A Problem Like Maria

Nyilván sokak számára kezd unalmas lenni a blog, mert szinte csakis színházról írok, ennek nagyon egyszerű oka van, (tan)év közben meg szinte sosem írok arról.
Nos, a kezembe került egy számomra teljesen marginális könyv, de annyira érdekes volt, hogy egy nap alatt elolvastam majdnem az egészet, és még akkor is úgy érzem, hogy profitáltam belőle, ha az elején azt is gondoltam, hogy na ilyet is csak az amerikaiak tudnak kitalálni. A szándék, miszerint az amerikai musicalszínházat beemeljük a (színház)tudományos diskurzusba, nekem alapvetően nagyon szimpatikus - nálunk és történtek hasonló, csak sokkal sikertelenebb kísérletek az operettel kapcsolatban, ami valószínűleg azért nem keltette fel az érdeklődésemet, mert maga az operett műfaja sem...

A Problem Like Maria című könyvet Stacey Wolf írta (a címe egy dalra utal A muzsika hangjában, amit az apácák énekelnek arról, hogy Maria képtelen beilleszkedni a zárdában, magyar változatra sajnos nem emlékszem), aki egy gender központú olvasatot ad az 1940-es, 60-as évek amerikai musicaljeiről négy fejezetben (csak kettőt, Julie Andrewst és Barbra Streisandot olvastam el). És bár sosem voltam gender elmélet elkötelezett, az elemzésekben számomra nagyon meggyőzően mutatja ki, hogy ezek a darabok első látásra a hagyományos női szerepek megjelenítését követik (ld. a szerelmi szálat, ill. hogy a főhős mindig férjhez megy a végén), mégis, ha jobban megnézzük, teljesen rendszeren kívüli és nem szokványos nőalakokat favorizálnak.
Ez szerinte összekapcsolható azzal, hogy a musicalnek rengeteg, társadalmilag marginális csoportokhoz köthető asszociációja lehetséges: például az, hogy a zeneszerzők jórészt zsidó származású amerikaiak, a másik fő muzikális (és talán karaktereket érintő) forrásuk pedig a korabeli -kétes hírnevű - blues énekesnők imázsa és zenéje.

Ezután elemzi (többek között Andrews és Streisand kapcsán), hogy a szerepeik és a sztárságuk hogyan kapcsolódott össze a korabeli recepcióban, és hogy ennek értelmezése, befogadása hogyan áll(t) szemben mindkettőjük esetében a normatív nőfelfogással. Andrews esetében például megemlíti, hogy 1999-ben mekkora felzúdulást váltott ki a Mary Poppins-eszményhez képest más Andrews sajtóbeli megjelenése, amikor a hangszálproblémáival, hangjának az elvesztésével és a gyógyszerfüggőségével kapcsolatban került a bulvárcímlapokra, illetve A muzsika hangjában kimutatja azt, hogy a szerelmi szálnál sokkal hangsúlyosabb, hogy Maria hogyan talál magára és hogyan tagadja meg az apácaéletet, mert az nem neki való.

Streisandnál pedig a Funny Girlben, bár mindenki ott is az egymásra találásra vár, az előadóművészként befutott karrier a lényegesebb, ami cselesen kombinálódik (ráadásul nagyon is önreflexív módon) a Barbra zsidó identitásával összekapcsolható mássággal (színésznőként és szerepként egyaránt), amit az orrára való folyamatos (filmbeli és életbeli) utalgatás is erősít.

Ami a legimponálóbb gesztus (de sajnos viszonylag kifejtetlen), hogy a könyv musicalt előadásként tárgyalja (tehát nem a filmekről ír, bár szükségszerűen említi őket), olyan műfajként, aminek nincs olvasható scriptje vagyis szövegkönyve, és ami alapvetően az elidegenítés színházi kategóriájára épül; vagyis az elsődleges 'örömforrás' a néző számára nem a cselekményben, hanem magában az előadásban van.

Izgalmas könyv volt, ráadásul humoros. Bírom, amikor látszólag nem akadémikusnak tűnő témákat tudnak profi módon, színvonalasan elemezni.