Otthon

Nem nagyon tudom szavakba foglalni azt az érzést, amikor átérek a Dunán Bajánál azon a nagyon ronda hídon. Kisimul a táj, elnyúlik a horizont, mintha kisimulnának az ország ráncai. Egyenletesen oszlik szét a sötétség és a világosság. Valami csendféle, valami békeféle ez.

A kávézóban, ahol megálltam, beszédbe elegyedett velem a pincérlány, még mosolygott is - ilyet sem mostanában láttam errefelé. Jólesett túlmisztifikálni ezt a jelentéktelen epizódot is.

Hajlamosak azt gondolni rólam a külső szemlélők, hogy nincsenek barátaim. Vannak. Csak egy kicsit messze.


Amikor megérkezem, akármilyen sok idő telik is el a legutóbbi ottlétem óta, mindig azonnal felismerem a változásokat. Aki ismer, tudja, hogy ez nagy dolog, mert sosem figyelek a környezetem részleteire elég alaposan.

Szóval a barátok... amikor találkozunk, az első kérdés nem is az, hogy hogy sikerült a vizsga, hanem az örvendezés - mert valahogy mindenkinek annyira természetes, hogy levezetek 200 km-t egy egyestét együttlétért. Nekem is. Ki kell néha szabadulni.


A várost feldíszítették adventra. Áll a mindenki karácsonyfája is, és szinte minden köztéren kirakodóvásár, kézművesek, árusok, forraltbor, sült gesztenye, rozmaringos libacomb. Drága, persze, nem vitás. De nem ez a lényeg, úgysem veszünk semmit. A hangulat. A Dóm téren hatalmas adventi koszorú, betlehemes, nagy tűz, ami körül melegednek a hajléktalanok is. A dóm két tornya között kivilágított betlehemi csillag.



 Túlicitromozott forralt bort ittunk, és a téren dzsessz szólt. Bementünk a jurtasátorba, és ücsörögtünk kicsit a szalmabálákon. Maszkura és a tücsökraj. Atlétatrikós, felgyűrt szárú farmeros tangóharmonikás figura a kezében sörrel, aki arról énekel, hogy egy szál kolbásszal, egy szelet kenyérrel meg egy aranyos csajjal, mégha albiból albiba is vándorol az ember, egész jó itt Magyarországon. (Később, ahogy utánaolvasok

Maszkurának, megtudom, hogy nem áll távol tőle a jobbkarlengetés, hát jó, ideológiai dalait - régebbi hip-hop számok - nem hallgatom, csak azokat, amik a kis magyar halmazállapotról szólnak.) Sorsunkban közös nevezőre ismerve átélek egy kisebb katarzist is, ami az utóbbi időszakot figyelembe véve nagyon is jelentős és említésre méltó élmény. Itt, 2009. december 4-én este 8 óra tájban egy jurtasátorban ülök a szalmán, az emberek melegre lehelték a teret, Maszkura baszkurál minket a tangóharmonikájával, a sorokban ülök között régi ismerős arcokra bukkanok, és arra gondolok, minden rendben. Jó itt Magyarországon. Ezen kicsit meg is hatódom. Magamon. Magunkon. Hogy a reménytelenség közepette is keressük és megtaláljuk az örömet.

Később egy lakásban pszeudo-intellektuális vitába bonyolódunk a felsőoktatás helyzetéről, és a feszültséget egyetemi pletykák felelevenítésével oldjuk. Megbeszéljük egymás tudományos és kevésbé tudományos dilemmáit. Végre nem kell annyit magyarázkodnom. Sokat beszélek, sokat nevetek. Kapok egy olyan ajándékot, amit csakis a régi barátaim képesek kitalálni nekem.


Abban a pillanatban minden tökéletes, csak egyvalami hiányzik - és ezt most nem is a nagy entellektüell elégedetlenség mondatja velem.

A tudásnak oltárán

Általános iskola második osztályban a Fülöp - Szilágyiné-féle Nyelvtan és helyesírás munkáltató tankönyvből (Apáczai Kiadó, áldott legyen a te neved...) a következő szabálypárt kell megtanulnia a nebulónak.

1) Az egyjegyű mássalhangzók hosszúságát a betű kettőzésével jelöljük, vagyis ugyanazt a betűt kétszer írjuk le.
2) A hosszú kétjegyű mássalhangzót írásban úgy jelöljük, hogy az első betűjét megkettőzzük, vagyis kétszer írjuk le (pl. gy - ggy)

Ezt a szabályt ugyebár gyakorlatban alkalmazni tudni kell előbb-utóbb, hiszen a helyesírás elsajátítása töbek között nemzeti kötelesség - minden valamirevaló iskolai magyart tanító néni zászlajára tűzte ezt. Na de a szabályt elméletben is el kell sajátítani, és ennek oka nem egészen világos számomra - magyartanárként, de az ekorú nebulókkal kapcsolatos egyéb funkciómban sem.
        Hiszen az hagyján, hogy mondjuk a felsős megtanulni kényszerül a földrajzi nevek (amúgy szerteágazó) helyesírására vonatkozó végtelen szabályokat, amiket aztán alkalmazni persze nem tud. De egy gyakorlatias elméjű kisdiák, aki a megtanultak hasznát még különösképpen a megoldhatóságban látja, nem tudja az ilyesfajta paradigmákat mire vélni.
        Mert lássuk csak. A szabály az szabály, azaz szó szerint kell tudni. A gyakorlat meg gyakorlat, ami nyelvtan esetében természetesen televan hibákkal a feladatgyűjteményben; nem csoda, hiszen a szabály és az alkalmazhatóság nem kapcsolódik össze a fiatal elmében. A gyakorlat tehát stagnál, az elmélet pedig frusztrációt okoz - hiszen hiába is próbálnánk alkalmazhatóbbá és hétköznapi nyelvűvé alakítani a számunkra is megjegyezhetetlen szóhalmazt, a tanítónéni szava ugyebár szent. Szabályt csakis szó szerint.
        Beindul tehát a magolási mechanizmus, ami úgy működik, hogy a bemagolt anyagot csak akkor tudjuk visszaböfögni, ha megkapjuk a kezdő szót. Igen ám, de a számokérés (második osztály, ált. isk., nem győzöm hangsúlyozni!) írásban történik, ráadásul nem értelmes kérdésfeltevéssel, hanem az "Írjátok le a két szabályt!" instrukcióval. Nincs tehát kezdő szó, nincs lökés, marad a frusztráció. A papírra az kerül girbegurba betűkkel: 1) Nem tanultam meg. 2) Nem tanultam meg.   
Feketepont. Kettő darab.
Plusz, lazán fölényes alázásképpen, a megejtően őszinte és kétségbeesett "nem tanultameg" helyesírási korrekciója "Nem tanultam meg."-re.
        Az igazság persze nem itt van, hiszen a "nem tanultam meg" egy HAMIS állítás. Ha tetszik, hazugság. A szabály úgy-ahogy, a fejbe van gyömködve, azaz a lehetőségekhez képest meg vagyon tanulva. Az igaz állítás legalábbis az lenne, "a szabályt elfelejtettem". De, mint megtudom, az elfelejtés ténye, bár igaz, ha deklarált, akkor a tanítónéninél rendszerint kiveri a biztosítékot. "Hogy lehet ezt elfelejteni?!". Hát így, keziccsókolom. Ezért inkább marad a nyilvánvaló hazugság kényszere: "nem tanultam meg". A tanítónéni pedig nyilvánvalóan elhiszi, mert miért is firtatná, hogy az ismeretek hiánya mögött milyen apró, ámde egyszerű okok húzódhatnak.
Hát ez az. Feketepont. Kettő darab. Mellékelendő:
A gyerek a szabályt megtanulta, de jól érzékelvén annak hasznavehetetlenségét, másnapra elfelejtette. Ahogy én is. Kérem a feketepontomat, mind a kettőt.

Értelmetlenségi nézőpont

Miskolczi Norbert, a HÖOK elnöke csütörtökön közölte az MTI-vel, hogy példaértékűen szigorú és elrettentő ítéletet fognak kérni a pécsi lövöldözés elkövetőjére, hogy hasonló eset a későbbiekben ne fordulhasson elő - olvasom a Népszabadság honlapján.
 
A "leendő értelmiség" - mondja Miskolczi - értetlenül áll az eset indítékai előtt, és megdöbbentőnek tartja, hogy a jelenség eljutott Magyarországra is.
 
Az a helyzet, hogy, bár szeretjük azt hinni, nem vagyunk elszigeteltek a világtól. Minden, amit többezer km távolságból szemlélünk vagy csak a tévéképernyőn látunk, nálunk is potenciális lehetőség, itt is jelen van.
         Bármennyire borzasztóak is a történtek, le kell szögezni, hogy mindez nem csakis és kizárólag az áldozatok és családjaik tragédiája, de az elkövetőé is, akit nemcsak maga a cselekedet és az egész, idáig vezető sorsa, de úgy tűnik, a fentihez hasonló szócsövek is megbélyegeznek az ostoba nyilatkozataikkal, teszik ezt a "(leendő) értelmiség" nevében.
         Nem hiszem, hogy bármilyen precendensértékű ítélet megakadályozhatná a hasonló eseteket a jövőben. A történtek ellenére sem hiszem, hogy a pszichés betegek kriminalizálása megoldaná azt, amit a magyarországi egészségügy vagy a közvetlen környezet elmulaszt. Ahogy olvasom, a tettes a különböző mentális zavarai miatt több pszichiáternél is megfordult, de a megfelelő kivizsgálás és kezelések helyett csak gyógyszereket kapott. Ahogy hallom ismerősi körökből, ez a fiatalember egészen régóta küzdött komoly problémákkal, és egyszerűen nem értem, hogy tudott az előző 23 évének összes "szűrőjén" átjutni úgy, hogy nem kapott olyan komoly, hatékony segítséget, amivel a most történtek elkerülhetőek lettek volna.
         Ahogy más országokban is történt ez hasonló esetek kapcsán, a társadalom felelősségét is elkendőzendő, most majd elkezdünk kapkodni a fegyvertartás szigorítása, a biztonsági rendszerek és intézkedések meg a többi vélten vagy valósan kapcsolódó probléma házatáján. Nagy kérdés, hogy történik-e valós változás. És mivel az ügy még sokáig nem lesz lezárva, nagy kérdés az is, hogy tudunk-e majd róla megfelelően kommunikálni, valamint csupaszon, önmagában, ám megfelelően több szemszögből értelmezni a történteket, lefejtve róla az előítéleteket, a botrányt, és elhajítva azt a bizonyos véres kardot, amit most épp körbehordoznak...

Húrok

Napok óta csak rá gondolok. És a gondolat, a képzet visszavisz körülbelül húsz évvel ezelőttre, amikor az osztályba bejött egy hölgy, és megkérdezte, hogy a következő tanévtől ki milyen hangszeren szeretne tanulni. Én emlékszem, fuvolázni akartam. És közben a többiekkel lázasan azt tárgyaltuk, hogy melyik hangszerhez milyen adottságok kellenek.
Én nagyon pici voltam - pici kéz, pici láb, pici minden. Mondták, a fuvolához nem vagyok elég magas és elég "tüdős" sem.
 
Apám eldöntötte, hogy zongorázni fogok, amihez közben a kedvem is megjött. Bár mindenki azt mondta, hogy a zongorához meg természetesen nem elég nagyon a kezeim.
Határozottan emlékszem arra a napra, amikor apámmal besétáltunk a zeneiskolába, és az egyetlen, általa ismert zongoratanárnőt kerestük, de nem találtuk. Egy tűsarkon imbolygó magas nő kapott el minket a folyosón, hogy mit segíthet. Apám mondta, a Bukicsnét keressük, szó szót követett, és végül beíratott a tűsarkon imbolygó nőhöz. 
 
Ági néninek hívták, bár ezt sokáig nem tudtam. Mindhárman hozzá jártunk zongorázni, én a legtovább, tizenkét évig. Ági néni iszákos volt, mert az ex-párttitkár férje sokat volt távol, gyerekük pedig nem született. Rendszeresen kapatosan jött órára délután egyre. Nem durva spicces volt, hanem az érzékeny fajta. Hol lendületesen ütötte a taktust a zongora tetején, hol csak támasztotta a fejét és nézett szomorúan. Amikor elújságoltam neki, hogy a szüleim válása után apámhoz költöztem, és nincs hol gyakorolnom (a zongora ugyanis anyámnál maradt), és tán ezért abbahagynám a zongoratanulást, sírva fakadt. Mondta, este vannak üres termek, járjak be a zeneiskolába. Bejártam. Évente egy darabot tanultunk és tökéletesítettünk, többet nem tudtam - zongorahiány miatt.
 
Határozottan emlékszem, hogy kilenc éves koromban, mikor sorra került az első kétkezes darab, majdnem sírva fakadtam félelmemben. Aztán egészen jól ment - ahogy utána a többi is.
Nyolcadikban komolyan fontolóra vettem, hogy zenei pályára menjek, de lebeszélt róla. Azt mondta kerek-perec, hogy nem vagyok elég jó. És hogy a pálya tele van nem elég jó zongoristákkal. Minden öt évben egy, aki alkalmas és elég tehetséges, és a mi holdudvarunkban a zeneiben már megvan: a Mátyás Pisti.
Elszomorított, de igaza volt.
 
Egyszer azt kérdezte, szoktam-e a kottán kívül mást is játszani. Mondtam, persze, ragtime kottákat másolok, apámtól ellesek ezt-azt, hallás után zongorakísérek. Kérte, hogy játsszak valamit. Aztán megtanultunk egy ragtime-ot órai anyagként. És akkor a sok Schumann, Bach meg Czerny után kértem, hogy hozzon nekem még több Bartókot. És akkor elkezdtem Bartókot tanulni.
A Gyermekekneken és a Mikrokozmoszon kívül akkoriban senki nem tanult Bartókot, csak a haladó félprofik. Mindenkit taszítottak a fura ritmusok és a disszonáns harmóniák. Mondtam, szerintem Bartók a magyar komolyzene Oscar Petersonja.
Nagyon jól ment Bartók, a vizsgákra is rendszeresen azt vittem. És állandóan Cziffra Györgyöt hallgattam.
A nagy álmom pedig az Allegro Barbaro és a Rhapsody in Blue volt. Mindkettőt elkezdtem, de túl nehéz volt.
Most már elég öreg vagyok, lenne rá időm. 
Szóval napok óta csak rá gondolok. OTP hitellel árulják a METRO-ban. 

Etűdök festett klaviatúrára

Ma van a vécé világnapja. Szerte a világon egyperces néma guggolással emlékeztek és emlékeztettek arra, hogy emberek millióinak nincs hova kulturáltan szükségre hajtania alfelét. Csak mondom. Azért jó érzés, hogy valaki az emberek seggével is törődik.
 
Kérdezik, mi bajom, miért csak hétfőn mosolyogtam és dudorásztam. Hát nincs semmi bajom, csak akkor voltak a kocsiban a jobb cédéim.
Mondjuk arra gondoltam, hogy mint Gregor Samsa, holnap reggel esetleg én is rovarként ébredek. Csak én mondjuk büdösbence leszek. A büdösbence meghatározó létezője mindennapjainknak úgyis - itthon is, az iskolában is megtalálható. Múltkor egy csokor diáklány azért nem tudott hathatósan dolgozni órán, mert egy tudásvágyó büdösbence a tetőablakon ódzkodott befelé angolórára. 
Mondjuk én nem ódzkodnék befelé semmiképpen. Inkább kifelé. A büdösséget meg gond nélkül vállalnám, mert például a Diócicát nem zavarja. Simán vérengzést rendezne belőlem.
 
Ma épp Nietzschét meg Kirkegaard-t magyaráztam (én lánglelkű próféta!), amikor közölte az egyik fiú, hogy a filozófia tulajdonképpen haszontalan, mert a negatív gondolatok csak elszomorítják az embereket. Csak a bánatos emberek filozofálnak. Bánatos embernek lettem hát titulálva. 
Mondtam, hogy azt hiszem, inkább minden gondolkodó ember, mondjuk tán ő is, csak legfeljebb nem tudja róla, hogy az az. Például most is.
De azért én aztán tovább gondolkodtam. Lehet, hogy emiatt még bánatosabb is lettem?
 
A kezembe került nekem is Fűzfa Balázs remek irodalomkönyve, ami olyan, mint egy kultur-patchwork. A szerzők-életművek köré olyan bőséges intertextuális és -dimenzionális utalásrendszer van szőve, hogy az ember agyrakétája rögtön beindul. Extraként televan kortárs utalásokkal (Tasnádi, Varró, Bächer Iván, Parti Nagy, Karafiáth, stb.) és szövegekkel, mint valami univerzális szöveg-, referencia- és ötletgyűjtemény.
Megörültem, majd el is keseredtem rögtön, mert fogalmam sincs, hogy a hipertext felizgat-e bárkit rajtam kívül abban az épületben perpillanat; a fiatalok szerint leginkább a képek nagyon jók, de D. például közölte, hogy egy tankönyvbe nem való feladatsor. Ezek szerint a feladat([sor]ok) az életünkbe se valók bele.
 
Különben a mikrokozmosz valószínűleg megzavarodott. Hiba a mátrixban. Idén több tehetséges tanítványom határozta el, hogy megbukik. Az ostobák meg aratnak, halovány dicsőséget és figyelmet - és újra és újra el kell magyaráznom, hogy az érzék, a tehetség, de a rátermettség is alapok és táplálás nélkül csak üres locsogás és kopott poén a harmadik kör után. "Ezek mind hülyék vótak" - mondja B. a második sorból az egzisztencialistákra, de teljesen mindegy, a nyugatosokra is ezt mondta meg Berzsenyire és Arany Jánosra is. Kafkára is ezt fogja meg Thomas Mannra. Hát ez van, Wass Alberten kívül mindenki hülye. És pássz.
 
Hajós úr zsenijében az 'éles dolgok puha sarokkal jönnek felénk', ami valószínűleg egy nő; s bár mondhatjuk hogy 'csak az boldog, kinek efféle fátyol óvja a szemét', de inkább valószínű, hogy férjhez fog menni...
Az emelt óraszámú magyar (7 fő) tulajdonképpen lehetne az életem értelme, ha a hét és a nap azon szakaszára már nem vergődtem volna magam túl a felvilágosodáson, Csokonai asszonáncain, a szövegtanon, az angol rendhagyó igéken és a nyelvrokonság kérdésein. (A diákok egyébként meglepő módon tájékozottak nyelvrokonsági problémákban. Az akadémia és a finnek már ezer éve hathatósan megcáfolták a finnugor nyelvrokonságot, első írásos emlékeink pedig még a honfoglalás előtti időkből rovásírással íródtak direkt az utókor számára... halálosan nem izgat a nyelvtörténet. Az általam felajánlott lehetőséggel, miszerint olvassunk utána a japán-etruszk-sumér stb. nyelvrokonság hátterének, csakis én éltem. Ötös nekem. Be is írtam.)
Lehetne életem értelme, ha a dolgok puha sarka nem nőből lenne. Ha annak az egy szem majdnem bukottnak, aki tévedésből került oda, és akinek mindenről eszébe tud jutni a műköröm meg a péntek esti buli, engedték volna, hogy inkább ne járjon be.  
 
Lassan elborít a struktúra és rám omlik a lépcső. Aztán mégsem, hanem felmászok rajta és jót röhögök a tetején.
 
Esténként az Amadeust nézzük epizódonként; alkalmanként húsz perc-fél óra. Zseniális. Zseniális! (Olyan, mint az élet, mondaná D.) Mindenki a zsenikkel akar barátkozni, hátha a zseniporból rájuk is hullik valamicske. Én is zsenikkel akarok barátkozni, remélem, a zsenipor zöld (vagy kék).
Az Apokalipszis mostot is egy hét alatt néztük meg. Én mondom, maradandóbb. Meg energiatakarékosabb. Marlon Brandot is tanítani fogom, elhatároztam. Majd összekapcsolom az egzisztencialistákkal valahogy.

Szünet

Nem jönnek ki túl jól mostanában, a körülmények meg ő. Valahogy nem találják a közös pontot.

De a legnagyobb baj nem is ez, hanem hogy úgy látszik, lehetetlen alkotó energiává formálni a spleent.
Ez a spleen egyébként nem generalizált életfilozófia vagy hozzáállás. Ez tökéletesen átmeneti állapot, ő is tudja. Mégis hagyja magát - átmenetileg - lerántani az irónia pereméről bele a szótlan sűrűjébe.
--- 
Feleslegesnek érzem a beszédet ugyanis. Mintha egyfolytában és mindig csak a hülyeség folyna mindenhonnan. A felesleges szócséplés, az önismétlés, a meddő viták, a visszapattanó szólamok: mintha mindig minden nap és minden beszélgetés ugyanolyan lenne. Mintha nem lenne értelme belekezdeni a valóban elsőnek, utolsónak vagy egyetlennek szánt első mondatba, mert tudható, hogy az nem az első, de nem is az utolsó - a plebs ismétlésért hajrázik, kiprovokálja a folytatást. Jót derülnek a komolyan veendőn és sírnak a vicceken. Mindent félreértenek és semmit sem értenek, bárhogy is magyarázom. Bárhogy is magyarázom, csak magamból csinálok verklit, a megértés halvány reménysége, annak egy szikrányi szándéka sem mutatkozik.
 
Tiszta, egyvonalú hangokra vágyom most. Nyitott fülekre. És ha ez maga a csönd, akkor legyen.
Lassú, kimunkált mozdulatokra, bólintásokra. Eleganciára, finomságra, valódi, nem elvtelen előzékenységre.
És nagyon.
Kerülöm a szavakat, mert komorrá tesznek. Lehet mondani, hogy befelé fordulok vagy hogy a szeretet nélküliség, netán eltitkolt családi történetek szervezik a diskurzust... Hülyeség. 
Egyszerűen feleslegesnek érzem, hogy túl hangosan mondjak bármit is. És ilyenkor nincs szükség részvétre sem megerősítésre. A tiszta, egyvonalú hangokra és a nyitott fülekre van szükség. A kimunkált mozdulatokra, bólintásokra, eleganciára, finomságra, valódi, nem elvtelen előzékenységre. És nagyon.

Új időknek új dalaival

Olvasom a cikket az index.hu-n, és nem hiszek a szemeimnek. Hogy már ezek is... elképesztő.
 
Bevallom, nem vagyok Chuck Palahniuk nagy ismerője, a Harcosok klubját láttam, nagyon tetszett.
 
Azt is mindig tudtam, hogy az USA a világ leginkább Janus-arcú országainak egyike, sosem vágytam oda, mert valahogy mindig gyanús volt a túlságosan fényes homlokú optimizmus és feltűnőre mázolt liberalizmus. Hát tessék.
 
Nos, én elolvastam az ominózus Guts című elbeszélést (a cím magyarul két értelmű: "zsigerek" vagy "belek" ill. "merészség"), amit (ó, mily botrány!) eredetileg a Playboy közölt le, és olvasóként, de magyartanárként is mondhatom, nem találtam benne semmi kivetnivalót. Egyrészt hallatlanul (ön)ironikus, vagyis direkt bagatellizál és nagyít fel egy tabutémát, ami nemcsak az elbeszélő 'magánügye', de sokan másoké (olvasóké) is. Másrészt maga a narráció, a szöveg hihetetlenül önreflexív, "kiszólogatós" - azaz például remekül meg lehet rajta keresztül tanítani azt, hogy túllépve egy adott írás témáján, hogyan koncentráljunk a struktúrára, az elbeszélésmódra vagy a narrátor és az író/stílus/stb. viszonyára. Bármire. Bármire, ami nem a konkrét téma. De mégha az is - hát ez is az élet része. 
 
A novella NEM pornográf. Szexuális témájú persze, ráadásul bizonyos szempontból túllép normatív kereteket is, de semmiképpen sem öncélúan vagy a szexuális hatásra hajazó módon pornográf. Ez az eljárás és ferdítés körülbelül olyan, mintha holnaptól betiltanánk Nádasdy Ádámot (mondjuk mert a költészete buzilobbi) vagy ha Csáth Géza Anyagyilkosság c. novelláját szadistának minősítenénk. És esetleg Bret Easton Ellist se olvassunk többé. 
 
Hadd számoljak be egy friss személyes tapasztalatról: az Anyagyilkosság az idei tanév legsikeresebb novellaelemzése. Sőt, Csáth Géza az egyik legsikeresebb szerzőnk. Miután jól kiborzongtuk magunkat azon, hogy mennyire 'aberrált' és 'hűha', a nagy sikerre való tekintettel komolyan fontolóra vettem, hogy az Ópium című filmet (Szász János, 2007) is megnézzük. Időhiány okán nem lett belőle semmi, de a véleményt fenntartom.
 
Tudomásul kell venni, hogy akárcsak mindenfajta médiában, az irodalomban is egyre erősebb ingerek kellenek, és hogy jó lenne már felszámolni az elitista, "Hochlitearatur" hozzáállást. Ez nem minőségi romlást jelent, hanem nézőpontváltást (aka ironikus látás- és létmód) esetleg -válogatást és az alkalmazkodás képességét.
 
De hát a lényeg (vagy a lényeg hiánya) pontosan itt van, és már megint ide lyukadunk ki. Ha már a Nobel-díjas írónk is azt jelenti ki az itthoni befogadó közegről, hogy az nem érti az iróniát, lenne min elgondolkodni. (Bár a facebook linken örömmel fedeztem fel magyar vélemény-nyilvánítókat is). És még az se nagyon nyugtasson meg bennünket, hogy a tengeren túl sem tartanak előbbre egy lépéssel sem.