Idő

Itthon vagyok pár napja, ugyanis ez hét "rendkívüli szünet". 

A rendkívüli szüneten azt értjük, hogy még a nyárra megígért (pályázatos) bútorcserét erre a hétre ígérték, ezért kicentiztük az őszt és végigdolgoztunk pár szombatot (meg még fogunk is). Aztán az lett, hogy a bútor végül nem érkezett meg, de a szünetet már nem akarták visszavonni, így most itthon vagyok.

Illetve ez nem teljesen igaz, mert pár napot a ciszterci gimnázium volt paplakjában töltöttem, hogy kijavítsak 20 db emelt érettségi dolgozatot. Kis magyar hobbi - tanároknak. Őszi betevő.

Na, de nem erről akarok írni, hanem hogy újra elkezdtem moziba járni. 

Másnak ez biztosan nem nagy szó, de én egyre jobban érzem, hogy a kulturális élet összeegyeztethetetlen a mindennapjaimmal, ami azért óriási probléma, mert, hát, főleg ez a munkám. A kultúra. 

Biztosan egyszerűbb lenne, ha a belvárosban csak átsétálnék a moziba, de a kertvárosból, munka után, a délutáni csúcsforgalmon keresztül ez elég nehézkes. 

Tényleg nem panasz, hanem tények, amelyek sora oda vezet, hogy egyre határozottabban érzem, hogy el kell húznom a közoktatásból most már záros határidőn belül, mert ez így nagyon toxikus. Az is nagyon rosszul esik, hogy gyakorlatilag csak tanítási szünetekben van időm írni meg blogolni, holott végül is ezt szeretem a legjobban csinálni. 

A Magyarázat mindenre játékideje kifejezetten megijesztett (munka után mentem), de aztán végül is a film nézeti magát. Én szinte minden magyar filmet megnézek (itthon persze más), mert fontosnak tartom a támogatást/népszerűsítést, meg mert a film fontos eszközöm a beszélgetéseimhez, az önkifejezéshez meg a gondolkodáshoz is.

Hát, szerintem ez egy elég fontos film. Mélyen szomorú lettem tőle, nem azért, mert rossz, hanem mert tényleg ez van, ezek és ilyenek vagyunk. 

Az, amit a média zöme levett ebből az egészből (mármint hogy ez egy ellenzéki film lenne), nem igaz. Szerintem a lényeg a párbeszéd mindenáron való szükségessége, mert tényleg ez az egyetlen esélyünk. A cselekménybe nem szeretnék nagyon belemenni, de szerintem az, hogy minden szereplő egyszerre visszataszító és megindító (ezt egyébként sok kritika nehezményezi), nagyon betalál, ahogy az is, hogy a film nem halad semerre, nincsenek benne nyugvópontok, feloldások, megoldások. Ettől függetlenül ez mégsem az a film, ami csak újra az arcunkba tolja azt a visszataszító masszát, amiben élünk, hanem megmutatja a figurák mögötti csöppet sem egyszerű élethelyzeteket, motivációkat, hátteret. (Egyébként nyugodtan a mókusok elé vethettek, de nekem az apafigura szimpatikusabb, mint a tanár, akivel viszont a legjobban tudtam azonosulni, az a tanár felesége. Ezt magam se értettem pontosan.)

Nekem ez a film egyébként leginkább az iskolarendszerről szólt, amiről persze lehet mondani, hogy kicsiben a társadalom mása. Az érettségis jeleneteknél konkrétan szégyelltem magam, mert bár én nem ezt csinálom, tényleg ez van, és ez tragikus. Az is tragikus, hogy a gyanútlan srácnak (és persze a korosztálynak), akin egy csomó mindent elvernek, fogalma sincs semmiről, egyébként érthető módon még a felnőttek világához sem tud kapcsoldóni, nem hogy a társadalmi közeghez. Ez a naivitás vagy menekülés is egyszerre szomorú és érthető, hiszen egy ennyi idős gyereknek elég fontos lenne látni, hogy miben élünk, ugyanakkor (talán) természetes védekezése az, hogy egyáltalán nem érdekli.

Lehetne még hosszasan beszélni az iskolaigazgatóról és az újságírónőről is, hiszen ők is egyszerre áldozatai és fenntartói ennek az egésznek. Aztán mindez átfordul abba a gyűlöletbe, amit jól ismerünk.

Valami hasonló világképet vártam az Elfogy a levegőtől is, ami szerintem sokkal kevésbé sikerült jól. Ez is az iskolarendszerről ad valamiféle látleletet, a főszereplője egy tanárnő, aki órán a Teljes napfogyatkozás című filmet ajánlja a srácoknak, ami miatt egy Fideszes konzervatív apuka felnyomja az igazgatónál. A filmben nekem amúgy nem ez a lényeg, hanem az iskolai közösség (az iskolavezetés, tantestület, tanulók) viselkedése. 

A történet (egyébként true story) egyértelműen hívja a filmes feldolgozást, csak jó lett volna eldönteni, hogyan alakul a valóság és a fikció aránya, mert az élet önmagában nem biztos, hogy elég érdekes. Mármint ezt úgy értem, hogy (még ha nem is Erdélyben) sok-sok éve ebben élünk, látjuk ezt eleget élőben, köszi. (Felvethető persze a kérdés, hogy ki volt itt a célközönség, lehet, hogy nem is mi, magyarok tanárok?)

Szóval izgalmas lett volna dolgozni még a diákközösséggel, a nő magánéleti szálaival, a tanulókkal való kapcsolatával, mert így nem nagyon volt érthető, miért nem lázadt senki még egy picit sem.

Az igazgatónőt a fenntartó egy jublieumi ünnepség támogatásának/a tornaterem felújításának megvonásával fenyegeti - ez is milyen már. Nem vagyok biztos benne, hogy egy nem tanár néző nem legyint erre az egészre (vö. "kit érdekel az ünnepség") vagy nem mondja kapásból azt, hogy más munkahelyeken is ez van.
Ez a film nem elszomorított, hanem felidegesített - nem azért, mert annyira rossz volt, hanem mert egyszerűen nem értem a bénult tehetetlenséget egy olyan helyzetben, amikor már rosszabb úgysem lehet. Ezt most értem a fiúra, a tanárnőre, de a közösségre is. Persze az is világos, hogy ez egy kisvárosi közeg, ahol láthatóan mindenkire rátelepszik a passzivitás vagy, ha tetszik, a kényelem, a nihil, de az utolsó jelentnél az jutott eszembe, hogy nem lehet, hogy mindig az a megoldás, hogy elkocsikázunk a végtelenbe. Nem kocsikázhat el mindig mindenki a végtelenbe. 

A végén azon tűnődtem, hogy ha a tanárügynek minálunk nem is volt semmi értelme vagy eredménye, mindenképpen jó, hogy elkezdtünk a tanárszerepekről (a tanárról, mint emberről) gondolkodni. Végre nem csak Kőnig tanár urakat meg Novák Antalokat látunk mindenhol. Eltűnik a szentség, a sterlilitás, világosan látszik, hogy tanárból is sokféle van, és nem ez az a társadalmi réteg (ez a társadalmi réteg sem az), ami elhozza majd nekünk a Kánaánt. 

A Kánaánt, ami idő(be telik), meg ami amúgy nem is létezik.