traveller

Teljesen azt gondoltam, hogy a tanév effektív végeztével sokkal lazább lesz a menetrend, sokkal több időm lesz rendezni a dolgokat, lélekben felkészülni, szisztematizálni, akklimatizálódni, szintetizálni meg a többi. De nem így lett, tudhattam volna, hogy a tanév lezárása csak egy újabb ürügy lesz arra, hogy más munkaszerű dolgokra még több időm legyen. Hiába vagyok talpraesett és individualista, ha az Intézmény lenyel keresztben.

Persze szép, abszurd ezt így mind az Intézményre fogni, amikor tulajdonképpen mindig magamnak keresem a bajt, ott segítek, ahol úgy érzem, elfér a segítség, úgyhogy vizsgáztató időszakban például kifejezetten értékes embernek/munkaerőnek számítok, mert tehermentesítem nálam túlterheltebb kollégáimat. Menthetetlen fajta vagyok. Még az is csak itthon bosszant, hogy engem persze nem tehermentesít senki. Vagy legalábbis sokkal ritkábban. Pályatársaim ezért hát előszeretettel basztatnak bírálnak azzal, hogy meg kellene tanulnom az élet csínját-bínját, például hogy le kell szarni nem kell azzal foglalkozni, hogy ki hogyan döglik meg, valamint hogy nincs is jobb, mint egy közös munka utáni jótékony bebaszás ellazulás, ahol megünnepeljük, hogy megint milyen sokat dolgoztunk.

Mondom, javíthatatlan fajta vagyok, ami azt jelenti, hogy valójában, az igazat megvallva kajakra nem érdekel, ki mit tesz és ki mit nem tesz értem (vagy legalábbis bizonyos szempontból nem); azt, hogy én mit teszek, valamiféle belső mérce diktálja. Egyesek szerint ezért is vagyok állatbarát. És ezért nem fogok sokáig élni. Valamint ezért vagyok állandó céltáblája mindenféle humorosnak szánt, de egyébként fölösleges megjegyzésnek, hogy "még meg kellene tanulnom, miről szól az élet" meg hasonló baromságok.

Mindegy, majd csak kiheverem ezt is. Mármint, hogy nem tudom eléggé, hogy mi az élet meg hogy hogy kell azt csinálni.
Az egészben csak az bosszant kissé, hogy hiába próbálok andantéba átmenni, még mindig allegro vagyok, pedig alapvetően belső igényem lenne most andantéban lenni.

Az elmúlt hetekben a szabadidőmben sokat utaztam, vezettem (az legalább kikapcsol, mondtam már). Igazán, egy szavam sem lehet. A dolgok, úgy tűnik, rendben vannak. Az "élethez nem értésem" mögött azért nagy bölcsesség lakozik.
Meglátogattuk végre a nagyit, aki nyolcvan fölött van már, de komolyan mondom, az országimázs központ fejévé tenném, mert rálátásban és toleranciában ráver a nemzet háromnegyedére. Sőt (!), bőven ráver hívő katolikus testvéreire is, pedig ő aztán katolikus, minden egyes vasárnap, még az átkosban is, elment és elmegy a templomba. Sok családi titkot tudnak azok a templomok. Még külföldön is mindig elmegy, egyszer Szicíliában majdnem el is veszett, mert alig talált vissza a szállodába. A nagyi az élő mementója annak, hogy létezik liberális katolikus, még ha öreg is, és ezer évig házas. Ezt jól vésse az eszébe mindenki.
Egyébként a nagyi nem velem beszélgetett, mert én már ismerek minden családi történetet oda meg vissza...

Ma egyébként véletlenül pont itthon vagyok, mert elszöktem a kétnapos tantestületi kirándulásról. Sajtos makarónit főzök, mert hamarosan már úgysem én főzöm, és a Diócicát ajnározom, aki, mintha tudna valamit, két hete egyfolytában a seggemben nyomomban van. A fejemen alszik, és nem ereszt ki a látóteréből.

Így telnek a napok. Alig várom, hogy menjek és más legyen, de szeretném, ha a dolog lényege ugyanilyen maradna. És meg fogom tudni oldani, egészen biztosan, csak hadd aludjam már egyszer ki magam.