Téli perszonál

Diócica Szegeden 10 éve

Az a helyzet, hogy az macskám öregszik. Az a kis cukker nyunyó, aki bebuszozta a kosarában az egész Dunántúlt, elviselt jó sok állhatatlan körülményt, rángatták gyerekek és etették pogácsával öregek, most már másra sem vágyik, csak hogy minden ugyanolyan legyen, az ő nyugalmát ne zavarja meg semmi. A családja életritmusához egyébként remekül alkalmazkodik, amióta az egyetemista nem lakik itthon, kissé felbátorodott, többet kiabál, éjjelente a konyhaasztalon mászkál, kiköveteli, ami a matuzsálemeknek jár. Hajnalban kel, méltatlankodik, szaladgál kicsit, és minél előbb reggelizni akar. Nem szereti már, ha emelgetik, nagyon sokat alszik és szeretetre is vágyik. 10 éves. Nemrég olvastam egy ismerősömnél, hogy a cicája 18 évek korában betegedett meg életében először, ezért aztán elmaradt a karácsony, mert az első a társ, és szavamra mondom, csak az állattársak az igazak és a hűségesek, rájuk mindig lehet számítani, nem manipulálnak és manipuláltatnak, nem hazudnak, őszinték és egyszerűek. Eszembe jutott, hogy majd egyszer a Diócica is megbetegszik, és én ápolni fogom, mert lassan már nem is lesz "öregem", csak ő. Történeteket nem tud majd mesélni, de eszembe fog jutni minden kalandunk, élményünk, hogy az egész életemnek szemtanúja volt, hogy honnan jött és hová jutott az életében, hogy mennyire szeretett és sosem ítélkezett.

Diócica manapság a kinőtt plüssökkel, békésen, öregen

A minap vendégek jöttek hozzánk (sosem látogat meg minket senki a családból, de most jöttek, és nagyon jól sikerült; mindig jó, amikor valakinek örömet okozok a puszta otthonossággal, ami nálunk van), és annyira megijedt, hogy egész nap nem mutatkozott, hiába invitáltunk, csábítottuk kajával. A vendégek kedvesek voltak, de az ő fülének hangosak, idegenek, és hát az ő öreg szívének, lelkének már nem hiányzik a változás. Délután 3-kor távoztak, de egész estig nem aludt, aggódva tekingetett kifelé, hogy elmentek-e már, estére pedig elájult és nyolckor már békésen szuszogott valaki lábainál a paplanon. Annyira megviselte a váratlan változás, hogy hajnalban sem kelt fel karácsonyfát pofozgatni (persze lehet hogy az elmúló melegfront vagy a nagy szél volt az oka), hanem csak fél hatkor jelzett, hogy most már reggelizne.... Hiába, a kor az kor, a megszokás az megszokás, az öregeknek hagyjuk már meg a nyugalmat.
***
Az ünnepek szépen teltek és nyugalmasan, a csodálatos pártista pedagógusutalványok még a pénz miatti parát is enyhítették (nem, ettől még nem szavazunk rájuk persze), tudtunk venni mindent, mi szemnek és szájnak ingere, lett télikabátom, tudunk szilveszteri lakomát rendezni (aka asztali grill haveroknak és házi krampampuli Z-vel). Meglátogattuk apukámat, aki szintén szétdolgozza az agyát, de szerencsére nem nagyon zaklatta a család, "szépen laknak", ahogy mifelénk mondani szokták, ügyesek a kistesók, mindenki tudja a dolgát, nem zavartunk sokáig. Nálunk a családban ilyen generációs zavarok vannak az erőben -- hiába nyugger az apám, a kisfiai miatt rengeteget dolgozik, úgyhogy maximálisan megérti, hogy 1) miért nem látogatom annyit (mert én is gályázom) 2) nem várja el, hogy ott időzzek (mert ha szünet van, délután 3-kor menetrendszerűen beüt az alvás). Anyám bezzeg, hiába fiatalabb, gyakorlatilag egy nyugdíjas-kolóniában él, azaz fel sem tudja fogni, mit jelent egy átlag közalkalmazott hétköznapi logisztikája. Nem is lenne mindez baj, ha nem született volna ennek a két embernek most közös unokája, és a gondolkodásuk erről a helyzetről ne okozna némi differenciát a hétköznapokban.

Szerencsére sikerül mindezekből kivonnom magam/magunk, az irántuk való érdeklődés minimális, élünk és virulunk, mint egy kis sziget, és ezt egy cseppet sem bánom, főleg, hogy a szabadúszás lehetősége senkitől nem tagadódik meg. (Igen, sokszor ér minket az a vád, hogy ez egy buborék, egy burok, és én ezt néha el is hiszem, de a tapasztalatok azért mégis azt bizonyítják, hogy ez valami olyan erőt is biztonságot ad, amire mindannyiunknak szüksége van. Ha meg néha nem is tűnik így, az a személyiségjegyek és -jellemzők okán van így, amiről pedig senki nem tehet. Vagy mondjuk részben nem....)
Érdekes tapasztalatokkal gazdagodtam; egyrészt megtudtam, hogy az egyetemisták manapság nem tanulnak tanulnak könyvekből, mert a neten fent van minden anyag, másrészt hogy a kettes pont elég mindenhez (??) mert ez egy egyetem.... Érdeklődve figyelem, ahogy egy viszonylag éretlen és felnőni nem akaró fiatal fiú igyekszik boldogulni az egyetemi életben, ami már messze nem az, mint ami az én időmben volt -- a lexikális tudás már nem akkora érték, a jó jegyek nem érnek annyit, az élethez való praktikus hozzáállás később alakul ki, ez a generáció már nem akar a szó klasszikus értelmében felnőni, ideje nagy részét számítógépes játékokkal és lazulással tölti, a munka/tanulás amolyan mellékes tevékenység számukra. Persze az is lehet, hogy egyszer majd beüt a nagy ötlet, a nagy terv, a nagy ambíció, hogy hogyan váltsuk meg a világot, hogyan legyünk gazdagok, hogyan csináljuk karriert, de az egyetemi évek egyelőre még a gondtalan gyermekévek folytatásának tűnnek.... (És most megint hangsúlyozom, hogy valószínűleg egyedi eset, hogy a nagyfiúnk a közgáz és politológia vizsgára való készülés helyett inkább az öccsét viszi moziba az új Star Wars-filmre, majd ennek hatására előkeresi a régi vonatkozó legó figurákat, mert azokat "rendbe kell tenni", és éjjel fél 11-ig rendezgeti őket....)

Nagyon rendesek voltak egyébként, a nagyanyám szülinapján most megismert ötévesnek (mostoha másod unokatesó, vagy fene tudja, hogy kategorizáljam) is küldtek egy legó-figurát ajándékba (amit már "kinőttek") megspékelve az infóval, hogy melyik epizódban hol látható az illető. (Nem, ne kérdezzétek tőlem, hogy ér-e az, hogy egy 15 és egy majd 19 évest még leköt a Star Wars, én azt gondolom, inkább ez, mint a fű meg a kokó... de persze nem biztos, hogy nekem van igazam.) Valahol annak is örülök, hogy a báty-öcs közös programként az Ang legendája című animációt nézik estébe nyúlóan, mert ez most kulturálisan valamiért nagyon fontos.
M-mel amúgy rendületlenül készülünk a nyelvi alapozó vizsgára, szerintem nagyon ügyes, de a régi nyelvtanulós rendszer szerint persze főleg a nyelvtant kellene tudnia és a szókincsének kellene borzasztó fejlettnek lennie négy hónap alatt. Igaz, a versmondó versenyen egyedüli előkészítősként tovább jutott az országosra (mondom, nem egészen négy hónap francia után), de az alapozó vizsgától azért van mit félni.... Igaz, nyelvtanárként baromira nem jövök rá, mi az a valami, hiszen minden tud, amit kérdezek, persze kissé lassan reagál, mint afféle kezdő, de hát ez szerintem igazán bocsánatos.    

Amúgy más igazán nincs, olvasom az én könyveimet, és igazán drukkolok, hogy jó programok legyenek tavasszal-nyáron a fesztiválokon, meg hogy legyen idő még több perszonálra. Sok gondolat van még a fejemben, a következő, amiről írok, az esetleg majd a választás szabadsága lesz. Az igazán érdekes téma. Sok okból, főleg így karácsony környékén és utána....

Tiszta lappal

Peter Brookról először az egyetemen hallottam színháztudomány órán, nem nagyon tudtam hova tenni azt, amit csinál, mert valamiért kevéssé tartottam karakteresnek. Utólag visszatekintve persze lehet, hogy ez inkább az adatolós, pozitivista, nem annyira értő közvetítést miatt volt, meg azért, mert eléggé hagyományosnak tartottam azokhoz az alkotókhoz képest, akikért akkoriban (idolként tisztelt tanárunk hatására) sokan rajongtunk. Aztán elolvastam az Üres tér című könyvet, amit nagyon jól tudtam használni az (akkoriban meglehetősen újszerűnek számító) Shakespeare-interpretációimhoz. (Az 'üres tér' tulajdonképpen az ideális színház feltétele, amihez nem kell más, csak egy tér és ember vagy emberek, akik között valamiféle kapcsolat tud megvalósulni. Újabb elgondolások szerint azonban üres tér nincsen, hiszen az is csak egy társadalmi konstrukció, így ideológiailag terhelt.)

Brook szerintem nem tudja letagadni a nagy európai színházi hagyománnyal való kapcsolatát annak ellenére, hogy legfrissebb itthoni interjújában azt mondja, ilyen hagyományok már nem léteznek. De bármihez is nyúl, fontos számára a szöveg- és beszédalapú színház, ez a most látott Battlefield című előadásból is kiderül. (Itt most lehetne egy hosszas fejtegetés a pályafutásáról, de egyrészt az sok helyütt hozzáférhető, másrészt meg inkább a benyomásaimról szeretnék írni.)

A Mahábharáta, mint nagy narratíva a 80-as évek óta érdekli Brookot, előadásokat és filmet is forgatott belőle, a mostani produkció egy apró epizódja a gigantikus történetnek. Yudhishthira, az új királyjelölt a győztes csata után azzal kell, hogy szembesüljön, hogy a győzelem nem is olyan könnyű és felhőtlen, annak nagy ára volt, elviselése, a vele való helyes bánásmód nem egyszerű feladat. Az alapkérdés tehát: mi kezdünk a hatalommal, ha már a miénk, hogyan tekintünk vissza az azt megelőző áldozatokra, harcokra, hogyan birkózunk meg az előttünk álló feladatokkal.
A téma kapcsán lehetne aktualizálni nemzetközi és itthoni kontextusban is, de az előadás semmi ilyesmit nem tesz és nem is kényszerít rá. (Persze nagyon más lehet Londonban vagy éppen valamelyik ázsiai országban értelmezni ugyanezt a történetet.) Ebből a szempontból másfajta színházat látunk tehát, mint amihez itt hozzászoktunk: aktuálpolitikára adaptált klasszikusoktól vagy az elkeserítően cinikus kortárs történetekről mérföldekre van a történet, általános emberi gyötrelmekről szól.

Ennek kapcsán érdekes ez a főhős-kérdés is. Ha úgy vesszük (ha a mai történetek főszereplőihez hasonlítjuk) Yudhishthira nem mai figura, túl tiszta, becsületes és önmagában is kétkedő, érzékeny; azaz olyasvalaki, akiről mostanában nem dívik színházat vagy filmet csinálni, mert egyszerűen túl jó. Az a figura, akire, mint hősre, egyénként nagyon vágyunk, csak már nem nagyon hisszük el, hogy ilyen létezik. Folyton kérdez, sokat tépelődik, nem akar senkinek rosszat, szeretne jó uralkodó lenni, és ha nem biztos benne, hogy erre képes, akkor inkább nem is kell neki a hatalom.

Az ilyen tiszta hőshöz és tiszta történethez persze tiszta színház is illik. A Brook-kutatás ezt általában "egyszerű formák színházának" hívja, holott ez elég megtévesztő kifejezés. A Battlefieldben négy különböző nemzetiségű színész játssza az összes szerepet (azaz a király kételkedésének fő cselekményét, a családtagokat, valamit a döntését és gondolatait segítő szanszkrit parabolák mellékszereplőit is) mezítláb, díszletként csupán néhány mobil bútordarabot és takarókat használva. Keverednek különböző színjátszási hagyományok, a szép és artikulált beszédhez (hiszen itt mesélés történik) nagyon ragaszkodnak, de abban, ahogy "megfogják" a figurát, nincsen semmi pszichológia meg realizmus, csak méltóság és tartás. Utóbbit mutatja a néma japán zenész jelenléte is, aki a történteket kíséri különböző intenzitású dobszólamokkal; a dob olykor a kimondhatatlan mondatokat is helyettesíti. Dob és beszéd igazából nem válaszható szét, végig történetmesélés történik, és ez olyasmi, amitől a színházban már régen elszoktunk, hiszen kell a látvány meg a csillogás, a harsányság és az intenzív őrület.

Ez a színház viszont lelassít, megnyugtat és átszellemít. A 'battlefield', azaz a csatamező némasága, a halál, az elmúlás láthatatlan jelenléte megállásra és átgondolásra késztet. Mint a színház. A 'battlefield' maga a színház, nem azért, mert ott akció zajlik/zajlott, hanem mert valamit fel- és megmutat. Aztán a csatamező maga az élet is lehet, néha végig kell néznünk rajta, és felülemelkedni, hátat fordítani, akármilyen nehéz is. 
Olyan ez az előadás, mint egy tiszta fehér lap, nemcsak nekünk, de láthatólag a színészeknek is. Nem rohannak, nem megélhetési játékosok, békések, átszellemültek, nyugodtak és magabiztosak. A meséjükkel pedig ezt az állapotot igyekeznek átadni, persze nem erőszakos, tolakodó módon, hanem szerényen, alázatosan és példamutatással. Ez megmutatás, felmutatás, nem színjáték.
A végén pedig a közönség tapsa a köszönet jele, itt nem sikerről van szó, hanem háláról. A hála kölcsönös, a színészek nem meghajolnak, hanem összetett kézzel biccentenek, köszönik, hogy meghallgattuk a történetet. És tényleg, ahogy végignéztem a párnasoron, ahol ültem, sikeres magyar színészek ültek szájtátva és csak hallgattak... mert ez valahogy annyira más.

Sokat vitázunk arról, szükség van-e még mesékre, és ha igen, milyen félékre. Ez az előadás bebizonyíthatja, hogy a régi történetek kellenek, amik valamiféle örök bölcsességet, igazságot tartalmaznak (de olyasfajtát, ami nem kérkedik magával), és ha nem értjük már őket, az nem a mi hibánk, hanem a rossz mesélőé.

Képek: (főleg) Trafó
Trailer: youtobe

 

Családi kör

Azt vettem észre, hogy ahogy az ember öregszik, egyre önzőbb. Persze van jó önzősége is az öregkornak; igenis lehet azt mondani, hogy itt és most, ekkor és ekkora én vagyok a legfontosabb, meg hogy már elég idős vagyok ahhoz, hogy ne vegyem annyira a lelkemre mások sorsát - nem erre gondolok. Az önzés talán azzal is összefügghet, hogy hol és miben élünk. Semmire nincs igazán garancia, még arra sem, amit az ember magának összeszed.

Szóval úgy kezdődött, hogy hármunk közül csak én tudtam egyedül elmenni. Nem vállaltam az autózást egyedül, meg különben is, amióta vezetek, szeretem, ha visznek inkább, úgyhogy két állomás érintésével mentem. Pénteken a vizsga után indultam, és hiába mondtam, hogy későn érkezem, nem nagyon értették. Mentek a körtelefonok, miközben én valahol Somogyban keringtem valami sötét erdőben. És kerültem körülbelül 40 kilométert.

Az este persze vacsorával meg nem kevés alkohollal telt, valahogy mindenféle sérelmek szóba kerültek, egy darabig csendben hallgattam, aztán már már eleget ittam ahhoz hogy 1) rosszul essenek a dolgok 2) eltereljem a szót valami szatirikus poénnal, amit csak az értett, aki nem ivott. De legtöbbször azért inkább bölcsen hallgattam. Akkor is, amikor a halált váró rokont szapulták, mert túl fiatal, még nem kéne meghalnia, viszont ha már így alakult, röhög az egészen. Neki így a legjobb. Hogy addig legalább jól érzi magát, amíg lehet. Persze a többiek ezt felróják neki, hiszen mindenki a saját bánatát dédelgeti ezzel kapcsolatban. Pedig hát ki ne lehetne önzőbb, mint egy haldokló?
Egyébként unokaöcsém született, aki persze a fő beszédtéma volt egész este, aztán anyám egy ponton, úgy éjjel 11 óra felé megkérdezte, én egyáltalán örülök-e neki. Mondtam, hogy persze, miért is ne örülnék. Erre azt mondta, csináljam egy kissé lelkesebben. Mondtam, hogy én nem teszem ki az ilyesmit a kirakatba, ha nem baj.

Másnap elmentünk a szülinapra, ami igazán jól sikerült, bár az egésznek volt egy kis rongyrázás jellege, olyan "a gazdagok meghívják a szegényeket lakomára"-hangulata. Ilyenkor szokásosan a csendes szemlélődő szerepét veszem fel, úgyhogy általában nem vesznek észre. Kivéve persze a kisgyerekek, hiszen ilyen helyzetekben ők azok, akiket nem vesz észre senki, így aztán minden eszközt megragadnak, hogy felhívják magukra a figyelmet. Mondták is, hogy lám-lám, a pedagógus milyen jól bánik az (amúgy óvodáskorú) gyerekekkel. Szívesen mondtam volna, hogy nem, nem ezért, hanem mert a jelenlévő unokatesó korosztályban én vagyok a legrégebb óta anyuka, és nyilván tudom, mi érdekel egy öt évest. És tudom, hogy amikor már az asztal alatt csúszik-mászik, az nem azért van, mert rossz, hanem mert kurvára unatkozik, és haza lehetne vinni aludni.
Persze, mindezt akkor mondhattam volna fennhangon, ha azonosak vagy legalább hasonlóak lennének a családról és a gyerekekről alkotott fogalmaink.

Nem az volt a legnagyobb baj, hogy a nagyon fennkölt köszöntő beszédben (amiben, mint a temetéseken, elsorolták az elhunyt ünnepelt életeseményeit valamint lemenőit, persze csakis a jóra és a pozitívra koncentrálva) az én családomat egyáltalán nem említették meg, hanem hogy már megint a kutyák voltak a legjobb fejek, mert legalább őszintén érdeklődtek, akkor is, amikor már nem volt kéznél kaja. A kutyák, mivel jó fejek, valahogy mindig felismerik azt, aki jó fej. Vagy ha szomorú. Esetleg egy szomorú jó fej.

Hazafelé meg kellett néznem az új napelemeket a hétvégi házon, valamint az épp elkészült mosókonyhát, ahová azért éri meg 80 kilométerről elszállítani a szennyest, mert ott a napenergiával mosunk és szárítunk. A mosókonyháig az új, beépített GPS-es autóval mentünk, aminek az anyósülésében ülésmelegítő is van, és automatikusan gyorsul és lassul, valamint ismeri fel az útszéli fákat. Aztán kicsit meg lettem feddve, mert nem tudom a mi kocsink motorjának köbcenti számát, és túl sok biztosítást fizetek évente. Kaptam néhány levetett ruhát anyámtól, amivel csak az volt a probléma, hogy a három évvel ezelőtti súlyomra emlékszik. Egy új kabátot is akart adni, a paraméterek ugyanezek voltak. Még szerencse, hogy a lábméretünk egyforma, bár felesleges cipője éppen nem volt.

Aztán hazajöttem. Bizonyára féltékenynek tartanak és unalmasnak, könyvmolynak, mint régen, bár mintha az unokatesóim szemében néha a meglepődést tapasztaltam volna meg, hogy jé, milyen egyszerű vagyok. Talán azt hitték, doktornőnek kell szólítani, mint az anyámat. 
Azért (vagy mindennek ennek ellenére?) a felső fürdőszoba fiókjából elhoztam a 40 gyógynövényből készült olajat, amit mi évek óta nem veszünk meg, mert nagyon drága, de amúgy csodálatos szer mindenre. Még háromnegyedig volt benne. Elhoztam pár könyvet is.
Arról, hogy milyen irigységi drámák törnek ki karácsony környékén az új jövevény és a nagymamaság kapcsán, majd csak hírből fogok értesülni a könyveim mellől.

A Száraz November tanulságai (personal story)

Annak, aki hülyeségnek tartotta a Száraz Novembert, azt tudom mondani, hogy aki bevállalta, hogy kipróbálja ezt, annak nyilván fenntartásai voltak a saját alkoholhoz való viszonyával kapcsolatban - nekem is. Nem akartam inni, mert látni akartam, miért szeretek inni, mert be kell lássam, szeretek. Ebben biztos benne van az örökletesség is apai és anyai ágról, meg persze benne van az egész életem, a munkám, a sok stressz - persze, most lehet mondani, hogy mindenkinek az életében van stressz, ezt nem vitatom, de valahogy úgy látom, az utóbbi évtizedekben a stressz kulminálódott (és ennek a kormányzati politika cseppet sem tesz jót semmilyen területen, no de persze ne fogjunk mindent a politikára; mondjuk itt most nem az alkoholstratégiára gondolok, hanem a nap baromságokra, ami a tévéből meg a hírekből ömlik, és ami hallatán a tehetetlenségtől a fejed vered a falba). Szóval mindez baromira nincs jó hatással az emberek függőségeire. Mert hogy függünk, az világos. Valamitől biztosan. Pótszereket használunk, hogy kikapcsoljunk a valóságból olykor, és senki nem tud meggyőzni minket arról, hogy ez a valóság fasza. Mert nagyon nem az.

Az alkoholfogyasztás esetemben amúgy nem helyettesítette sem a sportot (sokat sportolok, télen is), sem a vízivást (napi rengeteg ásványvíz és természetes, cukor nélküli leveles teák), sem az egészségeges kajákat. A hónapban rájöttem, hogy stresszoldásként használtam/használom, és hogy nem az alkohol okoz számomra esetleges függőséget, hanem az a gesztus, amivel megkezdem a napi taposómalomból való kikapcsolást. Mint amikor nem a nikotin hiányzik, hanem a rágyújtás rítusa. Ezért aztán nálam jól működtek az alkoholmentes sörök is (sok résztvevő panaszkodott az ízükre), placébóként használtam, és bevált, csak az volt a baj, hogy bort nem ihattam, holott azt sokkal jobban szeretem. Most persze lehetne mondani, hogy használjak más stresszoldást, de mint a fentiek mutatják, más is van, és még így is elég tetemes a heti stresszadag.

Nem tudok olyan tanulságos sztorikkal szolgálni, mint mások, a facebook eseménynél sem nyilvánultam meg, csak vidáman olvasgattam a többiek kínlódását. Nem kirakatnak szántam ezt az egészet. Engem a munka, a könyveim meg a teáim eléggé jó lefoglaltak, és tényleg csak néhányszor fordult meg a fejemben, hogy de jó lenne meginni egy sört, vagy valamit, aztán nem tettem. Nem aludtam jobban, nem lettem okosabb vagy kipihentebb, nem nőtt meg az önbecsülésem különösebben, maximum talán attól (mert attól mindig megnő), hogy eltervezek valamit, és azt végigviszem. (Ugyanez volt a sporttal is.) A pénzem viszont nem lett több így, hogy nem költöttem alkoholra, nem is híztam (hisz nem kellett evéssel pótolnom), sőt, mintha még fogytam is volna, bár nem tudom, ez nem annak köszönhető-e, hogy keményebben álltam rá a kardió edzésekre. (Egyesek szerint az arcomon látszik a legjobban, ezt a változást akár foghatnám a nem ivásra is, vagy a kardióra, vagy a nem ivásra, vagy a kardióra, vagy a kettőre együtt....?!) Voltam koncerten is, és nem okozott különösebb nehézséget a spicces közönség tolerálása, bár a heti szokásos fáradtságot jobban éreztem úgy, hogy csak egy alkoholmentes sört ittam, hiába volt előtte kávé meg zöld tea. 

És hogy hogyan tovább? Hát, ahogy olvasom, most mindenki fogadkozik, hogy ezentúl óvatosabb és körültekintőbb lesz alkoholfogyasztás terén.... Az esemény szervezői azt mondták, ami biztosra vehető, az nem az, hogy az ember soha többé nem iszik, hanem hogy az alkoholhoz való viszonya valamilyen módon megváltozik. Én sem mondom azt, hogy soha többé nem fogok inni, azt sem, hogy nem fogok óhatatlanul és visszavonhatatlanul esetenként sokat inni. Gondolkodtunk, hogy mi lehetne a "szabály", a miheztartás, és én személy szerint arra jutottam, hogy amikor mostanában vásároltam, tulajdonképpen az alkohol közelébe sem mentem, szerintem ez az elkövetkezőkben sem fog jelentősen változni csak azért, mert letelt a hónap. Egyszerűen kényelmes így. Semmi nagy narratíva, semmi reveláció. Semmi feltűnés.

  

Színház az egész

Nagy várakozás volt az Én tökéletes vagyok című Metanoia-előadás, ami nem új darab, de én csak most láttam. Főleg azért, mert a másik (Jégdoktrinák) hihetetlenül tetszett, teljesen más volt, mint amiket itteni életem alatt láttam.... El is gondolkodtam rajta, hogy a kultúra állítólagos fővárosának miért nincs egy normális alternatív színházi társulata -- mármint olyan, ami esetleg egy egyetemi társulatból nőtte ki magát, és nem lett a végletekig a kommercializmus áldozata. Oké, itt a JESZ, de már ezer éve nem a régi, talán sohasem volt olyan, mint amilyeneket annak idején Szegeden láttam. Persze az más volt, a társulatokból kiöregedett, de azok munkájában még aktívan részt vevők a tanáraim és a barátaim voltak, rengeteg történetet hallottam tőlük, próbákra, előadásokra hurcoltak alagsorokba, pincékbe, utcasarkokra, sikátorokba, bárhova. Nagyon jó volt, rengeteget tanultam. Na, ennek az időszaknak a mementója számomra a Metanoia.

Nem pontosan tudom, mi történt a társulatban azóta, de azt tudom, hogy aktívak, élnek és virulnak, és nagyjából az egyetlen olyan csapat, aki az utóbbi időben (valamilyen okból) rendre eljön Pécsre. Nem a szokásos helyen vendégjátszanak, hanem a Harmadik Színházban, és érdekes módon nem is az a közönség van jelen, aki Pintér Béláékat vagy a Krétakört nézi. Csupa ismeretlen arc, és ami végtelenül szomorú, hogy egy pécsi színész sincs köztük (igen, ezt már korábban is sokszor megállapítottam, a színészek nem járnak színházba, a tanárok nem olvasnak, szóval pusztulásra van ítélve az értelmiség). Az Én tökéletes vagyok sok szempontból gyengébb előadás szerintem, mint a Jégdoktrinák, sokkal több benne a deklamálás, a hosszú, szöveges részek. Máshogy igyekszik provokálni, talán pont ezekkel a kitartott húsz percekkel. Nehéz, filozófiai szövegekből kellene megérteni a lényeget: hogy az EMBER, bár a felvilágosodás alapvetéseibe beleragadva még mindig tökéletesnek, a teremtés csúcsának hiszi magát, valójában szánalmas kis féreg, mindent elszúr és tönkretesz maga körül. Vörösmartynak volt igaza, bár ő egy kicsit szenvedélyesebben, nem ilyen rideg kíméletlenséggel fogalmazott.
Perovics terei mindig nagyon erősek, a közvetítésben fontos szerepük van, félig képzőművészet ez az egész, hirtelen nem is tudok más rendezőt mondani, aki ilyen jelentőségteljesen operálna a térrel, a jelmezzel, a zenével, vagy aki ennyire egyetlen színészre alapítana előadást. Erdélyi Perovics Andrea a legjobb színész, akit az utóbbi években láttam (ők ketten szerintem ezekben az előadásokban élnek és halnak), egy pillanatra sem engedi el a figyelmet sem testileg, sem szövegileg, hihetetlen a koncentrációja, kissé erőszakos a jelenléte, mert hogy ez egy erőszakos előadás. Nem olyan arcba tolósan, hanem a jelentésrétegeit tekintve, azaz észre kell venni, hogy akar valamit mondani, és nagyon akar valamit mondani.
Bírom a humort is, az ásotthalmi falusi nénike monológja a migránsokról tökéletes, ahogy a jó helyzetérzékkel felvételről beszúrt (archívan hangzó) "az is geci" bekiabálások, különösen abban a pillanatban, amikor a néni kedves vezetőinkről beszél.
Hirtelen felindulásból megszavaztatják velünk azt is, zavar-e minket a határon felhúzott (és hát a közönséget és a színpadon képletesen elválasztó) szögesdrót, a szavazás persze érvénytelen (és érdektelen), de azért 98%-kal releváns választ ad, és ott marad. Az előadás végén szimfonikus zenére a fejünk felett elúszik egy apró tutajmakett, benne a tenger aljára (azaz ránk) bámuló makett migránsok, így lesz már a tárgyak mozgatásából is színház.
Olyan élmény ez az egész, mint egyetemistának lenni, zugszínházakba járni és aztán arról órákig vitázni a kocsmában - csak most hazamegyünk, és lefekszünk aludni, mert másnap munkanap.

  
És hát persze megnéztük Pintér Béláékat is, szerintem a Fácántánc nem a legújabb előadásuk, és, mint annyi mostani produkciójuk, kicsit helyben hagyott engem. Az aktualitást mindig valami társadalmi ügy adja, itt is, de nem pontosan derül ki, hogy melyik: talán az oktatásban (és mindenféle intézményrendszerben) leképeződő kétszínűség, hatalomorientáltság, nárcizmus és köpönyegforgatás.
A korábbi előadásoknál jobban el tudtam fogadni a történelmi korokkal való játszadozást, itt is érteni véltem, hogy a nevelőintézeti történet miért a török korba van helyezve (muzulmánok, ééérteeeed?!, európai kultúrfölény, váágoood?!), bár  poénokon túl a sztori szempontjából ennek semmi jelentősége nem volt. Egy darabig jól működött a diktatórikus, diákgyalázós, kollégamegalázós plot, átláttunk a kétszínű karaktereken, ráismertünk saját életünk szereplőire, aztán amikor Erzsi nénit, a matrónát kigolyózzák az igazgatói székből, és besorozzák az állományba (azaz nevelt/diák lesz), és helyette a korábban megalázott kolléga lesz a diri, na, ott tulajdonképpen abba lehetett volna hagyni az egészet. Tök fölösleges volt még egy török menekült, II. Szelim helikopteres belépője, mindenki legyilkolászása, de még a záró metálőrület is, ami persze azt jelképezte, hogy semmi sem változik, minden kezdődik előröl.
Én nagyon kedvelem Pintért, ahol lehetett, meg is védtem a színdarabjait mindig, recenziót írtam a kötetéről, stb., de fogalmam sincs, miért kell belekeveredni ilyen dramaturgiai katyvaszokba. Azt is értem, hogy szórakoztató színházat láttunk, még szeretem is a triviálist és az abszurdot, mint stíluseszközt, a ráismerés és ráismertetés fontos rendezői eszköz, hiszen a közönségből ezáltal alakul közösség. De itt most valami nagyon nem smakkolt, valahogy szint alatt volna minden. És nagyon furcsának találom, hogy ezt egyetlen kritika sem tette szóvá.

A színészek persze szuperek, bár Csákányi Eszter mintha kissé szégyellte volna magát, Thuróczy Szabolcs meg kicsit olyan volt, amilyen máskor, akárcsak Stefanovics Angéla, de azért őket mindig öröm nézni. A társulat most Tokai Andreával (temesvári színésznő) bővült, aki nagyon karakteres és erős, és ezt is nagyon bírom Pintérben, hogy iszonyú jó színészismerete van, mindig megtalálja, akit kell.
Persze nálam leginkább az oktatással, oktatáspolitikával kapcsolatos poénok ütöttek be, meg hát Erzsi néni retorikája eléggé hasonlított az én főnökömére, akárcsak a fejére applikált szimbolikus fácánfejdísz (ami akár páva is lehetett volna) meg a manírok, a nyájasság, a mesterkéltség is. Az ilyen vezető titokban persze a velejéig romlott, vagy ha nem is az, legalább is eltévelyedett, éjjel titokban Allahhoz imádkozik, trükközik az iskolakasszával, és az egyébként folyamatosan megalázott neveltjeit tartja számon saját gyermekeiként. Csak hát az ilyen (politikai elittel is jó kapcsolatot ápoló) vezető, amikor pozícióját veszti, nem felvágja az ereit a vécében, hanem kap valami sokkal magasabb állami pozíciót. Az élet mifelénk így oldja meg a dolgokat, nem úgy, mint Béla, akinél egy Shakespeare-t is meghazudtoló gyilkos tombolásba fordult a történet vége.
Sajnálom, nem kafkai mélységekre számítottam, csak jobban átgondolt hangsúlyokra, mert a régebbi előadásokban ezt szoktam meg.

Első hó 2016

Celebnetszörny

Kép: Jef Murray

... avagy trollkodásom igaz, majdnem hiteles története

Valaki nagyon bökte a csőröm egy ideje, ezért megoldást kerestem arra, hogyan leckéztethessem meg, aztán egy több szempontból is tanulságos történet kerekedett a dologból.

(Hogy miért kell valakit megleckéztetni? Hát, mert néha nehéz azt bírni, hogy az ember mindig csak bölcsen hallgat és azt mondja, "majd az élet visszaadja neki" vagy "majd rájön magától". Nem, nem jön rá magától, és az élet csak lehet, hogy sokkal később adja vissza neki, és lehet, hogy azt sem veszi észre. Hogyan lehet valakit megleckéztetni? Hát például úgy, hogy mások előtt maradjon szégyenben azokkal az egyértelmű dolgokkal, amiket tagad vagy másként mutat, esetleg amikre idegesítően rájátszik; magyarul a leleplezéssel. Általában egyébként nem önvédelemből leckéztetek meg másokat, hanem mert olyasvalakit piszkálnak, akit nem kéne. Tanmeséket gyártok a fejemben, szervezek meg és játszatok el, hátha beválik egyszer.)

Szóval áldozatunk, Csicsike, amellett, hogy iszonyatosan fenn hordja az orrát a külseje miatt, önjelölt multitálemtum is. Művészlélek, kreatív elme, fest, rajzol, táncol, énekel, és hát ír és költ ő. Másokat persze lenéz, de ha az észrevételei mögé lesünk, azt látjuk, hogy végső soron azok mindig csak a külsőségekre vonatkoznak.
Egyszer olvastam néhány sorát, és mivel azzal dicsekedett, hogy egy "amatőr művészeti lap" megjelenteti az írásait, hát nyomozni kezdtem. Nem volt nehéz megtalálni a szájtot, nagyon dizájnos, amolyan fantasys csávók és vámpíros csajok írogatnak oda. A művészethez (bármilyen tágan is értelmezzük ezt) persze köze nincsen.

Alapvetően nincs bajom az internetes költészettel, és mivel amúgy is érdekel már egy ideje ezeknek az oldalaknak a pszicho- és csoportdinamikája, hát olvasni kezdtem őket. Aztán regisztráltam. Aztán elkezdtem írogatni az oldalra.
Hihetetlen barátságos egy ilyen hely, mindenkit befogadnak. Általában egy 4-5 fős szerkesztőgárda van (akik egyben szerzők is), ők válogatják és publikálják az oldalra a műveket. Semmiféle képzettségük nincs (szerintem az olvasottság nem feltétlenül számít annak, de még a grafománia sem), viszont válogatnak, a válogatási szempont pedig persze nem a minőség, hanem (most figyelj!) a személyes szimpátia és a haverság. Tehát: ha a haverom vagy, és megdicsérted, amit írtam, beteszem a versed, ha nem kedvellek, kiszelektálom. Indoklás nincs. Értékelés sincs. A témák nem túl változatosak, szerelem, baszás, vámpírok, gyilkosok, horror, önsajnálat, kínlódás, szenvedés. Öncélú és énközpontú szövegekről van szó (nem, E/1. személyes névmásokat nem számoltam), a világ meg az élet sokrétű problematikája nyomokban sem fedezhető fel. Kicsit olyan ez, mint a diákok versei, csak hát ők valóság elől menekülő felnőtt emberek, akik abban lelnek vigaszt, hogy idegen emberek kicsit körbeudvarolják a művészetüket. Ezzel nincsen amúgy baj, azzal annál inkább, hogy a "valódi" irodalmat lenézik, és hogy magukat igazán nagy művésznek szeretik látni és láttatni (vö. irodalmi farkasvakság? ez a hülye hasonlat jelen esetben úgyis megy a tematikához).

Ugyanezen önös elvek mentén megy a fórumozás is persze, csak dicsérni szabad, kritizálni nem, mert az utálatot vonhat maga után. Az írásokat érintő kritika számukra személyeskedés, pedig ez a kritika nem is megy túl mélyre, csak tesz néhány észrevételt. (Mielőtt kommenteltem, persze tanulmányoztam a kommentkultúrát, aztán nagyon kellett vigyáznom, hogy ne lógjak ki.)
Azt is megfigyeltem, hogy a kissé komplexebb stílust, tematikát felmutató szövegekre nem ír senki semmilyen észrevételt. Az jutott eszembe, hogy esetleg ezeket nem is értik, többszöri olvasást igényelnek, eleve elgondolkodtatóbbak. (Ne, itt most ne gondolj szépirodalmi magaslatokra vagy posztmodern asszociációkra, ezekben a szövegekben egyszerűen csak hosszabbak a mondatok, és kevesebbszer szerepel bennük a "tőr", "vérző szív", "halott virág", az "üres koporsó", a "magányos éjszaka", meg ilyen közhelyek.) Előszeretettel kommentelnek viszont a régi, visszatérő szerzőknek "jaj de szép", "jaj de jó", "ez nagyon ott van"-típusú megjegyzéseket. Amire persze "köszönöm, de aranyos vagy, ez olyan jól esik, szmájli" a válasz.

Szóval, mint mondtam, hogy ne tűnjön fel a trollkodásom az oldalon, egyrészt magam is publikáltam, másrészt eléggé megalázó megjegyzéseimet összetett mondatokba burkoltam. (Nem, nem értették.) Mindezzel valami olyasmi volt a célom, hogy még inkább kiugrasszam a nárcizmus nyulát a bokorból. Ez sikerült is, Csicsike is odavolt értem, akármekkorát is böktem a művészetén. Nem, őt a saját maga számára valójában nem lepleztem le, de engem egyre nagyobb elégtétellel töltött el, hogy immár jól látszott, mekkora Mickey-egeres rózsaszín lufi is ez. (Direkt nem Coelhót mondok, az ehhez képest James Joyce.) Esetében ment az önfényezés, és mindenkinek azzal dicsekedett, hogy az ő műveit milyen nagyra tartja ez az "amatőr művészeti lap", amit persze -- a titokzatosság és a sejtelmesség jegyében -- senkinek soha nem nevezett meg.

Történt aztán, hogy néhány verse megjelent a nyomtatott lapban is. Vidéki kiadás, házi nyomtatás, de nyomtatás. Amolyan eklektikus számok ezek, vannak bennük vámpírok, vérfarkasok, egy kis turulos hagyományőrzés, celebritások. És "irodalom". "Amatőr művészet." Na, a nárcizmus bomba robbant, aki nyomtatásban publikál, az már ugyebár, igazi szerző. Sőt, SZ-E-R-Z-Ő! Ilyenkor a honlap is felizzik, elragadtatott nicknevek hálálkodnak, amiért a szerkesztőbrigád beválogatta a műveket, bennük hagyva persze az összes helyesírási és stilisztikai hibát.
Ekkortájt nálam már kicsit érvényét vesztette az álnéven történő ál-irodalmi álnevelés, de azért a pdf-ben letölthető magazinon napokig röhögtünk.

És most jön a slusszpoén....
..... a következő számban én is megjelentem!! (Ide most tennék három eszelősen röhögő szmájlit, ha nem utálnám a blogban használni az ilyesmit).
IGEN, beválogatott a nagytiszteletű művészeti szerkesztőbizottság a vámpírok, véres tőrök, a húsba hatoló fájdalom, és a koporsóban életük utolsó szeretkezésében gyötrődő szerelmesek közé....

Nem tudom, hogy ez most öngól-e, vagy a leleplezése annak, hogy mekkora igénytelenség van már az interneten irodalom "irodalom" ügyben például azért, mert szerzők megkérdezése nélkül tesznek bele lapokba szövegeket, igaz, szar szövegeket. (És most nem a vámpíros regények meg a gótok ellen beszélek.)
Másrészt érdekes a történet, már csak azért is, mert mindez rímel azokra, amiket mostanában a netes nárcizmusról meg annak határairól olvastam, és ami tényleg egyre fenyegetőbb méreteket ölt az online térben úgy, hogy közben az alanyok teljesen összekeverik a valósat a virtuálissal, legyen szó beszélgetésekről, identitásokról, érzelmekről (vö. ennek a blognak a mottója).
 
Szóval talán legközelebb lehet, hogy inkább pofán vágom azt, aki piszkál.

Víz

Az öregkoromat úgy képzelem, hogy a víz mellett lakom majd, egyedül töltöm a napokat.
Szép időben (tavasztól őszig) minden nap úszom, amikor meg már nem lehet, azért lesétálok a partra. Esőben is, hóban is.
Minden nap megnézem a vizet, de a horgászokhoz nem szólok, csak a kóbor macskákhoz beszélek egy pár szót.
Teát és vörösbort iszom, és néha meglátogatom a nagymamát.

A listákról

A napokban, valahányszor a facebookra mentem, az a bejegyzés jött szembe velem, ami az ország gimnáziumait rangsorolja különböző kompetenciák és felvételi eredmények alapján. Volt iskolatársaim és tanáraim büszkén osztogatják a hírt minden évben -- a büszkeség érthető, a városban két gimi van, a szelekció természetes útján volt is rivalizálás rendesen, gondolom, most is van.

Leszögezem, hogy én nagyon szerettem abba az iskolába járni, de nem azért, mert elit volt, hanem mert szerettek ott. Persze azt egy idő után éreztem, hogy ahhoz, hogy piedesztára kerüljek (akkor még akartam), jobban kéne tanulni mindenből, és tényleg nem csak azt kellene hajtanom, ami érdekel. Hiába vagyok amatőr rendező, kreatív alkotó ember, sokat olvasó értelmiségi, ha az igazgató matek szakos, az A osztály pedig a matek spec. (szerintem azóta is), ami, ugyebár, inkább számít tudománynak, mint bármilyen humán terület. Ezért aztán nem is kaptam semmilyen díjat, amikor leérettségiztem, bár éveken át önállóan szerveztem diákköröket, benne voltam minden művészeti-közösségi projektben, és aztán majdnem maximális pontú felvételit írtam az egyetemre, nem is kellett szóbeliznem, megkérdezték Szegeden, hogy mit szeretek olvasni, és ennyi volt.

Az otthon maradt osztálytársaim, iskolatársaim büszke lokálpatrióták lettek (azok is, akik elmentek ugyan, de az egész családjuk ott él), közülük sokan az önkormányzat holdudvarához tartozó munkakörökben vannak, cimbik a polgármesterrel, jegyzők, igazgatók, jogászok, közgazdászok, cégvezetők. Sokat elmond rólam, hogy a két legjobb barátnőm az osztályból gyerekjógára specializálódott óvónő, illetve szociális munkás lett, utóbbi hozzáment egy indiai migránshoz bevándorlóhoz, és most Írországban élnek. 

A cikket megosztó ismerősök azon sopánkodtak, hogy a rangsorolásnál kiemelték a matekosokat, és szót ejtettek azokról a diákokról, akiket nagy létszámok lévén a "máshonnan kiszorultak" F osztályba soroltak. Szerintem ez a szerencsétlen utalás az igazgatóval készült interjúban csupán demográfiai adat volt, de az említett ismerősök eléggé megsértődtek rajta. Mi az, hogy "máshonnan kiszorultak"....

Mint mondtam, én nagyon szerettem odajárni, nagyon szerettem az iskolát is, mégis (főleg amióta tanítok) sok bajom van az ilyesfajta listákkal, érzek bennük egy jó adag elitizmust. Egyrészt öngenerálóak (listás iskola, ezért oda íratja a szülő a gyerekét), másrészt csak a végeredményt nézik, és erre mondják, hogy "legjobb". Sokkal jobb lenne olyasmit (is) nézni, hogy melyik iskola juttatta el a legtöbb diákot jó eredményekhez nagyon mélyről -- jó képességekkel, családi háttérrel nem olyan nehéz szépen produkálni.
És az ilyesfajta listák nem csak a gyerekeket kategorizálják (te ide jártál, "okos vagy", te oda jártál, "nem vagy olyan okos"), hanem, tapasztalatom szerint a tanárokat is (te itt dolgozol, "jó szakember vagy", te ott dolgozol, "biztos nem vagy olyan jó szakember"). Csupa prekoncepció, amire a diákok és és a tanárok is rivalizálást építenek sajnos.

Személyes példám: az egyetemen tartok elsőéves szemináriumokat ahol, mint kiderült, ülnek a helyi elitgimiben végzettek és más, kisvárosi iskolából érkezettek is. Az utóbbiak nem hordják fenn az orrukat, részt vesznek az órai beszélgetésekben, ezért persze néha tévednek is, hülyeségeket mondanak (amit megbeszélünk), esetleg erős akcentussal beszélik az angolt, de használják az agyukat, részt vesznek, fejlődni, tanulni akarnak.... Az előbbiek nem szólnak egész órán, viszont kinevetik azt, aki megszólal, titokban lejegyzetelik a nyelvtani és kiejtési hibáikat, amiket beszéd közben ejtenek. Ez nagyon szomorú.....és most töröm a fejem az ügyes megleckéztetésen/tanmesén, ami nem biztos, hogy ebben a korban már hatni fog rájuk.... korábban kellett volna.

Szóval ha valami a végletekig tud bosszantani, az a sznobizmus. Alattomos dolog, mert egészen pici részletekben tud megbújni, például az ilyen kis listákban. Meg azért is alattomos, mert az ilyen kis listácskák egész észrevétlenül és gyorsan involválják az embert úgy, hogy egy pillanatig sem támadnak kétségei, aztán pedig már nincs szeme és füle arra, aki nem tartozik oda. Megy egyébként is, olyan könnyű nem észrevenni a másmilyenséget és ítélkezni és/vagy az ilyen kis listácskák élére állni, és azt mutatni, hogy különbek vagyunk másoknál, utóbbit ráadásul úgy, hogy pont az ellenkezőjét akarjuk láttatni. 

Az ominózus facebook megosztások alá is valami hasonlókat írtam. Bár a beszélgetésben résztvevők elitgimiben végzett olvasott, tájékozott emberek, átsiklottak ezen az egészen. Csak azt hajtogatták, csak azon sopánkodtak, szánakoztak, szomorkodtak, hogy mi ez az egész ezzel a "máshonnan kiszorultak"-dologgal. Pedig igazából fogalmuk sincs, milyen kiszorulni valahonnan. Én meg hagytam az egészet a francba.

Idegen a konyhában 2.

Teltek a hetek, a hónapok, és megmaradt ez a furcsa érzés a levegőben, bár a többi lakó mit sem sejtett. Továbbra is szeretettel üdvözölték az idegent minden reggel, a rövid, udvarias beszélgetések egyre hosszabbak és bizalmasabbak lettek, a pillantások melegebbek, a kacsintások jelentőségteljesebbek. A bizalom köre, az összetartozás biztonsága. A közösségi háló a jó meleg, barátságos valóságban. Senkinek nem tűnt fel semmi, ugyanúgy élték tovább az életüket, mintha mi sem történt volna.

Pedig valami megváltozott. Nyugtalanságérzet költözött házba, bár ez egyelőre senkiben nem tudatosult. Mert úgy furakodott az életükbe, mint valaki, aki bekopog, hogy kérjen egy pohár vizet, aztán ott ragad. A pohár víz csak ürügy volt, nem is volt szomjas, csak ahogy egyszer belesett a nyitott ajtón, elfogta a vágy, hogy bemenjen és leüljön, aztán végleg ott ragadjon.

Néha ő is behívott a konyhájába másokat, de ez sosem igazi vendégség volt, hiszen valahogy mindig úgy alakult, hogy az, aki érkezett, forralta vizet, tette a teafüvet a kannába, forrázott, tálalt, aztán megköszönte – neki. „Nem is igazán szeretem a teát…” – mondta ilyenkor. „De jól esne most egy kis forró csoki inkább!” A rideg, otthontalan hangulat hozta magával ezt a mások által bevitt kedvességet, hiszen alapvető ösztön a komfort, a kényelem, a nyugalommal bélelt intimitás. Az ember viszi magával, ahová megy. Itt, az idegen konyhájában a fehér, csempézett falak, az éles neonfény, a krémszínű pult, a kockás abrosz, az üvegcsészék fagyos magánya, vagy a szoba üres polcainak féloldalas látványa olyan zavarba ejtően nyomasztó és csendes volt, hogy tétova, esetlen szavakkal kellett megtörni a kellemetlen érzést. Aki belépett ide, eleinte nehezen, de halvány örömmel beszélt tehát, hogy elterelje saját figyelmét a kígyószerűen körülöttük ólálkodó semmiről.

És talán ezért is tanyázott szívesebben mások konyhájában. Mert ott könnyebb volt eltakarni, leplezni azt a bizonyos semmit, aminek a bélyegét a bútorai, a tapétája, a konyhaasztala, a frizurája, ruhái, mindene, az egész élete magán viselte. Amit nem vett észre senki, még ő maga sem, csak érezte valahol legbelül, hiszen ez volt az oka, hogy mások kevésbé tiszta és sematikus, de meghittebb konyhájában szeretett ücsörögni. Ilyenkor hosszú indákat növesztett, amikkel körbefonta mások reggeleit, délelőttjeit, estéit, éjszakáit, álmait. Titkos és öntudatlan manipulációi mindig fogadtatásra találtak, nehéz volt ugyanis észrevenni őket; úgy működtek, mint a medúza csápjai a színes akváriumban: a látvány bódítóan elragadó, az érintés, a csípés viszont fájdalmas és visszafordíthatatlan, nehezen gyógyuló. 

Mindez azonban egyelőre csak egy kis titkos sejtés volt, ami megtelepedett valahol a lépcsőház tetőfeljárója alatt. Egyelőre mindenki mosolyogva feledkezett bele a szirén szépségébe és hallgatta halk, udvarias hangját. Nem mondtak nemet.