Krakkó - Auschwitz

Első nap
 
Halálra idegesítenek a felnőttek. A tudatlanságuk, amit felsőbbrendű okoskodásba bújtatnak, a nagyképűségük, az ostobaságuk, és legfőképp a tapintatlanságuk, amivel egymásba, másokba fojtják a szót és az érzelmeket.
 
A buszon aludni rémes. Az indulás olyan, mintha a feszített tempójú munkahét folytatása lenne. Kompakttá csomagolom magam testileg, agyilag és lelkileg is, hátha könnyebb, de percek alatt rájövök, hogy a magzatpóz nem a legmegfelelőbb. Mégsem tehetek mást, nem viselem jól a felületességet; rögvest hiányérzetem támad.
        Krakkó élettel teli város -- főleg, hogy diákfesztivál van egész héten. Az én kulturális toleranciámba, bár teljességgel belefér, de attól kicsit idegen a mindent átható katolikus atmoszféra, de nyitott vagyok, hát érdeklődve megnézek mindent, amit csak kínálnak.
Minden akadálymentesített, bicikliutak és sávok városszerte. Kocogók a parkban.
A diákszállón minden szobában telefon, hűtő, vízforraló, fürdőszoba. Kis dolgokból ismerkszik meg az attitűd. Az emberek beszélnek idegen nyelveket. Még aki nem akar, az is.
        Az egész napos járás és a sok ülés miatt (meg a gyulladásos csípőizületem miatt) estére alig bírok járni. Hősiesen betartjuk a takarodót -- mindenki a helyén este tízre. Nagyon szorongok a holnaptól, és nagyon várom. A szembesülés miatt. A gyerekek reakciói miatt. Az egyik lány éjjel a buszon azt mondta, nagyon el akart jönni, hogy "gyerekcipőket fényképezzen és röhögjön egy jót"...
 
Második nap
 
Auschwitzba az út egy erdőn keresztül vezet.
A település ma is lakott kisváros, az emlékközpont - múzeumfalu a szélén helyezkedik el. Nagyon jó idegenvezetőt kapunk, akit mindenki a saját fejhallgatós készülékén hallgathat magyarul. Feltekerem a hangerőt, hogy ne szűrődjenek be a zajok. Rezzenéstelen hangon mond el mindent, naturalisztikus részletességgel, arcizma se rándul. Már biztos megszokta...
Sétálunk az eredeti szögesdrótkerítés mentén. Minden olyan, ahogy a filmekben látja az ember, csak ez igazi. Az első kiálltás képeinek megtekintése után már tudom, hogy sírni fogok. Ha nem most, akkor később, talán majd este.
 
A túra mintegy három órás, a derekam elzsibbad, az izületeim teljesen kikészülnek. Fáj minden.
Az egésztől azt várom, hogy határozottan, markánsan megmozdul bennünk valami, de ez illúzió. Diákcsoportok és nyugat-európai, amerikai turisták jönnek-mennek. És tanárkollégák tesznek otromba megjegyzést a roma holokauszt szóba kerülésekor.
        A gyerekek azért többnyire némák is figyelnek. Ez is valami. Titokban fényképezik a vitrineket; nem tudom eldönteni, hogy az emlék vagy a szenzáció miatt. A nap folyamán még többször visszatér hozzám az üvegfal mögött lévő hatalmas hajkupac és az összedobált cipők képe. Biztos vagyok benne, hogy ezzel fogok álmodni.
Összevásárolok mindenféle fényképeket, képeslapokat, valamiért biztos vagyok benne, hogy mindig emlékeznem kell a képekre és az érzésre is.
        A gyerekek később megkérdezik, hogy tetszett-e a múzeum, de én válasz helyett inkább azt felelem, nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy mindez bármikor újból  megtörténhet. És majd most is hagyni fogjuk mi, emberek, mert egyszer már hagytuk. Nem is egyszer.
És legközelebb majd engem visznek és téged; és senki nem tesz majd semmit. Elborzadnak. Nem baj. Malvina írását ajánlom nekik, ígérek fénymásolatot, mert, mondom, én nem tudok mit mondani. A mi generációnk lehet, hogy nem tud mit mondani nekik, hát hadd ne áltassam őket ezzel. Túl távol vagyunk. A holtak sem tudnak már beszélni, az élőknek viszont muszáj.
        Később este hirtelen nagyon egyedül maradok a hegynyi levágott haj képével. És sírok is, ahogy várható volt. Telefonálok. Aztán kicsit sírok megint, akkor már lehet, hogy a megkönnyebbüléstől. Hálát érzek megint, hogy nem vagyok egyedül a világban. 
[...]
A nap második programja a wieliczkai sóbánya. Unesco világörökség, természeti csoda.
A bánya olyan, mint a mesében, fagerendás járatokon át visz az út nagy, kősó barlangtermekbe. Gyönyörű.
Már alig bírok járni, nyomaszt a nap első fele és a derékfájás. Nem tudok igazán figyelni sem, mindenhonnan sínpárok jönnek elém.
Este hálás vagyok, hogy külön szobát kaptam. Akaratlanul is átalszom a takarodót.  
 


Harmadik nap
 
Úton haza. Nagyon fáradt vagyok.
Többen szurkolnak, hogy mikor érünk haza, mert Pécsen Kárpátia-koncert lesz kilenckor... beteszem a fülhallgatót.