Nagy családi fotók láttán mindig eszembe jut az eltávolodás. Mármint az, hogy milyen sok környezetemben lévő embertől hallom, hogy nincs igazi bensőséges viszonya a családjával, hogy egy idő után feladta azokat a törekvéseket, hogy a dolgokat, a régi sérelmeket ki lehet beszélni, le lehet tisztázni, megnyugtatóan le lehet zárni.
Nem azért, mert valakiben rossz szándék van vagy esetleg nem mutat hajlandóságot, hanem mert egyszerűen nincs bemenet, elsiklik a kommunikáció, és az ember egyszer csak legyint, és abbahagyja. Főleg önvédelemből, és mert annyi minden másra is kellhet az a befektetett energia.
Az van ugyanis szerintem, hogy viszonyokat őszintén kiegyensúlyozni csak úgy lehet, ha előtte a felek elvégzik a munkát saját magukon is, ami egyáltalán nem könnyű, évekbe, terápiákba, sok-sok bőgésbe is telhet, nagy szembesülések és szégyenek, kellemetlen tapasztalatok övezik. Igazi hosszú távú befektetés, csak később tapasztalod meg, hogy mik a pozitív hozadékai. Sajnos nincs mit csodálkozni azon, hogy egy csomóan nem akarják bevállalni. Csak hát nincs rosszabb, mint olyan emberekkel megpróbálni párbeszédet folytatni, akik folyamatos tagadásban vannak azzal kapcsolatban, hogy nekik mit és hogyan kellett volna (kellene) másképp csinálni - amikor pedig te kiteszed magad a placcra, bőszen helyeselnek, hogy igen, igen, hát ők régen is megmondták, hogy csakis a te hibád az egész. (Ebből áll a kommunikáció: vádaskodásból, kinyilvánításokból, ítéletekből, sehol egy belátás, bocsánatkérés vagy helyeslő, elismerő mondat. Vagy esetleg vannak még a hosszú, sokatmondó hallgatások.)
Ilyenkor tényleg nincs mit tenni, mint hátralépni, és eldönteni, hogy hogyan tovább. Megszakítani minden kapcsolatot (mert minek), vagy a béke érdekében fenntartani valamifajta viszonyt, ami senkinek se fáj túlságosan. Így a másik fél elégedettnek érezheti magát, és voltaképpen te is, mert tettél valait azért, hogy elsimuljanak a dolgok, és talán nem is érzed magad túlságosan szarul közben. (Ha igen, akkor inkább hagyd a francba.)
Én nyilván nem véletlenül döntöttem úgy annak idején, hogy a szüleimtől udvarias távolságban élem tovább az életem. Szerencsés vagyok, hogy találtam valakit, aki nem köti feltételekhez az összetartozást, nem akar kioktatni, átformálni vagy megváltoztatni; így aztán a felek végül önkéntelenül is eltalálják az egészséges kölcsönsösséget, és nagyon őszintévé válik az egész. Jóban-rosszban, ahogy mondani szokták. Nem is vitás. Pedig hát volt rossz is, voltak mélységek is, igencsak bőven. (Igaz ugyan, hogy legfeljebb más emberek miatt tudunk halálosan összeveszni, mert pénzük meg vagyontárgyaink például nincsenek, pozíciónk, karrierünk és egónk is talán mértékkel. Egy dolog viszont nagyon fontos: csak nagyon ritkán megyünk olyan helyekre, ahol nem lehetünk azok, akik tényleg vagyunk.)
Néhány éven belül ötven leszek (milyen durva), és most már nem nagyon tudom elképzelni, hogy csupán merő udvariasságból beálljak egy tablóba, ahol tudom, hogy ki mellé nem sodródhatok, mert mélyen (és immár sok év távlatából ismeretlenül) elítél, miközben a saját döntéseit és véleményét soha egy percre meg nem kérdőjelezi. Nem mondom, hogy ez nem fáj néha, és olyan is van, hogy mégis megteszem. Odamegyek a pofonért, rosszul sül el, kiborulok, és utána jó sokáig nem megyek sehova. Törékeny leszek tőle.
Orbitális közhely, de nem vagyunk tévedhetetlenek, gondolunk/csinálunk egy csomó hülyeséget. Csak hát nem volna elég ezt csöndben belátni, hanem a megfelelő pillanatokban meg kellene tudni fogalmazni. Hangosan. A kimondott szó ereje, vagy mi.
 |
@Whimsical Naïve Family Portrait: Unique and Colorful Classic Matte Paper Metal Framed Poster // etsy.com |
