Életem első...

... repülőútja úgy indult, hogy reggel lekéstem a vonatot a reptérre. Na persze óvatos és körültekintő vagyok, úgyhogy az a vonat jött újra, én pedig időben odaértem. Éjjel nem nagyon aludtam a -- rám amúgy nem jellemző -- parától; nem, nem a repüléstől féltem, hanem a reptéri hercehurcától és adminisztrációtól.
Luton tényleg pici, és mindent nagyon könnyű megtalálni, a tömeg sodorja magával az embert, ki se lehet hagyni semelyik lépést. És ott már sokan voltak magyarok meg tapasztalt London - Budapest commuterek is. A becsekkolásnál sajnos kiszúrták a bőröndömre erősített hálózsákomat (frankó német múmiahálózsák, bélelt, még egyetemista koromban vettem), és azt visszatartották, mondván, hogy mindenképpen (!!!) elveszne (*kacsint*), de ha rajta is hagyom, sápot kell fizetnem, annyit, amiből kb. két hálózsák kijön... És akkor úgy gondoltam, ha fizetek is, meg még el is veszejtik, akkor inkább hagyom... remélem, valami rászoruló reptéri csövesnek odaadták.
A bőröndöm egyébként nem is volt túlsúlyos, mondjuk a Wizznél a limit most 32 kiló, az enyém meg 26 volt... de persze emiatt is idegeskedtem, mert abszolút semmi, de semmi arányérzékem nincs se súlyban, se hosszúságban (az egy héttel korábban feladott könyveknél is izgultam, hogy több, mint 25, erre csak 13 volt...).
A fapados marha kényelmetlen, kb. mint az IC, szűk a hely és sok az utas, ráadásul mellettem egy túlméretezett hölgyemény ült egy nagyon pici bébivel, aki persze végigbömbölte az utat. Jófej gofri voltam, és sokat segítettem felszedni a cumit meg megfogni a gyereket, amíg anyu kimászott a széksorok közül, cserébe kaptam egy üveg ásványvizet, ami nagyon jól jött, mert nem volt nálam - a security checknél ugyanis elveszik a folyadékot, szóval fogalmam sem volt, hol szerezte mindenki a vizet, nyilván az automatákból. Szóval még mondja valaki, hogy bunkók a magyarok, ez a nő a limitált szókincsével meg az egyszerű gondolatfutamaival végül is tök rendes volt.
Kis késéssel szálltunk fel, az érzés kifejezetten adrenalinserkentő volt, mint mikor a kocsiban az ember rálép a pedálra a lejtőn/emelkedőn; szóval jó. Mivel verőfény volt, mindent láttam, és azt hiszem, még soha sehol nem tapasztaltam még olyan csodás kékséget, mint a felhők felett. Kár, hogy nem kommentálták, mikor hol járunk, úgyhogy csak tippelni tudtam a Rajnára, aztán meg Esztergomra.
Ferihegy 1-en reptéri transzfer várt haza, ami megint nyomorgós volt, heten ültünk benne. Engem vettek fel utoljára, már majdnem elindultam a vonathoz türelmetlenségemben (4-kor keltem ugyanis). Az úton semmi különöset nem éreztem a táj láttán, viszont lekötöttek az útitársak: három holland, egy srác és két Dublinból, valami kongresszusról érkező egészségügyis nő. Na, ez utóbbiak anyáztak a légkondi hiánya, majd a huzat miatt, utána az utakat szidták, közben meg hosszú telefonbeszélgetéseket folytattak, amit utána aztán alaposan kibeszéltek. Mondjuk én sem örültem, hogy a kertváros felől érkezve nem engem tettek ki először ott, hanem még körbegányoltuk a belvárost, hogy a hollandokat elvigyük a Palatinusba, de eszembe se jutott, hogy ez azért van, mert ők "reklamálnának"... a nénik ellenben sóhajtoztak, forgatták a szemüket, ja, és pofátlanul letegeztek (amire, mint furcsaságra egyébként mindjárt vissza is térek).
Négyre értem vissza, aztán elrohantam az egyik kiskorúért a kisiskolába. Muszáj volt, hiszen előző este pókot talált a fürdőszobában, s félelmei ellenére nem visított, és igen reménykedett, hogy az meghozza a szerencséjét, miszerint én hozom el. Hát, meg is hozta.
Aztán még egy hétig örömködtünk.
---
Most már dolgozom ezen a héten, az iskolában körbenyaltak meg megkérdezték, hol barnultam le (???). Mindenkinek beígértem a "majd mesélek"-et, amiből többségében nyilván nem lesz semmi, mert a három napos csodák hamar lecsengenek. Azt viszont erősen és kissé meglepő módon tapasztalom meg, hogy a gyerekek az iskolában kurvára örülnek nekem. De tényleg. Nem pacsiznak meg ilyesmi, egyszerűen tök könnyű tanítani nekik most. Nyilván jövő héten már másképp lesz, mert minden boldogság viszonylagos.
Lassan-lassan elfelejtem, ami a hazaérkezéskor furcsa volt. Például hogy az utcán magyarul beszélnek, vagy ha valakinek nekimegyek, ne azt mondjam, sorry. A legszembetűnőbb a fentebb említett -- és komolyan mondom, bunkónak érzem -- tegeződés, mert rendben van, hogy egy tízest legalább letagadhatnék (főleg most, hogy csutkára felnyírattam a hajam), de gyűlölöm, amikor valaki, akit távolságtartásból és udvariasságból magázok, letegez. A csendőrpertu pedig kiakaszt. Angliában mindenki tök udvarias mindenkivel, itt meg fű-fa-virág lehellóz, még a bankban is. Anyátok....
Szerdán este egyébként már tanfolyamoztam, most meg már lassan minden olyan, mintha el sem mentem volna. De valami talán mégsem: egyelőre tökre nyugodt vagyok, és nagyjából még semmi nem tudott felcseszni. Kíváncsian várom, meddig tart ez majd.

Az utolsó...

... napokban eléggé felpörgettem az eseményeket, és több helyen is jártam, nem utolsósorban azért, mert már nem bírtam megülni a fenekemen.
Az egyik Richmond volt, ez az abszolút előkelő és elit környék a Temze mentén - érdekes volt látni, hogy itt a folyó egészen elkeskenyedik, és olyan, mintha az ember a Tisza partján sétálgatna Szegeden. Ha jól olvasom, nem is annyira régen kapcsolták be a térséget Londonba, ez észrevehető, teljesen olyan, mint egy kisváros. Ráadásul feltűnő, hogy kevés ezen a részen a keleti és déli bevándorló.
A parkot kissé nehezen találtam meg: hát, talán ez lehet a legnagyobb a királyi parkok közül, pont elég nagy ahhoz, hogy már ne is parknak nevezzem, inkább parkerdőnek, és pont elég nagy ahhoz, hogy ne tartsák olyan kínosan karban, mint a belvárosiakat. A Richmond park egyik nevezetessége a szabadon kószáló szarvasok. Három vagy négy út autóknak is van, de amúgy gyalogos bebarangolásra való a hely.
Ezen a környéken található a Kew Gardens is, ahol a királyi botanikus kert van (fotókat itt láthattok; ide sajnos nem mentem be, ezt lehet, hogy még sokáig fogom bánni.



Másnap Kensingtonba mentem, ami egy nem kevésbé puccos környék (ezt előzetesen nem tudtam), itt található a Kensington palota, illetve ezen a környéken lakott Diana is, mielőtt hercegnő lett (és utána is sokszor megfordult itt). Jellegzetesek a nagy, fehér-világos színű házak.
Itt van a Royal Albert Hall, a londoni művészeti akadémia, valamint itt lakott Freddie Mercury.



Ugyanezen a napon még belefért a Tate Modern is. A kiállítások nem nyűgöztek le annyira (talán a Barbicanos szürrealista kiállítás miatti lelkesedés hatására), az épület viszont annál inkább. Régen erőmű volt, és a turbina terem (ami az egész komplexum alapja) ma is szinte eredeti állapotában van meg. Az épület történetéről itt egy cikk, itt pedig egy remek képsor (BBC válogatás).




És végül egy kis celebvadászat... Nagyon szerettem volna megtalálni Chaplin házát valahol Dél-Londonban, de az East Streeten csak egy piac volt, és sehol sem láttam táblát. Az viszont, hogy Charlie sem a jóba született bele, na, az a környéket tekintve most is feltűnő...
A másik sorozat az Abbey Road-i stúdiót ábrázolja, ahol a The Beatles felvette az azonos című lemezét 1969-ben. Ennek a borítóján van az a híres zebrás kép... nos, a zebra (vagy az újrafestett reprója) ma is megvan, át lehet rajta haladni. Bár a stúdió egy házzal odébb költözött, a falat ellepik az üzenetek, amiket nem távolítanak el. Minden nap erre buszoztam, és rengetegen járnak ide fotózkodni. Nem messze, a Cavendish Avenue-n van Paul McCartney londoni otthona egyébként - a környékbe teljesen belesimul, minden extra felhajtás nélkül.
Kensingtonban Freddie Mercury otthona viszont magántulajdon, ezért onnan időről időre leszedik a relikviákat, üzeneteket és szép szavakat. Valamint monumentális magasságú mászásbiztos kerítés veszi körül a házat.

Westminster, Tower

A Westminsteri apátságba már régi vágyam volt elmenni, amikor pár (sok) évvel ezelőtt itt jártam a nagynéném énekkarával, akkor a szervezett túrából ez volt az egyetlen, amit bántam (mert hogy elhagytam a nyanyacsoportot, és külön útra mentem, a Globe-ba és a Bankside-ra -- egyébként édesek voltak, 55-60 közötti női brancs, egy egész busznyi, és induláskor már a parkolóban elővették az "unit"...). De aztán kiderült, hogy zárva volt, és nem tudtak bemenni.
Az apátság természetesen belépős, kivéve, ha istentiszteletre mész, akkor viszont nem lehet körülnézni. Tegnap este a pápa (aki most Nagy-Britanniában tartózkodik, fantázik a királynővel és hülyeségeket beszél) ide vonult esti imádságra, ma pedig, ha jól gondolom, a Hyde parkban fog beszélni. Csak azért gondolom, hogy ott, mert tegnap a buszról láttam, hogy iszonyat nagy erődítményt húztak fel a park közepén.
Na szóval az apátság (magyar link!) csodálatos. Bent persze nem lehet fotózni sajnos. A jegyhez jár telefon alakú audio túravezetés, Jeremy Irons mondja a szöveget, nagyon gazdag anyag, le a kalappal. Az egész épület hatalmas, olyan, mint egy gótikus labirintus és mauzóleum egyszerre. Elég zsúfolt, az itteni múzeumok is eszembe jutottak róla. Az audio guide-dal több, mint egy óra végigjárni. (Ezen a linken találtok még ismertetőt és egy kisebb galériát is.) A legizgalmasabb nyilván az emlékhely mivolta, hogy gyakorlatilag kb. a 11. századtól temetnek ide "nemzeti hősöket" egészen a mai napig. Szellemjárta hely, el se tudom mondani.
Persze, hogy leginkább a Poets' Cornert vártam, egészen egyedi élmény, itt van eltemetve Laurence Olivier, Edmund Spenser, Charles Dickens és még sokan mások (ezen a linken lejjebb meg lehet nézni, hogy kik), másoknak pedig emléktáblát helyeztek el.
A gondos időpontválasztásnak köszönhetően mindenhova be tudtam menni, az apátság kertjébe is (a képeken láttok egy szemtelen sirályt, aki úgy kéreget, mint egy kiskutya), meg a kerengőbe, a fotók ott készültek, valamint a St. Margaret's templomba is (itt esküdött Winston Churchill).
Aztán elbuszoztam a Towerhez, de oda nem mentem be. Most éppen királyi fegyver- és páncélkiállítás van (itt a slidehow-ra kattintva meg lehet nézni, hogy kb. mi minden). A Tower Bridge is mindig lenyűgöz, és azt például nem tudtam, hogy itt van egy lyuk, ahol a sokáig a Temzéből kihalászott hullákat tárolták a lépcső alatt, míg el nem vitték őket eltemetni (Dead Man's Hole, fotó itt, itt és itt.)

Álságos válságos

Az történt, hogy a királyságban lesittelték George Michaelt, aki úgy tűnik, a brit popkultúra Stohl Andrása. Még bizonyos magyar médiumok is megírták, hogy bár Mr. Michael őszinte megbánásról tett tanubizonyságot, a bíró immár ezt, lévén, hogy a sokadik eset, csak részlegesen tudta figyelembe venni. Nyolc hetet kapott, ebből négy hét a letöltendő, a második négy hétre valószínűleg szabadlábra helyezik, de felügyelet alatt marad. Azt mondják, azért csak ennyit, mert figyelembe vették a köz érdekében végzett karitatív munkáját, az adakozásait és a bűnbánatot is.

A bűnlajstromot most nem részletezem, a helyi bulvármédia elég szépen elbánt George-dzsal, még olyan is volt, aki nem túl ízléses módon azon ironizált, hogy a zuhanyzóban legalább lesz, aki felszedi majd a szappant... és ma részletesen beszámoltak az első börtönben töltött napjáról, akárcsak nálunk, Zalatnay Cini esetében. Egyébént ugyanabba az észak-londoni börtönbe vitték, ahova annak idején Oscar Wilde-ot, és a hasonló fajsúlyú bűnesetek elkövetőitől elkülönítve helyezték el, más veszélyeztetett bűnözők közé (tudjuk, kik ők), ahogy mondják, a saját biztonsága érdekében.
Érdekes módon a bűnügynek minősülő esetek között sorolják fel az egyéb botrányait is; na de mindenesetre tény, ami tény, többször drogos befolyásoltsággal vezetett, kábítószert találtak nála, és a legutóbbi esetig mindig megúszta pénzbüntetéssel és figyelmeztetéssel. Ez a mostani esemény (2010. júliusában drogosan egy észak-londoni fotóüzlet oldalába hajtott bele) ezért is verte ki a biztosítékot. [Csalhatatlan a brit humor: a bedöngölt üzlet oldalára valaki utólag odafirkantotta, Wham! -- azaz Bumm!]
A rendőrökkel ráadásul arrogáns volt, azt mondta, hogy ez a balhé most "elkúrja az egész következő hetét". [Az arrogancia egyébként sok korábbi nyilatkozatában is tetten érhető, nagyjából mindenkit, aki a "megmentéséről" nyilatkozott, elküldött melegebb éghajlatra azzal, hogy "ő ilyen".]

Az ítélet nyilván példaértékű, az elítélt visszaeső, az okokról és az eredőkről nem írnak sehol, mert miért is írnának. Az eset szinte mindennapos: alkotói válság, megoldatlan magánéleti problémák, aztán depresszió, drogok, felelőtlen tettek.
Hát igen, 2004 óta (Patience című, egyébként elég jó lemez) gyakorlatilag a remasterelésen meg régi dolgok újra kiadásán kívül nem nagyon csinált semmit. Az hat év, az alatt pont jó mélyen a béka segge alá lehet kerülni.

Amiért érdekes lehet ez az egész, az az, hogy személy szerint fogalmam sincs, hogyan lehet hosszú ideig húzódó alkotói válságokat átvészelni - amik nyilván oda-vissza szoros összefüggésben vannak a szellemi-fizikai leépüléssel és/vagy önsorsrontással. Van, aki hosszabb kreatvitást érintő pauza esetén belemegy komromisszumokba és képes sorozatgyártani a közepes nívójú, rutinszerű dolgokat, van, aki nem. Az utóbbi alkattal megáldottaknak nagyon nehéz kikecmeregni a kátyuból, mert minde egyes próbálkozás, 'erőszakos' alkotási szándék csak mélyebbre taszít és nagyobb elkeseredéssel tölt el, a belső mérce pedig hangosan tiltakozik a selejt részeredmények ellen, akármennyire is a a túlélést jelenti az ilyenkor. Így hát marad a várakozás, és közben a lassú halál.

Mindenki azt találgatja, vajon józanító hatású lesz-e a nyolc hét börtön vagy nem. A közvélemény (talán néhány tucat fanatikus rajongót leszámítva) egyértelműen elítéli az énekest, a hivatalos és 'szakmai' fórumokról nem is beszélve (ami máris óriási különbség a Stohl András-ügyhöz képest, akit nyilván anyagi és kereskedelmi tévés érdekek mentén, s nem emberbaráti szeretetből védett meg a számomra kifejezetten antipatikus és tenyérbemászó Kolozsi Péter), az újságok pedig lenézéssel teli szánalommal írnak arról, hogy hogyan bőgte végig az elítélt a börtönben töltött első estét azt hajtogatva, hogy el sem hiszi, hogy ez vele megtörtént.
Félreértés ne essék, egyetértek a döntéssel, mert az ilyesfajta viselkedés komolyan veszélyezteti mások testi épségét. Ugyanakkor fontos hozzátenni, hogy egyáltalán nincsenek morális (!!) aggályaim azzal, ha valaki a négy fal között saját nyomorában szétfüvezi az agyát vagy elissza az eszét (a sajnálat/szánalom, az persze más). Kíváncsi vagyok a végkimenetelre.

Már régebb óta...

... akartam írni a londoni buszokról.
És most, hogy ma délután karambolozott a busz, amivel utaztam, megint eszembe jutott. Egy ilyen emeletes buszon átélni akár egy egész kicsike karambolt is, elég félelmetes élmény, mert a felső szint sokkal ingatagabb ütközésnél és nagyobb sebességnél is. Úgyhogy amikor lehántottuk egy előttünk haladó (parkoló?) autó fél oldalát, kissé egymásra borultunk odafenn. Sikítozás meg ilyesmi szerencsére nem volt, de igyekeztünk minél gyorsabban lelépni a helyszínről.
Az ilyesfajta balesetek egyébként állítólag mindennaposak, ami igazából egyáltalán nem meglepő, hiszen a buszok hatalmasak, némelyik utca pedig nagyon szűk. Az autók a tilalmak ellenére simán közlekednek a buszsávban, nem is beszélve a biciklisekről; a gyalogosok pedig össze-vissza grasszálnak az úttesten (a piros lámpa itt nem nagyon jelent semmit, még ha a gyalogos kisgyerekkel vagy babakocsival van is).
Ami mindenképpen pozitívum, hogy még a legzsúfoltabb csúcsidőben sincsenek szinte soha tömött buszok. Sűrűn járnak és sok a férőhely. A mocsok (főleg a külvárosi buszokon) és a hátrányban lévő utasokkal való viselkedés (öregek, sérültek, kisgyerekesek) persze hasonló, mint otthon, pedig itt ki van táblázva minden buszon, hogy "kérjük ezt a helyet szükség esetén adja át rászoruló utastársának" - nem adják át. Múltkor egy pasi állt fel, hogy egy nő kisgyerekkel leülhessen, de alig hogy felemelte a fenekét, odahuppant egy idősebb, ámde elég jó kondíciójú úr (akikkel szemben, valljuk be, egy kismama simán előnyt élvezhetne). Az udvarias fickó persze méltatlankodott, de emez egyáltalán nem értette, miért.
A mindenféle jótékony figyelmeztetéseken kívül ami még pozitívum, az az ellenőrök hiánya, az Oyster-rendszer ugyanis önkiszolgáló: a kis feltölthető plasztikkártyát a sofőrfülke mellett érvényesíti az ember. Ha nincs rajta pénz, a sofőr leszállítja (vagy nem, mert rendes). Néha vannak rendőrkülsejű felvigyázók, akik a sofőrök (!!) viselkedését ellenőrzik: hogy tényleg csak az első ajtón enged-e fel utasokat, illetve hogy mindig rendesen beáll-e a megállóba. A nagy forgalom és a buszmegállókban parkoló autók miatt ugyanis gyakran előfordul, hogy a sofőr az úttest közepén kénytelen kiszállítani az utasokat, ami persze szabálytalan. Szabálykövetőbb sofőrök esetén viszont előfordul, hogy 10-15 percet várunk, mire az előző három busztól meg a stagnáló kocsisortól a busz be tud araszolni a padka mellé (ezt a szót nem t-vel kell írni, tudtátok?).
Ami viszont felettébb bosszantó, hogy a buszok néha teljesen ad hoc jelleggel fejezik be útjukat az útvonal egy bizonyos pontján, illetve változtatnak irányt. Mivel majdnem mindegyiken van digitális állomáskijelző és automata hangosbemondó, könnyű követni az eseményeket, viszont kicsit idegesítő, amikor épp hogy felszálltunk, már vége is az útnak, magyarázat nélkül. A másik, hogy ha azt szeretnénk, hogy a busz megálljon, jobban tesszük, ha leintjük, mert hiába a megálló, a sofőr nem áll meg, ha nem csápolunk. Manapság minden buszon van egyébként akadálymentesítő rámpa, amit a sofőr igény esetén ki tud engedni a hátsó ajtónál, sőt, minden busz padlózata lejjebb engedhető babakocsis felszállók illetve alacsony járda esetén.

Legtöbb helyen persze ilyen új buszok járnak, de néhány központi vonalon még látható a régebbi, nyitott ajtós, fogózkodós, ellenőrös típus is. 

Könyvtár #2

Aztán van a bölcsészlány, aki valószínűtlenül vékony, mikrokordnadrágot és kockás inget vagy népies jellegű blúzfélét visel, szőke vagy szürke haja van, de mindenképpen fakó színű. Vizenyős a szeme alatta hatalmas kék karikákkal, átütnek rajta a hajszálerek, és az egész lénye szinte átlátszó. Borzasztó kétségbeesetten tud nézni. Szöges ellentéte a korábban emlegetett nyakkendős entellektüelnek, mert ő viszont mindentől megrémül, ha hangosabban kattan a tolla, ha leejt valamit, ha megkordul a gyomra. (Mert az korog, hiszen nem eszik semmit, ugyanis minden feladat akkora mennyiségű stresszel tölti el, hogy egy falatot sem képes lenyomni a torkán.)

Iszonyú vastag enciklopédiákkal veszi körbe magát, és persze szótárakkal, kétségbeesett fejcsóválással és könnyes szemmel olvassa őket. Gyöngybetűkkel jegyzetel, tollal, aztán amikor a könyvtárőr odamegy hozzá, hogy tollat itt nem használunk, akkor majd térdre esik, úgy kér bocsánatot a főbenjáró vétekért.
Halál ideges mindentől: ha nem jó könyvet kért ki, vagy ha túl sokat kell várnia. Az egész munkáját szenvedésként éli meg, borzalmas kínokat áll ki, csak gyűlnek és gyűlnek a könnyek a szemében. Igyekszik a lehető legészrevétlenebb maradni, de a körülötte vibráló feszültségtől nem lehet nem ránézni és azt fontolgatni, hogy mikor kell mentőt hívni hozzá.

Kimegy ebédelni, előveszi az otthonról hozott kis diétás rizsét (mert nehogy már a büfében költsön holmi szénhidrátokra), és úgy eszik, mint egy egér, minden falatot harmincszor megrágva, és közben ijedten nézeget körbe-körbe, hogy jaj, megy az ideje. Ha valaki ránéz, mosolyogni próbál, de a vizenyős-könnyes tekintete mögül csak egy bocsánatkérő (és elég ijesztő) grimasz tud előbújni.

Igazából szánalomra méltó, de tudjuk, hogy ha megsajnáljuk, az csak annál rosszabb. Úgyhogy nála sincs más megoldás, mint a pofánverés.

Színház

Ezek a képek a színházlátogatásaim emlékeim. Nem mind én csináltam őket, van, amit az adott produkció sajtóarchívumából nyúltam le.

Könyvtár #1

Van az a bunkó öltönyös fajta azzal a hiperintellektuális pofaszakállal és vastagkeretes szemüveggel, aki döngő léptekkel jár csendes helyeken, mondjuk a könyvtárban, és úgy ül le egy asztalhoz, hogy két méter magasságból odabassza a könyveit az asztalra, hogy lehetőleg mindenki felkapja a fejét. Kilöki a segge alól a széket, hogy ne lehessen elmenni mögötte, meg hogy a keresztbe tett bőrcipős lába elférjen, aztán felcsapja az első nagyon vastag és nagyon fekete borítójú könyvet (angol költészet vagy minimum Habermas, esetleg Derrida), és hangos sóhajtozások meg fejcsóválások közepette olvassa. Néha cüccög, és sebesen jegyzetel a ceruzájával, a lejegyzetelt mondatokat meg félszavakat pedig körbesatírozza és bekarikázza, nagyon hangos és erőteljes ceruzamozgással, fellengzősen. Óriási felkiáltójeleket suhint a papírra, egymás után legalább ötöt.
Aztán egyszer csak valamin annyira felhúzza magát, hogy lecsapja a könyvet (nyilván lappal lefelé, gerincre), bekapcsolja a laptopját, amin persze nincs levéve a hang, úgyhogy a terem csöndjét betölti a Windows 7 bejelentkező pityogása. Egyszerre nyitja meg az e-mail fiókját, a Guardiant, a BBC online-t és a gazdasági híreket, hangosan, idegesen kattogtatja az egérgombot a touchpad-en.

Aztán mégis úgy dönt, hogy valamit dolgozni is kellene, ismét kinyitja hát a könyvet, és elkezd begépelni valamit. Úgy csapkodja a billentyűket, mintha rakkenrollt zongorázna (már persze ha érdekelnék az ilyen alantas műfajok), majd belenyomódik a klaviatúra az asztalba, és az egész helyiség egy merő kattogás. Persze nem szabályosan gépel, mert ő ilyen hülyeségek fölött áll, viszont egy fél órán át csattog, ha valamit melléüt, látványosan töröl és megint csak cüccög, mintha az aljas-alpári-békaseggealatti világkáosz része lenne az, hogy ő nem talált el egy betűt.

Amikor végre kimegy ebédelni, egy kicsit csönd lesz, és rajta kívül másra is lehet figyelni. (A székét persze nem tolja be, tolja be az, aki nem fér el tőle.) De aztán nagy sokára visszajön, fél óráig hangosan lapozgatja a papírhalmazát (mert persze tíz kiló jegyzettel jön be, még ha a felét meg sem nézi, akkor is), hangosan hümmög, csapkodja őket ide-oda az asztalon. Végül távozik, de előtte még zörög a zacskóival meg a konnektorral, aztán az asztala feletti lámpát persze égve hagyja, a széket meg kirúgva, ahogy kell.
Ha valaki megnézné, mit is csinált egész nap, látná, hogy semmit. És én sem csináltam semmit, mert végig az a kéjes gondolat kötött le, hogy de szívesen beverném a pofáját. A Toshiba laptopjával vagy a Nabokov-kötettel, amit itt lóbált egész nap.

[ide valaki ajánljon egy képet, mert ha beütöm az asshole-t, mindig valamelyik amerikai elnököt - legtöbbször persze Bush-t dobja ki...]

A héten...

... előkerült a harmadik szobából az új lakó, valami lány, aki állítólag két hete (de szintén ideiglenesen) itt lakik, de én még nem találkoztam vele. Ennek oka nyilvánvalóan az, hogy teljesen ellentétes az életritmusunk, amikor találkoztunk, pont fél 2 volt (délután), ő akkor kelt fel, és erősen meglepődött, hogy én ebédet csinálok. Rögtön lelejmolt kávéval (az övé állítólag "eltűnt"), túlestünk a formális bemutatkozó körön, aztán mentünk a dolgunkra.

A ház furcsa. A csaj, akitől én bérelem a szobát, a héten végleg kipakolt, mert máshova költözik, és elárult néhány intim titkot... hogy mennyire elege lett az éjjel 11-kor kezdődő főzőcskézésből meg a hajnali 6-kori zajongásból. Ez a lány holland. A lakótársai egy finn és egy spanyol lány voltak. Megértem, a kulturális különbségeket lehet, hogy az együttélés legelemibb szintjein is nehéz megoldani. Most a legjobb barátjával lakik, mondja, és minden tökéletes. Mondtam neki, hogy igen, én is tapasztalok furcsaságokat, mint az éjjel 2-kor való tányércsörömpölés, meg hogy szarnak a patkányokra és a penészre, és minden ottmarad a konyhában, hogy van, aki nem ismeri a wc kefét vagy hogy két hónapja a közös helyiségeket csak én takarítottam ki egyedül... és hogy bár az elején jóindulatúan közösködtem, ma már saját wc-papírt, mosogatószert és egyebeket tartok fenn. Bólogatunk ezeken, mint két nagyon bölcs "európai"... rögtön be is ismerjük, hogy ez hülyeség, és nem szabadna ilyeneket gondolni/mondani, de hát. Aztán azt is megbeszéljük gyorsan, hogy én talán azért tettem magam gyorsan túl ezeken, mert tudom, hogy az ittlétem átmeneti.
És tényleg, most már eléggé otthon járnak a gondolataim. Az elkövetkező heteken, hónapokon. Vettem néhány nagyon spéci tehát (füstös, indiai gyömbéres meg bergamott ízesítésűeket), J. mamának arab sálat és gyömbéres teasütit, a papának meg kis kiszerelésű skót viszkit - persze orvosilag nem ihatna, de hát a falusi emberek szarnak az orvosokra, és sokszor igazuk van - a képeslapomat is körbemutogatták a faluban, mi lesz még a gyömbéres sütivel meg a sállal... Megírtam az utolsó cikket, röhögtem egy sort a hazai írott média körülményeskedésein... elgondolkodtam azon, vajon mikor fogok megint cikket írni, és főleg MIRŐL.

Hazafiasabb érzelmű angliai magyar ismerőseim azt mondják, nem tudják eldönteni mitévők legyenek. A klíma (sok eső, kevés napfény) nagyjából elviselhetetlen, otthon viszont az életszínvonal az. S ott az a fránya magyarság, a kötődés. És hogy én mit gondolok. Azt gondolom, aki családostól lehet itt, és van biztos egzisztenciája, PLÁNE, ha azt dolgozhatja, amit szeret és amit otthon is, maradjon. Az időjárás megszokható. Egy multikulturálisan befogadó környezetből könnyebben mozdul az ember napfényesebb vidékek felé is akár. És a gyerekeik kisiskolásként, kétnyelvű, színes környezetben egy olyan esélyt kapnak, amilyet máshogy talán soha nem. Már tinédzserként boldogulni fognak önállóan az egész világban. (Az unokatestvéreimen látom ezt, akik kicsiként megjárták Bostont és Baselt is...) Ha tehetném, minden magyar gyereket - főleg a nemzeti radikálisokat, mert ilyenek is vannak középiskolás körökben - multikulturális környezetbe raknék egy meghatározó időre. (Tán a felnőtteket is, de ott kevesebb reményt látok.) Hogy lássák, hogy bár az arabok hangoskodnak a buszon meg ordibálnak az utcán, azért Európa "olvasztótégelyében" megférnek másokkal; a csendes ázsiaiakkal, az exhibicionista olaszokkal, a rágógumi-beszédű amerikaiakkal, és velünk is, mindannyian megférünk együtt. Hogy elérjük azt, hogy egy 'négert' már ne megbámuljunk az utcán otthon, hanem ugyanúgy átsiklassuk felette a tekintetünket, mint bárki máson, akinek sötétebb a bőre... ez lenne jó. Óriási esély kap az a gyerek, aki mindezt megtapasztalhatja. És akkor biztos nem cigányozna olyan könnyen, mint ahogy teszi amúgy.

Részemről az utolsó fontjaimból tett utolsó látogatásomat a Westminster apátságba tervezem. Jelenleg a sok betűcsépelésen kívül ez a legjobb, amit tehetek.

Mi a különbség a Globe és a Hamley's között?

Mivel az a három olvasóm, aki van, nem bír magával, ezért most elmagyarázom azt a szentségtörő gondolatomat, ami a tegnapi Globe színházbeli látogatásomkor támadt: miszerint a Globe lehet, hogy nem is színház.

Ez a gondolat egyrészt lerombol egy mítoszt, másrészt felépít egy másikat, harmadrészt pedig közvetlen közelről megtapasztalva beigazol néhány régóta fontolgatott sejtést. Na de menjünk sorjában.
Aki nem ismerné az újjépített Globe történetét, annak mindenképp el kell mondani, hogy az ötlet 1949-ben fogant meg egy amerikai színész-rendező, Sam Wanamaker fejében. Huszonegy évvel később megalapította a Shakespeare Globe Trust-ot, ami azt a célt tűzte ki, hogy egyrészt felépíti a hajdani Globe színház (épült 1599-ben) pontos mását, kiállításokat üzemeltet és kutatóközpontot hoz létre. Több évtizeden át kutatták, elemezték, hogy is nézhetett ki az eredeti épület, áttanulmányoztak történelmi dokumentumokat, rajzokat, drámaszövegeket, színháztörténészek, építészek, kutatók együttműködésének eredményeképpen pedig 1997-ben végül megnyílt a Globe a Temze-parton majdnem közvetlenül a Tate Modern mellett. A hely, ahol van, nem pont az eredeti, hiszen azt már belepték a Bankside egyéb épületei. Nemcsak színház, hanem, az ígéretekhez híven kutatóközpont, könyvtár, kiállítások, sőt étterem, shop is működik itt. Be lehet fizetni színháztúrára is, és amikor a matiné-előadás miatt a színházat magát nem lehet megnézni, az embert átviszik a pár sarokkal odébb lévő Rose színház maradványaihoz (egy felhőkarcoló alagsorában folytak az 1989-ben felfedezett nyomok ásatásai, amikor legutóbb itt jártam, de ahogy látom, most már azt tervezik, hogy ezt is rekonstruálják).

A Globe színházat a tradicionális brit színháztörténet legnagyobb vívmányának szokás tekinteni. A rekonstrukció fő tanácsadója az akadémiai oldalról Andrew Gurr színháztörténész volt, akinek közreműködésével aztán könyv is készült a munkafolyamatról. A cél mindvégig nem titkoltan az volt, hogy visszahozzák, újrateremtsék a Shakespeare-korabeli kondíciókat és színjátszást. Ezért aztán csakis koramodern darabokat (zömében persze Shakespeare-t) játszanak korhű jelmezekben, különösebb technika nélkül. Az épület persze korszerűbb, például védve van az időjárás viszontagságai és különféle katasztrófahelyzetek ellen, vannak reflektorok (hiszen este is vannak előadások), de csakis a tavasztól őszig tartó szezonban játszanak, nincs világításterv, élőben megy a zene, stb. Az eredeti állapotokhoz képest változás még, hogy - bár állandó társulat nincs - színésznők is szerepelhetnek. Az előadásokra álló- és ülőjegy egyaránt kapható, a kornak megfelelően arányos áron (értsd: az állójegy a legolcsóbb, 5 font). A színpadra be lehet vinni ételt és italt (ami önmagában nem kuriózum, más színházakban is tapasztaltam ezt), a szünetekben pedig a színházudvarban lehet eltölteni az időt. A beléptetés nem az épületnél, hanem az udvar kapujánál történik. Annyira erős a hagyományőrzés, hogy az első női szerző művét például csak (több mint 400 év után) az idén mutatták be, igen, Nell Leyshon Bedlam című előadása az első női szerzőtől befogadott darab.

Az egész projektet rengeteg kritika érte és éri folyamatosan színházi szempontból. Egyrészt azt mondják, hogy a cél (azaz az eredeti kondíciók rekonstruálása) eleve lehetetlen, hiszen változtak a nézők és a befogadás, a színészet, meg egyáltalán a kontextus. Mindebből az következik, hogy a produkciók nem életszerűek, az egész inkább múzeum és turistalátványosság jellegű. Az előadások színházi szempontból, kritikailag igazán nem értékelhetők.
És valóban, a feel-good-funon kívül én sem éreztem semmi különöset. Nem zárom ki persze annak a lehetőségét, hogy születhettek, születhetnek itt jó előadások és katartikus pillanatok is, mindenesetre szöget ütött a fejembe, hogy tényleg, miért is nem írnak mérvadó színházi szaklapok az itteni előadásokról.

Az este a befogadási folyamatok megfigyelésére mindenesetre nagyon alkalmas volt. Félrészeg turisták jöttek-mentek ki és be (mert azt lehet, hiába fizettél, akár az egész előadást is kint töltheted a büfében), a színpadról persze lefröcsköltek minket mindenfélével, felráncigáltak egy nézőt is (szerintem beépített ember volt) egy adott jelenetnél, állandó az interakció, akár a cirkuszban. A "teremőrök" jelenléte ezért eléggé életidegen, az hagyján, hogy a sutyiban fotózókra rászólnak, de - az autentikusság jegyében - az nem fért a fejembe, miért állítják fel az aréna szélén a földre ülőket és miért szólnak rá a hangosabban beszélgetőkre. A tapasztaltak tökéletesen igazolni látszanak azt a hipotézisemet, miszerint ilyen körülmények között nem létezhetett naturalista, lélektani alapú színjátszás, mert nézőnek és színésznek egyaránt lehetetlen a magába zárkózás. Viszont elgondolkodtam, miért is nem érzek többet, mint pár nappal azelőtt a Hamley's játék öt emeletes superstore-ban, ami a világ egyik legnagyobb játékboldkomplexuma, és ahol minden emeleten és sarkon bűvészek, bohócok és egyéb szórakoztatók játszották az eszüket.

A közönség változik, akárcsak a színház vagy bármi más. Az Erzsébet-korban kisebb fajta csodával is felérhetett egy-egy előadás ereje, ahogy ezt rengeteg korabeli szöveg leírja. Ami akkor érvényes volt, az viszont ma már lehet, hogy halott színház. Nekünk már mások a csodáink, ha arra vágyunk, valószínűleg máshová kell menni. Ugyanakkor elismerem, hogy a Globe egy páratlan tér remek lehetőségekkel. És ha nem ragaszkodnának ennyire az egyébként nem ismert, nem ismerhető, és ezért nem létező idealista eredetiséghez, akkor bizonyára nagyon jó előadásokat is lehetne itt csinálni. Hátrahagyva a régi kosztümöket, a deklamálást, meg az összes többi életidegen, idejétmúlt, halott dolgot, beengedve más, friss értelmezéseket.
Ha a cél persze az, hogy bemutassuk a világnak, meg tudtuk őrizni az "igazi" Shakespeare-t, akkor nem sok minden fog változni. A britek ebben nagyon jók, ezt már többször megírtam: remekül tudnak összefonódni a saját, sokszor reflektálatlanul hagyott hagyományaikkal örökre.

Van persze egy másik szempont is: manapság mindenféle megnyilatkozás besorolható a performansz kategóriájába, így a cirkusz, a Hamley's és a Globe-előadások is. Hagyományosabb felfogású színháztudósok szerint a nagyon tág szempontrendszer azonban nem alkalmas a finomságok megmagyarázására, és a minden előadás, minden performansz alaptétele megengedi akár azt is, hogy a Hamletet és a műkorcsolyaversenyt egy műfajúnak tartsuk. Igen ám - mondja Richard Hornby - de van egy alapvető különbség: a cél. Míg a Hamlet elsősorban esztétikai mércével mérhető, a korcsolya csak másodsorban mérhető azzal, mert az alapvető célja más, akármilyen szép is. Hát igen. Akkor most már csak az a kérdés (a valódi kérdés), hogy valójában miben ragadható meg a Globe-előadások célja manapság.

Most már...

... néha hullámokban tör rám a honvágy, vagy inkább helyesebb lenne ezt otthonvágynak nevezni talán. Múltkor néhány ismerőssel azon poénkodtunk a facebook-on, hogy majd figyeljük az aktuálpolitikát meg a közéletet, hogy mikor nyújtsuk be a vízumkérelmet. Az Index monstre cikksorozatot közöl a Fidesz gazdaságpolitikai ámokfutásáról az elmúlt kb. száz napban. Az új oktatási törvényekről szóló cikket meg az új Hoffmann Rózsát már nem is merem megnyitni.
Otthon vége a nyárnak, beindult a mókuskerék, én meg kicsit úgy érzem magam, mint akit itt felejtettek. Úgy érzem magam, mint aki két hónapja rohan, hogy aztán a végén újra találkozzon. Közben meg már elkezdtem szorongani attól is (ó, what a piece of work is man, S mily remekmű az ember!, Hamlet II.2., mindenen tud szorongani), hogy be fog darálni a mókuskerék ismét. Tegnap megkaptam az órarendem, a délutáni menetrendet, ehhez még fixálni kell a külön melókat majd... Szép, komótos, méltóságteljes tempóban kéne ezeket megélni, ahogy néhányan tudják. Ahogy a csillag megy az égen. Úgy érdemes. 

Azon is gondolkodom, hogy elcsesztem ezt a blogolás dolgot, mert egyrészt valójában vajh keveseket érdekel, amit írok, másrészt meg elvágtam a lehetőségét annak, hogy gond és gátlás nélkül beleüvölthessek a világba. Nyilván oka volt annak, hogy így történt, talán itt az ideje az ön-integritásnak (self-integrity), a névtelenség teljes felszámolásának, hiszen immár úgysem sok értelme van, s adott esetben több energiába kerül, mint amennyit megér. 

Ma itt maradok a lakásban és az iskolai dolgokkal foglalkozom. Megírom az évkönyv cikkeit, átgondolok néhány taktikai lépést az új tanévvel kapcsolatban. De mivel ezt úgyis hamar megunom, kérek sajtófotókat az új cikkhez, és tovább írom az első fejezet második alfejezetét. (Arról is le kéne egyébként szokni, hogy mások tempójához és életéhez viszonyítsam magam, mit nekem te zordon Kárpátoknak fenyvesekkel vadregényes tája....) Aztán majd - kihasználva, hogy kihagytam a kezdeti döcögést - igyekszem láthatatlanul és anonim módon besimulni az új hatalmi viszonyokba. És közben alagút-összeesküvésen töröm majd a fejem. Lehet, hogy némi koncepcióváltással megtartom ezt a blogot is a tervezgetésnek. Hogy legyen hol fecsegni értelmetlen és érdemtelen dolgokról is. Hiszen a fecsegésből összeálló kupacok tetején virágoznak ki a nagy dolgok végül. És akkor is, ha, oh man, a nyálas szaroknak áll a világ, azért mindenki csak építgesse a maga kreatív kis szemétkupacait, hátha.
Sem a lakás, sem ez a világ nem szűnik meg idegennek lenni. A kéretlen lakótársak, a kiirthatatlan penészfoltok a fürdőszobában, az átnedvesedett falak, a dohszag, mind-mind itt vannak. Nincs más élő itt, csak én. Szakadatlanul esik, a klaviatúra billentyűzete pedig kezd fényesre kopni. 

A Shakspeare-túra (képekben)

A gofriblog bejegyzése itt.

Shakespeare-túra

A Shakespeare-túra közlekedés részét nagyon egyszerű abszolválni, mert a Chilternnél van egy ún. Shakespeare Explorer One Day nevű fix áras jegy (jót mosolyognak rajta a kalauzok, és teszik el a lyukasztót), ami a térségen belül bárhova enged utazni egy napon belül. Én gondoltam, hogy ez nagyon szuper, de aztán láttam, hogy annyira nem megy sok vonat arra Warwickshire felé, de azért egy hajnali indulással, esti megérkezéssel, határozott szelekcióval megoldható a dolog.

Én úgy döntöttem, hogy az akárhányszor megszakítható úton Leamington Spában, Warwickban és persze Stratford-upon-Avonban fogok leszállni, reggel 7 körül indultam, este 8-ra Londonban voltam ismét. Leamingtonban kb. egy órát töltöttem, Warwickban kettőt (ebbe a vár persze nem fért volna bele, de mivel nem a fiúkkal voltam, nem is vágytam rá annyira, hogy alaposabban lássam), Startfordban négy órát, ami érzésem szerint még sok is volt, de lehet, hogy csak azért, mert addigra már ronggyá jártam a lábam.

Leamington Spa tulajdonképpen egy fürdőváros, a 19. századtól kezdve folyamatosan egyre népszerűbb és közkedveltebb. Maga a város is nyilván több figyelmet érdemelt volna, de csak a Jepshon parkot néztem meg, aminek a történetéről a wiki link bőséges információval szolgál annak, akit részletesen érdekel. Itt az is megtudható, hogy a kert több díjat is nyert, többek között 2004-ben Nagy-Britannia legjobb parkjává választották. Tényleg nagyon impozáns, viszonylag a reggeli órákban voltam ott, és egy pózoló mókuson kívül (ld. a fotók) mással nem nagyon találkoztam. Ami szép volt még és hangulatos (nem csak itt, hanem a többi állomáson is), az a tradicionális angol teaházak, az urbanizált-globalizált-starbucksosított Londonban csak úgy az utcán ilyeneket már nem igen látni.



A második állomás Warwick (ez magyar link!) volt, itt nagyon sajnálom, hogy nem láttam a Lord Leycester Hospitalt, mert az egy óra nem volt elég rá. Tulajdonképpen a várat sem láttam egyébként, csak kívülről (és a shopban voltam, ajándék miatt a fiúknak, akikkel egyszer majd visszajövünk, ha addig élek is és ha addig még nem növik ki a középkor-rajongást), de az egész város nagyon jó középkori hangulatot áraszt, hangulatos és gyönyörű, a kocsmáktól a játékboltokig mindenfajta kereskedelmi és marketing-tevékenység a medievalizmusra állt rá.
A várat (hivatalos honlapja itt) csak kívülről láttam, több bejárata és megközelítési útvonala is van, az egyiket végigmentem, egy remekül kialakított Robin Hood-hangulatú sötét erdei ösvényen. Maga a vár persze tele van programokkal (lovagi torna, kísértetkastély, kínzókamra, miegymás), egész társulat gondoskodik mindenki szórakozásáról (egy részletesebb blogos beszámolót itt olvashattok - fotókkal).
Némi egyéb infó a várról innen:

Warwick nevezetessége a Warwick-kastély. A nagyszerű középkori vár az ország egyik legszebb főúri otthona is. Az eredeti normann erődöt, melynek helyén 915-ben már szász erődítmény állt, és amelyet Arthur király leánya, Ethefelda építtetett, a 14. században újjáépítették, és hatalmas külső falakkal, tornyokkal erősítették meg Warwick grófjai, a nagyhatalmú Beauchamps- és Nevilles-cssaládok. A kastély 1604-ben a Greville családé lett, akik a 17. és 18. századokban csodálatos főúri otthonokká alakították a kastélyt. 1978-ban Madame Tussaud’s vásárolta meg a kastélyt és a csodálatos termekben viaszmúzeumot rendezett be. A középkori helyiségekből kialakított Nagyteremben és főúri lakosztályokban műtárgyak, a családi gyűjtemények hihetetlen gazdagsága tárul fel a látogató előtt.

A képek pedig alant.




És végül Stratford-upon-Avon (magyar link! a hivatalos honlap pedig itt). A város maga elég nagy csalódás első látásra, úgyhogy aki odamegy, semmiképp ne középkori-reneszánsz csodára számítson rögvest. Teljesen korszerű angol kisváros, és hát az állomásról megpillantható ipari terület sem sugall túl sok jót. Aztán a séta végén persze már elnézőbbek vagyunk.
Sajnos itt sem láttam mindent, amit szerettem volna. A Shakespeare-hez kapcsolódó házakat a Shakespeare Birthplace Trust nevű szervezet gondozza, kétféle jegy váltható, az egyik a Stratfordban lévő három házat tartalmazza (12 font 50 p), a másik pedig a Mary Arden farmot és az Anne Hathaway-házat is (19 font), de mivel limitált volt az időm és gyalog voltam, én ez utóbbiakat nem láttam. A Shakespeare anyjáról elnevezett Mary Arden's egy autentikus Tudor-kori farm, az Ann Hathaway cottage pedig Shakespeare feleségének gyerekkori otthona (a linkekre kattintva sok kép látható).

A jegyem három ház megtekintésére jogosított fel: a szülőház, az ún. Nash-ház (állítólag itt halt meg Shakespeare, miután visszatért Starfordba Londonból) és a Hall croft (Hall doktornak, Shakespeare vejének a háza) meglátogatására.
A szülőház a helyi Shakespeare-központból nyílik (a képeken látszik a kevés humoros elemek egyike, a ház előtti pantomimes, aki Shakespeare szelleme...), az embert nagyon szívélyesen fogadják, viszont a ház megtekintése előtt sajnos nem lehet megúszni a főként videóbejátszásokból és makettekből álló ingyenes (külön hangsúlyozzák!) kiállítást. A videókon részletek láthatóak különféle Shakespeare-drámákból és filmekből, és egy patetikus hangú nő ecseteli William nagyságát és globális kultúrára gyakorolt jelentőségét. Persze lehetnék toleránsabb is, laikusoknak ez nyilván nagyon érdekes (pláne ha beszélnek angolul, mert más nyelvű lehetőség itt nincs), de én mentem volna tovább - az ajtók azonban csak akkor nyíltak, ha az ember végighallgatta, amit kell, és megnézte Leonardo di Capriót meg Kenneth Branagh-t.
Közvetlenül a ház kertjébe egy ún. hall of fame-en végigsétálva ('hírességek csarnoka') juthatunk be, ahol képeket láhatunk Laurence Olivier-ről meg Kenneth Branagh-ról ismét, sőt ott van Kurosawa is, de nem értem, miért nincs ott pl. Peter Brook vagy Trevor Nunn. Szóval az egész kicsit túl áhitatosnak meg nyáladzónak tűnik, de hát elviseljük. Maga a ház szép persze (amúgy az egész városban, ahogy Warwickban is, megőrizék az autentikus építészeti jellegzetességeket), a kertben színészek szavalnak szonetteket, bent pedig korabeli ruhás idegenvezetők magyaráznak mindenféle (szerintem kérdéses) "tényeket" William életéről, és láthatóan nagyon büszkék erre az egészre. A kiállított tárgyak/dolgok persze csak korban stimmelnek (még úgy sem mindig pontosan), nem saját használati eszközök, ám van köztük néhány érdekes dolog. (Például nagy kedvencem volt a 16. századi fedeles szobavécé - ld. fotó!)
Az egyik, ami érdekelt, hogy hogyan bizonyítják, hogy ez a bárd szülőháza: hát korrektül ki vannak állítva az írásos dokumentumok, melyek szerint az itt álló ház William apjáé volt, aki azt a fiára hagyta. A másik fascináció (sic!) az eredeti ablak kiállítva (ld. fotó!), ahová annak idején különböző hírességek vésték autogrammjukat, fel is írtam párat (a teljesség igénye nélkül): Walter Scott, Henry Irvind, Ellen Terry, John Keats, Charles Dickens, Mark Twain, Thomas Hardy és Hawthorne. A mellékelt tájékoztató alapján kerestem persze az aláírásokat, de számba vehető bizonyítékot a szememmel nem találtam, mindenestre az ablak össze van firkálva, higgyük el, hogy a prominensek belevésték kéznyomukat.

A kertben a színészeket nem hallgattam meg (elég volt nekem Sam Mendes), viszont megnéztem a Shakespeare nőivel foglalkozó kiállítást (nem, nem a szeretőiről van szó, hanem a női szereplőkről a darabjaiban ill. a fontos Shakespeare-színésznőkről). Na, és akkor itt láttam egyrészt Ellen Terry asztalát (ld. fotó!), másrészt pedig az előtérben viccesen volt egy faliújság, ahova cetliken mindenki felragasztotta, hogy ki melyik Shakespeare-hősnő szeretne lenni. Volt, aki azt írta, Goneril.... hehe. (=a Lear királyban a legidősebb nővér, persze totálbrutál agresszív és gonosz, mert csak a legkisebbik - Cordelia - a kedves). Nos, ha lehetne választani, én szerintem Viola lennék, mert 1) járhatott nadrágban 2) ... hmmm... állítólag férjhez megy a darab végén, de szerintem ez nem ilyen egyszerű.

Ezután elmentem a Nash-házba, ahol éppen ásatások folynak, ami azért nagyon jópofa dolog, mert a gyerekeket pl. 2 fontért be lehet fizetni kicsit régészkedni, ami szerintem nagy élmény. Amúgy állítólag itt (a ma New Place-nek nevezett rezidencián) halt meg Shakespeare 1616-ban, miután visszavonult Londonból és a színháztól. Nem tudom, most már esküszöm, el fogok olvasni egy rendes életrajzot, mondjuk a Peter Ackroydot (az rendes?), hogy megtudjam, honnan szedik ezeket pontosan. A házban mindenestre nem volt más, csak egy nagyon szép kert és gödrök meg földkupacok.

A harmadik állomás a Hall croft volt, azaz Shakespeare lányáéknak a háza. Mivel John Hall, Susannah (a legidősebb lány) férje orvos volt, a házban található egy lájtos medicina-kiállítás is (a shopban pedig lehet levendulás szappant kapni).
A három ház amúgy nagyjából egy kaptafa, az érdekesség varázsa viszont mintha az első végignézésével elmúlna... van egyébként szuvenírbolt persze, Shakespeare-es ceruzafaragóval és baseball sapkával, meg van könyvesbolt is, ami nagyon hű, mert eléggé kitesznek magukért a kurrens szakirodalmat illetően.

Ezután nem volt más hátra, mint elzarándokolni a Holy Trinity Church-höz és megnézni a mester sírját, aztán sétálni egyet az Avon-folyó partján. A sírt sajnos nem láttam, mert az épület éppen esküvő miatt zárva volt (pedig, hogy kételyeimet - amiket sok minden alátámaszt - és hogy az izgalmat fokozzam, igazán szívesen megnéztem volna), viszont üldögéltem kicsit a folyóparton, figyeltem a kacsákat (felhívnám a figyelmet egy multikulturális madárcsaládra, ld. fotók!), bámultam a béna csónakázókat (és igen, a bérelhető csónakok Shakespare nőalakjairól vannak elnevezve), aztán megnéztem a Royal Shakespeare Company (egy magyar link itt) vonatkozó színházépületeit. Rájöttem, hogy ha máshogy szervezem, nézhettem volna délelőtti előadást is, de mindegy. A környéken minden fel van túrva, ami sajnos rontott a dolog kényelmén kicsit.



5. 40-kor jött vissza a vonat, fél 8-kor már a Marylebone-on voltam.

Arra gondolok

Arra gondolok, hogy nem akarom, hogy ez véget érjen.
Egyszer volt egy vendégtanárom Kanadából, és ő megkérdezte az egész csoporttól, hogy ki mit szeretne csinálni, ha "nagy lesz". És akkor az én legjobb barátnőm motyogva, mintha hülyeségnek tartaná, azt mondta, "ülni egy szobában és olvasni, de tudom, hogy ez lehetetlen".
Szeretem, amikor vannak reflexióim a világra. Lehet demagógnak és gyengének tartani a dumát, de a hétköznapok az ilyesmit gyakran kiölik, hát én most megint nem szeretném, ha kiölnék... pedig ki fogják. Anyám azt írta a születésnapomra, "remélem, sokat pihentél" meg hogy "nemsokára visszajössz a magyar valóságba, biztos furcsa lesz".... anyám...
De hát hiszen dolgoztam, sokat. Meg depiztem is, sokat, de csak azért, mert távol voltam azoktól, akiktől nem akartam távol lenni, mert nélkülük nem tudok rendesen dolgozni sem. A sors iróniája pedig az, hogy mihelyst hazaérek, előtérbe kerülnek majd a praktikumok.

És hát anyám persze rosszul tudja (vagy jól, csak nem mondja), szeretnék már hazamenni, és biztos, hogy egy percig sem leszek csalódott vagy csalódottabb, mint eddig voltam amúgy is. A csalódottságot viszont nem a környezet táplálja sohasem, hanem a bizonyos helyzetekben való tehetetlenség érzése - de hát anyámtól nem várom, hogy ezt megértse, az alap szükségletein kívül sosem érdekelte túl sok minden.
A héten olvastam egy interjút az RTL-es Kolozsi Péterrel (aki valamiért iszonyú antipatikus nekem, a nagyvárosi, taposó yuppie manifesztációja számomra), aki arról beszélt, hogy a valóságshow a nyugati televíziózásban máig futó múfaj, nem érti, mi baja ezzel a kritikusoknak. És hogy szerinte ezzel majd növelni lehet a kereskedelmi csatornák csatorna zuhanó nézettségi mutatóit.
Egyébként teljesen rendben, még jó, hogy nem valami álhumanista eszme nevében, hanem simán a profit felől magyarázza a dolgot. Ugyanebben az interjúban azt is mondta, hogy "nem hiszi", hogy a kereskedelmi televíziók fontos társadalmi problémákban hatásos lépéseket tudnának tenni (ld. magyarországi árvíz és hasonlók kapcsán egyéb karitatív ügyek).
Az egész nem érdekes egyébként, de én nem akarok szemét világot magam körül. A szemét világba pedig az is beletartozik, hogy odaadom a lelkemet mindenféle maszlagnak. Holott sokakkal ellentétben modhatom, szerencsémre, hogy nekem már tényleg, olyan kevés kell a megelégedéshez (aka 'boldogság').

Hampstead Heath

Észak-Londoni park, London legnagyobb természetes parkja (inkább parkerdője) sok-sok tóval. A tavakban horgászni és úszni is lehet, sőt, nudista részleg is van - azaz külön fák és bokrok által bújtatott férfi és női tó. A lakók lázadtak a nudizmus ellen régebben, de aztán konszenzus született: bokrok és belépő. Csak pár font, és lehet menni úszni.
Itt található a Parliament Hill, ami London legmagasabb pontja, azaz természetes kilátója. Rálátni a city-re, sok híres, fontos épületre. Állítólag Guy Fawkes-ék a lőpor összeesküvés alkalmával innen tervezték végignézni, ahogy leég a brit parlament.


Aki pedig szeret elmerülni a trash szubkultúrákban is, mint én, annak elárulom, hogy ez a park London egyik leghíresebb gay cruising helye, azaz pasik járnak ide, hogy kölcsönös beleegyezéssel felcsípjék egymást alkalmi kapcsolatok céljából, nem pénzért. Vagyis egy önkéntes meleg Rákóczi-tér... A lakosság tiltakozott emiatt is, de miután megoldottáka higéniai és különféle természetfelügyeleti kérdéseket, szemet hunytak felette, akárcsak a rendőrség (hiszen maga a cselekedet nem illegális, csak ha valakit akció közben kapnak rajta). És mindez a körítés azért, mert George Michael-t, aki errefelé lakik, 2006-ban egy paparazzo lefotózta a parkban, aki - mert a fotók persze megjelentek és nagy balhét kavartak az amúgy sem problémamentes, idén tavasszal pl. droghatás alatt autót vezető (múlt héten volt a tárgyalás, megírták a lapok) Georgy körül - így küldte el a fotóst melegebb éghajlatra: Fuck off! This is my culture! I'm not doing anything illegal!