Már régebb óta...

... akartam írni a londoni buszokról.
És most, hogy ma délután karambolozott a busz, amivel utaztam, megint eszembe jutott. Egy ilyen emeletes buszon átélni akár egy egész kicsike karambolt is, elég félelmetes élmény, mert a felső szint sokkal ingatagabb ütközésnél és nagyobb sebességnél is. Úgyhogy amikor lehántottuk egy előttünk haladó (parkoló?) autó fél oldalát, kissé egymásra borultunk odafenn. Sikítozás meg ilyesmi szerencsére nem volt, de igyekeztünk minél gyorsabban lelépni a helyszínről.
Az ilyesfajta balesetek egyébként állítólag mindennaposak, ami igazából egyáltalán nem meglepő, hiszen a buszok hatalmasak, némelyik utca pedig nagyon szűk. Az autók a tilalmak ellenére simán közlekednek a buszsávban, nem is beszélve a biciklisekről; a gyalogosok pedig össze-vissza grasszálnak az úttesten (a piros lámpa itt nem nagyon jelent semmit, még ha a gyalogos kisgyerekkel vagy babakocsival van is).
Ami mindenképpen pozitívum, hogy még a legzsúfoltabb csúcsidőben sincsenek szinte soha tömött buszok. Sűrűn járnak és sok a férőhely. A mocsok (főleg a külvárosi buszokon) és a hátrányban lévő utasokkal való viselkedés (öregek, sérültek, kisgyerekesek) persze hasonló, mint otthon, pedig itt ki van táblázva minden buszon, hogy "kérjük ezt a helyet szükség esetén adja át rászoruló utastársának" - nem adják át. Múltkor egy pasi állt fel, hogy egy nő kisgyerekkel leülhessen, de alig hogy felemelte a fenekét, odahuppant egy idősebb, ámde elég jó kondíciójú úr (akikkel szemben, valljuk be, egy kismama simán előnyt élvezhetne). Az udvarias fickó persze méltatlankodott, de emez egyáltalán nem értette, miért.
A mindenféle jótékony figyelmeztetéseken kívül ami még pozitívum, az az ellenőrök hiánya, az Oyster-rendszer ugyanis önkiszolgáló: a kis feltölthető plasztikkártyát a sofőrfülke mellett érvényesíti az ember. Ha nincs rajta pénz, a sofőr leszállítja (vagy nem, mert rendes). Néha vannak rendőrkülsejű felvigyázók, akik a sofőrök (!!) viselkedését ellenőrzik: hogy tényleg csak az első ajtón enged-e fel utasokat, illetve hogy mindig rendesen beáll-e a megállóba. A nagy forgalom és a buszmegállókban parkoló autók miatt ugyanis gyakran előfordul, hogy a sofőr az úttest közepén kénytelen kiszállítani az utasokat, ami persze szabálytalan. Szabálykövetőbb sofőrök esetén viszont előfordul, hogy 10-15 percet várunk, mire az előző három busztól meg a stagnáló kocsisortól a busz be tud araszolni a padka mellé (ezt a szót nem t-vel kell írni, tudtátok?).
Ami viszont felettébb bosszantó, hogy a buszok néha teljesen ad hoc jelleggel fejezik be útjukat az útvonal egy bizonyos pontján, illetve változtatnak irányt. Mivel majdnem mindegyiken van digitális állomáskijelző és automata hangosbemondó, könnyű követni az eseményeket, viszont kicsit idegesítő, amikor épp hogy felszálltunk, már vége is az útnak, magyarázat nélkül. A másik, hogy ha azt szeretnénk, hogy a busz megálljon, jobban tesszük, ha leintjük, mert hiába a megálló, a sofőr nem áll meg, ha nem csápolunk. Manapság minden buszon van egyébként akadálymentesítő rámpa, amit a sofőr igény esetén ki tud engedni a hátsó ajtónál, sőt, minden busz padlózata lejjebb engedhető babakocsis felszállók illetve alacsony járda esetén.

Legtöbb helyen persze ilyen új buszok járnak, de néhány központi vonalon még látható a régebbi, nyitott ajtós, fogózkodós, ellenőrös típus is. 

Könyvtár #2

Aztán van a bölcsészlány, aki valószínűtlenül vékony, mikrokordnadrágot és kockás inget vagy népies jellegű blúzfélét visel, szőke vagy szürke haja van, de mindenképpen fakó színű. Vizenyős a szeme alatta hatalmas kék karikákkal, átütnek rajta a hajszálerek, és az egész lénye szinte átlátszó. Borzasztó kétségbeesetten tud nézni. Szöges ellentéte a korábban emlegetett nyakkendős entellektüelnek, mert ő viszont mindentől megrémül, ha hangosabban kattan a tolla, ha leejt valamit, ha megkordul a gyomra. (Mert az korog, hiszen nem eszik semmit, ugyanis minden feladat akkora mennyiségű stresszel tölti el, hogy egy falatot sem képes lenyomni a torkán.)

Iszonyú vastag enciklopédiákkal veszi körbe magát, és persze szótárakkal, kétségbeesett fejcsóválással és könnyes szemmel olvassa őket. Gyöngybetűkkel jegyzetel, tollal, aztán amikor a könyvtárőr odamegy hozzá, hogy tollat itt nem használunk, akkor majd térdre esik, úgy kér bocsánatot a főbenjáró vétekért.
Halál ideges mindentől: ha nem jó könyvet kért ki, vagy ha túl sokat kell várnia. Az egész munkáját szenvedésként éli meg, borzalmas kínokat áll ki, csak gyűlnek és gyűlnek a könnyek a szemében. Igyekszik a lehető legészrevétlenebb maradni, de a körülötte vibráló feszültségtől nem lehet nem ránézni és azt fontolgatni, hogy mikor kell mentőt hívni hozzá.

Kimegy ebédelni, előveszi az otthonról hozott kis diétás rizsét (mert nehogy már a büfében költsön holmi szénhidrátokra), és úgy eszik, mint egy egér, minden falatot harmincszor megrágva, és közben ijedten nézeget körbe-körbe, hogy jaj, megy az ideje. Ha valaki ránéz, mosolyogni próbál, de a vizenyős-könnyes tekintete mögül csak egy bocsánatkérő (és elég ijesztő) grimasz tud előbújni.

Igazából szánalomra méltó, de tudjuk, hogy ha megsajnáljuk, az csak annál rosszabb. Úgyhogy nála sincs más megoldás, mint a pofánverés.

Színház

Ezek a képek a színházlátogatásaim emlékeim. Nem mind én csináltam őket, van, amit az adott produkció sajtóarchívumából nyúltam le.

Könyvtár #1

Van az a bunkó öltönyös fajta azzal a hiperintellektuális pofaszakállal és vastagkeretes szemüveggel, aki döngő léptekkel jár csendes helyeken, mondjuk a könyvtárban, és úgy ül le egy asztalhoz, hogy két méter magasságból odabassza a könyveit az asztalra, hogy lehetőleg mindenki felkapja a fejét. Kilöki a segge alól a széket, hogy ne lehessen elmenni mögötte, meg hogy a keresztbe tett bőrcipős lába elférjen, aztán felcsapja az első nagyon vastag és nagyon fekete borítójú könyvet (angol költészet vagy minimum Habermas, esetleg Derrida), és hangos sóhajtozások meg fejcsóválások közepette olvassa. Néha cüccög, és sebesen jegyzetel a ceruzájával, a lejegyzetelt mondatokat meg félszavakat pedig körbesatírozza és bekarikázza, nagyon hangos és erőteljes ceruzamozgással, fellengzősen. Óriási felkiáltójeleket suhint a papírra, egymás után legalább ötöt.
Aztán egyszer csak valamin annyira felhúzza magát, hogy lecsapja a könyvet (nyilván lappal lefelé, gerincre), bekapcsolja a laptopját, amin persze nincs levéve a hang, úgyhogy a terem csöndjét betölti a Windows 7 bejelentkező pityogása. Egyszerre nyitja meg az e-mail fiókját, a Guardiant, a BBC online-t és a gazdasági híreket, hangosan, idegesen kattogtatja az egérgombot a touchpad-en.

Aztán mégis úgy dönt, hogy valamit dolgozni is kellene, ismét kinyitja hát a könyvet, és elkezd begépelni valamit. Úgy csapkodja a billentyűket, mintha rakkenrollt zongorázna (már persze ha érdekelnék az ilyen alantas műfajok), majd belenyomódik a klaviatúra az asztalba, és az egész helyiség egy merő kattogás. Persze nem szabályosan gépel, mert ő ilyen hülyeségek fölött áll, viszont egy fél órán át csattog, ha valamit melléüt, látványosan töröl és megint csak cüccög, mintha az aljas-alpári-békaseggealatti világkáosz része lenne az, hogy ő nem talált el egy betűt.

Amikor végre kimegy ebédelni, egy kicsit csönd lesz, és rajta kívül másra is lehet figyelni. (A székét persze nem tolja be, tolja be az, aki nem fér el tőle.) De aztán nagy sokára visszajön, fél óráig hangosan lapozgatja a papírhalmazát (mert persze tíz kiló jegyzettel jön be, még ha a felét meg sem nézi, akkor is), hangosan hümmög, csapkodja őket ide-oda az asztalon. Végül távozik, de előtte még zörög a zacskóival meg a konnektorral, aztán az asztala feletti lámpát persze égve hagyja, a széket meg kirúgva, ahogy kell.
Ha valaki megnézné, mit is csinált egész nap, látná, hogy semmit. És én sem csináltam semmit, mert végig az a kéjes gondolat kötött le, hogy de szívesen beverném a pofáját. A Toshiba laptopjával vagy a Nabokov-kötettel, amit itt lóbált egész nap.

[ide valaki ajánljon egy képet, mert ha beütöm az asshole-t, mindig valamelyik amerikai elnököt - legtöbbször persze Bush-t dobja ki...]

A héten...

... előkerült a harmadik szobából az új lakó, valami lány, aki állítólag két hete (de szintén ideiglenesen) itt lakik, de én még nem találkoztam vele. Ennek oka nyilvánvalóan az, hogy teljesen ellentétes az életritmusunk, amikor találkoztunk, pont fél 2 volt (délután), ő akkor kelt fel, és erősen meglepődött, hogy én ebédet csinálok. Rögtön lelejmolt kávéval (az övé állítólag "eltűnt"), túlestünk a formális bemutatkozó körön, aztán mentünk a dolgunkra.

A ház furcsa. A csaj, akitől én bérelem a szobát, a héten végleg kipakolt, mert máshova költözik, és elárult néhány intim titkot... hogy mennyire elege lett az éjjel 11-kor kezdődő főzőcskézésből meg a hajnali 6-kori zajongásból. Ez a lány holland. A lakótársai egy finn és egy spanyol lány voltak. Megértem, a kulturális különbségeket lehet, hogy az együttélés legelemibb szintjein is nehéz megoldani. Most a legjobb barátjával lakik, mondja, és minden tökéletes. Mondtam neki, hogy igen, én is tapasztalok furcsaságokat, mint az éjjel 2-kor való tányércsörömpölés, meg hogy szarnak a patkányokra és a penészre, és minden ottmarad a konyhában, hogy van, aki nem ismeri a wc kefét vagy hogy két hónapja a közös helyiségeket csak én takarítottam ki egyedül... és hogy bár az elején jóindulatúan közösködtem, ma már saját wc-papírt, mosogatószert és egyebeket tartok fenn. Bólogatunk ezeken, mint két nagyon bölcs "európai"... rögtön be is ismerjük, hogy ez hülyeség, és nem szabadna ilyeneket gondolni/mondani, de hát. Aztán azt is megbeszéljük gyorsan, hogy én talán azért tettem magam gyorsan túl ezeken, mert tudom, hogy az ittlétem átmeneti.
És tényleg, most már eléggé otthon járnak a gondolataim. Az elkövetkező heteken, hónapokon. Vettem néhány nagyon spéci tehát (füstös, indiai gyömbéres meg bergamott ízesítésűeket), J. mamának arab sálat és gyömbéres teasütit, a papának meg kis kiszerelésű skót viszkit - persze orvosilag nem ihatna, de hát a falusi emberek szarnak az orvosokra, és sokszor igazuk van - a képeslapomat is körbemutogatták a faluban, mi lesz még a gyömbéres sütivel meg a sállal... Megírtam az utolsó cikket, röhögtem egy sort a hazai írott média körülményeskedésein... elgondolkodtam azon, vajon mikor fogok megint cikket írni, és főleg MIRŐL.

Hazafiasabb érzelmű angliai magyar ismerőseim azt mondják, nem tudják eldönteni mitévők legyenek. A klíma (sok eső, kevés napfény) nagyjából elviselhetetlen, otthon viszont az életszínvonal az. S ott az a fránya magyarság, a kötődés. És hogy én mit gondolok. Azt gondolom, aki családostól lehet itt, és van biztos egzisztenciája, PLÁNE, ha azt dolgozhatja, amit szeret és amit otthon is, maradjon. Az időjárás megszokható. Egy multikulturálisan befogadó környezetből könnyebben mozdul az ember napfényesebb vidékek felé is akár. És a gyerekeik kisiskolásként, kétnyelvű, színes környezetben egy olyan esélyt kapnak, amilyet máshogy talán soha nem. Már tinédzserként boldogulni fognak önállóan az egész világban. (Az unokatestvéreimen látom ezt, akik kicsiként megjárták Bostont és Baselt is...) Ha tehetném, minden magyar gyereket - főleg a nemzeti radikálisokat, mert ilyenek is vannak középiskolás körökben - multikulturális környezetbe raknék egy meghatározó időre. (Tán a felnőtteket is, de ott kevesebb reményt látok.) Hogy lássák, hogy bár az arabok hangoskodnak a buszon meg ordibálnak az utcán, azért Európa "olvasztótégelyében" megférnek másokkal; a csendes ázsiaiakkal, az exhibicionista olaszokkal, a rágógumi-beszédű amerikaiakkal, és velünk is, mindannyian megférünk együtt. Hogy elérjük azt, hogy egy 'négert' már ne megbámuljunk az utcán otthon, hanem ugyanúgy átsiklassuk felette a tekintetünket, mint bárki máson, akinek sötétebb a bőre... ez lenne jó. Óriási esély kap az a gyerek, aki mindezt megtapasztalhatja. És akkor biztos nem cigányozna olyan könnyen, mint ahogy teszi amúgy.

Részemről az utolsó fontjaimból tett utolsó látogatásomat a Westminster apátságba tervezem. Jelenleg a sok betűcsépelésen kívül ez a legjobb, amit tehetek.

Mi a különbség a Globe és a Hamley's között?

Mivel az a három olvasóm, aki van, nem bír magával, ezért most elmagyarázom azt a szentségtörő gondolatomat, ami a tegnapi Globe színházbeli látogatásomkor támadt: miszerint a Globe lehet, hogy nem is színház.

Ez a gondolat egyrészt lerombol egy mítoszt, másrészt felépít egy másikat, harmadrészt pedig közvetlen közelről megtapasztalva beigazol néhány régóta fontolgatott sejtést. Na de menjünk sorjában.
Aki nem ismerné az újjépített Globe történetét, annak mindenképp el kell mondani, hogy az ötlet 1949-ben fogant meg egy amerikai színész-rendező, Sam Wanamaker fejében. Huszonegy évvel később megalapította a Shakespeare Globe Trust-ot, ami azt a célt tűzte ki, hogy egyrészt felépíti a hajdani Globe színház (épült 1599-ben) pontos mását, kiállításokat üzemeltet és kutatóközpontot hoz létre. Több évtizeden át kutatták, elemezték, hogy is nézhetett ki az eredeti épület, áttanulmányoztak történelmi dokumentumokat, rajzokat, drámaszövegeket, színháztörténészek, építészek, kutatók együttműködésének eredményeképpen pedig 1997-ben végül megnyílt a Globe a Temze-parton majdnem közvetlenül a Tate Modern mellett. A hely, ahol van, nem pont az eredeti, hiszen azt már belepték a Bankside egyéb épületei. Nemcsak színház, hanem, az ígéretekhez híven kutatóközpont, könyvtár, kiállítások, sőt étterem, shop is működik itt. Be lehet fizetni színháztúrára is, és amikor a matiné-előadás miatt a színházat magát nem lehet megnézni, az embert átviszik a pár sarokkal odébb lévő Rose színház maradványaihoz (egy felhőkarcoló alagsorában folytak az 1989-ben felfedezett nyomok ásatásai, amikor legutóbb itt jártam, de ahogy látom, most már azt tervezik, hogy ezt is rekonstruálják).

A Globe színházat a tradicionális brit színháztörténet legnagyobb vívmányának szokás tekinteni. A rekonstrukció fő tanácsadója az akadémiai oldalról Andrew Gurr színháztörténész volt, akinek közreműködésével aztán könyv is készült a munkafolyamatról. A cél mindvégig nem titkoltan az volt, hogy visszahozzák, újrateremtsék a Shakespeare-korabeli kondíciókat és színjátszást. Ezért aztán csakis koramodern darabokat (zömében persze Shakespeare-t) játszanak korhű jelmezekben, különösebb technika nélkül. Az épület persze korszerűbb, például védve van az időjárás viszontagságai és különféle katasztrófahelyzetek ellen, vannak reflektorok (hiszen este is vannak előadások), de csakis a tavasztól őszig tartó szezonban játszanak, nincs világításterv, élőben megy a zene, stb. Az eredeti állapotokhoz képest változás még, hogy - bár állandó társulat nincs - színésznők is szerepelhetnek. Az előadásokra álló- és ülőjegy egyaránt kapható, a kornak megfelelően arányos áron (értsd: az állójegy a legolcsóbb, 5 font). A színpadra be lehet vinni ételt és italt (ami önmagában nem kuriózum, más színházakban is tapasztaltam ezt), a szünetekben pedig a színházudvarban lehet eltölteni az időt. A beléptetés nem az épületnél, hanem az udvar kapujánál történik. Annyira erős a hagyományőrzés, hogy az első női szerző művét például csak (több mint 400 év után) az idén mutatták be, igen, Nell Leyshon Bedlam című előadása az első női szerzőtől befogadott darab.

Az egész projektet rengeteg kritika érte és éri folyamatosan színházi szempontból. Egyrészt azt mondják, hogy a cél (azaz az eredeti kondíciók rekonstruálása) eleve lehetetlen, hiszen változtak a nézők és a befogadás, a színészet, meg egyáltalán a kontextus. Mindebből az következik, hogy a produkciók nem életszerűek, az egész inkább múzeum és turistalátványosság jellegű. Az előadások színházi szempontból, kritikailag igazán nem értékelhetők.
És valóban, a feel-good-funon kívül én sem éreztem semmi különöset. Nem zárom ki persze annak a lehetőségét, hogy születhettek, születhetnek itt jó előadások és katartikus pillanatok is, mindenesetre szöget ütött a fejembe, hogy tényleg, miért is nem írnak mérvadó színházi szaklapok az itteni előadásokról.

Az este a befogadási folyamatok megfigyelésére mindenesetre nagyon alkalmas volt. Félrészeg turisták jöttek-mentek ki és be (mert azt lehet, hiába fizettél, akár az egész előadást is kint töltheted a büfében), a színpadról persze lefröcsköltek minket mindenfélével, felráncigáltak egy nézőt is (szerintem beépített ember volt) egy adott jelenetnél, állandó az interakció, akár a cirkuszban. A "teremőrök" jelenléte ezért eléggé életidegen, az hagyján, hogy a sutyiban fotózókra rászólnak, de - az autentikusság jegyében - az nem fért a fejembe, miért állítják fel az aréna szélén a földre ülőket és miért szólnak rá a hangosabban beszélgetőkre. A tapasztaltak tökéletesen igazolni látszanak azt a hipotézisemet, miszerint ilyen körülmények között nem létezhetett naturalista, lélektani alapú színjátszás, mert nézőnek és színésznek egyaránt lehetetlen a magába zárkózás. Viszont elgondolkodtam, miért is nem érzek többet, mint pár nappal azelőtt a Hamley's játék öt emeletes superstore-ban, ami a világ egyik legnagyobb játékboldkomplexuma, és ahol minden emeleten és sarkon bűvészek, bohócok és egyéb szórakoztatók játszották az eszüket.

A közönség változik, akárcsak a színház vagy bármi más. Az Erzsébet-korban kisebb fajta csodával is felérhetett egy-egy előadás ereje, ahogy ezt rengeteg korabeli szöveg leírja. Ami akkor érvényes volt, az viszont ma már lehet, hogy halott színház. Nekünk már mások a csodáink, ha arra vágyunk, valószínűleg máshová kell menni. Ugyanakkor elismerem, hogy a Globe egy páratlan tér remek lehetőségekkel. És ha nem ragaszkodnának ennyire az egyébként nem ismert, nem ismerhető, és ezért nem létező idealista eredetiséghez, akkor bizonyára nagyon jó előadásokat is lehetne itt csinálni. Hátrahagyva a régi kosztümöket, a deklamálást, meg az összes többi életidegen, idejétmúlt, halott dolgot, beengedve más, friss értelmezéseket.
Ha a cél persze az, hogy bemutassuk a világnak, meg tudtuk őrizni az "igazi" Shakespeare-t, akkor nem sok minden fog változni. A britek ebben nagyon jók, ezt már többször megírtam: remekül tudnak összefonódni a saját, sokszor reflektálatlanul hagyott hagyományaikkal örökre.

Van persze egy másik szempont is: manapság mindenféle megnyilatkozás besorolható a performansz kategóriájába, így a cirkusz, a Hamley's és a Globe-előadások is. Hagyományosabb felfogású színháztudósok szerint a nagyon tág szempontrendszer azonban nem alkalmas a finomságok megmagyarázására, és a minden előadás, minden performansz alaptétele megengedi akár azt is, hogy a Hamletet és a műkorcsolyaversenyt egy műfajúnak tartsuk. Igen ám - mondja Richard Hornby - de van egy alapvető különbség: a cél. Míg a Hamlet elsősorban esztétikai mércével mérhető, a korcsolya csak másodsorban mérhető azzal, mert az alapvető célja más, akármilyen szép is. Hát igen. Akkor most már csak az a kérdés (a valódi kérdés), hogy valójában miben ragadható meg a Globe-előadások célja manapság.

Most már...

... néha hullámokban tör rám a honvágy, vagy inkább helyesebb lenne ezt otthonvágynak nevezni talán. Múltkor néhány ismerőssel azon poénkodtunk a facebook-on, hogy majd figyeljük az aktuálpolitikát meg a közéletet, hogy mikor nyújtsuk be a vízumkérelmet. Az Index monstre cikksorozatot közöl a Fidesz gazdaságpolitikai ámokfutásáról az elmúlt kb. száz napban. Az új oktatási törvényekről szóló cikket meg az új Hoffmann Rózsát már nem is merem megnyitni.
Otthon vége a nyárnak, beindult a mókuskerék, én meg kicsit úgy érzem magam, mint akit itt felejtettek. Úgy érzem magam, mint aki két hónapja rohan, hogy aztán a végén újra találkozzon. Közben meg már elkezdtem szorongani attól is (ó, what a piece of work is man, S mily remekmű az ember!, Hamlet II.2., mindenen tud szorongani), hogy be fog darálni a mókuskerék ismét. Tegnap megkaptam az órarendem, a délutáni menetrendet, ehhez még fixálni kell a külön melókat majd... Szép, komótos, méltóságteljes tempóban kéne ezeket megélni, ahogy néhányan tudják. Ahogy a csillag megy az égen. Úgy érdemes. 

Azon is gondolkodom, hogy elcsesztem ezt a blogolás dolgot, mert egyrészt valójában vajh keveseket érdekel, amit írok, másrészt meg elvágtam a lehetőségét annak, hogy gond és gátlás nélkül beleüvölthessek a világba. Nyilván oka volt annak, hogy így történt, talán itt az ideje az ön-integritásnak (self-integrity), a névtelenség teljes felszámolásának, hiszen immár úgysem sok értelme van, s adott esetben több energiába kerül, mint amennyit megér. 

Ma itt maradok a lakásban és az iskolai dolgokkal foglalkozom. Megírom az évkönyv cikkeit, átgondolok néhány taktikai lépést az új tanévvel kapcsolatban. De mivel ezt úgyis hamar megunom, kérek sajtófotókat az új cikkhez, és tovább írom az első fejezet második alfejezetét. (Arról is le kéne egyébként szokni, hogy mások tempójához és életéhez viszonyítsam magam, mit nekem te zordon Kárpátoknak fenyvesekkel vadregényes tája....) Aztán majd - kihasználva, hogy kihagytam a kezdeti döcögést - igyekszem láthatatlanul és anonim módon besimulni az új hatalmi viszonyokba. És közben alagút-összeesküvésen töröm majd a fejem. Lehet, hogy némi koncepcióváltással megtartom ezt a blogot is a tervezgetésnek. Hogy legyen hol fecsegni értelmetlen és érdemtelen dolgokról is. Hiszen a fecsegésből összeálló kupacok tetején virágoznak ki a nagy dolgok végül. És akkor is, ha, oh man, a nyálas szaroknak áll a világ, azért mindenki csak építgesse a maga kreatív kis szemétkupacait, hátha.
Sem a lakás, sem ez a világ nem szűnik meg idegennek lenni. A kéretlen lakótársak, a kiirthatatlan penészfoltok a fürdőszobában, az átnedvesedett falak, a dohszag, mind-mind itt vannak. Nincs más élő itt, csak én. Szakadatlanul esik, a klaviatúra billentyűzete pedig kezd fényesre kopni.