Kristóf Ágota: Trilógia

Amíg a kezembe nem került a könyv, fogalmam sem volt, ki az az Agota Kristóf, bár rémlett, hogy hallottam fél füllel a halálhírét. Nem akarom azt mondani, hogy lám, egy újabb író, aki a halála után lesz majd nagyon népszerű, mert igazából fogalmam sincs a hazai recepcióról, a könyvet pedig teljesen out-of-context olvastam el, semmit sem tudva sem az íróról, sem magáról a könyvről.
Aztán úgy alakult, hogy az utóbbi időszak(ok) legnagyobb, legjobb olvasmányélménye lett számomra.

A Trilógia azt hiszem, jogosan tartható családregénynek: a történet egy testvérpár (Claus és Lucas) történetét követi nyomon három könyvben a második világháborútól az 56-os forradalom utáni időszakig. Az egyik legfontosabb elem (vigyázat, spolier!), hogy a két fiú identitása időnként egymásba játszik, egymáson csúszkál, a sorsuk párhuzamosan halad, ismétlődik, variálódik úgy, hogy végig lebegtetve marad az, hogy ők egyek-e vagy két külön személyiség -- illetve bizonyos életmotívumaik más szereplők sorsában is felfedezhetőek. Az egész lényege tehát az énkonstruálás vagy a szétesett identitás darabkáinak keresgélése, ami csodálatosan rímel a történet által átfogott politikai-ideológiai korszakok hangulatára és eseményeire. Lucas/Claus a korszakok tipikus figuráinak tekinthető(k) abból a szempontból, hogy foggal-körömmel mindent túlélnek, a börtöntől a besúgóvá váláson át az emigrációig minden sztereotipikus történés megesik velük, miközben (a második résztől kezdve) folyamatosan hol egymást, hol mondjuk a szüleiket keresik. Mindent leírnak, ami történik velük, de úgy, hogy a rosszból is jó történet kerekedik. Így válik az írás is az identitásképzés metaforájává (ami eléggé bejáratott, de itt mégis nagyon jól működő szimbólum). Aztán ahogy a két fiú kiléte összekeveredik, úgy válik kuszává az is, hogy mi a naplózott fikció, és mi a történeten belüli valóság.

A sztorin és a two-in-one karakterábrázoláson túl (ami hol kicsit Csáth Géza-szerű, hol kicsit Kafka, de lehet, hogy Kosztolányi) az első könyv stílusa fogott meg a legjobban a maga hiperminimalista, szupernaturalista stilisztikájával. Rövid fejezetek, tőmondatok, többes szám első személyű narráció -- vagyis az első részben a két figura egyáltalán nem válik szét, végig "mi"-ként van jelen. Egészen meglepő, hogy ez a fajta írói stílus mennyire magával ragadó és otthagyhatatlan. Hogy a nyersesség mennyire vonzó.

A (két) szereplő fölött aztán eljár a történelem, amiben nem is igazán vesznek cselekvően részt, de formálódnak általa, és a magánéleti történéseiket furcsán és nyomasztóan körüllengi. A saját és az egymás személyiségébe való freudi belegabalyodás pedig aztán végül csak egyféleképpen oldódhat meg.

(Az pedig, hogy véletlenül a könyvvel párhuzamosan láttam a teljesen rímelő A visszatérés című filmet, különösen felerősítette az amúgy is markáns élményt.)

Good Karma - Bad Karma

Nem vagyok nagy karmahívő, mondjuk semmilyen hívő sem nagyon vagyok; amikor annak idején oltárt emeltem Freddie Mercury halálakor, az nem számít, meg az sem, amikor egészen kicsi koromban a Góliát képregény volt az idol, és én a kartonból eszkábált kőbaltámmal Góliát ősemberszellemeihez imádkoztam, hogy megússzak ezt-azt.

Ezek után/ezekhez képest az mindenesetre felettébb karmikus mégis, hogy egy félénkebbnél is félénkebb kiscsajból (aki komolyan képes volt iskolai ünnepélyeken sírva fakadni, hogy ne kelljen szerepelnie -- a szüleim önbizalomromboló nevelési metódusaira itt most nem térnék ki) hogyan lettem tanár vagy olyan okoskodó, aki olykor 10-20-50 embernek tart előadásokat. Mondjuk folyton elkapálom egyébként szegény szüleimet, de az iskolai is jócskán rátett három lapáttal, emlékszem például Zs. és K. nénikre, akik szerint a félénkség és szereplésundor megfelelő kezelési módszere az lett volna, hogy erőszakkal kiállítanak fellépni valami mesével/verssel az osztály elé. Aztán A csókai csókát kellett előadnom remegő térdekkel, a látványomra három másodpercen belül mindenki leröhögte a fejét (gyengébbek kedvéért LOL), mivel az orromra biggyesztett műcsőr (aka jelmez) az ég felé meredezett. Azt hiszem, utána elástam magam valahova. De hogy zokogtam, az biztos.

Végül is mindenről a színház tehet, amit egyszer csak felfedeztem, ahogy a bennem rejlő dirigáló hajlamot is, és aztán álmaim megvalósítása végett felcsaptam diákszínpad-vezetőnek (na, játszani nem játszottam). És hát a zongoraórák sem ártottak, mert bár nem lettem artista, Á. néni, az alkesz ex-pártittkárfeleség zenetanárnőm egy életre elhitette velem, hogy önmagamat felkonferálandó csak addig nehéz, amíg ki nem mondom az első szót, úgy mint Bartók Béla... és akkor az első hangot már igazi felhőtlen boldogság leütni.

Ennek a kettőnek köszönhető tehát (karmikusan), hogy mára nyoma sincs a szereplésundornak, tulajdonképpen imádom hallatni a hangom meg osztani az észt, sokak szerint még vicces is vagyok, a tanítványaim pedig (na, nem az iskolaiak, bár tán ott sem olyan rossz az arány a mai viszonyokhoz képest) ragaszkodnak hozzám. Szóval mondom, karma.

Ahogy tán karma az is, hogy úgy tűnik, visszakapom kamaszkodom minden "nyűgét s nyilait" a sors által félig rám bízott kamasz gyermek személyében. Mert biztos velem sem volt könnyű és én is mindig, mindenkire dühös voltam. Legfőképp persze magamra, de ezt sikerrel vetítettem ki másokra, hogy aztán kellő mennyiségű konfliktust szítsak magam körül.

Ugyanez a karma-dolog jutott eszembe, amikor ezen a héten lett egy igazi rajongóm egy diáklány személyében. Először csak egy nagyon vacak vámpír-regényt adott a kezembe, hogy olvassam el, ő írta... majd egy másik füzetet is, amiben azt hittem, ismét regény van, de kiderült, hogy inkább valami napló-féle, apró fejezetekre tagolt gondolatok arról, hogy a szülei nem értik meg, és bennem látja a lelki támaszt; bár úgy érzi, ő számomra csak egy a 600 diák közül.
Az első meg a második gondolatom is a hárítás volt (mert kinek hiányoznak mások lelki gondjai a nyakába), a harmadik, hogy elszégyelltem magam, mert eszembe jutott a karma, meg az, hogy én is éreztem ilyesmit felnőttek iránt gyerekkoromban, amikor az ember még nem tudja, hogy az a bizonyos biztos pont csakis bennünk van. Megértettem valamit abból is, hogy mekkora lelki terhet és felelősséget raktam (persze szándéktalanul) ezeknek a felnőtteknek a nyakába, amikor a társaságukat kerestem vagy amikor az elismerésükre vágytam. Aztán fogtam magam, és beleróttam néhány gondolatot a füzetbe a kiscsaj gondolatai alá.
Most majd figyelni fogok, hogy hol húzódjon az a bizonyos határ, és egyelőre nem megyek a mélyebb összefüggések boncolgatása felé.

Érdekes, hogy amennyit változott a világ, sosem gondoltam volna, hogy még van olyan gyerek, aki ennyire explicite a felnőttek társaságát keresi. Pláne, hogy ezt úgy vállalja fel, hogy ő a kezdeményező. A sajnálatos pedig nemcsak az, hogy sok gyereket nem ott és azok szeretnek, akinek kellene, hanem... hogy soha nem lesz időm annyit beszélgetni erről, mint amennyit ez a gyerek megérdemelne vagy amennyi elegendő lenne neki. De ez meg lehet, hogy az ő karmája.

Géniusz

"Mindenben alá kell vetnünk magunkat a géniusz akaratának, mindenben egyet kell értenünk vele, mindent meg kell tennünk, amit kér tőlünk, hiszen az ő léte a mi létünk, az ő boldogsága a mi boldogságunk. Még ha a követelései - a mi követeléseink! - olykor értelmetlennek vagy szeszélyesnek tűnnek is, jobban járunk, ha zokszó nélkül eleget teszünk nekik. Ha nekünk - neki! - az íráshoz arra a bizonyos halványsárga papírra, arra a különleges tollra és arra a balkéz felől finoman szűrődő fényre van szükségünk - szüksége! -, teljesen felesleges lenne azt állítani, hogy bármely toll, bármely papír és bármely fény alkalmas a feladatra. Ha úgy érezzük, hogy a nélkül a halványkék lenvászon blúzocska nélkül nem is érdemes élni (Isten mentsen a fehér, keménygalléros irodai viselettől!), vagy hogy a hosszú, fekete papírba csomagolt cigaretták nélkül a dolgok egyszerűen nem haladnak egyről a kettőre, meg se próbáljuk bebeszélni magunknak, hogy ezek csupán hóbortok, amelyeket itt az ideje felülvizsgálni. 'Genium suum defraudare' - becsapni saját géniuszunkat, latinul annyit tesz: megszomorítani az életünket, becsapni saját magunkat. 'Genialis', vagyis zseniális az az élet,amely elfordítja tekintetét a halálról, és habozás nélkül megfelel az őt létrehozó géniusz unszolásának."
Giorgia Agamben: A géniusz. In: A profán dicsérete (Budapest: Typotex Kiadó, 2008).