Amikor

Amikor nagy a fájdalom, az azért sok mindent át- és felülír.

*

Az első tanítási hét eléggé karnivalisztikusra sikerült, mivel nyolc nap alatt sem igazán tudtam jobban lenni a lumbágóból - percekbe telt kimászni az ágyból, kínokba, hogy felvegyem a nadrágom, hogy leüljek a vécére - és itt írhatnék még jópár naturalisztikus részletet, aminek okán beszélhetnénk kicsit a magatehetetlen középkorú női testekről. 

Az én hibám is az egész, mert tudom nagyon jól, hogy van ilyen gondom, és ezzel nem tanácsos sem hosszabb útra indulni, vezetni, de a karácsonyi menü végigfőzése is rossz ötlet. De hát ilyen az ember: kötelességtudó, megy előre, mint a barom, céltudatos, és mindenáron be akarja bizonyítani, hogy akkor is meg tudja csinálni. 

Illetve helyesbítek, nem az ember ilyen, hanem én. Ez talán nem is csoda, ha valaki úgy neveltek, hogy a gyengeség hiba, a lustaság bűn, csak akkor vagy beteg, ha magas a lázad, és hogy az életet egy feladatként kell felfogni. Ez már sokat alakult, de azért annak idején elég mélyre ment. Kínlódásaim közben eszembe jutott apám egyik mondata, amikor arról meséltem neki, hogy szerintem túl sokat dolgozom: amíg bírod, addig halj bele, kislányom.

Önmagára nézve ez a dolog teljesen megállja a helyét, 73 évesen is bejár, ügyel, igaz, hogy már mozogni is alig tud, de van egy beosztott, aki mindig tologatja a kerekeskocsiját, miközben ő fürdőzik az emberek figyelmében és hálájában. Jól megérdemelt tekintély és hozzáértés, ez nem vitás. De a dolgok túltolása nekem mindig az otthoni hiányokról mond el valamit - én nagyon szeretek itthon lenni.

Anyámék a két ünnep közötti (részemről majdnem sírós) telefonálás alkalmával pedig csak annyit mondtak: hát, van, hogy ez egy hónapig is eltart, nem kellene annyi gyógyszert szednem.

Ez a tanács már későn jött, mert kilenc nap alatt megettem a kétévi gyógyszeradagomat szerintem. Közben leesett a hó, így nagyon jól jött a karácsonyra kapott túrabot, mert persze bementem dolgozni... Szerencsére a január nem para, én ilyenkor már nem íratok dolgozatot, napi egy-két tanórát el tudtam látni, ráadásul a hóhelyzet miatt (a városban egyedüliként) könnyített órarenddel dolgoztunk. Amit sikerült ugyan kicsit túlbonyolítani, mert minden nap más volt a koncepció, de végül túléltük a hetet, a szombati munkanapra pedig rendkívüli tanítási szünetet rendelt el a fenntartó. 

Milyen fontos lett a gondoskodó állam imázsa - a lényeg a jó sok Facebook poszt meg az operatív törzsek. 

A tizenegyedik nap után aztán egyszer csak kaptam egy újabb gyógyszertippet, egy rúgós B-vitamin készítményt, ami végül hatott. Persze lehet, hogy nem ez hatott, hanem minden más együttvéve (gyulladáscsökkentés, fájdalomcsillapítás, gyógytorna, ima, krémek, tapaszok), de végre sokkal jobban vagyok. (Megj.: az orvoshoz végül nem mentem el és fel sem hívtam, mert semennyire sem volt kedvem a hóban odabotorkálni, majd órákig várakozni - és az az igazság, hogy a 2012-es kórházi kalandom óta minden egészségügyi dolgomat jelnek tekintenek, még a jogosítvány-alkalmassági is egy komoly tortúra volt. Biztosan lehetne lábujjhegyen élni, de én nem szeretnék, és egyre kevésbé pártolom az orvosi gyógyszerlobbit és a konzerv megoldásokat.)

Szilveszer éjszakáján viszont, ahogy összezsugorodva feküdtem a sarokban, és a petárdázást hallgattam, mégis elgondolkodtam azon, mi mindenen kéne még mindig változtatni. Az első januári hetet tekintve nem nagyon volt apelláta: az óráimra pontosan érkeztem, megtartottam őket, aztán hazajöttem, és bámultam a tévét. Fél nyolckor ágyban voltam. Egyetlen nap volt, amikor leültem egy órára dolgozni, de megvolt a böjtje: estére alig bírtam mozogni.

És akkor arra gondoltam, hogy szerintem egy csomóan így élnek. Úgy kelnek fel, hogy épp hogy beérjenek, ledolgozzák a napot, hazamennek, ledöglenek és néznek ki a fejükből. Vagy nézik a streeamereket: eddig sosem értettem, hogy tud valaki végignézni teljes sorozatokat egyhuzamban - hát most már tudom. Vajon tízből hány emberben van meg az az igény, hogy a robotoláson kívül valami produktívat is csináljon?

A kis házi nyavalyám miatt elmaradt a hóban séta meg egy csomó minden más is. Sokkal jobban értem viszont az öregasszonyokat, akik nem ülnek le a buszon (mert esetleg nem tudnak felállni), a magánytól és a magatehetetlenségtől való félelmet és a test követeléseit. 

Hogy valami vidámat is mondjak: megnéztük Emma Thompson új sorozatát, a Down Cemetery Roadot, ami nemcsak hogy isteni, de a soundtrack is zseniális. (Itt van például a csodás Michelle Gurevich, a Fraulein, és Sharon van Etten. Valaki összerakta a teljes tracklistát, tessék.) Most a Silót nézzük, az is szuper, szóval lehet, hogy előfizetek az Apple TV-re.

Egy molyos csávótól pedig megszereztem a Winterson-könyvet, ami annyira beütött, hogy tán hosszabban is írok róla majd.

A tanulság pedig: 

Vissza-, előre

Ígértem, hogy írok némi vissza- és előretekintést, mert ez talán produktív is tud lenni - nem, nem a felesleges ígérgetések, hanem az összegzés és a nyomhagyás miatt. Meg persz ott a naplózás.

Nem könnyű visszatekinteni, hogy mi volt 2025 elején, de ami biztos, hogy az év legfontosabb eseménye a diplomaszerzés volt. Fizikailag vagy időben egyáltalán nem volt nagy kihívás, sokadik diplomám ez, azt pedig kifejezetten élveztem, hogy ismét tanulhatok. (Anyám kifizette, és bár nem feltétlenül lett volna szükségem erre, elfogadtam, hiszen jómódú, és az alapellátáson és néhány pár cipőn kívül nem nagyon kaptam tőle semmit az elmúlt több mint 40 évben. Neki ez a kompenzáció, hát legyen.) Az irodalomterápiával kapcsolatban szerintem reálisak a meglátásaim, nem tartom "nagy találmánynak", sem pedig új tudománynak, de abban az értelemben remek dolog, hogy felfedez valamit, amire már jó régóta nem figyelünk - a közösségi olvasást és a beszélgetés és/vagy az egyéni olvasás jótékony/terápiás hatását. Ennyi. 

Ha valaki az én korosztályom, és kora kamaszokorától sokat olvas, biztos nem fog azon meglepődni, hogy ezek a dolgok léteznek - de higgyétek el, egy mai gyereknek, aki ufónak számít azért, mert néha könyvet vesz a kezébe, ez nagy felismerés. Mármint az, hogy ez sok szempontból tényleg milyen jó, ezzel lehet közösséget építeni, ennek kapcsán lehet beszélgetni és nem fogják hülyének nézni azért, mert mondjuk szereti a verseket. A másik oldal pedig az, hogy az a sok-sok gyerek, aki inkább csak beszélgetni akar, végül tök boldog attól, hogy kap mellé egy szöveget is, és rájön, hogy az irodalom nem valami elvont marhaság, amit kötelezően meg kell tanulni (mert alapműveltség vagy mert érettségi tantárgy), hanem cool dolog és lehet róla beszélgetni. Tudjuk jól, hogy egyáltalán nem azok a gyerekek vannak többségben, akik olvasnak (akiknek valaha olvastak), így ez szerintem nagyon nagy dolog. Az én tanári pályámnak (így az életem felénél) kb. ez ad most értelmet - mármint az, hogy a közepes tanuló Andris el meri mesélni, hogy egy vers miért tetszett neki. Ettől még közepes tanuló marad - de ez nem az ő hibája.

Havi rendszerességgel tartok foglalkozásokat diákoknak - és kollégáknak is. Utóbbi még érdekesebb felfedezésekkel szolgált - egyszerűen máskor nincs alkalom beszélgetni. Sokat dilemmáztam, hogy legyen ez a tanári csoport, végül arra jutottam, hogy lesznek ugyan témák, de semmit nem fogok erőltetni, pláne nem analizálom a kollégáimat. Ehhez képest a tervezett "semleges" témák mindegyike (idő, otthon, szerepek) olyan érzelemcunamit indított el, hogy csak lestem. Kiderült, hogy milliószor fontosabb ez, mint ahogy elképzeltem, úgyhogy most már egyáltalán nem bánom, hogy belevágtam. Igaz, hogy a kezdeti huszonsok létszám kicsit most lecsökkent év végére, de aki jön, örömmel jön, és nagyon jók a beszélgetések. Semmi rosszindulat, pletyka, beszólogatás, közutálat - ahogy az a tantestületek zömére nagyon is jellemző. Nem tudom, hogy ezt az én személyem vagy a választott szövegek indukálják-e, de nekem nagy sikerélmény.

Szóval különösebb tervezés nélkül, de az új munkám is beindult, startoltam egy online közösséget is, indítottam egy blogot, ahol egyelőre beszélgetünk és/vagy az ötleteimet posztolgatom. Jó lenne idegeneknek is csoportot indítani, szeretnék drámaszövegekkel is többet foglalkozni, illetve nagy álmom, hogy elmegyek a harmadik nemzetközi konfereniciára Canterburybe. Konferenciatapasztalatom van (szerintem téma is) - pénz kell és útlevél. Ezen kívül jó lenne a szakdolgozatomat is megírni valami szaklapba, csak hát nyilván mindig erre van a legkevesebb idő, az írásra. Azon se lepődjön meg senki, ha hamarosan egy podcastben fogja hallani a hangom meghívott vendégként - ez is régi vágyam volt, van egy csomó mondanivalóm. Sőt, igazából tök jó lenne egy saját podcast is (meg vitakör és/vagy vitaszínház társadalmi kérdésekről az iskolában, feminista olvasóklub és még sok minden más).

2025-ben sokat jártam színházba is, a város és a régió dolgait nagyjából kiismertem. Írtam egy sikeres cikket a helyi színészképzésről, aminek hatására elkezdtek özönleni a különféle színházi eseménymeghívások, több helyi ember akart velem leülni kávézni és egyezteni. Felkértek, hogy dolgozzak ki anyagokat a helyi színház néhány előadásához és vegyek részt színháztörténeti interjúk készítésében tavasszal (ezeket a helyén kezelem, hiszen hónapok óta semmi konkrétum, csak nagy szavak, megmosolyogtató), és májusban írok majd egy évadportrét is. Az az elgondolásom, hogy a helyi (diákoknak szánt) színházi életbe befonják a tanárokat is, egyelőre nem jön össze, de talán egyszer majd ebből is lesz valami jó és értelmes, nem feszülök rá.

Szeptemberben összegründoltam egy nagyon sikeres irodalmi beszélgetést egy új, irodalomtudomány-népszerűsítő könyvről középiskolásoknak. Baromi jó volt, nagy közönség, érdeklődő gyerekek, lelkes kollégák; úgyhogy pár hónappal később meg is hívtak egy másikra, ami viszont totális kudarc volt, legalább is számomra, személyesen. Nem a téma vagy a kérdésfeltevések okán, hanem a beszélgetőpartnereknek kijelölt két nagytekintélyű fehér férfiember miatt, akik gyakorlatilag semmibe vették az előre megbeszélt dolgokat, ahogy szerény személyemet is. Szomorú tapasztalat volt, de nem atipikus. Így megy ez. Amit az esetből megtanultam, hogy vagyok már eléggé valaki ahhoz hogy 1) megválogassam a beszélgetőpartnereimet és/vagy 2) egyszerűen nemet mondjak. Jó lecke volt - végül nyeltem egy nagyot, kiposztoltam az el nem mondott mondataimat a Facebookra, a honorból pedig vettem másfél fesztiváljegyet a nyárra.

Hogy mindebből milyen terv következik? Hát olyan, hogy ha van jó ötletem, akkor ahhoz megpróbálok fórumot, lebonyolítót és közönséget találni, hiszen mint a fentebbi szeptemberi eset mutatja, jók a megérzéseim. És hát igazán, miért is kellene hagyni/azt gondolni, hogy ebben a városban valóságtól elrugaszkodott férfiak tudhatják csak, mi a jó/érdemes az embereknek.

Az évi összegzésben érdekes módon nem sok mondanivalóm akad az iskolai mentori munkáról és az egyetemi órákról sem, pedig összességében mindkettő jól ment. Jó visszajelzéseket kaptam a tanárjelölt hallgatóktól, az pedig nem az ő hibájuk (hanem az elcseszett tanárképzésé), hogy alig van alkalmuk "tanítani tanítani", mert minden időnket és energiáknat elviszi a dokumentumgyártás. (Szimptomatikusnak tartom, hogy a gyakorlóiskolák országos konferenciáján--ahol életemben először vettem részt--a legnagyobb sikere annak a közvetlen kollégámnak volt, aki arról beszélt, hogy tanítja meg a hallgatókat... hospitálási naplót íratni. Kidolgozott erre egy jógyakorlatot. Halál komoly.)

Az egyetemisták öt év alatt rengeteget változtak, de az egy cseppet sem lepett meg, hogy a legbelevalóbb hallgató egy magát mindenféle disz-szel ellátott figyelemzavaros embernek határozta meg, ami lehet, hogy igaz (nem kértem orvosi papírokat), de hogy a legeredetibb gondolatai neki voltak, az biztos. Új jelenségek az AI, a hagyományos műveltség- és olvasottsághiány, az érdeklődés másfelé irányulása - ezeket eddig is tudtam, csak nem gondoltam, hogy egyetemen ez ilyen tapasztalatokat hozhat MÉG ahhoz képest, ahogy ezt eddig láttam. Erről talán írok majd egy külön posztot egyszer - ami nem a bosszankodásról fog szólni, hanem az agyalásról, hogy mit is lehetne tenni. Mert a fiatalok nem hülyék, ez egészen biztos.

Nos, hát ezek jutottak eszembe a régi évről és az újról. (Most megyek vissza a Flector-tapaszokhoz.)