Nyugat

Ahogy ígértem, íme a bécsi beszámoló.

Az Albertinában még sosem voltam, ezért nem volt kérdés, hogy Marina Abramovic apropóján nem lenne rossz elmenni. Tudom, hogy ez valakik szemében ilyen sznob izé, de én régen tök sokat jártam múzeumban, és ilyenkor (amikor ismét eljutok) mindig eszembe jut, hogy az milyen jó volt. És hogy így kéne élni: színház, kiállítás, olvasás, a politika meg a világ meg le van sz@rva.

Úgyhogy szépen elterveztük, Sopronból remek a vonatközlekedés, van ott néhány jól bevált szállás, minden adott egy családi hétvégéhez meg a kikapcsolódáshoz.

Igen ám, csak hát bejött az időjárásfaktor, ugyanis az idei utolsó (?) másfél napos tél éppen a múlt pénteken kezdődött. Figyeltük ugyan a híreket, de azért optimisták voltunk, és hát ki volt minden fizetve, szóval nem volt gondolkodnivaló. (Megj.: az én drágám tíz centis ködben sem akar általában sehova elindulni és/vagy sötétben, esőben, és egyebek, de most bezzeg egy szava sem volt, vár a nyugat, nocomment.)

Zuhogó esőben indultunk, ami valahol a megyehatárban átváttott hóba, Somogy pedig, mire odaértünk, gyakorlatilag járhatatlan volt. Ömlő hóesés, 5-10 centi hó az utakon, takarítva még az autópályák sem voltak. Marcali előtt megállított egy baleset, emiatt másfél órát dekkoltunk, a navigáció körbe mindenhol pirosan villogott (további balesetek), úgyhogy sem ezért, sem a még botrányosabb állapotban lévő mellékutak miatt nem mertem megfordulni a lejtős behavazott úton.

Mint kiderült, hiba volt, ugyanis mire felfedeztük (a neten a lassú híráramlásban), hogy előttünk egy busz fekszik keresztbe, leesett még 5-8 centi hó. Ekkor viszont már visszafordultam és kerestem egy mellékutat. A somogyi falvakon áthajtva világosan látszott, kinek mennyire fontos a közbiztonság (és van kistraktor), mert itt-ott voltak rendbetett részek, máshol viszont semmi. Az átlagsebesség 30-50, csúszkák és átfúvások, autó és ember elvétve. 

A legrosszabb a Balaton környéke volt, itt már gyakorlagilag üres volt a főút (és sötétedett is lassan), és a folyamatos havazástól semmit sem lehetett látni szinte. Hideg is volt, a hó alatt lefagyott minden, az ablaktörlőbe belefagyott a jég, ahogy az első rendszámtáblára is. 

Zala is elesett, Keszthely katasztrofális volt, aztán ahogy nagy sokára beértünk Sümegre, ott mintha enyhültek volna az apokaliptikus állapotok. 

Eddigre már elég fáradt voltam, úgyhogy nehezemre esett figyelni meg tartani a lassú tempót, de hát muszáj volt. Győr-Sopronban már egyáltalán nem esett, de a délelőtti (azóta is tartó) átfúvásokat nem tudták mindenhol eltakarítani még a főutakról sem. A hókotrók valahogy mindig szembe jöttek. Kapuvár előtt térdig érő hó volt az úton, úgyhogy váratlanul... elakadtam. Szerencsére nem egyedül voltam, úgyhogy ki tudtak tolni a buckából - elképzelésem sincs, mi lett volna, ha magam vagyok.

Az utolsó etap a Kapuvár-Sopron távolság, ez is beletelt majdnem egy órába, ekkor már elég nyűgös voltam. 

Megérkeztünk a szállásra, ami egy helyes lakás egy társasházban belső udvarral, ami (ki nem találjátok) be volt havazva rendesen. Találtunk lapátot, kiástuk a nekünk szánt parkolót, de utána még szurkolhattunk, hogy a kajakiszállítás működik-e ebben az ítéletidőben. Szerencsére működött, még ha nem is sebesen, szóval éjjel 11-re már meg is érkezett a vacsoránk, egy János nevű futár hozta bringával (!) a várnegyedből. Ezt onnan tudom, hogy kínomban letöltöttem a Foodora alkalmazást a telefonomra, amin a többiek (én nem) mérsékelten kacarászva figyelték, ahogy János, a bringás futára keresi a címet. 

Ezen után gondolhatnátok, hogy minden kedvem elment a múzeumlátogatástól, de nem. 

Valahogy biztos voltam benne, hogy az ország ezen részén vonatilag minden rendben lesz. A kelet-osztrák részre (a havak ellenére) nem is írtak elakadásokról (nem így a Lázár-vonalak, ugye), úgyhogy azzal a meggyőződéssel feküdtem le aludni, hogy másnap minden f@sza lesz.

És így is lett, volt olcsó turistajegy négyünknek, a vonat pontosan ment és jött, Bécsben pedig mindenki vidám volt és felszabadult, pedig... zuhogott az eső egész nap. Igen, az eső.

Marináról nem írok, olvassátok el ezt a cikket esetleg, illetve a bécsi kiállításról sok más anyag is van. Röviden: rohadt jó ötlet volt, hogy eljöttünk. Nyilván van a nőben egy hatalmas adag pózőrség (mint minden performanszművészben), de a testisége, a fizikalitása, a valódisága, a közelisége valahogy olyan jólesően emberközelinek tűnik abból a világból nézve, amiben most vagyunk.

Arról nem is beszélve, hogy Ausztriában nincs Fidesz meg háborús plakátok, csodás érzés friss oxigénhez jutni, komolyan mondom.

Marina maga pedig egyébként hihetetlenül lelkes és aktív a mai napig, pár hónapja járt is a helyszínen és tartott egy előadást (a fene gondolná róla, hogy 80 éves).

Párat azért fotóztam, illetve nagyon szuper volt a klasszik Albertina (tehát nem az Albertina Modern) impresszionistáktól a modernekig tartó tárlata és Lisette Model osztrák-amerikai fotós képei az amerikai Great Depression éráról.

Hazafelé sehol egy hószem, ma pedig már 14 fok volt, mondanom se kell.

Szóval járjatok ti is múzeumba meg galériákba, mert az nagyon jó és feltöltő dolog még ha halálos apokaliptikus út is vezet odáig.
És utazzatok sokat ahelyett, hogy ebben a nyomorult országban szomorkodnátok folyton (úgyis vissza kell ide jönni).

(Most például szerda este van, de eddig még semmi sem tudta elrontani a kedvem, pedig a kampány egyre durvább és sötétebb.)

Néhány fotó: 

Albertina Modern

Albertina

(ez volt fenti volt a kedvenc képem, Paul Delvaux alkotása, Táj lámpásokkal)

Lisette Model

(akit a dzsesszportrék alapján már ismertem, csak nem tudtam, hogy ő az)

[Impro]

A héten úgy rendesen is elindult a második félév, kaptam hat tanárszakos hallgatót háromféle tanítási gyakorlattípusban. Van, akinek 5 órát kell tanítania, másnak 15-öt, közben együtt kell dolgozniuk (?), mert valakinek az itteni tanárképzésben nagyon beragadt az ún. 'csoportmunka' - talán ezt az egy módszertani elemet jegyezte meg a mindenből is. Még ha valakinek olyan minimális matekismeretei is vannak, mint nekem, akkor is jól látszik, hogy ezt a rengeteg órát  nagyon nehéz bepasszírozni az órarendbe, mondtam nekik, hogy sietnünk kell, mert nemsokára itt a ballagás. (Egyiküket most műtötték, egy másik épp most szült, szóval innen szép nyerni, és nesze neked csoportmunka.)

Az elképesztő mennyiségű dokumentumot majd valahogy racionalizáljuk - istenem, ha belegondolok, hogy nekem kb. egyet sem kellett készítenem annak idején, mégis tanár lett belőlem, milyen kellemes gondolat.

Ilyenkor egyébként felbolydul az iskola, végre minden kollégám úgy érzi, hogy fontoskodhat kicsit. A közvetlen 'padszomszédom' a tanáriban (ugyanaz a szakunk) például olyan hosszan és olyan hangerővel beszélget a hallgatókkal, hogy semmit nem lehet mellette csinálni - mesterien építi be a mondandójába az egyetemista gyerekét, a saját zsenialitását és az összes szakmai sikerét. Mindenellett kész tervekkel érkezik (sőt, már szeptemberben így jön), le van varrva neki az egész tanév mindenféle táblázatokba, és pontosan tudja, melyik héten mit fog csinálni, amit akkor is keresztülvisz, ha olyan bizonyos színű kisgyerekek potyognak az égből. Ezt én soha nem tudtam elképzelni.

Mármint azt, hogy táblázatokból dolgozom, és hogy egy évre előre tudom, mi fog történni az óráimon. Arra pedig nagyon kíváncsi lennék, hogy vajon egy ilyen munkamódszerben mennyi tér jut a gyerekeknek, hogy meg lehet-e szeretni az irodalmat és az olvasást. Vagy hogy fontos-e bármi a sikeres vizsgán és a príma osztályátlagon túl.

Ugyanő (bocsánat, a héten kicsit sok volt belőle) mostanában elég sokat lamentál azon, hogy milyen "problémás" gyerekek érkeznek be újabban - gondol itt a lelki, idegrendszeri és különféle pszichés problémákkal küszködőkre.

Igen, az ilyesmi egyre szembetűnőbb, és elfogadom, hogy erre nem vagyok felkészítve vagy kiképezve, de olyan szomorú az ilyesmiben is az osztályátlag (és a hiányzási ráták) lehetséges romlásának lehetőségét látni csupán.

Tegnap megkérdezte valaki, hogy vagyok. Mondtam, hogy jól, csak valahogy utálok és unok mindent, ami az iskola vagy ami azzal kapcsolatos. Talán az van, hogy az utóbbi időben bűnösen túl sok jutott az iskolán kívüli jóból (podcast, olvasás, színház, előadások, stb.), úgyhogy perpillanat el tudnám képzelni, hogy egy darabig nem tanítok. Ez persze sajnos nem lehetséges, így az új taktikám szerint igyekszem minimálisra csökkenteni az iskolával való foglalkozást, ami sokszor oda fut ki, hogy rutinból dolgozom, ami persze szintén nem túl jó.

Már több mint nyolc éve vagyok a jelenlegi helyemen, és eddig csakis előnyét láttam annak, hogy az iskolavezetésben szinte csak nők vannak. Feministaként ennek csak örülni tudok, viszont idén látni kezdtem a hátrányokat is - konkrétan, hogy a vezetői feladatok megoldása nem ritkán valóban érzelmi alapon történik, és hogy semmit, de kib@szottul semmit nem lehet praktikusan gyorsan rövidre zárni.

Az egyik ilyen a tantárgyfelosztás, amivel jövőre súlyos gondjaink lesznek, mivel anélkül vettek fel teljes állásba tanárokat, hogy azokat velem (vagy a munkaközösségvezetőkkel) egyeztették volna, így látványos az órahiány. Magyarán: felveszünk egy lelkes pályakezdőt, majd pár év múlva kiderül, hogy nem tudunk neki teljes óraszámot biztosítani, mégis milyen üzenete van ennek?

A másik a beiskolázás, konkrétan a szóbeli felvételi. Négy-öt évvel ezelőtt a töri szakosok ragaszkodtak hozzá, hogy ők állítsák össze a közösen felügyelt humán tagozat szóbeli feladatsorát, amiből az lett, hogy történelmi témájú regényrészleteket választottak, köztük Remarque-ot, Merle-t, Jókait és hasonlókat. Ennek kapcsán olyan vidám témákról lehet beszélgetni, mint a világháborúk, a népirtások és Recsk. A szülői panaszok persze viszonylag hamar jönni kezdtek, nem is csak a témák (pedig milyen üdítő azon dilemmázni vitahelyzetben egy nyolcadikossal, hogy részt venne-e a zsidók kiirtásában), de a szövegek nehézsége miatt is. 

A töris kolléganő hajthatatlan, szerinte nincs itt semmi látnivaló.

Én is hajthatatlan vagyok, mert ebben a cirkuszban szinte minden munkát mi végzünk, a hátam közepére nem hiányzik egy új tételsor kidolgozása.

Az iskvez is hajthatatlan, mivel szerintük az AI segítségével manapság percek alatt kidolgozható bármi.  Mindennek persze az lett a vége, hogy most a hétvégén kidolgozhatok egy új értékelési rendszert, hogy csökkentsük a károkat, ha már idén is Remarque és Merle lesznek a vizsgán. Meg Jókai. 

A harmadik ügy pedig, hogy a tesnevelés tagozatosok évek óta nemkívánatos módon rontják az iskolai statisztikát. Az iskvez szerint ez azért is van, mert évek óta nem veszünk részt a szóbeliztetésben, így gyakorlatilag a tesi szakos kolléga dönti el, ki alkalmas és ki nem. Az igazság az, hogy évek óta nem tartanak igényt a munkánkra ebben, de a kollektív emlékezet szerint velünk nagyon nehéz egyeztetni, nem érezzük magunkénak a feladatot. 
Ezen a ponton azért már felvontam a szemöldököm - a feladatot nyilván mindig elláttuk, amikor erre kértek bennünket, az nem a mi sarunk, hogy a szakvezető az egykezes fekvőtámaszt fontosabbnak tartja annál, hogy egy nyolcadikos három értelmes mondatot meg tudjon fogalmazni egy teljesen random témában vagy hogy megértsen egy elé tett szöveget (megjegyzem: a tételeik MI-vel készültek, nincs min csodálkozni). 
Így esett, hogy kaptam egy konkrét dátumot, mely napon reggeltől estig asszisztálnom kellene a sportosztályosok felvételijéhez, ami természetesen lehetetlen, hiszen más dolgom is van, mint amit két héttel az időpont előtt ötletszerűen kitalál valaki. 

A feladatot persze így is megoldjuk, és igyekszem nem megbolondulni. De tényleg, egyre kevésbé érzem fenntarthatónak a tapicskolást ebben a rendszerben, mert hiába az összes jó szándék, hiszen egy düledező monstrumot próbálunk félkézzel megtartani. 
A kutatótanári pozira azért jelentkezem, és szurkolok, hogy (ha a pedagógus minősítést a jelen formájában át is dolgozzák) ez azért megmaradjon, és még egy lépéssel távolabb kerüljek a düledező monstrumtól.

Nodeviszont ma szép idő van, és a tavaszra, de az őszre is gyűlnek a jobbnál jobb utazós programok (amiket én még egyáltalán nem látok át, csak onnan tudom, hogy az én drágám egy hónapja másról sem beszél).
Jövő hétvégén pedig Bécsből, az élhetetlen városból jelentkezem majd.

[Az előző napok]

Az előző napok, sőt, hetek mintha valami delíriumban teltek volna, pedig most nincs annyi iskolai munka, és a januári depiből sem sokat érzékeltem, hála isten. Ez biztos azért volt, mert tennivaló azért akadt bőven, de ezek inkább szeretem- dolgok. 

Rájöttem, hogy egyáltalán nem bánnám, ha most egy darabig nem kellene bemenni tanítani, és kivehetnék mondjuk egy év alkotói szabit, eltartanának - én meg rendbe tenném az egészségem rendesen, sokat sétálnék, olvasnék, járnék előadni, és mondjuk írnék egy könyvet.

Ez a könyv dolog már foglalkoztat egy ideje (annyi hülye ír könyvet), annyi mindennél segédkeztem az utóbbi időben, hogy ideje lenne megvalósítani a saját elképzeléseimet is, mert azok vannak bőven.

Január második felében hazalátogattam a volt iskolámba előadni - nagyon jó élmény volt, bár 30 éve nem jártam arra kb. Mókás volt látni, hogy ott is lökött kamaszok vannak, akiket persze mégis eltalál és megfog egy csomó minden. Bemutattak az új izgagatónak, aki szerintem a következő pillanatban már el is felejtette, hogy ki vagyok és miért vagyok ott. Fiatal, amiciózus palinak tűnt viszonylag üres tekintettel. 

Egyet otthon is aludtam a régi szobámban (ld. 30 év, na jó, anyáméknál azért többször jártam az elmúlt években, bár az ottalvás ritka), az viszont borzasztó volt - kényelmetlen, kemény és levegőtlen. 

Öregek már, ülnek egy hatalmas túlfűtött házban, és nézik a tévét.

Anyámat nem nagyon láttam, mert dolgozott fél 5-ig, majd este 6-ra elment tornára, másnap pedig reggel fél 7-kor dolgozni. Így felkeltem ötkor, hogy váltsunk pár szót, de nem nagyon váltottunk, az az igazság.

Nekem ez már régóta nem gond - és onnan tudom, hogy mégis örült nekem, hogy mászkált utánam, hogy egyek valamit és hogy nem fázom-e. 

A legjobb az egészben az autóút volt - cca. 3 óra csütörtökön délután, majd pénteken délután. Zalában és Somogyban is gyönyörű havas tájak voltak, nagyon élveztem.

Múlt hét pénteken pedig felmentünk a fővárosba átvenni egy médiadíjat a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatósághoz. Az iskolánk jelentkezett ugyanis egy partnerprogramba, amely keretében médiatudatosságot taníthatunk az ifjúságnak és a kollégáknak is.

Másodmagammal jelöltek a díjra (holott még semmit sem csináltam, ugye). Csak azért mentem bele, mert ha minden igaz, kapunk egy komplett podcast stúdiót, amihez máris remek ötleteim vannak.
A program két éve folyik, a rendezvényen ott voltak a tavalyi év iskolái is, kb. 40 pedagógus. Ahogy hallgattuk a neveket, egyszer csak azt észrevételeztük, hogy a sulik 3/4-e egyházi intézmény: evangélikus, piarista, katolikus, református. Iszonyú ciki volt ott ülni - mondtam az igh-nak, hogy a nyakam rá, hogy első körben csakis az egyházi iskolákat értesítették ki a lehetőségről, hogy ők kapják meg elsőként a forrásokat és a fejlesztéseket, VALAMINT, mert nyilván csakis egy 50-60 éves hittantanár alkalmas arra, hogy a pornóról meg az online bullyingról hitelesen beszéljen a gyerekeknek.

Meghallgattunk még egy előadást és egy kerekasztalbeszélgetést - ezeken olyan megállapításokat tettek, hogy: egyre több a fiataloknál az okoseszköz. Meg hogy: a lányok testképét megzavarja a social media. Körbenéztem, ott ült 40 tanár, akik valóban találkoznak gyerekekkel, de egyik sem nagyon csóválta a fejét, hogy ez mégis mi... Azt már említeni sem érdemes, hogy ennek a hivatalnak gyermekvédelmi főosztálya van (ők voltak a szervezők), amelynek vezetője egy 30-as lakkcipős öltönyös fazon volt. Meg egyáltalán: az állami hivatalokban mindenki így néz ki? És hogy az istenbe' találják a legutolsó isten háta mögötti üvegépületet ezeknek a hivataloknak?

Naszóval ez elég gatya volt. Csak úgy volt vonatunk, hogy már 8 előtt fent voltunk, a program 10-től 12-ig tartott (bruttó), a vonatuk 14 órakor indult vissza, végig esett az eső, nem volt nyitva semmi, a kollégám pedig egyfolytában shoppingolni akart... Én meg csöndben olvasgatni valahol.  

Azért szerencsésen túléltük, mert bár ő a vonaton nagyrészt aludt, visszafelé először egy félrészeg csóró párral utaztunk (kannásbor, minden), majd egy teljesen józan fiatal szülőpárral, akik viszont nem tudták kezelni az óvodás korú gyerekek fáradtságtól ki-kitörő hangos bőgését. 

Ma pedig bevonszoltam magam a munkahelyemre, ahol tudatosult bennem, hogy rövidített órák vannak, mivel délután maratoni értekezlet várt ránk. 

A béna díjhoz mindenki gratulált (a vele járó kulacsot és noteszt elajándékoztam, a pendrive-ra rendszerellenes filmeket töltöttem), a szombaton velem adásba került podcastot viszont a suliban senki sem hallgatta meg, mert túl hosszú, és túl értelmes. Egy ilyen crindge médiadíjhoz képest biztosan.