Rest in Peace

A hivatalos karácsonyozásnak végre vége, úgyhogy ma délutántól itthon esz a fene, ezért is van időm írni.
Mondjuk talán korábban is lett volna, de lehet, hogy sárgaságot kaptam a klaviatúrától, miután leadtam az opus magnumot, szóval egyszerűen besokalltam az írástól. Az olvasástól is, nem hiába, hogy az elmúlt fél évben (de lehet, hogy több) egy kiolvasott könyvet sem bírok felmutatni. Egy olvasatlan bunkó lettem.

A karácsonyi családlátogatás érdekes dolog, szeretem is meg nem is, tulajdonképpen lehet örülni, hogy az embert várják, aztán lehet bosszankodni is azon, hogy a végighajtott tanév után nem lehet ledögleni egy heverőre szépen. Hát az utolsó tanítási héten végigszenvedtem a hivatalos karácsonyozásokat, letudtam az iskolai karácsonyi műsort (cuki óvodások léptek fel, megmentvén a főszervező - én - életét), aztán autóba ültünk, és elhúztunk Budapestre, hogy megnézzük ezt a koncertet, meg tartsunk egy kis előkarácsonyt. Minden nagyon jól sikerült, de rá kellett jönnöm, hogy 35+ évesen (közalkalmazottként?) már nem annyira gyerekjárék végigpogózni Péterfy Borit, majd másnap konszolidált arcot mutatni és szocializálódni. Na de nem panaszkodom, ez volt az ajándék.
Aztán haza, villámbevásárlás, villámtakarítás, villámkarácsony, és indult a családlátogatós program, amiben egyébként a vezetés a legjobb.

Annyit még el kell mondanom a téli szünetről, hogy emberemlékezet óta ez az első, amikor nem kell különösebb mamutmunkákat végeznem, hirtelen nem is tudom mit kezdjek az időmmel. Szerintem elolvassuk majd egymás ajándékkönyveit (ezt meg ezt, amiket a "nem ajándékozunk" fogadalma ellenére mégis megvettünk), elmegyünk a koncertre, amire jegyünk van, és végre végignézzük a filmeket, amiket hónapok óta letöltöttem. És nagyokat alszunk délutánonként, amire kb. 8 éve ne volt példa.
Felfedeztem azt is, hogy bár láttam az összes aktuális mozisikert, egyikre sem emlékszem, mert közben valószínűleg mindig lábjegyzeteket vagy bibliográfiát szerkesztettem. A lemezekre ugyanez vonatkozik.

Úgyhogy van mit bepótolni mindenféle érzék(elés)ek szintjén.

Színház és egyéb állatfajták

A héten színházba vittem az osztályomat (meg másik kilencedikes osztályokat is), és már régen akartam írni erről, de éppen a téli depressziót próbálom legyőzni, úgyhogy nem ment.
Az Antigonét néztük, és nem voltam pozitív elvárásaim, de esküszöm, nem azért nem tetszett, mert bedumáltam magamnak.
Fogalmam nincs, kinek az agyából pattant ki, hogy a középiskolásokat operásított előadással lehet megfogni. Most mondhatnátok, hogy lehet, hogy nem ők voltak a célközönség, de a városi tévében hallottam, hogy DE.

Szóval az egész beillett egy színházszociológiai tanulmánynak is, mivel attól paráztak, hogy hogy kell egy színházba felöltözni, mondtam, mindegy. Kényelmesen. Úgyhogy azért eljöttek vagy 15-en, a bandázás végett, de nekem nagyon érdekes volt megfigyelni, hogy hogy bírnak el egy ennyire szar előadást.
Hát, respekttel.
Egyrészt az operarészek (ld. a kar) nem voltak szövegileg érthetőek, holott aki ismeri az Antigonét, tudja, hogy egész fontos dramaturgiai pontok derülnek ki az ő soraikból. Másrészt a hősnők hisztériáztak (nem tudok erre jobb szót), harmadrészt pedig -- bár ezt csak később, és átgondolva tudtam elmagyarázni -- az egész előadás teljesen tét nélkülinek bizonyult. Pedig manapság olyan szép történetet ki lehetett volna kerekíteni abból, ahogy egy lány egyedül szembeszáll ostoba politikai döntésekkel.

A színpadképet egyébként egész szépen ki tudtuk elemezni később, viszont azon nagyon jókat vigyorogtam, hogy a legnagyobb nézői élmény a szünet várása volt ("T. nő, mikor lesz szünet? Hány perces lesz?"). Aztán amikor eljött a szünet, ott tobzódtak a folyosón. Meg is kérdeztem tőlük, hogy hogyhogy itt vannak, azt hittem, lelépnek. Mondták, áááá, ők nem mernek. Mondtam nekik, hogy akkor ezek szerint még nem végeztem elég jó munkát a véleménynyilvánítás szabadságát kialakítandó. Mivel résen vannak, rögtön levágták, hogy én csak miattunk maradtam, mert egyébként hazamentem volna már, és megbeszéltük, hogy megvárjuk Teiresziászt, mert Uhrik Dóra játszotta, gondoltam, történni fog valami.

De nem történt, bár Uhrikot nagyra tartom.
Ezután már csak az okozott vidám perceket, hogy némely diákjaim a "mikor lesz vége" kérdésekkel tökéletesen lebuktatták magukat, hogy egy betűt sem olvastak az egészből, valamint megható volt azt is látni, hogy a fiúk (és van köztük "árva fiú" is) elővették a legjobb ingüket, és megpróbáltam okosan, minden csibészség nélkül figyelni.

Annak azért örültem, hogy a Cakó homokanimációt mindenki értékelte (másnap volt mi tetszett, mi nem tetszett elemzés irodalomórán), és hogy megismerték ezt a dolgot. Szerintem (meg is mondtam) ez volt az egyetlen értékelhető jelenség az egész előadásban.

(képek forrása: pécsma.hu)

Eltökélt szándékom, hogy elviszem őket a Kaisers TV Ungarnra (itt fognak vendégszerepelni), hogy legyen még esélyük arra, hogy beteszik a lábukat színházba. Majd meglátjuk, sikerül-e megoldani.

Az iskola egyébként kiakasztó, a gyerekek is, és lehet, hogy én is, mert már mindenki alig várja a szünetet. Érdekes, hogy míg a felsőbbévesekkel összevesztem (illetve konkrétan egy sráccal, aki annyira gyermeteg, hogy fogalma sincs, hol kell abbahagyni a cseszegetést, nem csak az enyémet, hanem a környezetében lévőkét is, de hát 18 elmúlt, a lelkizésen kívül mást nem tudok kezdeni vele, és tényleg csak remélni tudom, hogy hatok rá...), a kisebbekben megmozdult valami. Világos, hogy minden jobban érdekli őket, mint a tanulás és a leckeírás, de mivel megfogalmazták a hatalmas elvárásaikat felém, rákérdeztem, hol marad a kölcsönös respekttől az, hogy ők semmit nem csinálnak. Meg még az órát is szétpofázzák. És hogy ez a helyzet kihasználása. Na, látni kellett volna, hogy pisszegték le egymást, és hogy jelentkeztek egész órán, hogy valami okosat mondjanak. (Élen a renitenssel, aki 4-5 tárgyból áll amúgy bukásra, nagyon megható volt.) Hát, szeretném hinni, hogy az értelmes beszéd ezután is így fog hatni rájuk (a lelkükre, nem a szorgalmukra, de hát talán az előbbi a fontosabb).

Szeretném ezt a két hetet még ép ésszel kibírni. Haladás, hogy ma este már nem bőgtem a fáradtságtól annak ellenére, hogy dolgozunk. Diáknap volt, feladatokkal, gyerekmegőrzéssel. És csináltak, aranyosan, még a legbénábbak is. És a nap fénypontja az volt, amikor az egész gyáva népség végül ki mert állni a szar rapszöveggel az egész iskola elé közösen, hogy legalább együtt égjenek le, hát ez.... csodálatos.

Sokminden

Nagyon sok minden történt, amióta nem írtam ide.

Voltunk például színházban. Először ezen. Nagyon tetszett. Ha tehetném, középiskolában mutogatnám fiataloknak. Nem is tudom, miért nem lett belőle utazó iskolai előadás, gondolom, mert csórók a kaposvári főiskolások, csórók az iskolák is, és nem áll össze a dolog. Ha én lennék a kormány, ebbe raknám a pénzt.
Az előadás teljes sötétben játszódik, eszközeit tekintve nagyon egyszerű, zsidó deportáltak visszaemlékezéseit hallgatjuk. Tök sötétben. Van egy kis narráció, de az csak annyi, hogy a sárga csillagtól a táboron keresztül a hazatérésig követi az eseményeket a sok elbeszélő. Nagyon erős zenét is használnak, Kovács Márton a zeneszerző, ő szokott Pintér Béláéknak is zenét írni.
Zsidó viccekkel kezdődik az előadás, olyanokkal, amiken nevetgélünk, aztán már szégyelljük magunkat, mert a kemény, gonosz viccek következnek. Ettől valahogy önironikus az egész, de fájdalmas is. A sötétben a tapasztalat az, hogy hol innen, hol onnan jön a hang. Az ember egy idő után rájön, hogy ez egy marhavagon. Vagy inkább gázkamra. Mikor mi. Színházilag (mondhatni) nulla, hiszen pont a legfontosabb elemet, a látványt veszik ki belőle, de mégis végig leköt. Nem tudom, hogy csinálták, nagyon elszomorodtam tőle, és sokkal hatásosabb, mint egy nagyszabású holokauszt film. Az előadás vége, hogy meggyújtanak egy darab óriási gyertyát a terem közepén, és kimennek. Soha többet nem látjuk őket.

Aztán megnéztük ezt is. (Igen, ilyen előadásokat hoznak mostanában ide. Bár a nagyszínház programja kiakasztó, de a Zsolnayban próbálkoznak.) Szóval ezt egy szárnypróbálgatásnak tudom minősíteni, nem a társulat főembere csináltam, hanem az ügyvezető (aki amúgy rendező), és kicsit túl- illetve alullőtt a célon. Egyrészt az előadás nem volt megírva sem dramaturgiailag, sem szövegileg. Értem én, hogy korrupció, de az olajszőkítés módszertanából színdarabot írni (szövegileg értem) kicsit necces. Mármint nyelvileg. Egy idő után képtelen voltam követni, hogy mi van. Nem is értettem. És nagyon didaktikus lett.
A szereposztás viszont teli találat, Börcsök, Terhes, Bánfalvi Eszter (úristen, mennyire jó) és Koós János. Nem csalás, nem ámítás. Dobtam egy hátast persze, de Koós halál ironikus, bár klisés, de nagyjából másfél órán keresztül nem tudja az ember feldolgozni, hogy őt látja. Elénekli mindenféle dalait, én meg végig azon gondolkodtam, hogy hogy jutott a rendező eszébe meghívni. Valószínűleg kellett neki egy elhasznált arcú, kicsit kéjenc hatást keltő vén pasi. Aki édeleg. És bejött.
Az előadás 120 perc szünet nélkül, ami elég sok. Didaktikából ez mindig sok.

Aztán Szegeden voltam az Örkény-kiállításon, ami egyszerűen szuper. Az első részben interjú formában mesélik el az életét (kérdés, felelek, sok kép), majd át kell menni egy tükrön (Arról, hogy mi a groteszk - ez van rajta), és ott van az igazi kreáció. A Tótékból ismert kartondobozokkal van kirakva a tér, rá vannak nyomva a novellák, kis illusztrációkkal. Vannak tévék meg videóinstallációk, és ott a budi! A budiban pedig szintén van egy tévé, ahol a budis jelenetet lehet megnézni a Tótékból.
Ezt nem tudom jobban elmesélni, a fotók beszédesebbek. A vendégkönyv egyébként egy írógép. Igazi, kattogós. A folyosón meg ott van a poéta-telefonfülke.

Túlélsz, pöcök.

Az égnek...

... címzem már ezt a posztot, mert most már tényleg.

Őrült egy hét ez, leginkább remete szeretnék lenni. Mert naná, hogy a legnagyobb finis kellős közepébe durrant bele egy csomó minden, a beteg mama, aki tagad és vádol, ezáltal idegesít (de most már kiveri a biztosítékot lassan), az iskolából kiiratkozó neurotikus diák, a követelőző kamasz(ok) meg az érzelmi (és anyagi) zsaroló munkaadók.

Ebből most csak az utolsót fejteném ki, mert ma Dubai-élményem volt egy iráni plasztikai zsebésszel, na nem, nem operált meg, csak szerette volna, ha tanítom az aspiráns iráni orvostanhallgatókat. A háttér az, hogy egy csoportját elvállaltam (részint a konkurencia nyomására, ahol több kínai, brazil, ujgur, török hallgató tartozott hozzám, most meg átküldtek ide, hogy megmutassam, hogy is kell ezt jól csinálni, magyarán kölcsönadtak...), de ő többet akar. Elhívott egyeztetésre, ahol annyi pénzt vett ki a tárcájából, amennyit rég láttam együtt ("adok egy kis előleget"), majd azzal riogatott, hogy felakasztja magát, ha nem vállalom a másik csoportot (meg a harmadikat) is. 
A fenyegetés persze nem komoly, jól keres meg jóképű is, csak hát végre talált egy embert, akiről úgy véli, befolyásolható és megvehető (ez vagyok én). Tulajdonképpen örülhetnék, hogy két nemzetközi orvosis felkészítő program vitatkozik azon, hogy megszerezzen ENGEM, aki nyilván minden idők legremekebb tanára vagyok, de az egész inkább idegesít, mert egymásra licitálnak, hogy megfogjanak. Időben, lelkileg, pénzzel és mindenhogyan. Arra is büszke lehetnék, hogy mindez a hallgatók nyomására alakult így, akik (tényleg nem tudom, arab országokban milyenek a tanárok) majdnem celebként kezelnek. Szerintem egyébként csak azért, mert nincsenek hozzászokva, hogy egy tanár viccelődik órán.

E vita hevében felmerült ma, hogy esetleg felmondhatnék. Mert mondjuk segíthetnék kidolgozni a nemzetközi diákok felkészítő oktatási programját (gyűlölök oktatásszervezni). Vagy ha ezért nem, hát kereshetnék bruttó félmilliót egy hónapban (megbízásival, persze, tehát lehet, hogy ez nem is lenne mindig ennyi). Meg még néhány ilyesfajta érv.

Mikor az ember, aki tényleg, csak normálisan meg akar élni, kezdi magát árucikknek érezni, akkor tényleg, a legjobb módszer, ha leül gyorsan írni valami felettébb fölösleges irományt, például egy bölcsészdoktorit. Mert hogy a tütübe nem bírja senki felfogni, hogy OKÉ, hogy mindenki imád sokat keresni, de én -- próbáltam -- nagyjából idegösszeomlást kapok három hónapon belül, ha az igeidőket kell tanítanom heti 30 órában. Rendben van, hogy ez az imidzsem (lásd fent), nem érdekel tényleg, úgy írogatom a kis színháztudományi-bölcsész cuccocskáimat, hogy még véletlenül se keltsek feltűnést annak a szemében, akinek angolt tanítok, de akkor legalább azt fogná fel a rám mászó programmasiniszta, hogy ha minden tanár ukmukfukk felmond, mert a wellnessre akar gyűjteni, akkor ki fog az ő bölcsész lelkű gyermekéhez két értelmes-érzékeny szót szólni? Tudom, tudom, hogy egy romantikusba oltott ostoba tyúk vagyok, de tényleg olyan kevés dolog van az életemben, amivel intellektuálisan örömet okozhatok magamnak.

Hát mert nekem tényleg megborsózik a karom, amikor valaki okosat mond a magyarórán. Tudom, barom vagyok, de ez van. És egy tapodtat sem akarok tágítani amellől, ami érdekel. Iszonyú sok munkám van abban, hogy úgy legyek bölcsész, hogy közben pénzt is keressek, a földön maradjak két lábbal, és ne szoruljak rá senkire ahhoz, hogy a "kis hobbijaimmal szórakozzak" (ez egy régi sztori, majd később visszakeresem a linket. Hobbival szórakozás = gondolkodás, bölcsészet, írás, tanulás - egy kardiológus szerint. Nem az én kardiológusom volt. Nekem nincs. Még.) Mindemellett kurvára örülök, hogy nem vagyok bankár, közgazdász, orvos, politikus, hanem ilyen értelmetlen dolgot művelek, mint a művészetek és a kultúra.
Úgyhogy ha most az jutott eszetekbe, hogy barom vagyok, amiért nem mondok fel bruttó 500 ezerért, akkor jusson eszetekbe, hogy ha az ilyesfajták, mint én, nem lennének, a kölyköknek csak hoffmannrózsi jutna.

Legjobb, ha mindenki békén hagy, úgyis mindig változást akarok, de én, én, én döntöm el, hogy milyet és mikor.

Szünet

Kitört az őszi szünet. Hónapok óta először nem vagyok idegbeteg vasárnap este, hogy másnap dolgozni kell menni, mert nem kell menni.
Izgalmas hetem volt. Nemzeti ünnep, ahol leginkább azon kellett izgulnom, hogy az osztályom felveszi-e a matrózblúzt és a vasalt nadrágot. Persze voltak, akik nem. Nekem mindenesetre szakmai kihívás volt úgy kommunikálni a házirendet (vö. egyenruhát), hogy maradjon bőr a képemen. Egy lánynak, aki hosszan lamentált azon, miért kell szoknyát húzni, végül azt mondtam (kicsúszott a számon): "maga szerint én nem kapok a fejemre, hogy nadrágban vagyok?"
Aztán persze megdicsértem mindenkit, aki igazán csinosban volt.
És gondolatban sokszor felidéztem az ig.nő szavait, amikor "felkért" az osztályfőnökségre, miszerint csak egyet kér, hogy szigorúan tartassam be a házirendet. Hiába, a látszat kurvára fontos. A külcsín és a belbecs, ugye.

Egyébként imádom a gyerekeket. Ez az egész helyzet a szívügyem, pont ezért nem akartam osztályfőnök lenni, mert tudtam, hogy ez lesz. Tudtam, hogy elalvás előtt, vagy amikor éjjel felébredek, az osztály dolgai fognak eszembe jutni. A várandós kislányt nagyon jól fogadják, együtt nézegetik az ultrahang-fotókat, hordják neki a házit, segítik. Ő meg szorgalmas, hetes hiányzások után simán ő az egyetlen, aki készül. Mondjuk a többiek is rendesek, és igazából a linkekre sem tudok haragudni. Kiosztogatom az egyeseket, de nem haragszanak.
Új kihívás: pityergő anyuka megnyugtatása, akinek a kisfia reggel pánikrohamot kap, és nem hajlandó iskolába jönni. Izgalmas kérdés, hogy egy határozottabb hangvétel, netán egy pszichológus hiányzik a gyereknek, aki általános iskolában sztár volt, most meg meg kéne ezért küzdenie az új helyzetben - valószínűleg mindkettő.

Mindennél jobban leköt az opus magnum. A finomításoknál tartok, és még pont 1 hónapom van, illetve 1 hónap múlva ilyenkor már önfeledtem olvasom majd a regényeket, amiket halomba pakoltam, isten sütiket fogok sütni, uszodába fogok járni és zongorázni. Közhely: néha szarnak, néha remeknek érzem az egészet. De az mindkét lelkiállapotra igaz, hogy baromira elegem van. És úgy fogok bosszút állni a rosszindulatú főnökömön, hogy az iskola minden felületére, ahol a nevem szerepel, ki fogom íratni a dr.-t.

Közös programon voltunk, társaságilag. Nagyon jó volt. Én izgultam, de akkor is.

Új sorozatot nézek. Terápia. Egy csomó minden eszembe jut róla. A saját életemből. Is. Egyébként kurva jó sorozat, nézzétek.

Eszék

Most csak ennyit tudok mondani.

Nagy

Az az igazság, hogy baromira nem azért fogok elmenni tüntetni szombaton, mert nem nőtt a fizetésem. Igenis nőtt. És? 35 éves vagyok, a tavalyi tanévben havi 103 és 108 ezer között kerestem. Mindjárt ledoktorálok. Két diplomám van. És? Az az emelés, amit ehhez most hozzáraktak, arra lesz pont elég, hogy hó végén ne kelljen azon gondolkodni, hogy veszek-e gyümölcsjoghurtot a Spárban vagy nem.

Nem a fizetés miatt fogok kimenni tehát -- hiszen emelkedett a fizetésem még annak ellenére is, hogy úgy érzem, simán szívatják az adózással a nem három gyerekeseket és a nem házasokat -- hanem mert zsigerileg ellenzem az egész napos iskolát, az erkölcstant, a kötelező hittant, a megnövekedett munkaterheket, a rengeteg adminisztrációt, a kreativitás megölését, az időm ellopását. És legfőképpen azért, mert kilencedikes osztályom van, és pontosan látom, hogy mennyi többletterhet ró rájuk az új rendszer a heti 35 órával meg a nyári gyakorlattal együtt, hogy egyszerűen nincs idejük fiatalnak lenni az iskola miatt. És nekem sincs, mert folyton azzal kell foglalkoznom, hogy mit csinálnak.

Továbbá -- bár nem rendelkezem ezer százalékig a középiskolai tanárok öntudatával, vagy legalább is folyton azt mondom magamnak, hogy ez számomra csak egy átmeneti állapot -- abból is elegem van, hogy folyton kiosztanak a netes fórumokon, a tantestületi értekezleteken, a sajtóban, a híradóban és a parlamentben. Mindenki kapja be. Az a nagy büdös igazság, hogy ha nem lennének olyanok, mint én, mint mi, már rég eláshattuk volna az összes iskolát a szarkupac alá, ami mindannyiunkat amúgy is beborít.