban sok volt a kivetnivaló, de azért igazi volt, szép volt, őszinte volt.
Most is igazi, szép és őszinte, ezt mondod magadnak, de most már kicsit öreges, megfáradt és kiábrándult, pedig belül nem, vagy nem annyira. De itt van kívül ez a Kafka-kitin, ez a bogár egó, és csak pörögsz a páncélodon, nem tudsz még csak hasra sem fordulni, hogy bemássz az ágy alá örökre.

De hát olyan bosszantóak az okoskodók, a bárpultfilozófusok meg a kocsmaköltők, hát nem látjátok, bazmeg, hogy a világ miattatok is hamis, hogy ez az undorító képmutatás, ez a hamisság most már elképesztő méreteket ölt, magatok is elhiszitek magatokat, és ez a legrosszabb, pedig kicsit csendben kéne már végre maradni, kicsit nem beszélni, nem zajongani, nem őrjöngeni annyit, hanem lehalkítani magunkat, a lélegzésre koncentrálni, a betűk íveire koncentrálni, és valami csöndes sort mantrázni sokáig, nagyon sokáig. Nem morogni, nem berzenkedni, de nem is rajongani, szépelegni és bazsalyogni, csak kussolni szépen, mint az a nagy pipacs egy füves, békés, derűs mező közepén.

adjon az isten

Erdős Virág:
Adjon az Isten, avagy 53 „originál haza-ötlet” az új esztendőre

adjon az Isten szebbet-jobbat
békességesebbet
vidámságból sokat búból
kicsit kevesebbet
ne filózzon sepercig hogy
mér’ ilyet vagy
mér’ ne
olyat adjon amit saját
magának is
kérne

olyat ami mellé nem kell
kitenni a karikát
olyat ami nem fogja meg-
ríkatni a Marikát
olyat ami még a nagyon
ziziknek is bejön
olyat ami sima ciffes
dörzsikével lejön
olyat amit
éhgyomorra is be lehet venni
olyat amit nem muszáj a
nyelved alá tenni
olyat ami világos és
kertkapcsolatos
olyat ami bárhogy hívod
éppoly illatos
olyat ami nem hajt meg és nem okoz
demenciát
olyat ami
kopásra is biztosít garanciát
olyat ami egészséges és hát
végül is
lehet kérni szalonna meg
hagyma nélkül is
olyat aminek a füle
nem szakad le hazáig
olyat ami pont kitart az
árvíztól az aszályig
olyat amin főzés helyett
elég egyet rottyantani
amit még az Isten se fog
az ölünkbe pottyantani
olyat ami hosszútűrő
viszonylag és kegyes
olyat ami nem túl erős de legalább
hegyes
olyat amit nem lehet egy
mozdulattal cécézni
olyat ahol nem szokás a
más bajára vécézni
olyat ami még jövőre is jó lesz
ha lesz
olyat amit még az apám
gyomra is bevesz
olyat amiről lerí hogy sok-sok édes
titka van
olyat ami még a hosszú
hétvégén is nyitva van
olyat amit pesten is lehet
de helyben is
olyat ami vízben is finom
de tejben is
olyat amit nem nyirbálnak ész nélkül csak
hajtogatnak
olyat amit páran pont az
ünnepekre tartogatnak
ami csak a
vágott füle miatt tűnik vadnak
amihez ha szerencsém van
még villát is adnak
olyat amit nem kell zsebből
simán lehet tébére
olyat amivel ki lehet
kerülni a vébére
olyat amihez kilónként
plusz még egy-egy mega jár
olyat amit még a suttyó
gyerekem is bekajál
olyat amivel megéri
még egy percet vacakolni
amit ilyen kis helyre is
jól be lehet szuszakolni
olyat amiből pont kijön
tízmillió szelet
olyat ami félóránként
bemondja hogy szeret
olyat amit úgy egyébként
búcsúzóul szokás
olyat minek párja nincs de
hogyha van az szopás
amivel egy
mosókonyhát is fel lehet vidítani
olyat ahonnan tilos lesz
akárkit is kitiltani
olyat amihez naná hogy
van kapaszkodó
olyat ami szobatiszta és
ragaszkodó
olyat amire nincs mentség de van
magyarázat
olyat ami csapást is mér ha kell
nem csak lázat
olyat amin sok jó fej egy
életen át agyal
olyat amibe trollal van
beírva hogy magyar
ami tiszta mint a
szégyen
ami nincs még de majd
légyen
olyat ami nem izgat
és nem éget
és nem ereszt
olyat ami sokkal simább ügy mint a mount
everest
sőt
maradt egy hülye ötlet
még ide a végére is:
olyat amiért elmennék
még a világ
végére is

(E. V.)

Janne Teller: Semmi

Egy csapatnyi nyolcadikos egy dániai kisváros általános iskolájában úgy dönt, bebizonyítják nihilista osztálytársuknak, hogy az életnek igenis VAN értelme. A hippi felmenőkkel rendelkező Pierre ugyanis úgy véli, semmi nem elég fontos az életben ahhoz, hogy annak jelentőséget tulajdonítsunk.

A felütés nem igazán egy klasszikus ifjúsági regényre vall, bár ha az utóbbi évek ifjúsági irodalmát nézzük, a történetek, a világkép és a szereplők is egyre kevésbé idilliek és meseszerűek. Pierre Anthonra mondhatjuk, hogy realista, hogy Byronista vagy hogy spleen, de a viselkedése nem nagyon tűnik póznak, de még kamaszos dühnek sem igazán. A napjait egy szilvafa tetején tölti, mint valami középkori remete, és azzal foglalkozik, hogy az osztálytársai gyermeki illúzióit töri darabokra (stílszerűen szilvával hajigálja őket fentről), és Lucifert, a tagadás szellemét játssza a gyermeki paradicsomban.

A csapat mindent elkövet, hogy Pierre-t, a filozófust visszarángassák a boldogságba és az élet értelmében való hitbe, ami egy tökéletesen naiv és helyes szándék, hiszen az életben minden gyerek úgy indul, hogy a bizalma a jóságban, a biztonságban és az életben töretlen. A küldetés végül -- az ifjúsági regények happy endes narratívájával szemben -- nem sikerül. De a legnagyobb törés talán nem is ez, hanem hogy rádöbbennek arra, hogy amit értéknek hittek, és amit a Fontos Dolgok Halmába összegyűjtöttek, tulajdonképpen mulandó, és előbb-utóbb értéktelenné válik. Pierre Anthonnak tehát reménytelenül igaza van, az ördög nyert.

Pierre vesztét nem az okozza, hogy nem hajlandó tudomást venni a Fontos Dolgok Halmáról, hanem hogy végül bebizonyosodik, hogy igaza van. Az igazság fáj, szokták mondani, úgyhogy le is számolnak vele gyorsan. A többi gyerekszereplővel szemben Pierre ugyanis gondolkodik, és olyasmire jön rá, amit a többiek nem akarnak hallani.

A történet tehát nem túl bonyolult, a jó és a rossz dichotómiájára, küzdelmére, dilemmájára épül, a furcsaság csak az, hogy a gyerekeket hagyományosan a jó világához kötjük, itt pedig az látszik, hogy mennyire kiábrándítóan relatív minden: a jó szándék, illetve az arra adott negatív reakció hogyan fordul át gonoszságba. A legyek ura (ami persze nem ifjúsági regény) óta tudjuk, hogy a gyerekek akár borzalmakra is képesek, sőt, olykor gonoszak, és hiába próbáljuk a társadalom hatásainak betudni mindezt, az egyéni felelősség akár a gyerekeknél is felmerülhet. Ha mindig nem is, itt biztosan -- a regény narrátora az egyik szereplő, akit nem a kívülállósága tesz meg beszélővé, hanem csak a véletlen. Morális dilemmák nem igazán vannak, még akkor sem, amikor már egészen vad dolgokat kell beadni a Fontos Dolgok Halmába. A szülők csak a történet végén kerülnek képbe, amikor az egyik kissrácnak a mutatóujját követelik a Halomba; ekkor a korábbinál még szürreálisabb fordulatokat vesz a történet. A gyűjtemény egy rakás tárggyá válik, és bár kiderülhetne, hogy az "élet értelme" nem a kollekció darabkáiban manifesztálódik, hanem az maga a cselekvés, a törekvés lett volna esetleg, ezt senki nem ismeri fel.

Nem akarom azt az olvasatot erőltetni, hogy a Semmi egy ifjúsági regény, de nyilvánvalóan a gyerekeket érintő kérdéseket (is) feszeget nagyon hasonló módon azokhoz a könyvekhez, amik az utóbbi években lettek népszerűek (Harry Potter-széria, Útvesztő-trilógia). Nos, igen, a kamaszok manapság egyáltalán nem látják rózsaszínnek a világot, persze lehet, hogy régen sem látták annak, csak míg a pöttyös és csíkos könyvekben minden problémájuk megoldódott, ezek az új regények mintha -- még ha persze metaforikusan is -- jobban rávilágítanak azokra a dolgokra, amik valóban érdeklik őket. Mondjuk ilyen az élet értelme, a boldogulás, az érvényesülés, a túlélés, a racionalizmus kontra érzelmek, a gonoszsággal, az elnyomással, a különbözőséggel való szembesülés, és ilyesmik. Hallottam én már kamasztól, hogy az élet nagy szívás, és nem, nem volt depressziós, nem is a szerelmi életére gondolt, csak hát együtt él a szüleivel, és része a mindennapos létharcnak. Mintha manapság korábban kellene szembesülni a valósággal vagy azért, mert nincs erőnk illúzióban tartani a gyerekeket (hiszen már nekünk sincsen olyanunk), vagy mert a külvilág túlságosan a mindennapjaink része lett, és ezáltal beletolakszik a gyerekek életébe is. Nem mondom persze, hogy ettől még ne létezne szép gyerekkor, de egyáltalán nem csodálkozom, hogy a tizenévesek nem akarnak felnőni. Nem akarják meghallani Pierre-t.