Az utolsó...

... napokban eléggé felpörgettem az eseményeket, és több helyen is jártam, nem utolsósorban azért, mert már nem bírtam megülni a fenekemen.
Az egyik Richmond volt, ez az abszolút előkelő és elit környék a Temze mentén - érdekes volt látni, hogy itt a folyó egészen elkeskenyedik, és olyan, mintha az ember a Tisza partján sétálgatna Szegeden. Ha jól olvasom, nem is annyira régen kapcsolták be a térséget Londonba, ez észrevehető, teljesen olyan, mint egy kisváros. Ráadásul feltűnő, hogy kevés ezen a részen a keleti és déli bevándorló.
A parkot kissé nehezen találtam meg: hát, talán ez lehet a legnagyobb a királyi parkok közül, pont elég nagy ahhoz, hogy már ne is parknak nevezzem, inkább parkerdőnek, és pont elég nagy ahhoz, hogy ne tartsák olyan kínosan karban, mint a belvárosiakat. A Richmond park egyik nevezetessége a szabadon kószáló szarvasok. Három vagy négy út autóknak is van, de amúgy gyalogos bebarangolásra való a hely.
Ezen a környéken található a Kew Gardens is, ahol a királyi botanikus kert van (fotókat itt láthattok; ide sajnos nem mentem be, ezt lehet, hogy még sokáig fogom bánni.



Másnap Kensingtonba mentem, ami egy nem kevésbé puccos környék (ezt előzetesen nem tudtam), itt található a Kensington palota, illetve ezen a környéken lakott Diana is, mielőtt hercegnő lett (és utána is sokszor megfordult itt). Jellegzetesek a nagy, fehér-világos színű házak.
Itt van a Royal Albert Hall, a londoni művészeti akadémia, valamint itt lakott Freddie Mercury.



Ugyanezen a napon még belefért a Tate Modern is. A kiállítások nem nyűgöztek le annyira (talán a Barbicanos szürrealista kiállítás miatti lelkesedés hatására), az épület viszont annál inkább. Régen erőmű volt, és a turbina terem (ami az egész komplexum alapja) ma is szinte eredeti állapotában van meg. Az épület történetéről itt egy cikk, itt pedig egy remek képsor (BBC válogatás).




És végül egy kis celebvadászat... Nagyon szerettem volna megtalálni Chaplin házát valahol Dél-Londonban, de az East Streeten csak egy piac volt, és sehol sem láttam táblát. Az viszont, hogy Charlie sem a jóba született bele, na, az a környéket tekintve most is feltűnő...
A másik sorozat az Abbey Road-i stúdiót ábrázolja, ahol a The Beatles felvette az azonos című lemezét 1969-ben. Ennek a borítóján van az a híres zebrás kép... nos, a zebra (vagy az újrafestett reprója) ma is megvan, át lehet rajta haladni. Bár a stúdió egy házzal odébb költözött, a falat ellepik az üzenetek, amiket nem távolítanak el. Minden nap erre buszoztam, és rengetegen járnak ide fotózkodni. Nem messze, a Cavendish Avenue-n van Paul McCartney londoni otthona egyébként - a környékbe teljesen belesimul, minden extra felhajtás nélkül.
Kensingtonban Freddie Mercury otthona viszont magántulajdon, ezért onnan időről időre leszedik a relikviákat, üzeneteket és szép szavakat. Valamint monumentális magasságú mászásbiztos kerítés veszi körül a házat.

Westminster, Tower

A Westminsteri apátságba már régi vágyam volt elmenni, amikor pár (sok) évvel ezelőtt itt jártam a nagynéném énekkarával, akkor a szervezett túrából ez volt az egyetlen, amit bántam (mert hogy elhagytam a nyanyacsoportot, és külön útra mentem, a Globe-ba és a Bankside-ra -- egyébként édesek voltak, 55-60 közötti női brancs, egy egész busznyi, és induláskor már a parkolóban elővették az "unit"...). De aztán kiderült, hogy zárva volt, és nem tudtak bemenni.
Az apátság természetesen belépős, kivéve, ha istentiszteletre mész, akkor viszont nem lehet körülnézni. Tegnap este a pápa (aki most Nagy-Britanniában tartózkodik, fantázik a királynővel és hülyeségeket beszél) ide vonult esti imádságra, ma pedig, ha jól gondolom, a Hyde parkban fog beszélni. Csak azért gondolom, hogy ott, mert tegnap a buszról láttam, hogy iszonyat nagy erődítményt húztak fel a park közepén.
Na szóval az apátság (magyar link!) csodálatos. Bent persze nem lehet fotózni sajnos. A jegyhez jár telefon alakú audio túravezetés, Jeremy Irons mondja a szöveget, nagyon gazdag anyag, le a kalappal. Az egész épület hatalmas, olyan, mint egy gótikus labirintus és mauzóleum egyszerre. Elég zsúfolt, az itteni múzeumok is eszembe jutottak róla. Az audio guide-dal több, mint egy óra végigjárni. (Ezen a linken találtok még ismertetőt és egy kisebb galériát is.) A legizgalmasabb nyilván az emlékhely mivolta, hogy gyakorlatilag kb. a 11. századtól temetnek ide "nemzeti hősöket" egészen a mai napig. Szellemjárta hely, el se tudom mondani.
Persze, hogy leginkább a Poets' Cornert vártam, egészen egyedi élmény, itt van eltemetve Laurence Olivier, Edmund Spenser, Charles Dickens és még sokan mások (ezen a linken lejjebb meg lehet nézni, hogy kik), másoknak pedig emléktáblát helyeztek el.
A gondos időpontválasztásnak köszönhetően mindenhova be tudtam menni, az apátság kertjébe is (a képeken láttok egy szemtelen sirályt, aki úgy kéreget, mint egy kiskutya), meg a kerengőbe, a fotók ott készültek, valamint a St. Margaret's templomba is (itt esküdött Winston Churchill).
Aztán elbuszoztam a Towerhez, de oda nem mentem be. Most éppen királyi fegyver- és páncélkiállítás van (itt a slidehow-ra kattintva meg lehet nézni, hogy kb. mi minden). A Tower Bridge is mindig lenyűgöz, és azt például nem tudtam, hogy itt van egy lyuk, ahol a sokáig a Temzéből kihalászott hullákat tárolták a lépcső alatt, míg el nem vitték őket eltemetni (Dead Man's Hole, fotó itt, itt és itt.)

Álságos válságos

Az történt, hogy a királyságban lesittelték George Michaelt, aki úgy tűnik, a brit popkultúra Stohl Andrása. Még bizonyos magyar médiumok is megírták, hogy bár Mr. Michael őszinte megbánásról tett tanubizonyságot, a bíró immár ezt, lévén, hogy a sokadik eset, csak részlegesen tudta figyelembe venni. Nyolc hetet kapott, ebből négy hét a letöltendő, a második négy hétre valószínűleg szabadlábra helyezik, de felügyelet alatt marad. Azt mondják, azért csak ennyit, mert figyelembe vették a köz érdekében végzett karitatív munkáját, az adakozásait és a bűnbánatot is.

A bűnlajstromot most nem részletezem, a helyi bulvármédia elég szépen elbánt George-dzsal, még olyan is volt, aki nem túl ízléses módon azon ironizált, hogy a zuhanyzóban legalább lesz, aki felszedi majd a szappant... és ma részletesen beszámoltak az első börtönben töltött napjáról, akárcsak nálunk, Zalatnay Cini esetében. Egyébént ugyanabba az észak-londoni börtönbe vitték, ahova annak idején Oscar Wilde-ot, és a hasonló fajsúlyú bűnesetek elkövetőitől elkülönítve helyezték el, más veszélyeztetett bűnözők közé (tudjuk, kik ők), ahogy mondják, a saját biztonsága érdekében.
Érdekes módon a bűnügynek minősülő esetek között sorolják fel az egyéb botrányait is; na de mindenesetre tény, ami tény, többször drogos befolyásoltsággal vezetett, kábítószert találtak nála, és a legutóbbi esetig mindig megúszta pénzbüntetéssel és figyelmeztetéssel. Ez a mostani esemény (2010. júliusában drogosan egy észak-londoni fotóüzlet oldalába hajtott bele) ezért is verte ki a biztosítékot. [Csalhatatlan a brit humor: a bedöngölt üzlet oldalára valaki utólag odafirkantotta, Wham! -- azaz Bumm!]
A rendőrökkel ráadásul arrogáns volt, azt mondta, hogy ez a balhé most "elkúrja az egész következő hetét". [Az arrogancia egyébként sok korábbi nyilatkozatában is tetten érhető, nagyjából mindenkit, aki a "megmentéséről" nyilatkozott, elküldött melegebb éghajlatra azzal, hogy "ő ilyen".]

Az ítélet nyilván példaértékű, az elítélt visszaeső, az okokról és az eredőkről nem írnak sehol, mert miért is írnának. Az eset szinte mindennapos: alkotói válság, megoldatlan magánéleti problémák, aztán depresszió, drogok, felelőtlen tettek.
Hát igen, 2004 óta (Patience című, egyébként elég jó lemez) gyakorlatilag a remasterelésen meg régi dolgok újra kiadásán kívül nem nagyon csinált semmit. Az hat év, az alatt pont jó mélyen a béka segge alá lehet kerülni.

Amiért érdekes lehet ez az egész, az az, hogy személy szerint fogalmam sincs, hogyan lehet hosszú ideig húzódó alkotói válságokat átvészelni - amik nyilván oda-vissza szoros összefüggésben vannak a szellemi-fizikai leépüléssel és/vagy önsorsrontással. Van, aki hosszabb kreatvitást érintő pauza esetén belemegy komromisszumokba és képes sorozatgyártani a közepes nívójú, rutinszerű dolgokat, van, aki nem. Az utóbbi alkattal megáldottaknak nagyon nehéz kikecmeregni a kátyuból, mert minde egyes próbálkozás, 'erőszakos' alkotási szándék csak mélyebbre taszít és nagyobb elkeseredéssel tölt el, a belső mérce pedig hangosan tiltakozik a selejt részeredmények ellen, akármennyire is a a túlélést jelenti az ilyenkor. Így hát marad a várakozás, és közben a lassú halál.

Mindenki azt találgatja, vajon józanító hatású lesz-e a nyolc hét börtön vagy nem. A közvélemény (talán néhány tucat fanatikus rajongót leszámítva) egyértelműen elítéli az énekest, a hivatalos és 'szakmai' fórumokról nem is beszélve (ami máris óriási különbség a Stohl András-ügyhöz képest, akit nyilván anyagi és kereskedelmi tévés érdekek mentén, s nem emberbaráti szeretetből védett meg a számomra kifejezetten antipatikus és tenyérbemászó Kolozsi Péter), az újságok pedig lenézéssel teli szánalommal írnak arról, hogy hogyan bőgte végig az elítélt a börtönben töltött első estét azt hajtogatva, hogy el sem hiszi, hogy ez vele megtörtént.
Félreértés ne essék, egyetértek a döntéssel, mert az ilyesfajta viselkedés komolyan veszélyezteti mások testi épségét. Ugyanakkor fontos hozzátenni, hogy egyáltalán nincsenek morális (!!) aggályaim azzal, ha valaki a négy fal között saját nyomorában szétfüvezi az agyát vagy elissza az eszét (a sajnálat/szánalom, az persze más). Kíváncsi vagyok a végkimenetelre.

Már régebb óta...

... akartam írni a londoni buszokról.
És most, hogy ma délután karambolozott a busz, amivel utaztam, megint eszembe jutott. Egy ilyen emeletes buszon átélni akár egy egész kicsike karambolt is, elég félelmetes élmény, mert a felső szint sokkal ingatagabb ütközésnél és nagyobb sebességnél is. Úgyhogy amikor lehántottuk egy előttünk haladó (parkoló?) autó fél oldalát, kissé egymásra borultunk odafenn. Sikítozás meg ilyesmi szerencsére nem volt, de igyekeztünk minél gyorsabban lelépni a helyszínről.
Az ilyesfajta balesetek egyébként állítólag mindennaposak, ami igazából egyáltalán nem meglepő, hiszen a buszok hatalmasak, némelyik utca pedig nagyon szűk. Az autók a tilalmak ellenére simán közlekednek a buszsávban, nem is beszélve a biciklisekről; a gyalogosok pedig össze-vissza grasszálnak az úttesten (a piros lámpa itt nem nagyon jelent semmit, még ha a gyalogos kisgyerekkel vagy babakocsival van is).
Ami mindenképpen pozitívum, hogy még a legzsúfoltabb csúcsidőben sincsenek szinte soha tömött buszok. Sűrűn járnak és sok a férőhely. A mocsok (főleg a külvárosi buszokon) és a hátrányban lévő utasokkal való viselkedés (öregek, sérültek, kisgyerekesek) persze hasonló, mint otthon, pedig itt ki van táblázva minden buszon, hogy "kérjük ezt a helyet szükség esetén adja át rászoruló utastársának" - nem adják át. Múltkor egy pasi állt fel, hogy egy nő kisgyerekkel leülhessen, de alig hogy felemelte a fenekét, odahuppant egy idősebb, ámde elég jó kondíciójú úr (akikkel szemben, valljuk be, egy kismama simán előnyt élvezhetne). Az udvarias fickó persze méltatlankodott, de emez egyáltalán nem értette, miért.
A mindenféle jótékony figyelmeztetéseken kívül ami még pozitívum, az az ellenőrök hiánya, az Oyster-rendszer ugyanis önkiszolgáló: a kis feltölthető plasztikkártyát a sofőrfülke mellett érvényesíti az ember. Ha nincs rajta pénz, a sofőr leszállítja (vagy nem, mert rendes). Néha vannak rendőrkülsejű felvigyázók, akik a sofőrök (!!) viselkedését ellenőrzik: hogy tényleg csak az első ajtón enged-e fel utasokat, illetve hogy mindig rendesen beáll-e a megállóba. A nagy forgalom és a buszmegállókban parkoló autók miatt ugyanis gyakran előfordul, hogy a sofőr az úttest közepén kénytelen kiszállítani az utasokat, ami persze szabálytalan. Szabálykövetőbb sofőrök esetén viszont előfordul, hogy 10-15 percet várunk, mire az előző három busztól meg a stagnáló kocsisortól a busz be tud araszolni a padka mellé (ezt a szót nem t-vel kell írni, tudtátok?).
Ami viszont felettébb bosszantó, hogy a buszok néha teljesen ad hoc jelleggel fejezik be útjukat az útvonal egy bizonyos pontján, illetve változtatnak irányt. Mivel majdnem mindegyiken van digitális állomáskijelző és automata hangosbemondó, könnyű követni az eseményeket, viszont kicsit idegesítő, amikor épp hogy felszálltunk, már vége is az útnak, magyarázat nélkül. A másik, hogy ha azt szeretnénk, hogy a busz megálljon, jobban tesszük, ha leintjük, mert hiába a megálló, a sofőr nem áll meg, ha nem csápolunk. Manapság minden buszon van egyébként akadálymentesítő rámpa, amit a sofőr igény esetén ki tud engedni a hátsó ajtónál, sőt, minden busz padlózata lejjebb engedhető babakocsis felszállók illetve alacsony járda esetén.

Legtöbb helyen persze ilyen új buszok járnak, de néhány központi vonalon még látható a régebbi, nyitott ajtós, fogózkodós, ellenőrös típus is. 

Könyvtár #2

Aztán van a bölcsészlány, aki valószínűtlenül vékony, mikrokordnadrágot és kockás inget vagy népies jellegű blúzfélét visel, szőke vagy szürke haja van, de mindenképpen fakó színű. Vizenyős a szeme alatta hatalmas kék karikákkal, átütnek rajta a hajszálerek, és az egész lénye szinte átlátszó. Borzasztó kétségbeesetten tud nézni. Szöges ellentéte a korábban emlegetett nyakkendős entellektüelnek, mert ő viszont mindentől megrémül, ha hangosabban kattan a tolla, ha leejt valamit, ha megkordul a gyomra. (Mert az korog, hiszen nem eszik semmit, ugyanis minden feladat akkora mennyiségű stresszel tölti el, hogy egy falatot sem képes lenyomni a torkán.)

Iszonyú vastag enciklopédiákkal veszi körbe magát, és persze szótárakkal, kétségbeesett fejcsóválással és könnyes szemmel olvassa őket. Gyöngybetűkkel jegyzetel, tollal, aztán amikor a könyvtárőr odamegy hozzá, hogy tollat itt nem használunk, akkor majd térdre esik, úgy kér bocsánatot a főbenjáró vétekért.
Halál ideges mindentől: ha nem jó könyvet kért ki, vagy ha túl sokat kell várnia. Az egész munkáját szenvedésként éli meg, borzalmas kínokat áll ki, csak gyűlnek és gyűlnek a könnyek a szemében. Igyekszik a lehető legészrevétlenebb maradni, de a körülötte vibráló feszültségtől nem lehet nem ránézni és azt fontolgatni, hogy mikor kell mentőt hívni hozzá.

Kimegy ebédelni, előveszi az otthonról hozott kis diétás rizsét (mert nehogy már a büfében költsön holmi szénhidrátokra), és úgy eszik, mint egy egér, minden falatot harmincszor megrágva, és közben ijedten nézeget körbe-körbe, hogy jaj, megy az ideje. Ha valaki ránéz, mosolyogni próbál, de a vizenyős-könnyes tekintete mögül csak egy bocsánatkérő (és elég ijesztő) grimasz tud előbújni.

Igazából szánalomra méltó, de tudjuk, hogy ha megsajnáljuk, az csak annál rosszabb. Úgyhogy nála sincs más megoldás, mint a pofánverés.

Színház

Ezek a képek a színházlátogatásaim emlékeim. Nem mind én csináltam őket, van, amit az adott produkció sajtóarchívumából nyúltam le.

Könyvtár #1

Van az a bunkó öltönyös fajta azzal a hiperintellektuális pofaszakállal és vastagkeretes szemüveggel, aki döngő léptekkel jár csendes helyeken, mondjuk a könyvtárban, és úgy ül le egy asztalhoz, hogy két méter magasságból odabassza a könyveit az asztalra, hogy lehetőleg mindenki felkapja a fejét. Kilöki a segge alól a széket, hogy ne lehessen elmenni mögötte, meg hogy a keresztbe tett bőrcipős lába elférjen, aztán felcsapja az első nagyon vastag és nagyon fekete borítójú könyvet (angol költészet vagy minimum Habermas, esetleg Derrida), és hangos sóhajtozások meg fejcsóválások közepette olvassa. Néha cüccög, és sebesen jegyzetel a ceruzájával, a lejegyzetelt mondatokat meg félszavakat pedig körbesatírozza és bekarikázza, nagyon hangos és erőteljes ceruzamozgással, fellengzősen. Óriási felkiáltójeleket suhint a papírra, egymás után legalább ötöt.
Aztán egyszer csak valamin annyira felhúzza magát, hogy lecsapja a könyvet (nyilván lappal lefelé, gerincre), bekapcsolja a laptopját, amin persze nincs levéve a hang, úgyhogy a terem csöndjét betölti a Windows 7 bejelentkező pityogása. Egyszerre nyitja meg az e-mail fiókját, a Guardiant, a BBC online-t és a gazdasági híreket, hangosan, idegesen kattogtatja az egérgombot a touchpad-en.

Aztán mégis úgy dönt, hogy valamit dolgozni is kellene, ismét kinyitja hát a könyvet, és elkezd begépelni valamit. Úgy csapkodja a billentyűket, mintha rakkenrollt zongorázna (már persze ha érdekelnék az ilyen alantas műfajok), majd belenyomódik a klaviatúra az asztalba, és az egész helyiség egy merő kattogás. Persze nem szabályosan gépel, mert ő ilyen hülyeségek fölött áll, viszont egy fél órán át csattog, ha valamit melléüt, látványosan töröl és megint csak cüccög, mintha az aljas-alpári-békaseggealatti világkáosz része lenne az, hogy ő nem talált el egy betűt.

Amikor végre kimegy ebédelni, egy kicsit csönd lesz, és rajta kívül másra is lehet figyelni. (A székét persze nem tolja be, tolja be az, aki nem fér el tőle.) De aztán nagy sokára visszajön, fél óráig hangosan lapozgatja a papírhalmazát (mert persze tíz kiló jegyzettel jön be, még ha a felét meg sem nézi, akkor is), hangosan hümmög, csapkodja őket ide-oda az asztalon. Végül távozik, de előtte még zörög a zacskóival meg a konnektorral, aztán az asztala feletti lámpát persze égve hagyja, a széket meg kirúgva, ahogy kell.
Ha valaki megnézné, mit is csinált egész nap, látná, hogy semmit. És én sem csináltam semmit, mert végig az a kéjes gondolat kötött le, hogy de szívesen beverném a pofáját. A Toshiba laptopjával vagy a Nabokov-kötettel, amit itt lóbált egész nap.

[ide valaki ajánljon egy képet, mert ha beütöm az asshole-t, mindig valamelyik amerikai elnököt - legtöbbször persze Bush-t dobja ki...]