[Jó dolgok]

Tegnap a tanévzárón igazgatói dicséretet kaptam.

Az évzáró online volt, mivel tartottak a jégesőtől (és mivel mi a covid óta elég hatékonyan működtetjük az online iskolát továbbra is), amit csak reggel tudtam meg, ezért elkényelmeskedtem az időt (= Is Sex Still a Taboo? címmel YouTube előadást hallgattam az egyik kedves barátom jóvoltából). Ennek az lett a következménye, hogy majdnem elkéstem, mert 1) beugrottam a Foxpost automatába Amanda Gorman kötetéért (most csak 800 forint!) 2) a hídról vissza kellett fordulnom, mert rájöttem, hogy nincs nálam a személyim és a pénztárcám, viszont a város másik végébe készülök a nap folyamán.

Szóval mikor 20 perc késéssel beértem, azt láttam, hogy a kollégák a tanáriban udvarisan laptopról hallgatják az évzárót (ezismilyen), jégeső sehol, majd egyszer csak a főigazgató bemondja, hogy igazgatói jutalomban részesülök a közösségépítő munkámért.

Nem tudom, miért pont most, vagy hogy ez pontosan mit jelent, de remélem, elég pénz ahhoz, hogy gondtalanul tölthessem a nyarat azokkal a munkákkal, amikért a pénzt majd csak jóval később fogom megkapni... Online évzáró lévén gondolom, majd pénteken a fülledt értekezleten tudom meg a részleteket.

A város másik végébe azért mentem, mert pályázati ügyben összeültünk két kollégával. (Ebben nem csak jó dolog van, mivel a nettó 2 óra munkán túl még plusz 2 órát töltöttem el felesleges tanári pletykák hallgatásával és az azzal való vitával, hogy "víz vagy mentatea", "szendvics vagy purpurbatyu", de erről majd a következő, [Kollégák 1.] című posztban mesélek.)

A "jó dolog" ebben a pályázatosdiban az, hogy 1) bár a kapacitáló én voltam, végre beleállt más is, hogy segítsen, ezért nem az én századik feladatom lett ez is, 2) vannak még emberek, embercsoportok, cégek (?), akik tök normálisan és önzetlenül odaállnak egy ilyen ügy mellé még úgy is, hogy az ő érdekükhalmazukban ez az egész nem olyan nagy százalék.

Szerintem egyébként nem fogunk nyerni, kis halak vagyunk mi ehhez, de ezért a tapasztalatért már akkor is megérte.  

Nem akarom elkiabálni, de onnan tudom, hogy kezd lenyugodni az idegrendszerem (isten áldja az igazgatóhelyettest, aki az első hétre szervezte az érettséginket), hogy minden nap tudok olvasni. Elővettem a félbehagyott könyveket, valamint olvasom ezt és ezt, próbálom kizárni a f@szságokat, éjjel pedig hatalmas eső esett.

Ha pedig ma elhagy a kedvem a 100 fokos iskolában a gimnáziumi beiratkozáson, arra fogok gondolni, mire költöm az igazgatói jutalmat, haha.

Ha kevés, elmegyünk enni valamit, amit sosem eszünk, mert drága.

Ha sok, csaptunk egy őszi/téli kirándulást valami puccos helyen, amit szintén sosem teszünk, mert drága.

Kép: Maja S Oprea / Saatchi Art

[Alig hiszem]

Alig hiszem, hogy erre a tanévre szinte vége mindennek.

Oké, még van adminisztráció, beszámolók (pont leszarom mindet), millió e-mail, könyvírás, iskolai rendrakás, meg amit akartok.

De az valami egészen új, amikor nem kell 4.50-kor kipattannom az ágyból, és délelőtt a kényelmes kávézás után nekiállok az aznapi írói penzumomnak (egyelőre semmi kreatív persze). Amikor megunom, lemegyek a boltba, aztán ebédelek, később sportolok, majd dolgozok ismét.

Most úgy beszélek erről, mintha hetek óta tartana, pedig ez tulajdonképpen egyetlen nap eddig. De pont olyan észrevétlen, mint a múlt hét, amikor két feszített vizsgap után harmadnap osztó, aztán bankett. Tartani a frontot osztályfőnök nélkül, aki hirtelen betegség miatt kiesett, képben lenni, nyugodtnak maradni, hogy minden rendben legyen, tudatosítani, hogy ez nem a vége, még sok dolog van. Kívül és belül.

Holnap megírok még egy valamit, aztán végre levágatom a hajam, mert a vizsgákat kb. úgy nyomtam végig, mint a 26 év múlvai Alan Parrish a Jumanjiból, aztán szerdán évzáró, projektegyeztetés, munkaközösségi (én a sajátunkat már megtartottam, menő vagyok), de ezeket már strandpapucsban fogom végignyomni szerintem. (Nincs is strandpapucsom.) A pénteki tanári bulivacsorát pedig úgy kihagyom, mint a szél.

Utána jöhet a tankönyv, a korrektúrázás, a szétfolyás a 40 fokos panellakásban, a forró levegőt kavaró ventillátorok meg a könyvkupac.

kép: pbs.org

[Vizsgák]

Ebben a szezonban nyolc vizsgám volt, tegnap volt az utolsó napom. 
Három nap emelt, három nyelvvizsga, két középszintű nap. Ha jól számolom, ez kb. 140 vizsgázó. 
Nem sok jó van egy vizsganapban, kényelmetlen a szépruha, iszonyú meleg is van, és már mindenki menne bele a nyárba. Én viszont szeretem, mert olyan alkalomnak tekintem, amikor lehet másoknak segíteni. Ha érettségi, akkor konkrétan ez az egyik utolsó olyan nagyszabású alkalom, amikor találkozni és segíteni lehet.

Többször mondták már, hogy miért nem tudok rendesen felöltözni a vizsgákra képes vagyok úgy vizsgáztatni, hogy nem csak a jelölt, de még a bizottság is megnyugszik mellettem. És igazából én is megnyugszom. Azt is többször tapasztaltam, hogy egy amúgy tökre morcos és kelletlen elnök a vizsganapok végére ellazul és mosolyogni kezd.
(Ma egyébként bankett, amit ki nem állhatok, és a vágott virág is taszít, többek között azért, mert lekókad hazáig a tűzforró autóban, hogy aztán az izzadó lakásban tovább haldokoljon. [És már majdnem 20 éve, hogy a "tanárnőséggel" sem tudok azonosulni, szerintem ez sosem fog menni.])

Ebben a tanévben egyébként az indokoltál és a kelleténél többször éreztem rosszul magam a munkámban és az életemben is - azt hiszem, ezt néha ki kell mondani, még ha az ember nem is akar folyton nyűglődni valamin, mert az erős csajok nem tesznek ilyesmit. 
És azt is gyakorolni kell, hogy valóban többet gondoljak a jóra. 

[Zsurnál]

Van ez a hely elég neves kultúrlap, ami tényleg nagyon nagy múlttal rendelkezik.

Egyszer valahogy a látóterükbe kerültem, és megírtam nekik két cikket, amelyek közül az egyiket hamarabb megkapták, meg is jelentették, majd nem fizették ki. De legalább meg sem szerkesztették.

Ezek után a másikat nem küldtem el, mire pár hét múlva jött néhány érdeklődő üzenet, hogy hol van.

Én megírtam nekik, hogy mivel az első cikket sem fizették ki, ezt (bár a hozzá tartozó könyvet elolvastam) nem fogom megírni, mivel ingyen nem dolgozom.

Pár hónap múlva jött egy üzenet, hogy most már ki tudják fizetni, mert végre megjött az NKA támogatás ("még sose jött ilyen későn", haha), úgyhogy akkor ha volnék szíves, mégis megírni a recenziót.

Amit... szerintetek kifizettek?

Ekkor már totál elengedtem a dolgot, pénzzel, folyóirattal, mindennel.

Majd egyszer csak két hete csörgött a telefon. Hogy végre megjött az NKA támogatás ("még sose jött ilyen későn", haha), úgyhogy végre ki tudják fizetni a könyrecenziót, de (!) a tavalyi naptári évre nem tudják elszámolni, írnék-e valamit most, majd hozzácsapják. 

Esetleg menjek el a 70km-re lévő színházi fesztiválra, és akkor még 50 ropival megtolják a tavalyi honoráriumomat.

Mondtam, hogy sajnos nem megy, mert múlt héten vettem meg az utolsó jegyeket arra az előadásra, amit feltétlenül látni akartam, a többire már egy darab se. Meg egyébként is - van például egy munkahelyem, ami nap közben eléggé leköt. ("Az még van?" - mármint az iskola. Június elején, ugye. Szóval még egy díszpinty, aki a három hónapos tanári szabadságban hisz.)

Ezután megígérte, hogy szerez nekem jegyeket pont azokra az előadásokra, amelyeket megjelöltem, hogy esetleg el tudok rájuk menni.

Itthon mondtam, hogy ha a faszi tényleg szerez ingyen jegyeket, akkor elmegyünk (Vidnyánszky ide vagy oda, ez a fesztivál mégiscsak közelebb van, mint Budapest), ha nem, akkor most már tényleg leszarom.  

Egy hétig se kép, se hang.

Kedd délután (az első általam megjelölt előadás kezdete előtt 15 perccel) csörgött a telefonom.

Mivel elmerültem a munkában éppen, nem vettem fel.

Vajon mit akart?
Ott állt a színház ajtajában innen 70 km-re, és várt az ingyenjeggyel?

Már sosem fogom megtudni, mivel nem hívtam vissza.
Másnap se.
Ő sem keresett. 
E-mailt és messenger-üzenetet sem küldött, de, mint tudjuk, a vidéki nagy múltú kultúrlapok főszerkesztői nem használnak okostelefont, mert az ingyen dolgozni szerető bölcsészlányok úgyis mindig a nyomukban loholnak.
(szerintem folyt. köv.)

forrás: freepik.com

[Generáció]

Mostanában nagyon sok volt a munka, ami az évnek ebben a szakaszában persze nem meglepő, az viszont meglepő, hogy semennyire sem vagyok lelkes.
Kemény év volt, írtunk egy könyvet, volt két könyvbemutató, felkészítettem egy osztályt az új érettségire, írtam egy tanulmányt egy külföldi helyre, egész sokat voltam színházban is.
Most sem akar elfogyni mindez - írunk egy másik könyvet (sőt, kettőt), fogok majd írni még egy tanulmányt, még hátravan két egyetemi beadandóm is.

Ha valaki megkérdezné, melyik okoz örömöt, azt mondom, egyik sem. A kreativitást kiöli a mennyiség, erre jutottam. Szóval nincs kedvem az egészhez. És ötletem sincs igazán.
Jó sok vizsgát vállaltam, mert az infláció és a szükséges dolgok minden pénzt elvisznek, és nem jut elég arra, amit a kényelmi szolgáltatásokra szeretnék költeni. Javítottam három tantárgyból, szóbelik is lesznek, a nyelvvizsgák utolsó etapja is most megy. 
Nem panaszként írom mindezt (magamnak sem), alapvetően szeretem, ha pörög az élet, csak eddig legalább néha éreztem, hogy minebből pénz is van. 
Na, és ez az, amit már soha de soha nem érzek (pedig tényleg nincsenek nagy igényeim).

Persze sokkal kisebb szívás lenne minden, ha legalább az ifjak már nem laknának itthon, mert így ők azok, akik szerencsésen tudnak költeni a kis hobbijaikra, miközben mi nem annyira... 
Értem a generációs szakadékot, a kilátástalan jövőképet is meg mindent (becsületesen meghallgattam egy csomó Steigervaldot, eskü) - az egészben csak azt nem értem, hogy az (egyébként Steigervald által is képviselt) korosztályt [most mittudomén, melyik betű az] miért nem sajnálja/menti fel senki... Miért nem lehet egy jól célzott mondatot odacseszni nekünk, hogy ne feszüljünk már annyit. Valahogy az egész érvelésből az jön ki, hogy ez a középgeneráció legyen megértő
a) a fiatalokkal, mert ők még...
b) az idősebbekkel, mert ők már...

Krisztián is nyilván azért kutatja ezt az egész generációs cuccot, mert kurvára elege van a nyomásból, haha. 
A Nagy Szorongó Generáció. (Persze az összes generáció az, tudom én.)
De valahogy mégis mi vagyunk azok, akik pszichológiakönyvek garmadáját olvassük el, hogy megértsük és ne haragudjunk
a) az amúgy már felnőtt gyerekeinket/-re
b) a szüleinket/-re

A hetem azért nem volt ám ennyire szar, mert két bókot is kaptam, illetve közvetítettek nekem.
Az egyik az volt, hogy az egyik diákom azért nem választotta a tanári pályát, mert úgysem tudna olyan jó lenni, mint én. (Nyilván ez nem igaz, de hízelgő.)
A másik meg az volt, hogy miért nem én tanítom, én vagyok a legjobb tanár az iskolában. (Ami szintén nem igaz, de hízelgő.)

A nyomasztó kollégákról és az egyetemi beadandókról majd legközelebb naplózok.

@ Sarah Ginidy Life of Generations / Saatchi Art

 

[Káosz]

Mégis mekkora országos káoszra vall az, hogy azzal hív fel a megyei vizsgaszervező, hogy adjak tanácsot, honnan tudnának beszerezni két nagyon fontos forrásolvasmányt. Mert ha nem sikerül, akkor jobb lenne azt a két tételt inkább elsuvasztani.

Aztán pedig a mai vizsán hiányzik egy fontos dokumentum, amit fél óráig keresünk délután négykor, holott ők nem készítették oda. A szervező iskola igazgatóhelyettesét majdnem úgy kell felmosnom - aztán mindenkit lehülyézünk és röhögünk.

Vajon meddig működik a mindenki lehülyézés - röhögés kombó? És mennyire hatékony?

Vizsgáztatni egyébként jó; még egy helyzet, amikor úgy érzed, tudsz segíteni azokon, akiknek erre szüksége van.

Az mondjuk nem olyan vicces, hogy a vizsgáztató kollégák is a "háborútól" rettegnek, és azon hápognak, hogy én merek ezekről a témákról beszélni órákon - hát, miért ne mernék. Nem nagyon van veszteni valóm, legfeljebb a józan eszem.

Ahhoz pedig azért még ragaszkodom egy darabig, mert másom sincs.

@ History Painting (Chaos) McKinney

Pool Party (Dallas, 5 June 2015) YGPPRG2018

[Három]

Három nem nyilvánosra tett posztom volt az elmúlt hónapokban.
Talán később majd nyilvánossá teszem őket, talán ez a naplózás része, nem tudom.
Nagyon lassú az az idő, amíg a valódi változás igénye megérik az emberben, de valószínűleg ez elkerülhetetlen. Vagyis hát jobb, ha elkerülhetetlen.
Ha pillangó nem is leszek, de egy barna toboz helyett kis sárga csíra talán igen.

@ Steve Greer Photography, lithub.com