[Téli szünet]

A téli szünetbe úgy estem bele, mint amikor egy rohadt hosszú munkanap végén hazaérek, leb.szom a cuccaimat és már megyek is az ágyba...

... illetve hát régen ez így volt, de most már nem, szóval szépen kipakoltam a cuccaimat, beindítottam a mosógépet, megfőztem a karácsonyi menüt, satöbbi satöbbi.

Így történt, hogy az első hét (ünnepek included) úgy telt el, hogy észre sem vettem. Igaz, sosem voltam oda különösebben a karácsonyért. Két dolgot szeretek benne: a fényeket és hogy akik körülöttem vannak, szeretik. 

Mindig hasonlóan történik egyébként, de ez most egy különösen nehéz év volt rengeteg munkával, családi feszültséggel, nem mindig jó irányú változásokkal, és nagyon nehéz volt arra koncentrálni, hogy rosszabb is lehetne. (Különben is, ezt a relativizálást nagyon utálom már.) Most, ha minden igaz, a végére értem néhány nagyobb munkafolyamatnak, így különösebb (munka)stressz nélkül indulhat a 2025-ös év. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem lesz rengeteg dolog, de ha az iskolán túl kicsit kevesebb lesz (vizsgacsoport, szakdolgozat, konferencia), az már jó.

Aminek örülünk (count your blessings): ha minden igaz, idén az egyetem (a felhígult tanárképzés és a hirtelen megnőtt hallgatói létszám miatt) szakvezetői státuszt fog hirdetni, és ha megkapom, jövőre a felére csökkenhet az óraszámom. Ez fájdalmas elválásokkal fog együtt járni, nem tanítok majd angolt, illetve jönnek a hentesből egy év alatt átképzett tanárjelöltek, akik csak egyetlen napon érnek rá, de a fix idejű terhelést mindenképp csökkenti. Engem ugyanis ez fáraszt a legjobban - az óraszám, és hogy képtelenség napi 5-6-7 órára rendesen felkészülni. (A szakvezeket egyébként nálunk mindenki utálja, mert a szorgalmi időszakon túl alig van dolguk, de abba is bele akarnak halni, és sosem helyettesítenek, mert a napi egy-két órájukon túl nem jönnek be előbb vagy nem maradnak.)

Aminek még örülünk, hogy ki fog jönni két kiadvány jövőre, amiken nagyon sokat dolgoztunk. Ha minden igaz, diplomát fogok kapni, és az új végzettségemmel terveim is vannak. 

Miután végre kifizették az egyik nagyobb munkát, tudtam venni egy jó gépet, ami hasít, mint a szél, és sokkal jobb, mint az ingyen kapott iskolai laptopok (amiből nem kértem, mert elveim vannak). Sok év után vettük egy ágymatracot is, amit ugyan nincs hol tárolni, de végre nem a borzalmas állapotban lévő fekvőhely különböző, még egyenes sarkaiban kell keresgélni a kevésbé derék- és hátgyötrő felületeket. (Talán ez a legnagyobb blessing.)

És tegnap derült ki, hogy megkaptam egy tehetséggondozó ösztöndíjat, aminek köszönhetően 10 hónapon keresztül egy viszonylag látható összegű pénz kerül a számlámra - mármint hogy ez a plusz majd gondoskodik róla.

Az olvasási terveimet idén sem sikerült teljesítenem: a goodreads szerint 80% (60-ból 48), a moly.hu szerint 55-ből 52. (A molyon nincs meg minden könyv, és egy idő után nem dolgoztam az adatbázison.) Ha még ma sikerül befejeznem a Kívülállót Jónás Tamástól, a szám növekszik eggyel.

A Letterbox szerint pedig 111 filmet láttam idén (biztos többet, de ott sem fullos az adatbázis).

(A színházi előadásokat egy ideje füzetben vezetem, az nem volt túl sok sajnos. És nem, nem tudom mikor lettem ilyen listamániás.)    

Amit egyelőre nem sikerült elolvasni, pedig nagyon szerettem volna: Didier Eribon Visszatérés Reimsbe (nem nagyon fut a moly.hu-n sem, pedig mindenki imádja); Kovács ikrek Lesz majd minden; Tompa Andrea Sokszor nem halunk meg; Visky András Kitelepítés - és még sok-sok régebbi könyv, amelyek évek óta ott állnak a polcon és/vagy a Kindle-n. Őszintén remélem, hogy jövőre több időm lesz olvasni.

A boldogújévről az jutott még eszembe, hogy tavaly vagy tavalyelőtt (?) ilyenkor csináltam meg a mindfulness tanfolyamot, amit azóta is hanyagolok, pedig...

Pedig azt már nagyon is kezdem érezni, hogy a fizikum, a test véges. Sok mindent kevésbé bírok, jobban elfáradok, ami régen nem okozott különösebb erőfeszítést, most már sokszor rosszul esik. Fogadalmakról meg ígéretekről viszont most nem beszélek, sosem tartom be őket, mert elfelejtem, újabban rossz vagyok a naplózásban. Mindenesetre én most már igyekszem minél jobban vigyázni magamra, és azt bátran leírhatom, hogy a körülmények talán aszerint alakulnak, hogy ennek ne legyen különösebb akadálya. Csak rajtam múlik.

Szóval, hát, viszlát, 2024.

(PS.: Nagyon hiányzik a macskám, és az elmúlt hetekben rengeteget gondoltam rá. Valahol olvastam, hogy a gyász soha nem múlik el, csak körbenövi az élet. És pont így van.)

[Kezdem]

Most kezdem összeszedni magam, ma rendet raktam a fiókomban és a teák között.

Elvileg megjött az utolsó e-mail és átnézendő anyag az egyik könyvhöz, szóval ez lemegy rólam végre. Megírtam egy bevezetőt, egy szakmai ajánlást egy kollégának, meghallgattam három podcastot, hogy ne süljön be az agyam teljesen.

Valahogy úgy tűnik, mindenki be akaraja fejezni a kellemes és kevésbé kellemes kötelezettségeit év vége előtt.

Azért a biztonság kedvéért még múltkor lenyomtam egy két hétvégés digitális képzést, aminek borzasztóan örülök: megtanultam zenét írni, múlt héten generáltam egy rohadt jó vitafórumot a Tartuffe-höz, és tudok cuki cicákat rajzolni. (Ennek a posztnak is ez lesz a lényege, mi más.)

Nem volt időm meggyógyulni viszont, négy hétig köhögtem és dacára a kilónyi mézes cukorkának és köptetőnek, alig akart elmúlni.

Szóval lassan remélhetőleg kimászok ebből a sok sz@rból és írok rendes posztokat is, addig nézegessetek cicákat, és hallgassátok az adventi naptár dalait.

(Éljenek a semmitmondó blogposztok.)

  

[Hirtelen]

Hirtelen lett egy szabad szombatom, amivel prompt nem is nagyon tudok mit kezdeni.

Az utóbbi hetek, hónapok a tanítás, az egyetem, a mentori munka, a versenyszervezés, a szakdolgozatról való gondolkodás és a könyvekkel kapcsolatos feladatok sokszögében teltek. Közben elutaztunk az őszi szünetben (amiről nem tudósítottam, de majd a poszt végére teszek néhány képet), illetve megbetegedtem, amit nem kúráltam ki, úgyhogy még mindig nyögöm a végét. Ez mind nem panasz, tények. Ahogy körülnézek, a betegséget leszámítva szerencsés vagyok, hogy ilyesmikről számolhatok be.

A legfárasztóbbak mindebben persze azok a tevékenységek, amelyeknek semmi értelmét nem látom, ám amelyeket körülöttem mindenki hatalmas buzgalommal végez: ilyen például a pedagógus teljesítményértékelés és a NAT vizsga. Előbbiből nincs kibúvó: a mi iskolánkban szörnyen demokratikus a légkör, így (miközben már mindenhol tojnak az egészre) még mindig ott tartunk, hogy pontozási szempontrendszert dolgozunk ki a SAJÁT MAGUNK számára, amely alapján majd megítéltetünk. Ha jól számolom, eddig négy értekezlet volt, ahol átrágtuk a pontrendszert, tűnődtünk azon, hogy teljesíthet mindenki minél jobban és közben berzenkedtünk. Elég idegesítő abban a fura ellentmondásban létezni, hogy utájuk és méltatlannak tartjuk ezt az egészet, de közben mindent elkövetünk, hogy tökéletes rendszert alakítsunk ki. Ennél még abszurdabb, amikor értelmezhetetlen szempontokat/mondatokat próbálunk értelmessé kovácsolni, pedig lehetetlen. 

A NAT vizsgára még rá sem néztem, pedig a stréberek hetente kérdezgetik, hogy kész vagyok-e már (szintén kurvára idegesítő), talán majd a téli szünetben végigpörgetem. Tandemkitöltést terveznek egy túlfűtött tanteremben valamelyik délután, ahonnan majd valamilyen ürüggyel kimentem magam, aztán az addigra összeszedett válaszok alapján majd lesz valami. (Nem hiszitek el, de akárcsak a tűz- és balesetvédelmi -- sőt, az egyetem által kötelezővé tett biztonságtechnikai! -- oktatás után NAT expertek is képződtek a tantestületben, versenyt kattintgatnak egymás felületén, így tényleg már egy csomó mindenkinek kész ez a szar. Az expertek sajnos idegennyelvtanárok, nekem esélyem sincs, hogy a senior kollégáim megoldják helyettem a dolgot.)

Az egyetemi félév tök érdekesen telt egyébként, fontos nekem ez a képzés, és remélem, egy nap többet foglalkozhatok vele, mint bármi mással. Az irodalomterápia kicsit olyan egyébként, mint a mindfulness, divatos nagy találmánynak, újdonságnak tűnik, pedig csak felfedez valamit, amit tulajdonképpen mindenki, aki olvas, alkalmaz magán. Vagyis megrendülünk, felháborodunk, elérzékenyülünk (stb.) szövegeket, amit aztán megbeszélünk másokkal. Ha szerencsénk van, változtat, épít a dolog. Ha nincs, akkor nem történik semmi. 

Nem kevés iróniával figyelem egyébként, hogy az a terület (tudományosan is) próbálja mennyire halálosan komolyan venni magát. Az első nemzetközi konferenciára százezres regisztrációs díj volt, vidéken foglakozásokat hospitálni pedig gyakorlatilag lehetetlen, mert az a kevés terapeuta, aki itt dolgozik, nem engedi be a hallgatókat. Egyetlen alkalmon voltam eddig, ami Tolsztoj Háború és békéjére épült (true story), nagyon kellemesen csalódtam, meg is fogalmaztam, hogy számomra hihetetlen, hogy van 8-10 ember (nők persze, jogászok, tanárok, nyugdíjasok, hivatali dolgozók), akik tényleg lelkesen olvassák hónapról hónapra a regényt, sőt, volt, akinek ez a sokadik olvasása.  

Januárban indul a saját vizsgacsoportom is, ahova egyelőre nagyon kevés diák jelentkezett. Ennek szerintem egyértelműen az az oka, hogy a 14-18 éveseknek effektíve nincs szabadidejük, ami tragikus. A másik dolog, amin elgondolkodtam, az egyre fontosabbá és népszerűbbé váló egyesületi sportolás. Nem akarok félreértést, iszonyú fontos a testmozgás, pártolom minden formáját. De az vajon miért van, hogy tízből minimum hét gyerek (legalább is egy ilyen típusú iskolában, mint ahol én dolgozom) heti 4-6 edzésre jár, emiatt este nyockor áll neki tanulni, hétvégén meccsek, stb., és mindemiatt gyakorlatilag egy könyvet nincs idejük elolvasni. (Volna, akinek kifejezetten ajánlanám a foglalkozásomat, de az anyja máris mondta, hogy Panninak sajnos heti öt edzése van, nem ér rá.)

Szóval ebben az országban immár mindenki sportoló akar lenni, amire létezne (politikai) magyarázatom, de nincs kedvem leírni ide.

Történt még sok minden az amerikai elnökválasztástól kezdve a magyar közélet botrányaiig; az jutott eszembe, régen mennyire harcias és politikus voltam, utóbbi most is vagyok, de gyakorlatilag átfolyik rajtam minden.

Most inkább ponyvát olvasok, meg ha már akadt egy szabad szombaton, lehet, hogy sütök valami sütit, már ezer éve nem tettem.

[Képek a Balkánról, amiket az Instán már úgyis láthatott mindhárom követőm:]

Szarajevó

Ston

Peljesac híd

Pocitelj

Blagaj

[Nyárvég]

Véget ért a nyári szabadság - mondjuk nem most, hanem már hetekkel ezelőtt. Az események augusztus legvégén méginkább felpörögtek, elindult a tanév szervezése, jött a mobilrendelet (erről majd külön), belecsaptunk a lecsóba.

Nem esik jól, az első hét végén már sikeresen elbőgtem magam (ez persze lehet egyéb nyűgöktől is, pl. a rohadt hőség miatt), mert ilyenkor mindig elönt az érzés, hogy de jó volt, milyen kár, hogy vége, és hogy még csak most tudnék igazán elkezdeni pihenni.

A nyár egyébként nagyon eseménydús volt. Rohadt sokat dolgoztam (dolgoztunk), de nagyjából elkészült mindkét új kiadvány anyaga, úgyhogy ebben a tanévben is tovább borzolhatjuk a tankönyvpiaci kedélyeket. 
Amikor épp nem utaztam, nem volt olyan nap, hogy ne töltöttem volna órákat a gépnél, írtam, javítottam, lektoráltam, szerkesztettem is, leveleztem, millió kérdésre válaszoltam. Közben azon tűnődtem, hogy tulajdonképpen bejön nekem ez a munka, csak ne kellene mellette 10 hónapon keresztül tanítani. Szerintem tök jól működik a saját időbeosztásom, nem nagyon zavar, ha sok napig nem megyek emberek közé, belefér egy-egy film, sport, ilyenek. 
Nyáron (szabi helyett) persze más az egész. 

No, de már látszik a fény az alagút végén, úgyhogy örömmel és lelkesülten vethetem bele magam a munkába - és a szakdolgozatírásba. Meg a sok-sok napisz@rba.
A szeptemberi naptár már tele van, pénteken és szombaton már suli (egyszer majd erről is), aztán pár hét múlva konferencia, közben tehetségnapok (erről ellógok, szerencsére), aztán indul a verseny is. 

A versenyre idén én választottam könyvet, ami miatt ezek után bizonyára elkönyvelnek ennek-annak; de az igazság az, hogy kicsit elegem volt a mélymagyar bánatból, az erdélyi történelemből és az ahhoz kapcsolódó traumákból, az 5-600 oldalas családregényekből. Belátható, hogy az ilyesfajta könyveket magunk miatt választjuk, és persze edukálni is akarunk velük, a "magas irodalmat" közvetíteni, most mégis az járt a fejemben, hogy egyszer az életben a gyerekeknek is választhatnánk valamit. Ami lehet, hogy túl trendy, fancy meg sexy, de kicsit legalább az övék. Lehet persze, hogy mellétrafálok, de a jelentkezések az utóbbi két évben (a Holtverseny után) olyan szignifikánsan csökkentek, hogy muszáj volt valamit kitalálni.

Meglepő módon nem a legkonzervatívabbnak tartott kolléga berzenkedett egyébként, hanem mások, én pedig töretlenül magyarázom, hogy egy hibákkal teli regényből is lehet jó feladatsort, jó vitákat és jó eszmecserét generálni. Azt pedig muszáj elfogadnunk, hogy az irodalomnak egyre nehezebb megnyerni a gyerekeket. 

Engem is, egyébként, mert az elmúlt nyáron alig olvastam figyelemreméltó könyvet, egyik sem jött be igazán (Babarczy, Kun Árpád, Ernaux). A filmekkel kicsit jobban ki voltam békülve, régi restanciákat pótoltam, pl. a Szegény párákat, ami szerintem tök jó volt. No, de minjárt itt a helyi irodalmi fesztivál, ami a sütőtök mellett az egyik ok, ami miatt tudom várni az őszt. Most végre megtudhatom, miért imádja és/vagy utálja mindenki Kemény Lili Nem című regényét. Can't wait! (Link nincs, ez most az új irodalmi szenzáció, keressetek rá.)

Mindezeken kívül még azzal vigasztalom magam, hogy ősszel elmegyünk a Trafóba, valamint meghallgatom a Pottyondyt élőben, hogy tényleg olyan érdekes-e.
(folyt. köv.)

kép: Tanja Vetter

                    

Családi

Nagy családi fotók láttán mindig eszembe jut az eltávolodás. Mármint az, hogy milyen sok környezetemben lévő embertől hallom, hogy nincs igazi bensőséges viszonya a családjával, hogy egy idő után feladta azokat a törekvéseket, hogy a dolgokat, a régi sérelmeket ki lehet beszélni, le lehet tisztázni, megnyugtatóan le lehet zárni. 

Nem azért, mert valakiben rossz szándék van vagy esetleg nem mutat hajlandóságot, hanem mert egyszerűen nincs bemenet, elsiklik a kommunikáció, és az ember egyszer csak legyint, és abbahagyja. Főleg önvédelemből, és mert annyi minden másra is kellhet az a befektetett energia.

Az van ugyanis szerintem, hogy viszonyokat őszintén kiegyensúlyozni csak úgy lehet, ha előtte a felek elvégzik a munkát saját magukon is, ami egyáltalán nem könnyű, évekbe, terápiákba, sok-sok bőgésbe is telhet, nagy szembesülések és szégyenek, kellemetlen tapasztalatok övezik. Igazi hosszú távú befektetés, csak később tapasztalod meg, hogy mik a pozitív hozadékai. Sajnos nincs mit csodálkozni azon, hogy egy csomóan nem akarják bevállalni. Csak hát nincs rosszabb, mint olyan emberekkel megpróbálni párbeszédet folytatni, akik folyamatos tagadásban vannak azzal kapcsolatban, hogy nekik mit és hogyan kellett volna (kellene) másképp csinálni - amikor pedig te kiteszed magad a placcra, bőszen helyeselnek, hogy igen, igen, hát ők régen is megmondták, hogy csakis a te hibád az egész. (Ebből áll a kommunikáció: vádaskodásból, kinyilvánításokból, ítéletekből, sehol egy belátás, bocsánatkérés vagy helyeslő, elismerő mondat. Vagy esetleg vannak még a hosszú, sokatmondó hallgatások.)

Ilyenkor tényleg nincs mit tenni, mint hátralépni, és eldönteni, hogy hogyan tovább. Megszakítani minden kapcsolatot (mert minek), vagy a béke érdekében fenntartani valamifajta viszonyt, ami senkinek se fáj túlságosan. Így a másik fél elégedettnek érezheti magát, és voltaképpen te is, mert tettél valait azért, hogy elsimuljanak a dolgok, és talán nem is érzed magad túlságosan szarul közben. (Ha igen, akkor inkább hagyd a francba.)

Én nyilván nem véletlenül döntöttem úgy annak idején, hogy a szüleimtől udvarias távolságban élem tovább az életem. Szerencsés vagyok, hogy találtam valakit, aki nem köti feltételekhez az összetartozást, nem akar kioktatni, átformálni vagy megváltoztatni; így aztán a felek végül önkéntelenül is eltalálják az egészséges kölcsönsösséget, és nagyon őszintévé válik az egész. Jóban-rosszban, ahogy mondani szokták. Nem is vitás. Pedig hát volt rossz is, voltak mélységek is, igencsak bőven. (Igaz ugyan, hogy legfeljebb más emberek miatt tudunk halálosan összeveszni, mert pénzük meg vagyontárgyaink például nincsenek, pozíciónk, karrierünk és egónk is talán mértékkel. Egy dolog viszont nagyon fontos: csak nagyon ritkán megyünk olyan helyekre, ahol nem lehetünk azok, akik tényleg vagyunk.)

Néhány éven belül ötven leszek (milyen durva), és most már nem nagyon tudom elképzelni, hogy csupán merő udvariasságból beálljak egy tablóba, ahol tudom, hogy ki mellé nem sodródhatok, mert mélyen (és immár sok év távlatából ismeretlenül) elítél, miközben a saját döntéseit és véleményét soha egy percre meg nem kérdőjelezi. Nem mondom, hogy ez nem fáj néha, és olyan is van, hogy mégis megteszem. Odamegyek a pofonért, rosszul sül el, kiborulok, és utána jó sokáig nem megyek sehova. Törékeny leszek tőle. 

Orbitális közhely, de nem vagyunk tévedhetetlenek, gondolunk/csinálunk egy csomó hülyeséget. Csak hát nem volna elég ezt csöndben belátni, hanem a megfelelő pillanatokban meg kellene tudni fogalmazni. Hangosan. A kimondott szó ereje, vagy mi. 

@Whimsical Naïve Family Portrait: Unique and Colorful Classic Matte Paper Metal Framed Poster // etsy.com

DDB

Régebben nagyon sokat hallgattam zenét, szinte állandóan. Az utóbbi 15-17 évben viszont alig. Nem tudom, ez miért van pontosan, én gondolom, hogy más tevékenységek okán veszett ki az életemből a zene, amit egyébként sosem tudtam háttérzajként hallgatni, mindig oda kellett rá figyelnem. Ehhez nagyon jó eszköz volt annak idején a walkman, aztán a discman, később meg az MP3 lejátszó és a sok-sok vonat- és buszút, amikor nem volt ahhoz elég fény, hogy mondjuk olvassak. 

Most az van, hogy ha van egy kis fölös idő, akkor podcastokat vagy hangoskönyveket hallgatok, mert folyamatosan azt érzem, hogy az olvasással és a világbéli történésekkel is le vagyok maradva. És igen, tök jó lenne egy olyan munka, ami időt hagy arra, hogy mindez és minden, amit szeretnék, beleférjen.

Azért ha van valami fontos zenei esemény, arra elzarándokolunk. Az Angelique Kidjo-koncertet (bár volt jegyünk) sajnos ki kellett hagyni, mert éppen a végét jártuk, és komoly esély volt rá, hogy nem tudjuk biztonságban megtenni az oda-visszautat Budapestre/ről. Másnap ráadásul dolgozni kellett menni.

A Dee Dee Bridgewater-koncerttel viszont okosabb voltam, foglaltam ügyesen szállást, úgyhogy csak a IX. kerületi rekkenő hőséget kellett valahogy kibekkelni délután 4-től 8-ig. A tervezett városnézés elmaradt, inkább hevertünk a légkondis lakásban, ismeretlen tévécsatornákat néztünk, és élveztük, hogy csak ketten vagyunk, kb. ennyire futotta az energia. A koncert nagyon jó volt, és szerintem méltatlanul hírverés nélkül maradt. Bár hosszasan gondolkodtam, hogy bevállalok egy officiális kritikát, végül letettem róla, mert teljesen más úgy művészetet élvezni, hogy közben nem dolgozol. Aztán persze amikor találtam egyet, kibújt belőlem a szakmám (az összes), és jól felhúztam magam. És bár a MagyarJazz oldal törölte a Facebook-kommentemet (majd a védelmemre kelő két barátomat ki is tiltotta az oldalról), ehhez a szöveghez azért volna néhány hozzáfűznivaló.

A We Exist! egy kb. 60 éve a pályán lévő alkotó autobiografikus projektje. Ez már nem az első, Dee Dee Bridgewater ugyanis tudatosan és szisztematikusan értelmezi újra az identitását néhány évente: ld. a lemezeket az afrikai, a francia és a New Orleans-i kötődés/gyökerek vonatkozásában. Ehhez megfelelően választ maga mellé zenészeket. A (valóban nem túl eredeti) We Exist! elnevezés pedig a női előadók jazz szcnénában való láthatóságára, érvényesülési lehetőségeire utal.

Mindez művészileg és szellemileg is szorosan kötődik a talán 2019-ben indult DDB Productions által jegyzett Woodshed Network nevű kezdeményezéshez/alapítványhoz, ami fiatal énekesnőknek nyújt anyagi támogatást, mentorálást és közösséget. Bár a cikk szorgalmasan végigkrónikázza a koncertet, az mégsem kerül említésre, hogy itt nem a "jazzvilágban betöltött fontos szerepről", hanem egyáltalán a fekete nők láthatóságáról is van szó, sőt, leginkább arról.

A "társadalmi kérdésekkel foglalkozó veretes zeneművek" (Missisipi Goddam, Strange Fruit, Four Women) pedig protest songok voltak, amelyeket Dee Dee nemcsak hogy elénekelt, de a megidézés (performatív és vokális/zenei) gesztusával hozta játékba az eredeti női (!) szerzőket/előadókat (Nina Simone, Billie Holiday) is. (Ez pl. eredeti felvételek konkrét, szövegszerű idézésével történt: "and then she said"; "and she commented like"...).

Tartok tőle, hogy a songok erős, megrázó és katartikus hatását sem sikerült megérezni, ha a "kedves francia dalra" a feszülségoldás eszközeként hivatkozik a cikkíró; ami történt ugyanis, az nem a feszültség volt, hanem kitárulkozás, önvallomás, a személyes érintettség megfogalmazása, kemény politikai üzenet és az arra való többszöri rámutatás, hogy a társadalmi valóság most sem más, az elfogadás tekintetében nem sok minden változott.

Hogy a cikkírót magát idézzem: "a vokális zene feltételez egy bizonyos nyelvismereti szintet, hiszen a szövegértés fontos része a műélvezetnek. Az ilyen fontos mondanivaló nem tévesztendő össze a Nagy Amerikai Daloskönyv bugyuta szövegeivel, igaz mást is képvisel." Hát, valóban.

De ha ebbe a kontextusba még nem is merül bele a szerző (mert őt nem foglalkoztatja annyira mint engem), ha nem is érdekli a politikum, és csak egy "fergeteges koncertet" lát, olyasmit akkor is gáz leírni, hogy: "a frizurát már évek óta nélkülöző énekesnő", "hölgyek esetében nem ildomos az életkort emlegetni"; "amerikai fekete sztár", "örökifjú jazzdíva","tökéletes franciasággal adta elő, csak egy rövid szakaszban váltott át angolra", stb.

Meg ez a dívázás, hölgyezés, nagyasszonyozás meg az életkorozás is milyen iszonyú ciki már 2024-ben.

Az van, hogy a hazai jazz szcéna patriarchális arculata (mind a zenében, mind ezek szerint a kritikában) mélyen alulmúlja a a világ sok más részén tapasztalhatókat.

Ha ezt megnézitek, szerintem világos lesz, mire gondolok, de persze olvassátok el hozzá Ati bácsi (ez is Attila, bzmg) cikkét is. 

[Kollégák I.]

Kolléga gyerekét tanítani elég kellemetlen tud lenni. Persze vannak üdítő kivételek, például a mi iskolánkban is előfordult, hogy valaki olyan diszkréten tudta ezt intézni, hogy kb. az utolsó évben derült ki, hogy a gyerek oda jár.

A problémák tárháza egészen változatos: ha rossz tanuló, és a szülő nem belátó, akkor az a baj, ha eminens, akkor meg az tud kellemetlen lenni. Utóbbi egyébként szerintem rosszabb, vagy legalább is nekem ezzel vannak fárasztóbb tapasztalataim. De ez biztos az én befogadókészségem és toleranciám függvénye is. Nem szokott érdekelni, ki kinek az anyja, apja, gyereke, unokanagykabátja, mindenkinek szuverén önjoga megszerettetni vagy megutáltatni magát velem. (Én is ezt várom el, ezért aztán szinte soha nem is beszélek a puccos családomról.)

A nehezebben tanulók általában azért kerülnek oda, mert a kolléga-szülő jó kezekben akarja őket tudni, és (amennyiben normális), legtöbbször hálás a barátságos bánásmódért, a segítségért, a tanácsokért. Mi ugyanis egy nagyon jó iskola vagyunk. Sok-sok olyan példát tudnék mondani, amikor, bár pl. egyest adtam, nem volt ebből faggatózás, konfliktus, a számonkérés (még kimondani is rémes!) legapróbb jele sem. A gyereknek volt ciki, kijavította és kész.

Az az eset, amikor a kolléga-szülő nem tudja békén hagyni sem a gyereket, sem a tanárait, sok mindenből adódhat, de minden eredő közül szerintem a legkárosabb a teljesítménykényszer és a magány. Ebben a tanévben nagyon pedáns kolléga nagyon jó tanuló gyerekét tanítottam, és azt hiszem, egy darabig most nem akarok pedagógusgyereket látni. De kollégát se, legalább néhány hónapig.

Az elején még mindenki puhatolózik, óvatosan méregeti a helyzetet, a gyerek komfortját, vagy hogy a szaktanár elejt-e egy-két megjegyzést (persze pont az ő gyerekről) a tanáriban.
De nem ejt. Anyut már ismeri, a gyereket meg önjogán szeretné megismerni, ahogy már mondtam. 
Aztán anyu nem sokáig bírja, kb. egy hét múlva kiderül, hogy már az sem véletlen, hogy te lettél a szaktanár, és eszedbe jut, hogy hát persze, az írásbeli felvételin is külön oda kellett figyelni, sőt, mintha bele is lett volna nyúlva abba a dolgozatba. Na, nem azért, mert rezgett a léc, hanem mert a max pont az mégis csak max pont. Ne bízzunk semmit a véletlenre.

Ezután pár nappal már azt is tudod, hogy a gyerek nagyon introvertált (vö. szünetben kacarászik a többiekkel), nincsenek barátai (vö. végigpofázza a tanórákat a mellette ülő lányokkal), nagyon stresszes és ez kihat a teljesítményére is. Egy idő után jönnek a keresetlen kérdések és megjegyzések: holnap miből is írtok? csak mert muszáj Katikával otthon együtt tanulni, mert olyan stresszes... mondtam neki, hogy nem túl jól fogalmaz, szerintem nem tud magyarul, azt még gyakorolni kéne, de mondta, hogy te nem vagy olyan szigorú, mint én... mert hát múltkor is azt történt az osztályomban, hogy.... és itt végeláthatatlanul jönnek a történetek arról, hogy Katika milyen remekül megírja a másik osztálynak szánt dolgozatokat, pedig azok magasabb osztályok, nem is érti, mi olyan nehéz ezen; és hogy különben is, Katika minden feladatsort letesztel, amit anyu készít, ő a kontrollcsoport...

Az ilyen helyzetekben a rutinos kollégák elkezdik anyut kerülni a tanáriban. Nem szabad felvenni a szemkontaktust, meg kell tanulni gyorsan témát váltani vagy más elfoglaltságot találni az iskola egy távoli sarkában. Igen ám, de tántoríthatatlan anyáknak még mindig ott a messenger! Szóval célszerű kifejleszteni azt a képességet is, hogyan lehet a mobiltelefon értesítőcsíkja alapján eldönteni, hogy melyik üzenetet NEM szabad megnyitni, csak esetleg másnap reggel. Fiatal és tisztelettudó kollégák (némi suttogós motiválás hatására balról) négy év alatt egészen csodásan ki tudják fejleszteni a nemet mondás hasznos skilljét, és az érettségi évében már csípőből mondanak nemet anyunak, aki a lyukasórájukat az órarendből kinézve váratlan (és persze díjmentes) szaktárgyi korrepetálást szervez Katikának, mert adott kolléga épp ráér. Ő ezt bárkinek megtenné, meg is teszi, miért ne várhatná el.

Mert, hát igen, az érettségi éve a legkeményebb. Bár a gyermek mindent százegy százalékra teljesít, anyu ezt a fénytörésben kb. nyolvan százaléknak látja. A napok tervezéssel, pontszámlálással és közben közös készüléssel telnek. A kemény hajtásban minden perc számít, ezért a kimerült gyermek biztonyos tanórákat csak mérsékelten látogat (nem tudott felkelni, egész éjjel tanult, de igazolást nem hoztam, jó? majd később felhívom az orvosát), pláne azokat, amelyekből otthon is bőséges segítségre számíthat. Lassan-lassan gyanút fogsz, hogy nem csak ő számíthat segítségre, de az osztály egy szűk szegmense is, Katika jóbarátai, akik (némi palacsintasütéssel elcsábítva) megnyugodva élvezhetik ki a jótékony, otthonos légkörben történő önzetlen felkészítést. Ami közben persze bizonyára minden irányban óvatlanul áramlik az információ.

Az érettségi közeleg, az izgatott szülő megpróbálja az osztályfőnöki teendőket is átvenni (persze csak a segítőkészség), a vizsga napján pedig a vizsgaterem nyitva felejtett ajtajában toporog, hogy a felkészülési idő megkezdése előtt búcsúzóul még biztosan le tudja olvasni gyermeke szájáról a kihúzott tételek számát. Priceless. 

Aztán hála istennek, ennek is vége, minden szuperül megy, megvannak a jó eredmények, még töriből is max. pontot kapott, pedig biztosAK VOLTUNK benne, hogy levonsz majd 4-5 pontot, Laci, mert nem tudta az évszámokat (de szerencsére nem így lett, az ne adta volna a jóisten így a végére). Az egyetemi pontszám is megvan, nem, mégsem mérnöki, bár nagyon sok pontja van, tudom, hogy eredetileg az volt, nem is külföld, mert az is volt, de még csak nem is másik város, inkább tétéká, egyszak, az a biztos, még azt is mondta, hogy lehet, hogy tanár lesz, és akkor nyilván szövődhet ez az amúgy is szoros és egészségtelen szimbiózis, termtud tanárokból mindig hiány van, üres állás mindig lesz, a jobb gimnáziumokban is, addigra talán a fizetéseket is megemelik.

Már azt hinnéd, hogy ez a vége, de nem, mert eljön a bankett, ahol felszabadultan és vidáman beszélgetsz a gyerekekkel, végre lement róluk a stressz, mit bánod te, szidhatnak bárkit, téged is, bár téged nem szidnak, szeretnek, megy a kötetlen csevej, te is elsütsz néhány jó sztorit, persze diszkréten, csak ahogy illik ebben a félig diák, félig nemdiák helyzetben. Örülsz, hogy lassan belátják, az iskolába nem kell belehalni, ez csak egy állomás a sok közül.
Az ilyen dumálások szorosabbá, barátibbá teszik a kapcsolatokat ezen a ponton, meg lehet nyílni, ami jól esik mindenkinek.
Kivéve persze annak, akinek, mint kiderül, egyáltalán nincs szüksége ilyen bizalmas beszélgetésekre, megnyílásra meg történetekre (amikből néha az is kiderül, hogy a tanárok is emberek) -- HISZEN már mindent tud, négy éve volt arra, hogy végigszkrollozza otthon a tanárok Facebookját, megnézze az összes képet mindenki gyerekéről, házastársáról, kiscicájáról. Nem a saját profiljáról, á, neki nincs Facebookja, a gyerekeknek manapság már nincs, ott nyomul az összes szülő. És tanár.
Ez egy másfajta intim közeg, mondhatni, családi program, ahol keresztnéven emlegetődnek a tanárok, megvan az összes sztori mindenki hülyeségeiről, óvatlanul az iskolában intézett szerelmi életéről, betegségeiről - tanulókról és szülőkről alkotott vélemények, ételallergiák, nyaralási helyszínek és még sok minden más.
Ki tudja, mindez miért, talán azért, mert a megszerzett információk birtokában vonzóbbnak és érdekesebbnek lehet tűnni. 

Vagy azért, mert már egyiküknek sincs olyan élete, ahol ki lehet kapcsolni a teljesítményt, az iskolát, a környezetet vagy egymást, hogy végre maguk, önmaguk lehessenek. Mert nincs olyan, hogy önmaguk. Lehet, hogy valaha volt, de már nincs.

Szóval figyelni kell, mit beszél az ember, amikor valaki ártatlan arccal közelebb húz egy széket, hogy odaüljön.

Kép: mashion.pk

[Macskamentés]

Vasárnap délelőtt macskát mentettünk.

Úgy történt, hogy reggel a boltba menet kiálltam a kocsival, és látom ám, hogy egy szürkés cica gubbaszt a kocsi alatt - illetve immár nem volt alatta, hiszen kihajtottam a parkolóhelyről. Meg sem moccant, én meg elhajtottam, majd a 20 perces bevásárlás után persze nem hagyott nyugodni a dolog, és miután visszaálltam a helyemre, keresni kezdtem a macskát. A mellettem álló autó alá költözött át.

Felhoztuk a cuccot, elkezdtem agyalni, hogy kié lehet ez a láthatóan ápolt perzsa típusú macska az amorf különböző színű szemeivel, de nem jutott eszembe senki. 

Becsöngettem a rossz hírű drogos srácohoz alattunk. Már majdnem eljöttem az ajtajuktól, amikor kinyitotta, nyilvávalóan felébresztettem. Nem, az ő macskájuk nem tűnt el, mondta, majd rám csukta az ajtót.

Folytattam a csöngetést a mellettünk lévő lépcsőház kaputelefonjain, ám az emberek vagy a Dunán hesszeltek, vagy még aludtak, még csak fél kilenc múlt. Időközben felbukkant a rossz hírű drogos srác (immár gatyában), hogy megpróbáljon segíteni kiszedni a macskát a meglehetősen nagy méretű Skoda alól, de nem járt sikerrel. Kisméretű emberforma ő is, én is.

Eközben jött a szomszéd pitbullos csaj, akit szintén megpróbáltam kifaggatni, kinek lehet a lakótelepen valamelyik utcafronti lakásban perzsa típusúja, de csak hümmögött. Majd kibökött egy nevet, és megígérte, hogy miután felviszi a kutyát, bekopog hozzájuk. 

Egy perc múlva meg is érkezett (kutya nélkül), nem, sajnos a lakók nincsenek itthon, de hozott kaját, hátha kicsalogatjuk azt a szemérmes dögöt. 

Ekkor már majdnem kilenc felé járt az idő, de a napszakot meghazudtolóan harmincöt fok körül alakult az üde reggeli hőmérséklet. Macskapajti pedig (megunván a szerencsétlenkedésünket) belülről felmászott a kerékdob környékére és/vagy a motorháztetőbe, ezt akkor még nem lehetett pontosan megállapítani. Így hát újabb feladat várt ránk: ki kellett deríteni, kié az autó, mert ha az megindul, a szép macskából szőrös és véres cafatok maradnak, az biztos.

Azért én a biztonság kedvéért becsöngettem még pár lakásba, minden ötödik ember reagált, de persze senki nem tudott semmit, tipikus. Hazajöttem, hogy legalább az autótulajdonosnak tudjak levelet írni, miszerint egy felemás szemű ijedt macska költözött a kocsijába, és ha nem akar drámát, cselekedjen. (Tóth Krisztina A majom szeme című regényében van egy vonatkozó érzékletes jelenet, ajánlom, amikor sejtitek, hogy most ez következik, inkább lapozzátok át.)

Miközben a papírt és tollat keresgéltem, előkerült az autótulaj és a gyereke, akik szerencsére nagyon segítőkésznek bizonyultak, úgyhogy negyven perc elteltével négyen próbálták előkanalazni a macskát a kocsiból, ám az egyre kisebbre zsugorodott a rugók és vezetékek között.

Nem csigázok senkit, némi kihullott szőrcsomók és karmolások árán végül sikerült. 

A többiek különböző háziállataik okán (én pedig azért, mert pár óra múlva Budapestre indultunk) nem tudták ideiglenesen vendégül látni a laposorrút, ezért elszállásolták az alagsorban, amíg a gazdák előkerülnek.

Hogy a kis nyomi hogyan szökött meg, nemt tudni. Az emeleti ablakokon szúnyogháló, a lépcsőházi bejárat a ház másik oldalán, észrevétlenül kissurrani szerintem lehetetlen.

Miután mindenki mindenkinek mindent megköszönt, a pitbullos csaj azt mondta, milyen jó, hogy vannak még jó emberek a világon.

Igen.

Kép: Aja Trier/etsy.com

     

[Jó dolgok]

Tegnap a tanévzárón igazgatói dicséretet kaptam.

Az évzáró online volt, mivel tartottak a jégesőtől (és mivel mi a covid óta elég hatékonyan működtetjük az online iskolát továbbra is), amit csak reggel tudtam meg, ezért elkényelmeskedtem az időt (= Is Sex Still a Taboo? címmel YouTube előadást hallgattam az egyik kedves barátom jóvoltából). Ennek az lett a következménye, hogy majdnem elkéstem, mert 1) beugrottam a Foxpost automatába Amanda Gorman kötetéért (most csak 800 forint!) 2) a hídról vissza kellett fordulnom, mert rájöttem, hogy nincs nálam a személyim és a pénztárcám, viszont a város másik végébe készülök a nap folyamán.

Szóval mikor 20 perc késéssel beértem, azt láttam, hogy a kollégák a tanáriban udvarisan laptopról hallgatják az évzárót (ezismilyen), jégeső sehol, majd egyszer csak a főigazgató bemondja, hogy igazgatói jutalomban részesülök a közösségépítő munkámért.

Nem tudom, miért pont most, vagy hogy ez pontosan mit jelent, de remélem, elég pénz ahhoz, hogy gondtalanul tölthessem a nyarat azokkal a munkákkal, amikért a pénzt majd csak jóval később fogom megkapni... Online évzáró lévén gondolom, majd pénteken a fülledt értekezleten tudom meg a részleteket.

A város másik végébe azért mentem, mert pályázati ügyben összeültünk két kollégával. (Ebben nem csak jó dolog van, mivel a nettó 2 óra munkán túl még plusz 2 órát töltöttem el felesleges tanári pletykák hallgatásával és az azzal való vitával, hogy "víz vagy mentatea", "szendvics vagy purpurbatyu", de erről majd a következő, [Kollégák 1.] című posztban mesélek.)

A "jó dolog" ebben a pályázatosdiban az, hogy 1) bár a kapacitáló én voltam, végre beleállt más is, hogy segítsen, ezért nem az én századik feladatom lett ez is, 2) vannak még emberek, embercsoportok, cégek (?), akik tök normálisan és önzetlenül odaállnak egy ilyen ügy mellé még úgy is, hogy az ő érdekükhalmazukban ez az egész nem olyan nagy százalék.

Szerintem egyébként nem fogunk nyerni, kis halak vagyunk mi ehhez, de ezért a tapasztalatért már akkor is megérte.  

Nem akarom elkiabálni, de onnan tudom, hogy kezd lenyugodni az idegrendszerem (isten áldja az igazgatóhelyettest, aki az első hétre szervezte az érettséginket), hogy minden nap tudok olvasni. Elővettem a félbehagyott könyveket, valamint olvasom ezt és ezt, próbálom kizárni a f@szságokat, éjjel pedig hatalmas eső esett.

Ha pedig ma elhagy a kedvem a 100 fokos iskolában a gimnáziumi beiratkozáson, arra fogok gondolni, mire költöm az igazgatói jutalmat, haha.

Ha kevés, elmegyünk enni valamit, amit sosem eszünk, mert drága.

Ha sok, csaptunk egy őszi/téli kirándulást valami puccos helyen, amit szintén sosem teszünk, mert drága.

Kép: Maja S Oprea / Saatchi Art

[Alig hiszem]

Alig hiszem, hogy erre a tanévre szinte vége mindennek.

Oké, még van adminisztráció, beszámolók (pont leszarom mindet), millió e-mail, könyvírás, iskolai rendrakás, meg amit akartok.

De az valami egészen új, amikor nem kell 4.50-kor kipattannom az ágyból, és délelőtt a kényelmes kávézás után nekiállok az aznapi írói penzumomnak (egyelőre semmi kreatív persze). Amikor megunom, lemegyek a boltba, aztán ebédelek, később sportolok, majd dolgozok ismét.

Most úgy beszélek erről, mintha hetek óta tartana, pedig ez tulajdonképpen egyetlen nap eddig. De pont olyan észrevétlen, mint a múlt hét, amikor két feszített vizsgap után harmadnap osztó, aztán bankett. Tartani a frontot osztályfőnök nélkül, aki hirtelen betegség miatt kiesett, képben lenni, nyugodtnak maradni, hogy minden rendben legyen, tudatosítani, hogy ez nem a vége, még sok dolog van. Kívül és belül.

Holnap megírok még egy valamit, aztán végre levágatom a hajam, mert a vizsgákat kb. úgy nyomtam végig, mint a 26 év múlvai Alan Parrish a Jumanjiból, aztán szerdán évzáró, projektegyeztetés, munkaközösségi (én a sajátunkat már megtartottam, menő vagyok), de ezeket már strandpapucsban fogom végignyomni szerintem. (Nincs is strandpapucsom.) A pénteki tanári bulivacsorát pedig úgy kihagyom, mint a szél.

Utána jöhet a tankönyv, a korrektúrázás, a szétfolyás a 40 fokos panellakásban, a forró levegőt kavaró ventillátorok meg a könyvkupac.

kép: pbs.org

[Vizsgák]

Ebben a szezonban nyolc vizsgám volt, tegnap volt az utolsó napom. 
Három nap emelt, három nyelvvizsga, két középszintű nap. Ha jól számolom, ez kb. 140 vizsgázó. 
Nem sok jó van egy vizsganapban, kényelmetlen a szépruha, iszonyú meleg is van, és már mindenki menne bele a nyárba. Én viszont szeretem, mert olyan alkalomnak tekintem, amikor lehet másoknak segíteni. Ha érettségi, akkor konkrétan ez az egyik utolsó olyan nagyszabású alkalom, amikor találkozni és segíteni lehet.

Többször mondták már, hogy miért nem tudok rendesen felöltözni a vizsgákra képes vagyok úgy vizsgáztatni, hogy nem csak a jelölt, de még a bizottság is megnyugszik mellettem. És igazából én is megnyugszom. Azt is többször tapasztaltam, hogy egy amúgy tökre morcos és kelletlen elnök a vizsganapok végére ellazul és mosolyogni kezd.
(Ma egyébként bankett, amit ki nem állhatok, és a vágott virág is taszít, többek között azért, mert lekókad hazáig a tűzforró autóban, hogy aztán az izzadó lakásban tovább haldokoljon. [És már majdnem 20 éve, hogy a "tanárnőséggel" sem tudok azonosulni, szerintem ez sosem fog menni.])

Ebben a tanévben egyébként az indokoltál és a kelleténél többször éreztem rosszul magam a munkámban és az életemben is - azt hiszem, ezt néha ki kell mondani, még ha az ember nem is akar folyton nyűglődni valamin, mert az erős csajok nem tesznek ilyesmit. 
És azt is gyakorolni kell, hogy valóban többet gondoljak a jóra. 

[Zsurnál]

Van ez a hely elég neves kultúrlap, ami tényleg nagyon nagy múlttal rendelkezik.

Egyszer valahogy a látóterükbe kerültem, és megírtam nekik két cikket, amelyek közül az egyiket hamarabb megkapták, meg is jelentették, majd nem fizették ki. De legalább meg sem szerkesztették.

Ezek után a másikat nem küldtem el, mire pár hét múlva jött néhány érdeklődő üzenet, hogy hol van.

Én megírtam nekik, hogy mivel az első cikket sem fizették ki, ezt (bár a hozzá tartozó könyvet elolvastam) nem fogom megírni, mivel ingyen nem dolgozom.

Pár hónap múlva jött egy üzenet, hogy most már ki tudják fizetni, mert végre megjött az NKA támogatás ("még sose jött ilyen későn", haha), úgyhogy akkor ha volnék szíves, mégis megírni a recenziót.

Amit... szerintetek kifizettek?

Ekkor már totál elengedtem a dolgot, pénzzel, folyóirattal, mindennel.

Majd egyszer csak két hete csörgött a telefon. Hogy végre megjött az NKA támogatás ("még sose jött ilyen későn", haha), úgyhogy végre ki tudják fizetni a könyrecenziót, de (!) a tavalyi naptári évre nem tudják elszámolni, írnék-e valamit most, majd hozzácsapják. 

Esetleg menjek el a 70km-re lévő színházi fesztiválra, és akkor még 50 ropival megtolják a tavalyi honoráriumomat.

Mondtam, hogy sajnos nem megy, mert múlt héten vettem meg az utolsó jegyeket arra az előadásra, amit feltétlenül látni akartam, a többire már egy darab se. Meg egyébként is - van például egy munkahelyem, ami nap közben eléggé leköt. ("Az még van?" - mármint az iskola. Június elején, ugye. Szóval még egy díszpinty, aki a három hónapos tanári szabadságban hisz.)

Ezután megígérte, hogy szerez nekem jegyeket pont azokra az előadásokra, amelyeket megjelöltem, hogy esetleg el tudok rájuk menni.

Itthon mondtam, hogy ha a faszi tényleg szerez ingyen jegyeket, akkor elmegyünk (Vidnyánszky ide vagy oda, ez a fesztivál mégiscsak közelebb van, mint Budapest), ha nem, akkor most már tényleg leszarom.  

Egy hétig se kép, se hang.

Kedd délután (az első általam megjelölt előadás kezdete előtt 15 perccel) csörgött a telefonom.

Mivel elmerültem a munkában éppen, nem vettem fel.

Vajon mit akart?
Ott állt a színház ajtajában innen 70 km-re, és várt az ingyenjeggyel?

Már sosem fogom megtudni, mivel nem hívtam vissza.
Másnap se.
Ő sem keresett. 
E-mailt és messenger-üzenetet sem küldött, de, mint tudjuk, a vidéki nagy múltú kultúrlapok főszerkesztői nem használnak okostelefont, mert az ingyen dolgozni szerető bölcsészlányok úgyis mindig a nyomukban loholnak.
(szerintem folyt. köv.)

forrás: freepik.com

[Generáció]

Mostanában nagyon sok volt a munka, ami az évnek ebben a szakaszában persze nem meglepő, az viszont meglepő, hogy semennyire sem vagyok lelkes.
Kemény év volt, írtunk egy könyvet, volt két könyvbemutató, felkészítettem egy osztályt az új érettségire, írtam egy tanulmányt egy külföldi helyre, egész sokat voltam színházban is.
Most sem akar elfogyni mindez - írunk egy másik könyvet (sőt, kettőt), fogok majd írni még egy tanulmányt, még hátravan két egyetemi beadandóm is.

Ha valaki megkérdezné, melyik okoz örömöt, azt mondom, egyik sem. A kreativitást kiöli a mennyiség, erre jutottam. Szóval nincs kedvem az egészhez. És ötletem sincs igazán.
Jó sok vizsgát vállaltam, mert az infláció és a szükséges dolgok minden pénzt elvisznek, és nem jut elég arra, amit a kényelmi szolgáltatásokra szeretnék költeni. Javítottam három tantárgyból, szóbelik is lesznek, a nyelvvizsgák utolsó etapja is most megy. 
Nem panaszként írom mindezt (magamnak sem), alapvetően szeretem, ha pörög az élet, csak eddig legalább néha éreztem, hogy minebből pénz is van. 
Na, és ez az, amit már soha de soha nem érzek (pedig tényleg nincsenek nagy igényeim).

Persze sokkal kisebb szívás lenne minden, ha legalább az ifjak már nem laknának itthon, mert így ők azok, akik szerencsésen tudnak költeni a kis hobbijaikra, miközben mi nem annyira... 
Értem a generációs szakadékot, a kilátástalan jövőképet is meg mindent (becsületesen meghallgattam egy csomó Steigervaldot, eskü) - az egészben csak azt nem értem, hogy az (egyébként Steigervald által is képviselt) korosztályt [most mittudomén, melyik betű az] miért nem sajnálja/menti fel senki... Miért nem lehet egy jól célzott mondatot odacseszni nekünk, hogy ne feszüljünk már annyit. Valahogy az egész érvelésből az jön ki, hogy ez a középgeneráció legyen megértő
a) a fiatalokkal, mert ők még...
b) az idősebbekkel, mert ők már...

Krisztián is nyilván azért kutatja ezt az egész generációs cuccot, mert kurvára elege van a nyomásból, haha. 
A Nagy Szorongó Generáció. (Persze az összes generáció az, tudom én.)
De valahogy mégis mi vagyunk azok, akik pszichológiakönyvek garmadáját olvassük el, hogy megértsük és ne haragudjunk
a) az amúgy már felnőtt gyerekeinket/-re
b) a szüleinket/-re

A hetem azért nem volt ám ennyire szar, mert két bókot is kaptam, illetve közvetítettek nekem.
Az egyik az volt, hogy az egyik diákom azért nem választotta a tanári pályát, mert úgysem tudna olyan jó lenni, mint én. (Nyilván ez nem igaz, de hízelgő.)
A másik meg az volt, hogy miért nem én tanítom, én vagyok a legjobb tanár az iskolában. (Ami szintén nem igaz, de hízelgő.)

A nyomasztó kollégákról és az egyetemi beadandókról majd legközelebb naplózok.

@ Sarah Ginidy Life of Generations / Saatchi Art

 

[Káosz]

Mégis mekkora országos káoszra vall az, hogy azzal hív fel a megyei vizsgaszervező, hogy adjak tanácsot, honnan tudnának beszerezni két nagyon fontos forrásolvasmányt. Mert ha nem sikerül, akkor jobb lenne azt a két tételt inkább elsuvasztani.

Aztán pedig a mai vizsán hiányzik egy fontos dokumentum, amit fél óráig keresünk délután négykor, holott ők nem készítették oda. A szervező iskola igazgatóhelyettesét majdnem úgy kell felmosnom - aztán mindenkit lehülyézünk és röhögünk.

Vajon meddig működik a mindenki lehülyézés - röhögés kombó? És mennyire hatékony?

Vizsgáztatni egyébként jó; még egy helyzet, amikor úgy érzed, tudsz segíteni azokon, akiknek erre szüksége van.

Az mondjuk nem olyan vicces, hogy a vizsgáztató kollégák is a "háborútól" rettegnek, és azon hápognak, hogy én merek ezekről a témákról beszélni órákon - hát, miért ne mernék. Nem nagyon van veszteni valóm, legfeljebb a józan eszem.

Ahhoz pedig azért még ragaszkodom egy darabig, mert másom sincs.

@ History Painting (Chaos) McKinney

Pool Party (Dallas, 5 June 2015) YGPPRG2018

[Három]

Három nem nyilvánosra tett posztom volt az elmúlt hónapokban.
Talán később majd nyilvánossá teszem őket, talán ez a naplózás része, nem tudom.
Nagyon lassú az az idő, amíg a valódi változás igénye megérik az emberben, de valószínűleg ez elkerülhetetlen. Vagyis hát jobb, ha elkerülhetetlen.
Ha pillangó nem is leszek, de egy barna toboz helyett kis sárga csíra talán igen.

@ Steve Greer Photography, lithub.com

Elég vacak

kép: photodune.net

Elég vacak január-februárelőn vagyok túl, de már jobb. Úgy tűnik, sikerül kimászni a feneketlen gödör aljáról, vagy talán találóbb lenne azt mondani, hogy lassan úszom a felszín felé, de nem mint egy nagy, hanem mint sok apró légbuborék.

Sokat segített, hogy elindult a második félév. Az első egy tömbösített filmes kurzus volt (online) egy közepes francia művészfilmmel és sok-sok Junggal meg álomfejtéssel, a második pedig önismeret, ahol jó volt hallgatni mások történeteit. Nem azért, mert ilyenkor rájövök, hogy másnak nálam sokkal rosszabb, hanem mert látom, hogy az ember (nem is értem, hogyan) szinte minden szarból képes kimászni. Az eszközök változnak, de ami mindig megvan, az az irónia meg a humor. 

Csoportban persze minden könnyebb, ezt láttam azon az anya-lánya délelőttön is, ahova hospitálni mentem az önismeret másnapján. Nem volt semmi különösebb apropója vagy témája az alkalomnak, egy segítőnek tanuló lány tartotta, és beleintegrált egy biblioterápiás foglalkozást is anyáknak és 17-18 éves lányaiknak.

Azon gondolkodtam, mennyit változott a világ, aki akart, mennyivel tudatosabbá és önreflexívvé válhatott mostanra, lám-lám, eljönnek egy szép szombat délelőttön, beszélgetnek az érzéseikről, az elválásról, a szabadságról, a kötelékekről. 

Pedig a szöveg nem volt egyszerű - Szvoren Edina: Munkanéven ember.

Ezer éve nem olvastam ezt a szöveget, egészen lenyűgöz, hogy milyen tűpontosan ragadja meg ezt a merev, összeszorított erőszakot meg frusztrációt.

Volt, aki teljesen el is utasította egyébként mondván, hogy persze tudja, hogy ilyenek léteznek a világban, de ezzel ő nem szeretne szembesülni. (Ezt nem találtam volna problémásnak, ha az illető nem egy színésznő mondjuk...)

Én mindenesetre elhatároztam, hogy újraolvasom a Szvorent, mondjuk még nem tudom, hogy mikor. Ha vidámabb tőle nem is leszek, de legalább megerősödik bennem, hogy mit nem akarok. 

(folyt. köv.)