Tanévkezdés

Délután negyed négykor fájós lábbal még emésztetlen és véráramomba be nem került koffeinadaggal a gyomromban kaptatok a lejtőn felfelé a dombtetőn álló iskola irányába. Vánszorgok.
Messziről ismerős kollégát pillantok meg (tanítónéni), ötvenes, vékony, szálkás alkat, hasonló mozgáskoordinációval tart hazafelé a boltból. Felvesszük a szemkontaktust, közeledünk egymás felé, de nem gyorsítunk, a világért se.
Helló -- köszönünk egymásnak, majd mintha egy már megkezdett beszélgetést folytatna:
Mind a ketten, mint a fos, b...meg...! -- és szívderítőt röhögünk magunkon.
Hát így. 

Every Day is a Winding Road

... (minden nap egy kanyargós út) ez Sheryl Crow közhelyes örökbecsűje, és mennyire igaza volt, a közhelyek velős igazságokat hordoznak, főleg perpillanat, ami az itten viszonyokat illeti. Mert hogy ez hihetetlen, mintha az egész város összefogott volna, hogy reggelente senki de senki ne érjen időben munkába. 
Nekem jó az emlékezetem, és tudom, hogy tavaly nem volt ennyi dugó, akár kocsival, akár busszal, akár biciklivel ment az ember. Erre ma rámdudál egy nő, hogy menjek már, de legalábbis álljak rá a zebrára és taroljam le az ott átvánszorgó szegény nyugdíjasokat, miközben áll a sor a pirosnál, a hídnál, a híd előtt, a körforgalomnál és -ban. Magamon is meglepődtem, de leírhatatlan hangnemben kiabálni kezdtem és mutogatni a visszapillantótükörbe, hogy szerinte mi a lófaszt csináljak, áll az egész város, meg még büdös is.
        Persze az is lehet, hogy ez a drágalátos városkarbantartó megavállalkozás így próbálja az embert rávenni arra, hogy eszközeit elhajítva környezetkímélő módon gyalog menjen a munkahelyére. Tökmindegy. Tegnap szerintem csuklott is a város, annyira elszidtam mindennek, és a lelkem mélyén üvöltve követeltem, hogy tarolja már le valaki a magas járdaszegélyeivel együtt. Mert hogy egyszerűen nem hiszem el, hogy egy óra alatt lehet odaérni a munkahelyemre. A Tisza-partra gondoltam még akkor is, ha a múltkor hallottam a tévében, hogy -- bár abban a városban eddig ismeretlen fogalom volt a közlekedési dugó -- ott is, most, iskolakezdésre sikerült időzíteni az útfelújításokat.
        Hát ez a mi kultúrális főváros-jelöltünk. Kapkodnak, mint én, amikor dolgozás helyett zenét hallgatok (léleképítő célból) és nincs időm semmire. Kapkodnak. Muszáj vagyok én is kapkodni velük együtt. És nem, nem az fáraszt, hogy meg kell szokni a szeptemberi munkarendet újra, hanem hogy meg kell SZOKATNI újra. Lassan megy. Kurvára lassan. 
        Hogy még mi történt, hát az, hogy a Színház folyóiratnak nem kell recenzió erről a könyvről; amit csak azért nem értek, mert a Színházban vagy szar könyvekről jelennek meg szar recenziók vagy jó könyvekről még szarabb recenziók. Aztán amikor az ember odamondana, azt mégsem vállalja senki -- persze tudom, valószínűleg rossz ajtó elé álltam be most éppen.
        Nna! Mostanában többször és több irányból csapott pofán az az álláspont, hogy nem tudok lazítani meg tán főzni se, erre meg azt szeretném mondani, hogy aki a dzsesszt szereti, az merev ember nem lehet. 

Naplók

Anna Wulf naplóját olvasom, most gondolom, mindenki az agyához kap, hogy ki is lehet az az Anna Wulf, ha piszok lennék, mutatkozhatnék borzasztó titokzatosnak, hogy mindenkit egyen a fene, de inkább mégis elárulom, hogy ez egy fiktív napló, Anna Wulf naplója Az arany jegyzetfüzet. Nagyon hosszú, több részből áll. A feketébe a múlt, a pirosba a politika (50-es évek, Anglia), a sárgába az érzelmi élet, a kékbe a mindennapok történései íródnak. A sárgánál járok. Lassan haladok...
 

(most mondhatnám, hogy amit művelek ezzel a könyvvel, az nem is olvasás, inkább maszatolás, tötyörészés, kenegetés - de ha ebbe most belemennék, részletesen kéne írnom arról a késztetésről, hogy végre rendszerbe tegyem a mindennapjaimat; a rendszerek mindig jól működtek, ettől eddig munka, ettől eddig szabadidő, ettől eddig sport, séta, vajaskenyér, tévéújság egy hétre előre bekarikáz, heti háromszor hajnalban kel és korán fekszik, négyszer későn fekszik, későn kel, a rendszerek régen jól működtek, talán működnének most is...)

 
Múltkor felvetődött, hogy van, aki szereti a naplókat, van, aki meg nem annyira. A blog is egyfajta napló. Nekem például ez a harmadik blogom és legalább az ötödik naplóm... ha egyáltalán az. 
        Biztos vagyok benne, hogy sokakat azért érdekelnek a naplók, mert mások életére kíváncsiak, a lehető legmélyrehatóbban szeretnék ismerni mások magánügyeit, titkait, gondolatait, hétköznapjait, történeteit. A kitárulkozás mindig érdekes. Egy másik ember mindig izgalmas lehet.
        Ugyanakkor fogalmunk sem lehet, hogy a naplóírásban hol van pontosan az én és a nem-én közötti választóvonal. A virtuális én és a valós én közti különbség valahol hasonlít a narrátor és a szerző mint élő személy kapcsolatához - két halmaz, aminek van ugyan közös tartománya, de saját különálló tere, lefedettsége is.
        Anna Wulf érzelmi életét olvasom, és nem nagyon érdekel. A politikai nézetei (piros notesz) sem nagyon érdekeltek, a szerelmi élete meg még úgy se. Annyi szinte egyforma egyedülálló anya és nős szeretőt tartó nő naplóját olvastam már, hogy ez most kicsit unalmas; még akkor is, ha minden egyes elbeszélő története részleteiben más és más. Valahogy a másság, a különbözpség marad rejtve, és a lapos egyformaság narratívája hangsúlyozódik ki. Unom a frázisokat, pedig az életünk is televan közhelyekkel, szerelemmel, bánattal, unalommal, megbántással, egyedülléttel, találkozással, vágyakozással meg a többivel, amit néha (gyakran) szintén unok.
        Naplókat, életeket olvasok (a sajátomét is), és nem az érdekel, hol metszi egymást az elbeszélő és az őt "kitermelő" valós személy, hanem arra várok, hogy ugyanazt a naplót, ugyanazt az életet hogyan mondjuk el és írjuk meg már végre egyszer másképpen.

Olvasási szokások (profán verzió)

Zinczy blogjában azt a komoly esztétikai-hermeneutikai kérdést feszegettük nagyon szakszerűen, miszerint Lénárd stílusa "nyálas"-e vagy nem.
Namármost azt állítottam, hogy -- bár csak egy könyvébe kezdtem bele (Egy nap a láthatatlan házban) -- a stílusról véleményt alkotni 30 oldal alapján is lehet, a "nyálas" kitétel pedig nyilván profán megfogalmazás, mondhattam volna szebben is, de gondoltam, így mindenki érti, mire gondolok.
 
 
Az írás pozíciófüggő, mondtam aztán, tökre nem kell azon megsértődni, hogy én sziruposnak vagy modorosnak tartok valamit, mert más meg azt nem tudja elolvasni, amit én kedvelek. De ez a "kedvelek", "tetszik", "jó olvasni" - típusú megközelítés ugyanúgy múlékony, mint hogy azt mondom valamiről, "nyálas".
 

Az irodalomtudomány kétféle olvasót különböztet meg: a fogyasztó és az ínyenc olvasót. A fogyasztó olvasó az értelmezés során olyan stratégiákat működtet, melyek az azonosság elve szerint szerveződnek. Az azonosság ez esetben annyit tesz, hogy önmagát, saját életvitelének igazolását keresi a szövegben, így mindig ugyanazt olvassa. Úgy sajátítja el a műveket, hogy magára vonatkoztat vissza, illetve önmagából indul ki. A cselekmény nyomon követése során beleéli magát a szereplők – általában a főhős vagy a számára legszimpatikusabb karakter(ek) – helyébe, saját szemszögéből szemléli a művet. Ennek következményeképp olvasói tevékenysége passzív. Az emberek nagy része ebbe a típusba tartozik.

        A második típus az ínyenc olvasó, aki – ellentétben a nagy többséggel – úgy sajátít el egy szöveget, hogy teljesen kizárja magát a műből, csak a történetre koncentrál, nem játszik el a gondolattal, hogy ő mit tenne XY szereplő helyében, az adott szituációban.
Ezzel a magatartással nem vonja el a figyelmét a lényegről, és ez által végrehajtja a tökéletes interpretációt. A modern irodalomtudomány jelenlegi álláspontja szerint.
Na most, erre a paradigmára hogyan reagál a mai egyéniségkultusz-hívő, egyediségre törekvő, alternatív értékeket képviselő fiatal értelmiség?
Hát, hogy ők akkor is ínyencek, mert ők nem tömegarcok, és kikérik maguknak – miközben már a Micimackót is úgy olvasták, hogy Malacka helyében az állandó félelem és reszketés helyett bátran szembeszálltak volna a ,,Muclik és Vuclik elnevezésű mutáns fajjal, visszaállítva ezzel a Százholdas Pagony közbiztonságát.
És ez a passzív olvasói tevékenység? Ez a tökéletlen interpretáció?
A választ a hermeneutika, az értelmezést és megértést vizsgáló tudományág adja meg, melynek tanítása szerint minden megértés önmegértés. Valahol minden műben, művészeti alkotásban saját magunkat találjuk meg.
 

(forrás: http://www.antropos.hu/cikk.php?id=2247)
 
A fenti szöveg elég jól megmutatja azt, hogyan erőltetjük a különbségtételt a 'profi' meg az 'élvezkedő' olvasás között, holott a szöveg élvezése egyáltalán nem zárja ki az értelmezést, az értelmezés egyáltalán nem zárja ki az azonosulást, illetve a szöveg élvezése egyáltalán nem hozza magával az azonosulást, és így tovább. Ugyanakkor az viszont kétségtelen, hogy igenis vannak különbségek a különböző olvasási módszerek között (ezzel semmi újat nem mondok senkinek, gondolom), és igenis lehetséges például azért/úgy olvasni, hogy a szöveget szoros kapcsolatba hozzam a saját életemmel, megfeleltessem neki, magamra találjak a könyvben. Az ilyesmi elég nyilvánvaló olyan észrevételekből, mint "ez a könyv olyan, mintha nekem íródott volna", "rólam szól", "végre megértettem, mi miért is történt velem" vagy "ennek a könyvnek az elolvasása sokat segített", "a könyvbe menekülök, mert megvigasztal", stb. stb. stb. Vannak olvasók, akik mondanak/gondolnak ilyeneket, és vannak, akik nem.
 
 
Az olvasási pozíció (és most direkt nem fogalmazok furmányos nyelven, különben is utálom) tényleg csupán annyit jelent, hogy mindannyian más elvárásokkal, más kultúráltsággal, más előtanulmányokkal, más élethelyzetből, más és más előismeretekkel és élettapasztalatokkal nyúlunk egy szöveghez. Ennyi az egész. Sőt, még a pillanatnyi hangulatunk is befolyásolhat abban, hogy véleményt alkossunk egy szövegről (bár most, ahogy újraolvastam az adott szövegrészt Lénárdtól, a véleményem nem változott; úgy látszik, ehhez több idő kell), bár az ilyesmit az irodalomtudomány nehezen kezeli/fogadja el, illetve a szubjektivitás tényét kizárandónak tartja.
Szóval Lénárd is más lehet, ha a Rousseau Vallomások után, netán Gao Xingjian vagy a Bridget Jones után olvasod. (Félreértés ne essék, a Bridget Jones-ot is elolvastam...)
 
 
Ami engem szubjektíve illet, nem nagyon izgatnak (bocsánat, másképp nem tudom mondani) az "így kell szépen, tartalmasan, bölcsen és gondolatteli módon élni"-típusú könyvek, a falnak megyek tőlük. A szó hagyományos értelmében nem is vagyok lírai alkat. Az iróniát szeretem, az abszurdot, a groteszket, a csavaros történetbe és mondatokba bújtatott lényeget, a megdöbbentést, a pengeélen táncolást, az izgalmakat. Ezen kívül pedig az újdonság és a merészség élményét és megtapasztalását - és még ezzel sem vagyok különösebben forradalmár (a színházi ízlésemre ugyanez igaz... ezért is járok manapság keveset színházba, főleg itt helyben). És ez nem azt jelenti, hogy egy könyvnek, cselekménye lefolyásában pörgőnek vagy gyorsnak kell lennie. És azt sem jelenti, hogy ne olvastam volna még olyan könyvet, amiben ezek a fenti attribútumok nincsenek meg. De azt sem jelenti, hogy érzelmileg ne érintett volna még meg könyv, vagy hogy ne sírtam volna a katarzistól egyszer-másszor.
Az utóbbi időben fent említett Gao Xingjian fogott meg, valamint Barricco City-je. Az előbbiről még senkit nem olvastam nyiltakozni, az utóbbiról meg több rossz véleményt olvastam, mint jót (ennek valószínűleg a regény abszurdba hajló cselekménye az oka, itt van például ez), de mindez engem egy cseppet sem érdekel.
 
 
Hát ilyen egyszerű ez.

Göttingen

Lehet, hogy ezt mostantól Zinczy-élménynek fogom hívni...
[...]
Az jutott eszembe, hogy harmadéves egyetemista koromban elmentem Göttingenbe ösztöndíjasnak. Némettudásom egy hajdani érettségi szintjén állt, de mégis belevágtam angolszakosként, gondoltam, majd csak boldogulok, Göttingen egy nemzetközi egyetemváros. A célom az egésszel a kiszabadulás volt, és nem utolsósorban az, hogy végre egy olyan könyvtár közelében lehessek, ami biztosítja nekem a céljaimhoz az olvasnivalót.
        Göttingen jó választásnak tűnt, a Georg-August Universitaet úgyszintén. Mindamellett tudtam magamról, hogy szörnyen antiszociális és magamnakvaló vagyok, úgyhogy az út célja -- magamnak bevallottan -- az is volt, hogy különböző próbatételek elé állítsam magam szocializáció terén.
        Ami ez utóbbit illeti, azt hiszem, megbuktam. De nem ez a lényeg, mert ez egy teljesen személyes vonatkozása csak az egész történetnek. Az ottlét alatt megismerkedtem a nagyszámú magyar vendégdiák populációval (a mi egyetemünkről eleve kb. hatan voltak), ezen kívül a kelet-európai szekcióval ápoltam jobb baráti kapcsolatot... Volt angol ismerős, amerikai srác is (egyszer hálaadásnapi pulykát sütött, rémes volt), egy helybeli kameruni megkísérlet elcsábítani a hercegi származásával... szóval volt ott ember bőven. Válogathattam, kivel óhajtok barátkozni, netán szerelembe esni. Az igazi barátaim itthon voltak Szegeden -- illetve ketten Halléban töltötték ugyancsak önkéntes ösztöndíjas időszakukat.
        A napjaim a következőképpen teltek. Egy pici lukban laktam, amit kollégiumi szobának becéztek -- a nevelőapámék, amikor odaszállításomkor meglátták, alig akartak otthagyni. Az első pár hétben német tanfolyamra jártam (ösztöndíjasoknak kötelezően ajánlott), majd bankból hivatalba és vissza, hogy regisztráljam magam, mint göttingeni ideiglenes lakos. A németek sem arról híresek, hogy idegen nyelven hajlandóak lennének megszólalni, az én némettudásom pedig gyenge középszinten állt, nem is beszélve az önérvényesítési képességeimről, ami pedig gyakorlatilag a nullával volt egyenlő. (Azóta csak egy kicsit lett jobb...)
Reggel hatkor tehát rendszerint felkeltem, elmentem zuhanyozni, utána elhúztam a könyvtárba. Megírtam a napi e-maileket a barátaimnak (volt, akivel naponta leveleztem), aztán elmentem a könyvekhez, és kutatgattam, fénymásoltam naphosszat. Utána elmentem a szemináriumokra, amikre járnom volt kötelező.
        A németországi angol irodalom oktatás külön posztot érdemelne. A lényeg, hogy németül folyik minden, és hiába kértem a 15 fős szemináriumot + a professzort, hogy a kedvemért angolul beszéljük meg Shakespeare-t vagy a modern drámát, erre senki nem volt hajlandó (holott olvasni mindent angolul kellett). Arra is emlékszem, hogy egy pakisztáni csajjal tartottunk prezentációt A viharról, angolul, no, akkor viszont nem mi, hanem a szemináriumi csoport összes többi tagja hallgatott másfél órán keresztül. Az összes többi órán én, mert hiába volt véleményem, kellő nyelvtudás híján nem nyilatkoztam. (Amúgy ezeken az órákon elméletmentes oktatás folyt.... a professzoroknak a legnagyobb élvezetet általában az okozta, hogy hangosan olvastunk fel drámaszövegeket - esetenként kórusban.)
        Délutánonként ismét könytárazás következett, este pedig az aznap begyűjött anyag elolvasása, feldolgozása. A karácsonyi szünetben, amikor hazamentem Zalaegerszegre, vettem egy 'lábbal hajtható' fekete-fehér laptopot (ma már, állítom, múzeumi darab lenne), amin az összes irományomat tároltam. Esténként az ő társaságában töltöttem az időt, hacsak át nem mentem a nagy koleszba szocializálódni a negyedik emeletre (ott lakott a magyar kolónia nagy része + a kelet-európai rokonnépek...).
        Hétvégenként kirándulni mentünk csapatosan, Weimar, Wittenberg, egyszer két napra Köln, aztán meglátogattam a nagybátyámat Baselban (elvitt a Schilthornra), egyszer meg V.-vel Halléból kiruccantunk Berlinbe. Akkor néztük meg a Brecht-házat és a Berliner Ensemble-ban a Szentivánéji álmot.
        Amikor lejárt az ösztöndíj ideje, apám jött el értem kocsival. A csomagtartóba alig fért be a papírnemű holmim. (Az ösztöndíj legnagyobb része fénymásolásra, könyvekre meg cd-kre ment el... főleg klasszikusokat vettem, reneszánsz és barokk zenét, Emma Kirby-t, Bartolit, Purcellt, meg ilyeneket. Egyszer színházban is voltam, Wedekindtől a Pandora szelencéjét néztem meg -- Lulu címen futott.) 
        Egyetlen németországi barátságot sem kötöttem. A tartós kapcsolataimat két magyar lány jelentette, de már ezeknek a barátságoknak is vége.
        Emlékszem az egyedül töltött pillanatokra -- pl. olyan estéken, amikor a többiek buliba mentek, én meg nem. Emlékszem arra a nagyon pici szobára, az egyedül megtett sétákra és bicikliutakra (mert hogy szereztem biciklit), meg arra, ahogy tudomásul vettem, hogy ide rajtam kívül valószínűleg mindenki inni és kefélni jött. Emlékszem, ahogy lehúzták a szemináriumi dolgozataimat, mert Victor Turnerre meg a performansz elméletre építettem bennük. Emlékszem, hogy az egész intézmény mennyire nem elégített ki intellektuálisan. Vagy hogy hogy leizzadtam, amikor be kellett mennem bankszámlát nyitni egy német bankba (mert akkor ott az ösztöndíjat arra utalták, sőt, a kollégiumi díjat is csak átutalással lehetett fizetni).
        Életem meghatározó időszaka volt. Mindmáig azt gondolom, hogy az ismereteimet, a kultúrámat nagy mértékben meghatározza az ott töltött idő. A mai napig nem olvastam el és nem dolgoztam fel jó sok mindent, ami onnan van.
Persze jobban kihasználhattam volna az út adta ismerkedési lehetőségeket. Ha élelmes, nyitott és ügyes lettem volna, tán most is ott élnék.
De az egész élmény az én döntéseim sorozatán múlt, és pont így volt jó.

Gyakorlatilag anyagi szempontból és az érzést tekintve is eltemettük a nyarat, ez már a nyárutó, pedig kint most is 32 fok van, és titokban majd megveszek, mert jó lett volna eljutni még ide meg ide. De idén ennyi fért bele.
 
Rájöttem, szeretem a nyarat annak minden nyűgével együtt. Gyerekkoromban nem szerettem, túl sok időt kellett otthon tölteni függve-lógva, ezért aztán mihelyt lehetőségem volt rá végigdolgoztam minden szünidőt, a fennmaradó időben pedig magam voltam, olvastam, feküdtem a napon, néztem mindenféle vizeket és naplementéket. Gondolkodtam.
 
Most az erkélyen ülök a kék székben, és olyan, mintha még nyár lenne. Tegnap pedig a tónál jártam, ami ebben a városban az egyetlen elviselhető hely nyáridőben. Néztem, ahogy a családok ott töltik a napot a fűben, minden tilalom ellenére úsznak a tóban, pihennek az árnyékban, és csak este térnek vissza a városba. Törzsi fázis. Megirigyeltem.
 
A nyár kétarcú. Egyrészt kellemes, csendes, szellős, másrészt mozgalmas, fárasztó, feszült és aggasztó. Készülés a nyárutóra, készülés az őszre. Várakozás.
 
Egyébként annak idején, a kezdeti ráhangolódási nehézségek ellenére gyerekként valahogy sosem untam a nyári vakációt, és arra sem tartottam soha igényt, hogy bárki is megszervezze nekem a szünidőt. Most azt látom, hogy sok gyerek az első hónap után már nagyon unja, még akkor is, ha a szüleik különféle drága nyári táborokba suvasztják őket. Az idén dolgoztam én is egy ilyen helyen, rossz döntés volt...
[Biztosan vannak jól megszervezett, szakmailag és szervezésileg is rendezett nyári táborok, de a szóban forgó gyerekmegőrző valahogy csakis ugyanazokat a tevékenységeket biztosította, amiket a gyerekek egyébként is a leggyakrabban csinálnak. Ugyanazokat az ingereket adta és fokozta. Az hirdetéseiben számítógépes és nyelvi oktatást ígérő tábor az első héten talán még nyújtott némi újdonságot, információt, érdekességet, aztán később egyre inkább csak az primitív, agresszív, lövöldözős játékokról szólt. Az első héten tán még mindenki tette, amit ígért, aztán a dolog szép lassan degradálódott kompjúteres gyerekmegőrzővé, ahol, miközben az oktatók a tanári szobában hesszeltek, a gyerekek virtuálisan lőtték halomra egymást. 
Egyhetes, napi nyolc órás lövöldözés teljesen átállítja egy gyerek normál agyműködését. Azt hiszem, azelőtt sosem láttam olyat, hogy huszan kötelezik az asztalt ütemesen csapkodva, hogy kapcsoljam vissza az áramot. Aki a hét első napján még valamilyen stratégiai vagy kalandjátékkal töltötte az idejét, a második napon már az is csak lövöldözött. Azt hiszem, még olyat sem láttam, hogy a rajzfilm első fél órája után közlik, hogy ez unalmas, hadd játsszanak inkább terroristásat.
A táborban ennyiben ki is merült az informatikaoktatás.]
 
Most, hogy letudtam a kényszermunkát, már nem maradt más hátra, mint olvasni, feküdni a napon, nézni mindenféle vizeket és naplementéket. Gondolkodni. A nyár, annak az utolja olyan lett, mint egy nagy, lusta, álmos sóhaj. Szerethető.
 

Nyárutó

Gyakorlatilag anyagi szempontból és az érzést tekintve is eltemettük a nyarat, ez már a nyárutó, pedig kint most is 32 fok van, és titokban majd megveszek, mert jó lett volna eljutni még ide meg ide. De idén ennyi fért bele.
 
Rájöttem, szeretem a nyarat annak minden nyűgével együtt. Gyerekkoromban nem szerettem, túl sok időt kellett otthon tölteni függve-lógva, ezért aztán mihelyt lehetőségem volt rá végigdolgoztam minden szünidőt, a fennmaradó időben pedig magam voltam, olvastam, feküdtem a napon, néztem mindenféle vizeket és naplementéket. Gondolkodtam.
 
Most az erkélyen ülök a kék székben, és olyan, mintha még nyár lenne. Tegnap pedig a tónál jártam, ami ebben a városban az egyetlen elviselhető hely nyáridőben. Néztem, ahogy a családok ott töltik a napot a fűben, minden tilalom ellenére úsznak a tóban, pihennek az árnyékban, és csak este térnek vissza a városba. Törzsi fázis. Megirigyeltem.

 
A nyár kétarcú. Egyrészt kellemes, csendes, szellős, másrészt mozgalmas, fárasztó, feszült és aggasztó. Készülés a nyárutóra, készülés az őszre. Várakozás.

 
Egyébként annak idején, a kezdeti ráhangolódási nehézségek ellenére gyerekként valahogy sosem untam a nyári vakációt, és arra sem tartottam soha igényt, hogy bárki is megszervezze nekem a szünidőt. Most azt látom, hogy sok gyerek az első hónap után már nagyon unja, még akkor is, ha a szüleik különféle drága nyári táborokba suvasztják őket. Az idén dolgoztam én is egy ilyen helyen, rossz döntés volt...
[Biztosan vannak jól megszervezett, szakmailag és szervezésileg is rendezett nyári táborok, de a szóban forgó gyerekmegőrző valahogy csakis ugyanazokat a tevékenységeket biztosította, amiket a gyerekek egyébként is a leggyakrabban csinálnak. Ugyanazokat az ingereket adta és fokozta. Az hirdetéseiben számítógépes és nyelvi oktatást ígérő tábor az első héten talán még nyújtott némi újdonságot, információt, érdekességet, aztán később egyre inkább csak az primitív, agresszív, lövöldözős játékokról szólt. Az első héten tán még mindenki tette, amit ígért, aztán a dolog szép lassan degradálódott kompjúteres gyerekmegőrzővé, ahol, miközben az oktatók a tanári szobában hesszeltek, a gyerekek virtuálisan lőtték halomra egymást. 
Egyhetes, napi nyolc órás lövöldözés teljesen átállítja egy gyerek normál agyműködését. Azt hiszem, azelőtt sosem láttam olyat, hogy huszan kötelezik az asztalt ütemesen csapkodva, hogy kapcsoljam vissza az áramot. Aki a hét első napján még valamilyen stratégiai vagy kalandjátékkal töltötte az idejét, a második napon már az is csak lövöldözött. Azt hiszem, még olyat sem láttam, hogy a rajzfilm első fél órája után közlik, hogy ez unalmas, hadd játsszanak inkább terroristásat.
A táborban ennyiben ki is merült az informatikaoktatás.]
 
Most, hogy letudtam a kényszermunkát, már nem maradt más hátra, mint olvasni, feküdni a napon, nézni mindenféle vizeket és naplementéket. Gondolkodni. A nyár, annak az utolja olyan lett, mint egy nagy, lusta, álmos sóhaj. Szerethető.