Gyerekek

Ma reggel végignéztem, ahogy egy kisfiú csőre töltötte a fegyverét a buszmegállóban.

Játékpisztoly volt, persze, de nagyon élethű - tárral, lőszerrel, ki is kellett biztosítani, kattant, mint a filmekben. A fiú arra készült, hogy ha majd megjön a barátja, akit várt a megállóban, hogy - feltételezem - együtt menjenek iskolába, lelője őt.

Le is lőtte. A szemem láttára.

A fiúnak, bár gyerekarca volt (és mosolygott is rám, mert miután megkérdezte, elment-e már a busz, láttam, mire készül), tükröződött valami férfias-felnőttes keménység is a tekintetében.

Arra gondoltam, mit szólna a látványhoz egy hasonló korú, de jól szituált, rendezett családból származó, világosabb bőrszínű fiú.

Hát... utálná. A megvetésének az oka pedig az lenne, hogy irigyelné a játékpisztolyért, amit neki, a liberális-pacifista szülei soha nem fognak megvenni, mert mélyen ellenzik a férfiasság maroklőfegyverek által való reprezentálását.

Gyerekek...

Vajon hogyan szorult belénk ennyi irigység, ennyi utálat és a fegyver iránti vágy. A vágy, hogy mindannyian a világ urai legyünk.
Nemrégiben megkérdezte tőlem valaki, mit tegyen a tíz év körüli gyerekével, aki otthon cigányozik, zsidózik és buzizik. Az iskolából hozza - mondja - otthon ilyet nem hall. Már mindent megpróbált, magyarázatot, kérlelést, szigort, észérveket.

Nem tudom. Túl sokszor hiszem, hogy a gyűlölet az erősebb...

Idő

Nem akar elengedni. Olyan már, mintha hosszú órák óta ülnénk az asztalnál.

Nem beszélünk, pedig látom rajta, hogy ezt rosszallja. Úgy gondolja, beszélgetni lenne illő. Magamban tiltakozom csak, és nem szólok.

Olyan a szeme, mint a mindentudó öregeké - ráncos, szigorú, szürke, parancsoló.

Mennék. Magamban számolok. A körmömmel zajtalanul kocogtatok a vastagfalú üvegpoháron. Egy-kettő-három-négy...

Nem tudom, mit tegyek, mit tehetnék. A várakozáskényszer olyan, mint a gennyes seben feszülő bőr. Duzzad, vöröslik, aztán egyszer felszakad, és az ideges, hányássárga, gusztustalan váladék lassan lecsorog. Igaz, ezen a ponton legalább a fájdalom alábbhagy.

Szóval csak ülünk, ülünk, és nem múlik az idő... Kibírhatatlan.

Sikoly

Ma azt mondta nekem valaki, büszke rám, mert 'ilyeneket' csinálok.

Hogy törődöm, pedig semmi kézzel foghatót nem kapok cserébe. Nem jár haszonnal nekem a törődés. Tarthatnék inkább kutyát...

Ha ezért manapság büszkének kell lenni (magamra, másra), akkor hol tartunk...?

Azt is mondta az illető, hogy a törődésvágy veszi rá az embereket arra, hogy nagyokat hallgassanak vagy hogy, pont ellenkezőleg, nagyokat rúgjanak másokba. Persze csak szigorúan didaktikus alapon. De inkább az előbbi, mint az utóbbi.

Az ilyesfajta beszélgetések úgy hatnak, mint a februári hideg, amikor a sejtek iszonytató energiafelhasználással arra koncentrálnak, hogy hőt termeljenek a mínuszok ellenében. Így aztán a test, még ha semmi konkrétan megterhelőt nem is csinál, pár óra múltán halálosan kimerül. Már csak a lélekmelegítők és a műszőrme muffok örülnek a februári hónak.

Ha ez így folytatódik, végleg elhallgatok. Ráfagy a hajnali dér a hangszálaimra. És soha többé meg nem szólalok. Beszéljenek ők, mindenkinek jobb lesz úgy.

Egy borg naplója

A Borg királynő mindent elkövet, hogy rendes egyenborgot faragjon belőlem...

Múlt hétfőn 240 perces egyeztetést tartottunk, majd szerdán, szűkebb körben, egy újabb 60 perceset, ahol megegyeztünk, hogy e hét csütörtökön újabb 240 perces megbeszélést tartunk. Mindezt (az időintervallumokat, témákat, stb.) egy mai, 45 perces értekezleten véglegesítettük.

Mivel szűkebb brigádunknak a csütörtöki 240 perces - némely tagok igazolt távolléte miatt - valószínűleg érdemben felesleges lesz, ezért a lemaradást egy jövő szerdai 60 perces értekezleten fogjuk pótolni. Ebbéli szándékunkat a jövő hétfői 45 perces megbeszélésen fogjuk megerősíteni.

És figyelem. A többesszám első személy ez esetben nem a feltétel nélkül való önszándékú azonosulást fejezi ki. Ez talán már az asszimiláció jele. Jelenleg a primér asszimiliáció fázisában tarthatok, azaz talán már be is injektálták a nanoszondát. Hamarosan következik a szekunder fázis. Hamarosan holografikus látórendszert és bionikus karokat kapok, hogy összekapaszkodhassak megannyi millió borgtársammal.

Álmomban is ezt hallom. "Mi vagyunk a Borg. Kapcsolják ki pajzsukat és állítsák le a hajtóerőművet. Biológiai és technológiai sajátosságaikat a miénkhez adjuk. Kulturájukat a saját szolgálatunkba állítjuk. Minden ellenállás hasztalan."
És akkor vége.
És akkor majd bánhatom, hogy nem vigyáztam jobban a békés kis vulkáni életemre.

A tragédiák halála

Susan Sontag írja A tragédia halálában, hogy a tragédia a világ kibékíthetetlenségét demonstrálja.

Ha ez így van, akkor világos, hogy miért nincsenek ma tragédiák. A világ ugyanis, úgy tűnik, kibékíthető. Elég egyszerűen, néhány mondattal. A tragédiához pedig tényleg kell valami örökös elégedetlenség, összeférhetetlenség, a magunk és a körülöttünk történő dolgok folyamatos megkérdőjelezése. A nem-belenyugvás.

De az ember manapság nemcsak hogy a kérdőjelezésig nem jut el, hanem egyáltalán, már nem is kíváncsi magára. Kertész kérdezi a Valaki másban, hogy "az élet erkölcsi minősége - a törekvés, hogy jobbak legyünk - kategória-e még egyáltalán, amelyen érdemes még gondolkodni - vagy Tolsztojjal véget ért az ember belső kultúrája?"

Nagyon úgy tűnik, hogy igen, véget ért.

A tragédiához még cselekvés is kell. A cselekvéshez pedig indíttatás és/vagy düh. (Sontag szerint a tudatosság hiánya, de ezzel nem feltétlenül értek egyet.) Ahhoz pedig a helyzettel (akármilyen áporodott helyzettel) való szembeszegülés. Melyik érdekesebb és építőbb; egy cselekvéstelen, eseménytelen tragédiát végignézni, vagy egy olyat, amiben egymásnak feszülnek az opciók...?

A drámatörténetben az tragédiát felváltja a metadráma, az abszurd vagy kinek mi. A kultúra mindig dramatizálja önmagát - mondja Sontag. Meg mi is. Úgy, ahogy vagyunk.

Bizonyosság

Kellene találni valami bizonyosságot arra, hogy létezem. Mondom, arra, hogy létezem, és nem csak valami apró, passzív csavarja vagyok egy óriási gépezetnek.
Jelenleg úgy érzem ugyanis, hogy nem létezem.
Még mielőtt az individualisták rám szállnának, hogy ez csakis az én hibám, gyorsan elismerem, hogy igazuk van. Az én hibám. Egy nyomi vagyok. Egy lagymatag paca. Egy lehugyozható csalán. Jelenleg. (Na, de nem káromkodom, mert még a végén rámszól a gondviselés.)
A most következő fejtegetés közben illuzionistáknak szeretném jelezni előre, hogy nem, az életben semmiféle örömforrás nem egyenlő és azonos értékű a megváltással, sem pedig az élet nevű game exit billentyűjével. Sőt. Minél jobban megvan valakiben az igazi örömre és a boldogságra való képesség, annál élesebb szemmel tudja megítélni, hogy mekkora trutyiban fetreng éppen. Éppen most vagy mindig és állandóan.
Ha engem kérdeznek, a túlélési potenciált és az időben nagykorúvá válás esélyeit nagyban növeli az, ha az ember még időben padlóra kerül egy párszor. Nem, ezzel nem azt akarom mondani, hogy tiporjon csak meg mindenkit az élet, ahogy csak bírja... az úgyis jön majd magától. Minden kutyának megvan a maga úthengere. Csak azt mondom, hogy ha még időben éri az embert egy-két kihívás, akkor 30 éves korunk után már biztosan nem lepődünk meg annyira azon az egyszerű tényen, hogy az életünk, hacsak nem csinálunk vele valamit, egy nagy büdös Stepford marad. Egy rakás magyarázkodás meg 'mintha'.
Azért (gondolom én) bizonyos dolgokat muszáj bevallani magunknak. Például azt, hogy a helyzetek mindig új és új értelmezést igényelnek. Hogy az emberek változnak. Hogy mindig és mindig másra és másra van szükség. Rugalmasság - ez lenne a kulcsszó.
Én már elmúltam harminc, és eszem ágában sincs mentegetőzni. Tudomásul vettem, hogy bizonyos vonatok elmentek. Nem lesz már újra normális és jó hangulatú 16. szülinapom, a szüleim nem fognak nekem lakást venni, sőt, táncolni sem fognak az esküvőmön, nem fogok újra érettségizni matekból, hogy jobban sikerülhessen, stb. (Ezek csak példák, de a biografikus olvasók mazsolázhatnak rajta nyugodtan...)
Manapság divatos az infantilizálódás, amit leginkább az előbb említett következtetések levonásának, belátásának alapos hiánya jellemez. Kéztördelő sajnálkozás az elmulasztott lehetőségeken. Egyszerű, mondhatni közhelyes hétköznapi problémák felnagyítása, dramatizálása, a felettük való kesergés. Tizenéves lelkiállapotok. A másokkal való mániákus törődés, ajnározás, ami kizárólag arra jó, hogy a saját magunk háza táján ne kelljen körülnézni. Egyszerű dolgok mögé csodálatosan sötét titkok odaképzelése. Negédes lelki kalandozások - lélek és kaland nélkül. 'Jófejség'.
Mindenki jó fej, de tényleg. Hátborzongató.
Kellene valami bizonyosság arra tehát, hogy létezem.
Lehet, hogy a bizonyosságom az, hogy utálom ezt az egészet. Hogy hányok tőle. Hogy nincs lelkiismeret-furdalásom, amikor kimondom, hogy "haragszom", "utálom" vagy hogy "szarok rá". Bizonyosságom az is, hogy nem teszek úgy, mintha a jellemhibáim nem léteznének. Tudom, hogy sokszor hisztérika vagyok, hogy utálom a hazugságot, hogy mindig a túlbonyolított nehezebb utat választom és még makacs is vagyok. Hogy az igazságérzetem hatalmas, és hogy a szarakodás meg a mellébeszélés még akkor is nagyon idegesít, ha közvetlenül nem érint. Sőt, azt is tudom, hogy hetek óta ugyanazokon a problémákon forgolódom - de nem vagyok hajlandó azt mondani, hogy nem érdekelnek, mert az nem igaz.
Szóval. Az a helyzet, hogy a király pucér, és jó nagy segge van.

Imposztorok

Amikor apu – térdnél megroggyant mackónadrágjában – a tévé előtt ágál, és úgy szidalmazza az okostojásokat, hogy kiloccsan a söre, nem is tudja: az igazság közelebb jár hozzá, mint sejteni lenne képes. Ez a könyv nagy elégtétel lenne a surmóknak, ha olvasnának könyveket, mert bizonyítva látnák igazukat, miszerint a értelmiségiek is csak olyan emberek, mint ők, csak többet tanultak, de az meg nem ér semmit

(Para-Kovács Imre az Intellektuális imposztorok c. könyvről).

A látszatok korát éljük. Nem tudom pontosan -- illetve ha utánagondolnék, biztos tudnám -- hogy ez a 17-18. századból maradt-e ránk, vagy magunk vagyunk olyan tehetségesek, hogy újra és újra profi módra kitermeljük a magunk kis látványszínházát - magunknak.

Smúz, álarcok, tettetés, mintha-játék. Zseniális.

Fantasztikusan tudunk úgy tenni, mintha mondjuk dolgoznánk, miközben hetet-havat hordunk össze. Hangzatos nagy gondolatokat tudunk kitalálni és retorizálni, miközben a lényeg épphogy csak egy tőmondat, vagy még annyi sem. Kidíszítjük az otthonunkat, felcicomázzuk a karácsonyfánkat, magunkra pakoljuk a sminket, tetováljuk a mosolyt. Megtévesztő.

Elképesztően tudunk úgy is tenni, mintha értenénk dolgokhoz. Mintha okosak és kompetensek lennénk. Nem kell hozzá semmi mást tenni, mint a megfelelő szavakkal a megfelelő körítéssel és a megfelelő kosztümben prezentálni, amit mondani akarunk. Jó játék, nem mondom. Szinte mindenki átverhető, hiszen az orránál tovább szinte senki sem néz, mindenki a pózokat kedveli és csak azt figyeli, hogy bele tud-e az ember helyezkedni az adott szituáció kód- és elvárásrendszerébe.

Vannak azonban páran, akik ezt tudatosan művelik, mintegy megcsúfolva az egész rendszert. Ők az igazi imposztorok. A körülöttük lévő közönséget gúnyolják és teszik nevetségessé úgy, hogy a saját módszereikkel szembesítik őket. Eszköztáruk szándékosan, de ugyanolyan tökéletesen közhelyes, csak a szemük csillogása más - az igazi. Jelenlétük maga az irónia, produkciójuk szégyenbe ejtő. Lenne -- ha lenne bárki is, aki észrevenné és elszégyellné magát.