A zene és én

Tulajdonképpen ott kezdeném, hogy a héten kiderült, hogy díjazott lettem egy pályázaton. A hír a zsúfolt hetem kellős közepén ért, és ma (szombat lévén) eszembe jutott, hogy el sem újságoltam senkinek, sőt, igazából még nem is örültem neki és meg sem ünnepeltem. Pedig régóta várt sikerélmény ez, olyasmi, ami önbizalmat ad(hat) hosszú idő után megint, és talán rávesz arra, hogy jól megcsappant szabadidőmet mégiscsak némi tudománnyal és írogatással töltsem, mint nem olyan régen.
        
És innen a szabadidőtől jutunk el a zenéhez, ami számomra nagyon fontos, mert zenés családban nőttem fel. És mert kiskoromtól kísér. És mert zene nélkül nincs élet.
Emlékszem, ahogy kisiskolás koromban apámat bámultam, amikor hétvégén, némi fröccsök után leült az akkor még nagynak és drágának számító hi-fi torony elé, és feltette a kedvenc lemezeit meg a bazi nagy fejhallgatóját. És a padlón ülve ringatózott... vagy épp elaludt. És arra is emlékeztem, hogy a nagyapám is ugyanezt csinálta - valamint semmi másról nem volt hajlandó beszélgetni velem (helyesebben semmi  más indokot nem talált a velem való szóbaállásra), csak a hangnemváltásokról és a Glenn Miller Band hangszerelési technikájáról. Meg később, amikor már okosnak gondolt, akkor Ady Endre publicisztikájáról.
        
A szüleim házasságában a konfliktus egyik komoly oka szerintem ez a zene-dolog volt, mert apai ágon csupa, anyám számára (aki egyébként sem nagy zenebarát, bár emlékszem, egyszer vettem neki egy Jimmy Sommerville kazettát, és úgy tett, mint aki örül neki) hallgathatatlan muzsikát műveltek és szerettek. És mindennapos téma volt a zene, családi ünnepségek alkalmával pedig a közös zenélés és énekelés. Na nem ám magyar nótákat, hanem jazzt, Hofit, ilyesmit. Úgyhogy az apám otthon is Chic Coreát, Duke Ellingtont, Oscar Petersont, meg hasonlókat hallgatott. És zongorázott, ahogy a nagyapám, a nagybátyám, és én is.
        
Nekem az első kazettám a Macskák volt, utána a Szenes Iván-Malek Miklós-Hofi Géza által jegyzett Hofi-Koós-Kovács Kati lemez. Utána jött a Manhattan Transfer, majd a 20-as évek jazz-zenéi. Az osztálytársaim ekkor Bonanzát, Depeche Mode-ot, majd New Kids on the Block-ot hallgattak.
        
Később jött némi pop-rock nálam is, de csak szigorúan olyan előadók, akikkel kapcsolatban meg voltam győződve arról, hogy képesek lennének jazzt is énekelni. És akiket karizmatikusnak láttam. Freddie Mercury, aztán Anastacia, később Black Eyed Peas, Morcheeba - meg jöhetett mindenféle műfajban mindenki, aki tetszett. És közben gyűjöttem továbbra is a jazzlemezeket. Főleg a női előadóktól - Ella Fitzgerald, Carmen McRae, Diana Krall, Dee Dee Bridgewater, Madeleine Peyroux, meg még sokan mások. A klasszikus zene egyetemista koromban kezdett érdekelni igazán, mert volt egy Bach-rajongó barátom, akinek a kedvéért végighallgattam az egész barokk zeneirodalmat, és beszereztem jópár, viszonylag kuriózumnak számító Vivaldi gitár- meg mandolinversenyt. Meg Németországban a Globe-színház zenészei által feljátszott reneszánsz válogatás-lemezekre költöttem a fél ösztöndíjamat. Begyűjtöttem az összes Cecilia Bartolit, Kiri te Kanawát és Emma Kirby-t.
        
Koncertekre is vegyesen jártam, voltam a húgommal Anastacia-koncerten, láttam a Brand New Heavies-t, a Morcheebát, Jovanottit, meg Dee Dee Bridgewatert is. Nagy vágyam még a Jamiroquai, a Manhattan Transfer, és Dianne Reeves, no meg Rachelle Ferrell.
        
A héten rájöttem, hogy milyen kevés zenét hallgatok. Igaz, a legújabb cd-ket időről időre felkajtatom és megrendelem, de alig hallgatom őket is. Amióta nem vonatozom, mint egyetemista koromban, megszűnt az az intim zenébe való alámerülés, amikor az ember már a leghalkabb vonóst is kihallja a háttérből és a legapróbb ritmushibát is megjegyzi. Utolsó zeneileg aktív időszakom kétségkívül az volt, amikor rendszeres látogatója voltam egy korábban népszerű énekesnő blogjának, ahol mindenféle (jóféle!) ízlésvilágú ember megfordult, és jókat lehetett velük online dzsemmelni esténként.
        
Most szinte csak a kocsiban zenélek (és ha egyedül vagyok, énekelek is, nem halkan!), mert a buszon nem az mp3-at viszem, hanem inkább egy regényt. (Mert az olvasás is hiányzik.) És nagy gyöngyörűséggel, de csigalassúsággal (mert olyan sokat nem autózom) fedezem fel újra a régi Yellowjackets lemezeimet, Somát, a többirányú r'n'b, soul, és egyéb válogatásokat, Sergio Mendezt, a Vaya con Diost, vagy az előző bejegyzéseben kiemelt Garbage-ot. Azon kívül, hogy minden akkori, az adott zenéhez kapcsolódó érzés és élmény előjön ilyenkor, az is érdekes, hogy az ember semmit, de semmi nem felejt el - a szöveget, a dallamot, de még az imprókat és a hangszeres futamokat, sőt, néha a hangnemet sem! Érdekes képessége ez az emlékezetnek - mert mondjuk hiába próbálom, a gimiben megtanult matematikai vagy kémiai fogalmakat sehogy sem tudom a magam eszébe juttatni.
        
Holnap feltúrom a polcot még régebbi relikviákért... és akkor a kazettákról még nem is beszéltem, mert hogy kamaszkorom óta remek szokásom szerint semmit, de semmit soha nem töröltem le és dobtam ki. Ottvannak tehát még a Roxette, Sade, vagy régi Bread-kazik, és az összes musical általában két nyelven... 
 

Iskolai műhelytitkok

Bocsánat, bocsánat, eltűntem, eltűnök, mint jég a 30 fokban, de tényleg.
Egyszerűen úgy érzem, jó lenne már, ha nyári szünet lenne megint, és lenne időm értelmes dolgokra úgymint: 1) blog 2) diócica 3) könyvek 4) úszás 5) telefonálás 6) e-mailezés 7) írás 8) evés 9) ivás 10) zene és mozi.
Tudom, hogy nagy divat a nyavalygás, igyekszem nem is ezt tenni, de most, hogy megint a mélyére merültem a közoktatásnak, nem állom meg, hogy ne szentségeljek egy egészségeset, ahogyan tegnap este is, amikor már félig vízszintben kibukott belőlem a tuti, és fél órán keresztül nyomtam fennhangon a válogatott igazságérzetemet...
        
A mi intézményünk szakközépiskola. Ennek annyi előnye van az előző munkahelyemhez képest -- ami egy gimnázium volt -- hogy itt kevésbé elhivatott, de élethez közelibb, szerényebb körülmények között élő fiatalok tanulnak, azaz legalább abban nincs vetekedés, hogy az adott témáról ki tud (egyelőre!) többet.
        
Az idén én főállásúvá avanzsáltam félállásúból, a fizetésem bruttó 25 ezerrel, az óraszámom heti 13-al lett több. Heti 26 óra, ez négy túlóra, ami 52 órás munkahetet jelent kábé. Most objektíve fogalmaztam, napi 8 órával számolva. Ezzel mondjuk nincs is semmi baj. Na jó. De az tény, hogy a tanári karban az idén én vittem el a pálmát a "ki túlórázik a legtöbbet" vetélkedőben.
        
A "ki nyafog a legtöbbet" vetélkedőben viszont nem én vagyok az első, mert a zömében 40 és 50 közötti kollégáim (nem diszkriminálok azáltal, hogy kolléganőket emlegetek, de tény, a tesitanáron kívül kb. -- nem számolom össze -- 6 pasi van a kb. 30 nő mellé) már egy-másfél hete nyomják hol a fülembe, hol a fejem fölött a perpatvart.
        
Kezdtük azon, hogy az első, ideiglenesen elszenvedett héten ki hány órát tartott, folytatva ott, hogy kinek milyen szar az órarendje. Továbbvíve úgy, hogy a heti két kötelező ún. H-s óra (amikor is készenléti helyettes az ember), amit nem mi határozunk meg, hanem a feletteseink (!), mindenkinek a lehető legkellemetlenebb napon a lehető legkényelmetlenebb órában került beosztásra. Elhangzott ugyan, hogy aki racionális cserét tud eszközölni, az tegye, de rövid úton kiderült, hogy a racionálist nem ami értelmezési horizontunkban kell elképzelni, hanem a vezetőségében. Úgyhogy aztán innentől kezdve pont leszarom az egészet. (A legjobb helyzet egyébként az volt, hogy az egyik kommunatag már azon sopánkodott, hogy majd májusban, amikor a 12-es évfolyam eltávozik érettségi-szünetre, pont 6 óra különbség lesz az első órája és a 6., H-s óra között.... óóóó, what things on earth!! hát miért nem szólt neki senki, hogy második félévben minálunk száz éve új órarendet szokás adni!)
        
Folytattuk aztán az év végén esedékes szakképzős vizsgafeladatok elkészítésének felosztásával, ami sok mindenkit érint, a közös bennünk pedig az, hogy mindenki homályban tapogatózik a  követelményeket illetően, valamint azért, mert az eddig megtanított anyag köszönő viszonyban sincs a vizsgán számonkérendő dolgokkal. Hát bumm. Ezért nyilván a minisztériumtól kezdve a főiskolákig mindenki hibás, mégsem látom értelmét, hogy vég nélkül szidjuk a nyinovnyikok nagyanyját, na, pont ezt is leszarom, majd összeállítok egy témasort, a gyerekeknek elárulok, s együtt felkészülünk. Ennyi. (Eme eset non-plus-ultrája egyébként az a t. kolléga, aki a minisztériumból kapott válasz e-mailt lobogtatja az orrom előtt másfél hete, amit immáron ki is nyomtatott, és rá is vakarta az elégtelen, mert az "nem a kérdésre válaszolt"... hát erre most mit mondjak.)
        
További érdekesség mifelénk, hogy nyelvszakos vagy humán szakos óraadóra nem telik, de közgazdász félállásra (kétszer!) igen -- holott ők tényleg, minden egyes év elején az állásukat féltik mondván, hogy haldoklik a szakképzés, és nem lesz meg az óraszám... Minálunk mindenki túlórában van, ami az előző munkahelyemen (jó, annak az egyetem volt a feljebbvalója) szóba sem jött, éppen ezért alapvető és normálisan elvárható volt a minőségi munka. Igaz, kicsit untam is, mert naponta mindig volt néhány lyukasórám, most meg nincs, úgyhogy rendesen bennevan a lábamban a bugi, mert 38 fős osztályok előtt még leülni sem lehet ugyebár, szóval megy a császka-mászka, nem feltétlenül tiszteletből meg pedagógiai irányelvekből adódóan, hanem a praktikum okán.
        
Van egyébként valami jó abban, hogy az ember napi 6-7 órát nyom zsinórban, mert:
1) nem ül le, ergo nem kell felállni
2) dühös szülők nem érik el telefonon, sem személyesen
3) nem osztják be helyettesíteni, mert ez objektíve lehetetlen (kivéve a két H-s órájában, ami természetesen a két legnehezebb napján a napi egyetlen lyukasórájára esik)
4) remek fogyókúra, mert enni sincs idő
5) mivel mindig akad tennivaló, gyorsan telik a nap
6) ja és nem tud telefonhoz menni mindenféle tankönyvügynökökkel beszélni a "kéne egy magyarszakos/nyelvszakos kolléga!" felszólításra.

        
Hát ily dolgok széles e földkerekén.
 
És akkor arról az örök ellentmondásról még nem is szólottam, ami a légkondi vs. ablaknyitás között feszül, mert "halálra fagyni lehet, de bűzben meghalni nem szokás" felkiáltással a posztmodern szellem arra vezeti a sorstársakat, hogy a légkondira szavazzanak eltűrve ezáltal a szendvics, kávé, tea, test, és más, hétköznapi, emberi "tartozékok" áporodott felgyülemlett szagát.
        
A kölykök egyébként gyűrik. Gyűrnek engem is, az első héten már az összes fontos kérdést feltették (van-e gyerekem, pasim, háziállatom, kocsim, és milyen zenét szeretek). Párhuzamosan tanítok nekik Petőfit, reneszánszot, irodalomértelmezést, alapfokú angolt, logisztikát, titkári ismereteket (angolul), nyelvvizsgás dolgokat, szövegtant, kommunkikáció-elméletet, és szófajokat. Mindeközben hiányzik ez a blog, és hiányoztok ti is. De lehet látogatni a másikat, "tudós blogot" is addig, míg jövök... Ott még nincsenek ilyen jó barátaim, de már lassan-lassan alakul.
 

Első nap 2.

[23. 55. Nem akartam végignézni A rettenthetetlent, de gyakorlatilag nem volt más választásom, met az olvasáshoz túl fáradt voltam, meg mert az ment, hangos volt, csatával, és kékre mázolt vérben tocsogó pofákkal. Aztán meg már úgy voltam vele, mint a romantikus nyálakkal vagy a sorozatokkal - ha már elkezdtem.... de végre alhatok.]
 
5. 05. Felébreszt az a hülye macska az új függönyön való ütemes kapargálásával... krrr... krrr... krrrr.... krrrr.... krrrrr... Bár a múltkoriban megfogadtam, hogy ezt soha többé nem teszem, kimegyek, és adok neki enni, hogy végre kussban maradjon még kicsit.
 
5. 46. Felébreszt az a hülye macska az erkélyajtó üvegén való ütemes kapargálásával... krrr.... krrrr.... krrrrr..... krrrr.... krrrrr.... Nem kelek fel, nem kelek fel, úgyis mindjárt kell.... Felkelek, bekapcsolom a kávéfőzőt. Visszafekszem. Visszaalszom. Nem alszom vissza. Kifolyt a kávé. Krrrrrrrrrrrrrrrrrrrr..... hrrrrrrrrrrrr.
 
6. 30. Beágyaztam, kávé, macska, reggeli, fogmosás, szépruha, minden. Mikor kéne indulni ahhoz, hogy ne legyen akkora az az akkora dugó. Nincs bérletem, kocsival megyek. Aztán majd ma lesz bérletem is. Hol fogok parkolni.
 
7. 13. Indulni kéne, mert nagy lesz a dugó. De még nem tudunk indulni, mert lassan készül el minden és vontatott az agyműködés is. Aludni kellett volna többet.
 
7. 28. Kerülök egyet az Árpád felé a sok cuccal és a pereputtyal. Már a parkolóból látom a Spar-ig álló sort, amint vacillálnak, hogy ki engedje ki a már fél perce indexelő buszt. A "halálkereszteződésben" legalább most működik a közlekedési lámpa. Múlt héten ilyenkor fél 8-kor nem működött, de nem volt halál. Akkor nem. Már a gyógyszertárig áll a kocsisor. 
 
7. 33. Az Árpád. A parkoló ott is tele. Azon gondolkodom, merre kerüljek, hogy valahogy reményem legyen besorolni a többi kocsi közé a kígyóba. Az otthoni parkolóból is csak azért tudtam kijönni, mert jobbra kellett kanyarodni, és nem balra. 
 
7. 35. Kurvára el fogok késni az évnyitóról. Nem mintha baj lenne, de utálok elkésni, még egy ilyen rémesen felesleges alkalommal is. Az Árpádtól jobbra megyek ki, hátha megelőzőm a nagy kocsisort a párhuzamos utcában és előbb tudok bevágni.
 
7. 38. Oké, a lámpa működik, és pont átmegyek a sárgánál. Másodszorra. Öt méterenként fékezek egy-egy takarából elémvágó gyalogos miatt, aki vagy a buszra rohan, vagy csak éppen át az úton.
 
7. 40. A Tesconál a "halálkereszteződésben hol az egyenesen haladók, hol a balra kanyarodók jönnek. Én is várom, hogy jobbra kanyarodhassak, míg egy faszi egyszer csak beenged. Szőke csaj, csinos ruha - mehet. Megköszönöm. S mivel kényszeres hálálkodó vagyok, a következő mellékutcából én engedek a kígyóba becsatlakozni egy fekete VW-t.
 
7. 42. Nagyon lassan halad a sor. Sosem érek át, mindig előttem vált pirosra a lámpa. Nyomom neki, majd fékezek, figyelem az elémvágó gyalogosokat, közben hallgatom a Brand New Heavies-t.
 
7. 45. Lekanyarodom a hídról végre. Előttem egy 10 méteres szabad szakasz, hajrá. A zebránál fékezek. Postára igyekvő nyugdíjasok.
 
7. 50. Jobbra találok egy parkolót hirtelen. Kiveszem a zenét.
 
7. 52. Köszönök a portásnak, aki nyakkendőben van.
 
8. 12. Az udvaron belemondom a mikrofonba az idétlen kényszeres bemutatkozáskor -- ami már két éve nem divat, de idén nyáron ez valahogy elfelejtődött -- hogy "Jó reggelt mindenkinek, nem érem fel a mikrofont". Röhögés.
 
8. 30. Felteszek egy kávét. Leülök. 

Első nap

Hát ez a nap is eljött, az első munkanap a nyár után, és mielőtt bárki elkezd fanyalogni (mint ahogy azt már múlt héten többször hallottam), hogy "de hát ez a normális állapot! az emberek dolgoznak!", mondanám, hogy eddig is dolgoztam, nyáron is, ahogy sok kollégám is, és nyilván ezért van bennünk az a semmi máshoz nem hasonlítható érzés, hogy menjen mindenki a fenébe, még csak most volt június...
        
De mindegy. Augusztus vége van, és minden évben ez van, hiába még az az egy hét szeptemberig, hogy már a 20-át is nagyon utálom, mert tudom, hogy a tűzijáték elviszi a nyarat végleg. Hogy hiába a napsütés és a kánikula, ez a hét már az ősz.
 
És tudom, hogy most sokak szívében forog a bicska, és azt gondolják, hogy rohadjak meg, hülye tanár, mert egész nyáron csak növeszthettem a seggem, bezzeg ők, ők dolgoztak, güriztek, izzadtak a 40 fokban a melózdában, ahol még légkondi se nincsen, miközben nekem haverok, buli, Fanta, no persze, persze, de azt mindig mindenki elfelejti, hogy nekem most akkor aztán ennyi. Mert szorosabban nézve karácsonyig, de lazábban nézve jövő nyárig kilátásom sincs arra, hogy pihenjek, elutazzam, lelazuljak vagy magam mögött hagyjam a világot. Hogy ez is egy olyan meló -- és nyilván sok más ilyen van -- amit lehetetlen hátrahagyni, otthagyni, nem hazahozni, kilépni belőle, mert valahogy sosem fogy el. (Nem panasz, ennek jó oldala is van, az ember sosem érzi magát tétlennek vagy mi.) Innentől kezdve nincs zene, nincs mozi, színház, könyv, semmi nincs, csak a kötelezettség és az igavonás. (Na jó, most már látom, lehet utálni, mert nyafogok.)
        
A mi iskolánk egy ún. gyerekbarát intézmény, ami baromi divatos fogalom manapság. Abba viszont kevesen gondolnak bele, hogy a suliknak persze nem árt tanárbarátnak is lenni, mert persze, bizonyos értelemben szolgáltató szféra vagyunk, de amit szolgáltatunk, az csak nem mérhető már kilóra! Nos, a mi gyerekbarát munkahelyünk beavató programot szervezett az új elsősöknek keddre, szerdára, és csütörtökre, ami jó, mert megismerhetik egymást, a könyvosztást szervezett keretek között kell elviselniük, valamint vidám zenés-bonás-táncos összeállítás keretein belül tanulnak meg tájékozódni az épület zegében-zugában. A program három napig, reggel 9-től (csütörtökön 8-tól) délután 2-ig tart. Az utolsó nap teljes egészében tanulásmódszertani agytágítás, amihez az érintett kollégáknak XY tankönyvét kellett megszerezni, betanulni és készenlétbe állítani. Ma maratoni megbeszélésen vitattuk meg a részleteket. Hogy például milyen is az a labdadobálós csoportépítő játék (nem sikerült felfognom), Hogy közös zsíroskenyér-kenéssel építsük-e a csapatot, vagy hozott szendvicsből ebédeljünk. Vagy hogy az álomiskola-tervezéses feladatnál kelljen-e 10 pontos fiktív házirendet írni, vagy sem. Némely kollégák szerint triviális, hogy a fiatalok úszómedencét és szökőkutat meg masszázs-szalont építenének be a "tudás templomába". (Hát nincs igazuk?!)
        
Szóval vidám lesz, és biztos nagyon élvezni fogják, hogy a szünidejük utolsó hetét, amit két kézzel szorosan tartanak, nehogy elmúljon, gyakorlatilag az iskolában tölthetik.
        
Én is szorosan tartom, két kézzel, de hiába. Arcomon értetlen, és szerintem kissé kényszeres mosollyal csodálkoztam rá arra ma reggel, hogy némelyek mennyire várták ezt a napot, és hogy milyen lelkesedéssel tudták magukat átadni az egyébként a munkatervben szerepelő "aug. 25-i reggel 8 órai munkafelvételnek" (munkafelvétel, reggel 8!).
        
Egyébként új íróasztalhoz költöztem, el az ajtó és a telefon mellől a kuka és a kávé közelébe, hogy végre ne én legyek az ügyeletes ugrinyuszi, akire jelentőségteljes pillantásokat vetnek, ha csörög a telefon vagy valaki kopog. A távozó kolléga persze nem pakolt ki az asztalából, úgyhogy most szereznem kell egy amerikai filmekben sokszor látható "a főnök kirúgott"-típusú kartondobozt, amibe belerakom a holmiját, és beküldöm az öltözőszekrény aljába. Aztán majd bejön érte...
        
Fél 12-kor úgy húztam el, mint akinek ég a talpa. Lehetek még ott eleget, amikor majd lesz itthon el nem végezhető tennivalóm.
 

¹ Ez a poszt hihetetlenül rímel Malvina melózdás bejegyzésére, amiben arról (is) van szó, hogy minálunk mennyire szent és sérthetetlen a munkahely mítosza -- mert minden időeltoszás, ami ott zajlik, az szükségszerűen munka (mégha nem is az), következésképpen minden, ami itthon zajlik, lazsálás.

² Gondolom, e poszttal nagyban hozzájárultam a pedagógusok (mely kaszthoz egyébként -- mert ez az -- nem sorolom magam 100%-osan) amúgy is pozitív megítéléséhez... Annyit szeretnék csak mondani, hogy igen, valóban, e két hónap alatt nem, azaz határozottan nem sikerült kipihennem magam. Az okokról kérdezzék orvosomat és gyógyszerészemet. 
 

Ada

"Nem igaz, hogy nem szeretem a háznépét. Én is tudok szeretni, mint minden élőlény, de nem kritika nélkül. Csak azt szeretem, aki szeretetre méltó. Érzelmeimnek nem adok hangos, látványos kifejezést. Aki nem érti meg csendes dorombolásomat, az nem méltó rá, hogy értelmes, jó ízlésű állatok ragaszkodjanak hozzá. Aki nem tud sokáig hallgatagon egy helyben ülni, az nem érdemli meg a társaságomat. Akinek mindig csak bravúros mutatvány kell, aki nem éri be a természetes mozdulatok egyszerű szépségével, az sohasem szerezheti meg a macska rokonszenvét. Aki mindig valami újat követel, aki folyton a változatosságot, az izgalmat hajszolja, aki nem kedveli a békét, az egyensúlyt, az állandóságot, aki azt hiszi, hogy mindig cselekedetekkel kell bebizonyítania létjogosultságát, aki nem ismeri a tűnődés szépségét, annak sohasem lesz hű macskája. Aki az élet felületes örömeit kergeti, annak a macska hátat fordít. Akit a macskák szeretnek, silány ember nem lehet."
 
Bálint György: A macska naplójából

Őszi sanzon

Sokat gondolkodtam, hogy miről szóljon ez a századik bejegyzés, mert jellemző rám, hogy a számomra fontos (év)fordulókat azért számon tartom (eközött egy csomó olyan NINCS MEG, ami a normális emberek naptárában ottvan). De úgy látszik, tényleg fénylény vagyok, mert ez a vacak idő semmi kreatívra nem motivál, csak a napi rutint sikerül teljesíteni, ami - mivel 3 napja folyamatosan esik - mégcsak nem is nyári, hanem inkább őszi...
... és ami olyan, mint a Truman-show, de tényleg, felkelés (egyre később, mellesleg, mivel mindenki más is, még a cica is sokáig alszik), reggeli, főzés, feladatok, ebéd, takarítás, feladatok, olvas(gat)ás, filmnézés, vacsora, olvas(gat)ás, filmnézés, elalvás, cicaébresztő hajnalban, 1X, 2X, 3X, visszaalvás, over and over again.
       
Kútba esett a nyaralásunk, az összes, nemcsak az idő miatt, de más okok is közrejátszottak, nem tagadom, elkeseredtem, mert nagyon vágytam a balatoni naplementére, a víz közelségére - mert szerintem előző életemben valamilyen vízi kreatúra voltam - és a csillagos égre; aztán felocsudtam, és megpróbáltam a jóra koncentrálni, meg arra, hogy hát itt ez a szép ősz, kezdjünk vele valamit.
        
Tegnap kaptam e-mailt egy kollégámtól (első mondata ez volt: "remélem, jól töltitek a nyári síszünetet, és mindenki összebarátkozott már a szomszédjába beköltözött eszkimó házaspárral"), ami, mivel második mondatában máris a munkára utalt, eszembe juttatta, hogy cirka egy hónap van az iskolakezdésig (csakúgy, mint a harmincadik születésnapomig - és most jól felfedtem még egy szeletet az inkognitómból, és baromira rohan az idő...).
        
És akkor eszembe jutott az is (lévén hogy én ilyen bénán előreracionalizáló vagyok), hogy de szar lesz az a dögivel sok munka, és hogy addigra ki kéne olvasnom Az Úr sötét anyagainak a harmadik kötetét, mert szeptemberben már biztosan nem lesz rá időm. A könyvet egyébként a kölöknek vettem, próbálta elolvasni, állítása szerint - mert egészségesen és néha egészségtelenül nagyképű - értette és "tökjó", de én már tudom, hogy 1) nem olvasott el minden részt 2) nem érthette, mert nekem is mélyre kell hatolnom rendesen a "jelképek erdelyébe".
Hát most ennek a trilógiának a harmadik kötetét variálom mindenféle pótoldandókkal, pl. végre bent volt a könyvtárban Foucault-tól A szexualitás története - bah, most olvashatom azt is.
        
Rá kéne lépnem a készülődésre is, mert 25 órám lesz, tele új dolgokkal, és mindenféle kiegészítő feladatokkal - úgy tűnik hát, hogy menthetetlenül bedarál a közoktatás. És hol lesz vajon a menedék?
Egyébként készül a tanár blogom, ami még elég kezdetleges állapotban van, de ha kész lesz, belinkelem. Ismerőseimnek, barátaimnak, és üzletfeleimnek mondom, ott dogberry néven fogok alkotni. (Dogberry - ciki, nem ciki, magyarul most nem jut eszembe, aki tudja, ideírhatná - a Sok hűhó semmiértből az idióta, mindenlébenkanál rendőrfőnök, aki kavarja a sz......) A blog maga nagyképűen a Castle of Knowledge címet kapta (magyarul "a tudás palotája"), amit nem én találtam ki, hanem egy Robert Recorde nevű matematikus által jegyzett 1556-os tudományos munka, tetszett a címe meg a címlapja, hát elloptam.
        
Ami a tud. tev.-et illeti, befejeztem egy munkát, valami olyasmi lesz a címe, hogy Zárt műhelyek, nyitott perspektívák - Pintér Béla és Társulata a koramodern színházak kontextusában, szerintem iszony cím, rém tudálékos, és tudományosan manipulatív. Na de majd meglátjuk. Kezembe került a Phillip B. Zarrilli (nagy kedvenc szerzőm) és mások által jegyzett Theatre Histories című színháztörténet, ami végre nem a nyugati hagyomány perspektívájából és/azaz nem szöveg alapúan tárgyalja az "egyetlen" színház történetét, hanem sokkal relevánsabb és frissebb elméleti perpektívákkkal parolázik - végre. Bele kéne mászni, még mielőtt valaki más lecsap a témára. Az előszó rohadt jó, fordítást érdemel, az egész könyv meg egy recenziót, bár komolyan megfordult a fejemben, hogy ki az (azon a három emberen kívül, aki most eszembe jut), akit érdekel egy itthom meg nem jelent angol nyelvű könyv ismertetése/kritikája (suttogva mondom, már elkezdtem alkudozni).
        
Tegnap lazításképpen (meg hogy lássuk már a természetes eget is) elmentünk megnézni a Kung-fu pandát, mindenkinek csak ajánlani tudom, végre egy rajzfilm, amiben van ugyan bunyó (ergo egy mai kölyöknek sem unalmas), de végre nem öncélú, és nem kigyúrt deltájú adoniszok (vagy masinák á lá Transformers) verekednek, hanem egy dagi panda.
A dagi pandáról jut eszembe, úgy döntöttem, frászt fogok fogyózni, amikor van, akinek így is tetszem, és ősztől tutira ledobom azt a 3-4 kilót. Automatikusan.
        
Hát ez van. Tegnap esete kidolgoztunk egy válságtervet, hogy hogy NE pusztuljunk ki majd szeptembertől karácsonyig. 
És Diócica is hozza a formáját, ahogy a mellékelt képek mutatják.

Gurul

Utólag mindig nagyon szégyellem magam, amikor minden elhatározásom ellenére kiborulok a pénz miatt. Próbálom visszafogni magam, de bizonyos helyzetekben annyira felbosszant valamilyen pénzzel kapcsolatos dolog/ügy, hogy teljesen kikelek magamból, és dühömben és/vagy elkeseredésemben - mivel kiabálni nem szeretek, veszekedni meg nem tudok - általában bőgni szoktam. Aztán persze hamar lehiggadok, és próbálom gyorsan rendbetenni a kiborulás kapcsán kialakult mindenféle konfliktusokat. Többek között azért, mert mindig eszembe jut a szerintem átlag felett jómódú (szerintük átlagos) családom, akikkel nagyon sok konfliktusom volt, majd tulajdonképpen (fogalmazzunk konkrétan) szakítottunk is részben amiatt, hogy nem voltam hajlandó anyagi alapon dönteni a személyes kapcsolataimról.
        
Mert hogy is van ez. Szerintem egyáltalán nem luxus az, hogy az ember nyáron, miután becsületesen végiggürizte az egész évet és befizette az adókat, elmehessen egy hétre valahova belföldön anélkül, hogy konzerven kéne élnie a megelőző egy hónapban. Egyáltalán nem különleges igény az, hogy a gyereket beirathassa úszótanfolyamra vagy zeneiskolába és kifizesse a tandíjat. Nem nagy dolog az, hogy egy hónapra szabadságra mehessen és semmit ne dolgozhazzon ez alatt az idő alatt mondjuk azért, hogy a családjával lehessen, olvasson, tudományos munkát végezzen vagy csak úgy olvasgasson. Vagy hogy ne nézze meg MINDIG az árakat a közértben és hogy el kelljen gondolkodnia azon, hogy megvegye-e a 114 forintos májkrémet a kölöknek, mert szereti. Vagy a 450 forintos hetilapot, mert érdekli.
        
De mi van ehelyett? Ki vagyunk szolgáltatva az időnek, a számláknak, az ingyenesen felajánlott pecó tulajának, a melónak, meg az időjárásnak is. És ha nagylelkűen rálegyintünk, hogy oké, nyár van, nem dolgozunk, mert most szabadság van, akkor utána gyötörhet minket a lelkiismeret, hogy honnan fog hiányozni az a kevés pénz, ami összejöhetett volna. És ugyanígy jönne a bűntudat, hogyha, mint nagyvilágiak, felvennénk párszázezres személyi hitelt, hogy eltapsoljuk a magyar tenger partján, neadjisten az Adrián. Úgyhogy nem tesszük.
        
Marad az, hogy elszomorodom, bosszankodom, és veszekszem, mert hányingerem van a közegtől, ahova egész évben be vagyok zárva, és mert veszélyben érzem annak a lehetőségét, hogy kiszabadulhassak kicsit a mindennapokból. Veszekszem azokkal, akiket szeretek. A pénz miatt. Bocsánatot kérek.
 
http://www.spike.com/video/money-dont-matter-2/2787117 (rendezte: Spike Lee)
 

Kép: Carl Britton: Searching for the Sunset (http://www.cosmofineart.com/CBritton.html)