Egy borg naplója

A Borg királynő mindent elkövet, hogy rendes egyenborgot faragjon belőlem...

Múlt hétfőn 240 perces egyeztetést tartottunk, majd szerdán, szűkebb körben, egy újabb 60 perceset, ahol megegyeztünk, hogy e hét csütörtökön újabb 240 perces megbeszélést tartunk. Mindezt (az időintervallumokat, témákat, stb.) egy mai, 45 perces értekezleten véglegesítettük.

Mivel szűkebb brigádunknak a csütörtöki 240 perces - némely tagok igazolt távolléte miatt - valószínűleg érdemben felesleges lesz, ezért a lemaradást egy jövő szerdai 60 perces értekezleten fogjuk pótolni. Ebbéli szándékunkat a jövő hétfői 45 perces megbeszélésen fogjuk megerősíteni.

És figyelem. A többesszám első személy ez esetben nem a feltétel nélkül való önszándékú azonosulást fejezi ki. Ez talán már az asszimiláció jele. Jelenleg a primér asszimiliáció fázisában tarthatok, azaz talán már be is injektálták a nanoszondát. Hamarosan következik a szekunder fázis. Hamarosan holografikus látórendszert és bionikus karokat kapok, hogy összekapaszkodhassak megannyi millió borgtársammal.

Álmomban is ezt hallom. "Mi vagyunk a Borg. Kapcsolják ki pajzsukat és állítsák le a hajtóerőművet. Biológiai és technológiai sajátosságaikat a miénkhez adjuk. Kulturájukat a saját szolgálatunkba állítjuk. Minden ellenállás hasztalan."
És akkor vége.
És akkor majd bánhatom, hogy nem vigyáztam jobban a békés kis vulkáni életemre.

A tragédiák halála

Susan Sontag írja A tragédia halálában, hogy a tragédia a világ kibékíthetetlenségét demonstrálja.

Ha ez így van, akkor világos, hogy miért nincsenek ma tragédiák. A világ ugyanis, úgy tűnik, kibékíthető. Elég egyszerűen, néhány mondattal. A tragédiához pedig tényleg kell valami örökös elégedetlenség, összeférhetetlenség, a magunk és a körülöttünk történő dolgok folyamatos megkérdőjelezése. A nem-belenyugvás.

De az ember manapság nemcsak hogy a kérdőjelezésig nem jut el, hanem egyáltalán, már nem is kíváncsi magára. Kertész kérdezi a Valaki másban, hogy "az élet erkölcsi minősége - a törekvés, hogy jobbak legyünk - kategória-e még egyáltalán, amelyen érdemes még gondolkodni - vagy Tolsztojjal véget ért az ember belső kultúrája?"

Nagyon úgy tűnik, hogy igen, véget ért.

A tragédiához még cselekvés is kell. A cselekvéshez pedig indíttatás és/vagy düh. (Sontag szerint a tudatosság hiánya, de ezzel nem feltétlenül értek egyet.) Ahhoz pedig a helyzettel (akármilyen áporodott helyzettel) való szembeszegülés. Melyik érdekesebb és építőbb; egy cselekvéstelen, eseménytelen tragédiát végignézni, vagy egy olyat, amiben egymásnak feszülnek az opciók...?

A drámatörténetben az tragédiát felváltja a metadráma, az abszurd vagy kinek mi. A kultúra mindig dramatizálja önmagát - mondja Sontag. Meg mi is. Úgy, ahogy vagyunk.

Bizonyosság

Kellene találni valami bizonyosságot arra, hogy létezem. Mondom, arra, hogy létezem, és nem csak valami apró, passzív csavarja vagyok egy óriási gépezetnek.
Jelenleg úgy érzem ugyanis, hogy nem létezem.
Még mielőtt az individualisták rám szállnának, hogy ez csakis az én hibám, gyorsan elismerem, hogy igazuk van. Az én hibám. Egy nyomi vagyok. Egy lagymatag paca. Egy lehugyozható csalán. Jelenleg. (Na, de nem káromkodom, mert még a végén rámszól a gondviselés.)
A most következő fejtegetés közben illuzionistáknak szeretném jelezni előre, hogy nem, az életben semmiféle örömforrás nem egyenlő és azonos értékű a megváltással, sem pedig az élet nevű game exit billentyűjével. Sőt. Minél jobban megvan valakiben az igazi örömre és a boldogságra való képesség, annál élesebb szemmel tudja megítélni, hogy mekkora trutyiban fetreng éppen. Éppen most vagy mindig és állandóan.
Ha engem kérdeznek, a túlélési potenciált és az időben nagykorúvá válás esélyeit nagyban növeli az, ha az ember még időben padlóra kerül egy párszor. Nem, ezzel nem azt akarom mondani, hogy tiporjon csak meg mindenkit az élet, ahogy csak bírja... az úgyis jön majd magától. Minden kutyának megvan a maga úthengere. Csak azt mondom, hogy ha még időben éri az embert egy-két kihívás, akkor 30 éves korunk után már biztosan nem lepődünk meg annyira azon az egyszerű tényen, hogy az életünk, hacsak nem csinálunk vele valamit, egy nagy büdös Stepford marad. Egy rakás magyarázkodás meg 'mintha'.
Azért (gondolom én) bizonyos dolgokat muszáj bevallani magunknak. Például azt, hogy a helyzetek mindig új és új értelmezést igényelnek. Hogy az emberek változnak. Hogy mindig és mindig másra és másra van szükség. Rugalmasság - ez lenne a kulcsszó.
Én már elmúltam harminc, és eszem ágában sincs mentegetőzni. Tudomásul vettem, hogy bizonyos vonatok elmentek. Nem lesz már újra normális és jó hangulatú 16. szülinapom, a szüleim nem fognak nekem lakást venni, sőt, táncolni sem fognak az esküvőmön, nem fogok újra érettségizni matekból, hogy jobban sikerülhessen, stb. (Ezek csak példák, de a biografikus olvasók mazsolázhatnak rajta nyugodtan...)
Manapság divatos az infantilizálódás, amit leginkább az előbb említett következtetések levonásának, belátásának alapos hiánya jellemez. Kéztördelő sajnálkozás az elmulasztott lehetőségeken. Egyszerű, mondhatni közhelyes hétköznapi problémák felnagyítása, dramatizálása, a felettük való kesergés. Tizenéves lelkiállapotok. A másokkal való mániákus törődés, ajnározás, ami kizárólag arra jó, hogy a saját magunk háza táján ne kelljen körülnézni. Egyszerű dolgok mögé csodálatosan sötét titkok odaképzelése. Negédes lelki kalandozások - lélek és kaland nélkül. 'Jófejség'.
Mindenki jó fej, de tényleg. Hátborzongató.
Kellene valami bizonyosság arra tehát, hogy létezem.
Lehet, hogy a bizonyosságom az, hogy utálom ezt az egészet. Hogy hányok tőle. Hogy nincs lelkiismeret-furdalásom, amikor kimondom, hogy "haragszom", "utálom" vagy hogy "szarok rá". Bizonyosságom az is, hogy nem teszek úgy, mintha a jellemhibáim nem léteznének. Tudom, hogy sokszor hisztérika vagyok, hogy utálom a hazugságot, hogy mindig a túlbonyolított nehezebb utat választom és még makacs is vagyok. Hogy az igazságérzetem hatalmas, és hogy a szarakodás meg a mellébeszélés még akkor is nagyon idegesít, ha közvetlenül nem érint. Sőt, azt is tudom, hogy hetek óta ugyanazokon a problémákon forgolódom - de nem vagyok hajlandó azt mondani, hogy nem érdekelnek, mert az nem igaz.
Szóval. Az a helyzet, hogy a király pucér, és jó nagy segge van.

Imposztorok

Amikor apu – térdnél megroggyant mackónadrágjában – a tévé előtt ágál, és úgy szidalmazza az okostojásokat, hogy kiloccsan a söre, nem is tudja: az igazság közelebb jár hozzá, mint sejteni lenne képes. Ez a könyv nagy elégtétel lenne a surmóknak, ha olvasnának könyveket, mert bizonyítva látnák igazukat, miszerint a értelmiségiek is csak olyan emberek, mint ők, csak többet tanultak, de az meg nem ér semmit

(Para-Kovács Imre az Intellektuális imposztorok c. könyvről).

A látszatok korát éljük. Nem tudom pontosan -- illetve ha utánagondolnék, biztos tudnám -- hogy ez a 17-18. századból maradt-e ránk, vagy magunk vagyunk olyan tehetségesek, hogy újra és újra profi módra kitermeljük a magunk kis látványszínházát - magunknak.

Smúz, álarcok, tettetés, mintha-játék. Zseniális.

Fantasztikusan tudunk úgy tenni, mintha mondjuk dolgoznánk, miközben hetet-havat hordunk össze. Hangzatos nagy gondolatokat tudunk kitalálni és retorizálni, miközben a lényeg épphogy csak egy tőmondat, vagy még annyi sem. Kidíszítjük az otthonunkat, felcicomázzuk a karácsonyfánkat, magunkra pakoljuk a sminket, tetováljuk a mosolyt. Megtévesztő.

Elképesztően tudunk úgy is tenni, mintha értenénk dolgokhoz. Mintha okosak és kompetensek lennénk. Nem kell hozzá semmi mást tenni, mint a megfelelő szavakkal a megfelelő körítéssel és a megfelelő kosztümben prezentálni, amit mondani akarunk. Jó játék, nem mondom. Szinte mindenki átverhető, hiszen az orránál tovább szinte senki sem néz, mindenki a pózokat kedveli és csak azt figyeli, hogy bele tud-e az ember helyezkedni az adott szituáció kód- és elvárásrendszerébe.

Vannak azonban páran, akik ezt tudatosan művelik, mintegy megcsúfolva az egész rendszert. Ők az igazi imposztorok. A körülöttük lévő közönséget gúnyolják és teszik nevetségessé úgy, hogy a saját módszereikkel szembesítik őket. Eszköztáruk szándékosan, de ugyanolyan tökéletesen közhelyes, csak a szemük csillogása más - az igazi. Jelenlétük maga az irónia, produkciójuk szégyenbe ejtő. Lenne -- ha lenne bárki is, aki észrevenné és elszégyellné magát.

Az is eszembe jutott...

... hogy vajon Diócica megismer-e majd, amikor hazajövök.
Sosem voltam még ilyen sokáig ilyen távol tőle, amióta megvan - azaz 4 éve.
A leghosszabb idő, ameddig egyedül hagytam, öt nap volt, akkor rokonok rá-ránéztek, és minden nap telefonáltam, hogy jól van-e. Valamint komoly lelkiismeret-furdalást éreztem, amiért egyedül hagytam, és ezért az utazást sem tudtam maradéktalanul élvezni.
Ezért aztán legközelebb, amikor utazni támadt lehetőség, vittem magunkkal.
Az autózást egyébként sajnos rosszul bírja, szerintem azért, mert kiskorában kialakítottam nála egy frankó kis utazásfóbiát azzal, hogy mindenhová magammal vittem - buszon, vonaton. (A kaszniból mindig kivettem az ölembe, egyszer a vonaton majdnem meg is büntettek, mert pótjegyet kellett volna venni neki - a kisállat nem poggyász ugyebár.)
Szóval a vonatot, buszt egy darabig jól viselte, de aztán egyszer csak besokallt, és tiltakozásképpen elkezdett hányni, bepisilni és bekakilni az úton. Hiába koplaltattam fél napig indulás előtt. Ez megint bűntudattal töltött el persze, de mindez enyhébb volt, mint amit amiatt éreztem, hogy magára hagytam, mert a sokkot viszonylag hamar kiheverte. A fóbiáját pedig tudomásul veszem - azaz mindig törlőkendőkkel, pót kasznikibélelő párnákkal és ilyesmikkel indulunk útnak. És miután kiad magából mindent szegény, azután már nagyon kellemesen nézeget körbe-körbe.
--
Most is utánanéztem, hogyan vihetném magammal - ennek egyrészt önző okai voltak, másrészt pedig az a fixa ideám, hogy Diócicára rajtam kívül senki sem képes tökéletesen vigyázni és róla gondoskodni. Hamar kiderült, hogy még az USÁ-ba is egyszerűbb lenne bevinni bármiféle kisállatot, mint Nagy-Britanniába, az angolok ugyanis extrán érzékenyek, magyarán nem lett volna elég a chip/tetoválás és a kisállat-útlevél. Mindenféle extra oltások, vérvizsgálat, zárójelentések és leletek kellettek volna, ami kb. féléves ügyintézést jelentene, nem is beszélve a pénzről - szóval Diócicának külön pályázhattam volna egy Eötvöst, hogy kijöhessen velem.
Úgyhogy nincs más választásom, mint hogy Gyevosra hagyom három hónapra.
 
Gy. nem valami nagy macskabarát (bocs Gy.!), viszont nagyon nagy és elkötelezett Gofribarát, ráadásul a Diócicát is tőle kaptam, úgyhogy boostolom magamban a reményt, hogy a macsusznak meglesz mind a négy lába és a két füle, mire hazajövök. Annál is inkább, mivel Gy. anyukája viszont NAGYON NAGY ÁLLATBARÁT az őzikétől a tarajos gőtéig - úgyhogy majd őt is ráállítom a dologra titkos ügynökként. (Zinczy elajándékozott papagájai is nála leltek otthonra, és csodák csodájára a daganatos hím egyed daganata meggyógyult!!!! Úgyhogy J. mama igazán tud valamit...!)
Afelől nincs kétségem, hogy Diócica megkapja a napi macskakaja adagját. Afelől viszont van egy kicsi, hogy megkapja-e a napi simi-, dörzsi- és pusziadagját.
Diócica ugyanis nyilvánvalóan különleges macska.
Macskákat meghazudtoló módon szeret engem - például.
 
Amikor hazajövök, felugrik, amikor sírok, odabújik (nem csak hozzám egyébként, hanem bárkihez), a vendégekkel szokatlanul barátságos, ugrálni is szokott a térdemre. Amikor kajaidő van, berohan a szobába, hogy mindenkit értesítsen, hogy "vacsoooraaaaaa!!!!!!!!". Hihetetlen. A húgom -- jelezvén Diócica antimacska jellemvonásait -- el is nevezte 'kutymacsnak', érzékeltetve ezzel azt, hogy meg tudná szeretni, hiszen a Dió inkább kutya, mint macska.
És tényleg. Tökéletesen tisztában van vele, hogy én mindent megengedek neki, hogy bármikor az ujja köré csavar, hogy jobban féltem, mint bármelyik emberi lényt, akiket egyébként szintén nagyon féltek és szeretek. Azzal is tisztában van, hogy kitől kell tartania, hogy ki a falkavezér, ki az, aki nem tűr nemetmondást, ellentmondást, vitát.
Nagy franc, az biztos.
Szóval nem is aggodalmat okoz, hogy most itthagyom három hónapra, pedig legszívesebben elvinném.
Majd ránéztek néha, remélem.

Nem is tudom...

... meséltem-e, hogy ismerkedtem meg ezzel a proffal, aki az ajánlást írta.
David Wiles-nak hívják, és még Göttingenben loptam el egy könyvét az angol tanszéki könyvtárból a szakdolgozatomhoz: Shakespeare's Clown: Actor and Text in the Elizabethan Playhouse. Nagyon jó könyv, Will Kempről (kutatási tárgyembereim egyikéről) szól, kicsit textuális, kicsit performance-centred, kicsit antropológia és néprajz, nagyon újszerű színháztörténeti megközelítés - olyan, amit mindig is követendőnek éreztem, de itthon nem találtam meg hozzá a megfelelő referenciákat.
Később, miután hazajöttem, írtam neki egy e-mailt, hogy tök jó ez a könyv, és köszönöm látatlanban is. Válaszolt, hogy örömére szolgált, hogy használni tudtam. Én szörnyen meglepődtem, mígnem L. barátném felvilágosított, hogy nyugaton így szokás - szeretik az innovatív, hálás hallgatókat, mert arrafelé sok a középszerű érdeklődő, mifelénk meg sok a gondozatlan tehetség, akire a témavezetők, professzorok itthon nem figyelnek oda, mert a saját karrierjük építésével foglalkoznak.

 

Szóval válaszolt, majd egyszer csak posta vár az egyetemi boxomban. Elküldte egy másik könyvének a kéziratát: Shakespeare's Almanac: A Midsummernight's Dream, Marriage and the Elizabethan Calendar. Fűzve, javítva, az utolsó korrektorpéldány. Azt hittem, eldobom az agyam. Iszonyú boldog voltam, a többi tanárom Szegeden soha nem adott ingyen példányt semelyik könyvéből. És szégyellem, hogy azóta sem olvastam el... csak örültem neki. L. megint felvilágosított, hogy arrafelé ez így normális. Mester-tanítvány. Tanár-hallgató. Ember-ember.
Így hát sok év után írtam neki, amikor úgy döntöttem, pályázom. Nem reméltem, hogy válaszol (megint a kishitűség!), de megtette. Sőt, a londoni postássztrájk, az ezévi alkotói szabadsága és a tanszéki titkárnő betegsége ellenére ideért a meghívólevél szkennelt, aláírt, lepecsételt változata. Mondjuk elég ridegre és angolosra sikeredett, de hát sosem láttuk azelőtt egymást, mit is várhatnék többet vagy mást.
Szeptemberben találkozunk, mert nyáron persze szünet lesz a tanszéken is. A sikerhez gratulált. Nem ígért semmit, csak egyetlen konzultációt és slussz. Már látom magam, ahogy be vagyok szarva ettől is.
Egyébként a Shakespeare-kor csak a mellékes érdeklődése, görög színházzal foglalkozik, különösképp a maszk, a játéktér és a színész-közönség konfiguráció kérdésével.
--
A történetrészhez tartozik, hogy intéztem egy másik ajánlást is - biztonsági okokból. Ez a Virginia Tech lett volna, Sue Ott-Rowlandsnél. Őt is Szegedről ismerem, szörnyen jó ajánlást írt, lelkeset és barátit, és amerikai módra kevésbé akadémikusat - de végül nem oda pályáztam, szakmai döntésből kifolyólag. Hogy ne bántsam meg, amiért csak pótlék volt, azt mondtam neki, ez most nem sikerült. Majd legközelebb. Nagyon sajnálta. Én is. Náluk egy percig nem lettem volna egyedül és minden este színészsztorikkal traktáltak volna.
Na, a posztdoktorit, majd oda...

Hazafelé

Szóval volt ott egy kiskutya, egy nagyfiúé volt, aki nem mihozzánk jár, és akkor mindenki odament megsimogatni, de elkezdtünk tömörülni és akkor én hallottam, hogy a kiskutya nyüszít, így, nyíűű, nyííűű - és akkor én odébbmentem, mert szerintem azért nyüszített, mert félt. Azért, mert tömörültünk.

De ha meg nagy leszek, akkor fából fogok cicákat faragni és árulom őket a kertben. Ki is festem őket, és aki arra jár, az majd megveheti a gyerekének. Cicát szeretnél jobban vagy kutyát? Mert csinálok egyet majd neked is a szülinapodra. Ajándékba. És akkor majd kiteheted a polcra. Vagy ha nagy családos házunk lesz, akkor a kandalló fölé.

És nekem olyan kicsi barna kutyám lesz, és amikor majd hideg lesz és tél, akkor neki is a kandalló mellett lesz a háza, ha nagy családos házam lesz, hogy melegedjen. És amikor majd jön a télapó, neki is teszek zoknit a kandalló fölé, és amikor elaludt, beleteszem neki a kutyasütit. Vagy csontot. Meg teszek oda vizet is, na nem a háza elé, mert akkor belelép, amikor felébred, hanem az ajándéka alá. De majd csöndben lopózok, hogy fel ne ébredjen.

És amikor már majd meghalok, akkor keresek valaki fiatalt, hogy ráhagyjam a kutyát, mert tudom azt is, hogy amikor a szülő meghal, akkor a gyerekét rá kell hagyni valakire. De csak olyat keresek, aki majd szereti. [Mondjuk a fiad.] Igen, mondjuk. Mert akkor én már nagyon fogok öregedni, amikor már majdnem meghalok. [De azért még előbb felnőtt férfi leszel és én leszek öreg. Aztán én halok meg.] Na de én nem akarom, hogy meghalj. [Mostanában még nem fogok, nyugi.]

De amikor még kicsit lesz a kutya és csak közepesre nő, és még nem tud úszni, akkor majd csinálok neki fából tutajt vitorlával, és a medencében azon tud úszni. És az anyuka, a feleségem, majd ráteszi én meg majd fújom a vitorlát. Amíg nem tud úszni.
Azt hiszem, barna vagy fekete kutya lesz, mert ahhoz megy a kék nyakörv, és én azt akarok. Kedvencem a kék.

Na? Jó ötletek?
[Csodálatosak.]