[Nagyon kimerítő]

Nagyon kimerítő hónapokon vagyok túl.

Egyrészt megjelent a könyvünk, amivel az utolsó pillanatig rengeteg munka volt, aztán a megjelenés után volt (lesz) néhány szereplés, amik (bár örülök és örültem) szintén munkával járnak. 

Aztán itt vagyunk a beiskolázás présének kellős közepén, ami számomra semmi kreatív tevékenységet vagy érzelmi pluszt nem hoz, rengeteg adminisztráció, levelezés, értekezlet, megbeszélés, javítás, ponthatárok, szóbeli felvételiztetés satöbbi. Teljesen hidegen hagy, de másokat (érthető okokból) nem, úgyhogy hallgatom, meghallgatom, megcsinálom, amit kell.

A NAT vizsgát szerencsére még a téli szünet előtt hirtelen felindulásból egy reggel megcsináltam, de aztán január óta csak záporoznak a közoktatást érintő gázabbnál gázabb hírek és rendelkezések (a közéletről nem is beszélve) - ezeket nem is érdemes kommentálni, ha az ember épeszű akar maradni.

Az egyik év eleji értekezleten gyakorlatilag parancsba kaptuk, hogy aki teljes óraszámban tanít, annak is el kell vállalnia a tanárszakos hallgatókat, akikből egyre több van - lassan jönnek majd a hentesek, katonák, vadakat terelő juhászok is magyarszakra. Az én jelenlegi új hallgatóim közül az egyik latin szakos (!), aki Szegeden él, de a kecskeméti piaristáknál tanít, a másik gyakorlatát Szegeden végzi, a magyarszakot levelezőn pedig Pécsen, szóval nálam kell gyakorolnia. A másik itt él ugyan, de 40 órás munkaviszonya van, a másik gyakorlatát Mohácson csinálja. Ez egy ún. társas gyakorlat, ahol végig együtt kell (kellene!) haladniuk.

Nem tudom, mit képzel felnőtt emberek időbeosztásáról az, aki ezt a rendszert kitalálta. Miután nagy nehezen találtunk három lyukat a hármunk időbeosztásában, kiderült, hogy az egyik nap a kompetenciamérés időpontja, mely napon gyakorlatilag nem lesz órám. Hát így.

Közben küzdünk a tantárgyfelosztással, mert lám, lám a nagyobb iskolákat is elérte a tanárhiány, de a főnökünk időközben meg akar szabadulni a visszadolgozó nyugdíjasoktól, ami érthető, csak kicsit nehézkes, ha az egyetem nem ad státuszt a fiataloknak. Még előttem áll egy csata, amit az fog kiváltani, hogy az elküldött nyugi helyett egy kétszakos fiatalt vesznek fel egy 20 éve ott tanító félállású helyére, ami szintén érthető. Ügyes, okos, lelkes, mindjárt férjhez megy... A többi tudható, egy nagy sakkjátszma lesz az életünk. Alapvetően rugalmas vagyok, a fülembe sápítozó vészbanyákat viselem rosszul.

A nyugdíjba menő nyugit lelkiismeretesen elbúcsúztatjuk majd, de jön helyette másik károgó, akinek már most probléma minden, bele akar halni a munkamennyiségbe (12 óra + hallgatók), és nem érti, hogy amikor nincs órája, miért elvárás, hogy bent tartózkodjon a munkahelyén. A legtöbb munkája természetesen neki van, de a kezdődő hosszúhétvégénket már szerda délelőtt megkezdte, mivel csak reggel van órája. Mikor a sirámaira a körülötte lévőktől a hallatás a válasz, akkor elmeséli, hogy már reggel 4 óra óta dolgozatokat javít rendszerint. Ilyenek.

Az egyetlen dolog, amit tényleg élvezek, a szakdolgozatírás, bár azt már most világosan látom, hogy nem fogom tudni belerakni a maximumot (nem baj). A csoport is remek volt, cukik és lelkesek, tegnap kaptam egy üzenetet az egyik anyukától, hogy nagyon hálás, hogy a gyereke járhatott. (Gondolom, a hétvégére jutottak el a mesélésig, a családi beszélgetésig arról, mi volt az előző napokban.) Egyelőre el se tudom képzelni, mi lesz akkor, ha véget ér ez a képzés, ami tényleg olyan volt (havonta egyszer kb.), mint egy pohár tiszta víz. Gondolom, további csoportokat csinálok majd, mert ha már nekem nem is fér bele az életembe egy kiadós terápia (pedig nagyon rám férne), csinálok én másoknak, az is valami. 

No, de ne keseregjünk hülyeségeken, itt a tavasz, süt a nap, abbahagyhatjuk magunk ostorozását, újra megkísérelhetünk felhagyni a rossz stresszkezelési technikákkal és jobbakat találni helyettük, szóval kitartást.

(Ezt a bejegyzést azért tudtam megírni, mert a macskagyökeres tea miatt jól aludtam végre, és mert elmarad a mai 5 órám a felvételi miatt.)

Kép: Claudia Leite

[Téli szünet]

A téli szünetbe úgy estem bele, mint amikor egy rohadt hosszú munkanap végén hazaérek, leb.szom a cuccaimat és már megyek is az ágyba...

... illetve hát régen ez így volt, de most már nem, szóval szépen kipakoltam a cuccaimat, beindítottam a mosógépet, megfőztem a karácsonyi menüt, satöbbi satöbbi.

Így történt, hogy az első hét (ünnepek included) úgy telt el, hogy észre sem vettem. Igaz, sosem voltam oda különösebben a karácsonyért. Két dolgot szeretek benne: a fényeket és hogy akik körülöttem vannak, szeretik. 

Mindig hasonlóan történik egyébként, de ez most egy különösen nehéz év volt rengeteg munkával, családi feszültséggel, nem mindig jó irányú változásokkal, és nagyon nehéz volt arra koncentrálni, hogy rosszabb is lehetne. (Különben is, ezt a relativizálást nagyon utálom már.) Most, ha minden igaz, a végére értem néhány nagyobb munkafolyamatnak, így különösebb (munka)stressz nélkül indulhat a 2025-ös év. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem lesz rengeteg dolog, de ha az iskolán túl kicsit kevesebb lesz (vizsgacsoport, szakdolgozat, konferencia), az már jó.

Aminek örülünk (count your blessings): ha minden igaz, idén az egyetem (a felhígult tanárképzés és a hirtelen megnőtt hallgatói létszám miatt) szakvezetői státuszt fog hirdetni, és ha megkapom, jövőre a felére csökkenhet az óraszámom. Ez fájdalmas elválásokkal fog együtt járni, nem tanítok majd angolt, illetve jönnek a hentesből egy év alatt átképzett tanárjelöltek, akik csak egyetlen napon érnek rá, de a fix idejű terhelést mindenképp csökkenti. Engem ugyanis ez fáraszt a legjobban - az óraszám, és hogy képtelenség napi 5-6-7 órára rendesen felkészülni. (A szakvezeket egyébként nálunk mindenki utálja, mert a szorgalmi időszakon túl alig van dolguk, de abba is bele akarnak halni, és sosem helyettesítenek, mert a napi egy-két órájukon túl nem jönnek be előbb vagy nem maradnak.)

Aminek még örülünk, hogy ki fog jönni két kiadvány jövőre, amiken nagyon sokat dolgoztunk. Ha minden igaz, diplomát fogok kapni, és az új végzettségemmel terveim is vannak. 

Miután végre kifizették az egyik nagyobb munkát, tudtam venni egy jó gépet, ami hasít, mint a szél, és sokkal jobb, mint az ingyen kapott iskolai laptopok (amiből nem kértem, mert elveim vannak). Sok év után vettük egy ágymatracot is, amit ugyan nincs hol tárolni, de végre nem a borzalmas állapotban lévő fekvőhely különböző, még egyenes sarkaiban kell keresgélni a kevésbé derék- és hátgyötrő felületeket. (Talán ez a legnagyobb blessing.)

És tegnap derült ki, hogy megkaptam egy tehetséggondozó ösztöndíjat, aminek köszönhetően 10 hónapon keresztül egy viszonylag látható összegű pénz kerül a számlámra - mármint hogy ez a plusz majd gondoskodik róla.

Az olvasási terveimet idén sem sikerült teljesítenem: a goodreads szerint 80% (60-ból 48), a moly.hu szerint 55-ből 52. (A molyon nincs meg minden könyv, és egy idő után nem dolgoztam az adatbázison.) Ha még ma sikerül befejeznem a Kívülállót Jónás Tamástól, a szám növekszik eggyel.

A Letterbox szerint pedig 111 filmet láttam idén (biztos többet, de ott sem fullos az adatbázis).

(A színházi előadásokat egy ideje füzetben vezetem, az nem volt túl sok sajnos. És nem, nem tudom mikor lettem ilyen listamániás.)    

Amit egyelőre nem sikerült elolvasni, pedig nagyon szerettem volna: Didier Eribon Visszatérés Reimsbe (nem nagyon fut a moly.hu-n sem, pedig mindenki imádja); Kovács ikrek Lesz majd minden; Tompa Andrea Sokszor nem halunk meg; Visky András Kitelepítés - és még sok-sok régebbi könyv, amelyek évek óta ott állnak a polcon és/vagy a Kindle-n. Őszintén remélem, hogy jövőre több időm lesz olvasni.

A boldogújévről az jutott még eszembe, hogy tavaly vagy tavalyelőtt (?) ilyenkor csináltam meg a mindfulness tanfolyamot, amit azóta is hanyagolok, pedig...

Pedig azt már nagyon is kezdem érezni, hogy a fizikum, a test véges. Sok mindent kevésbé bírok, jobban elfáradok, ami régen nem okozott különösebb erőfeszítést, most már sokszor rosszul esik. Fogadalmakról meg ígéretekről viszont most nem beszélek, sosem tartom be őket, mert elfelejtem, újabban rossz vagyok a naplózásban. Mindenesetre én most már igyekszem minél jobban vigyázni magamra, és azt bátran leírhatom, hogy a körülmények talán aszerint alakulnak, hogy ennek ne legyen különösebb akadálya. Csak rajtam múlik.

Szóval, hát, viszlát, 2024.

(PS.: Nagyon hiányzik a macskám, és az elmúlt hetekben rengeteget gondoltam rá. Valahol olvastam, hogy a gyász soha nem múlik el, csak körbenövi az élet. És pont így van.)

[Kezdem]

Most kezdem összeszedni magam, ma rendet raktam a fiókomban és a teák között.

Elvileg megjött az utolsó e-mail és átnézendő anyag az egyik könyvhöz, szóval ez lemegy rólam végre. Megírtam egy bevezetőt, egy szakmai ajánlást egy kollégának, meghallgattam három podcastot, hogy ne süljön be az agyam teljesen.

Valahogy úgy tűnik, mindenki be akaraja fejezni a kellemes és kevésbé kellemes kötelezettségeit év vége előtt.

Azért a biztonság kedvéért még múltkor lenyomtam egy két hétvégés digitális képzést, aminek borzasztóan örülök: megtanultam zenét írni, múlt héten generáltam egy rohadt jó vitafórumot a Tartuffe-höz, és tudok cuki cicákat rajzolni. (Ennek a posztnak is ez lesz a lényege, mi más.)

Nem volt időm meggyógyulni viszont, négy hétig köhögtem és dacára a kilónyi mézes cukorkának és köptetőnek, alig akart elmúlni.

Szóval lassan remélhetőleg kimászok ebből a sok sz@rból és írok rendes posztokat is, addig nézegessetek cicákat, és hallgassátok az adventi naptár dalait.

(Éljenek a semmitmondó blogposztok.)

  

[Hirtelen]

Hirtelen lett egy szabad szombatom, amivel prompt nem is nagyon tudok mit kezdeni.

Az utóbbi hetek, hónapok a tanítás, az egyetem, a mentori munka, a versenyszervezés, a szakdolgozatról való gondolkodás és a könyvekkel kapcsolatos feladatok sokszögében teltek. Közben elutaztunk az őszi szünetben (amiről nem tudósítottam, de majd a poszt végére teszek néhány képet), illetve megbetegedtem, amit nem kúráltam ki, úgyhogy még mindig nyögöm a végét. Ez mind nem panasz, tények. Ahogy körülnézek, a betegséget leszámítva szerencsés vagyok, hogy ilyesmikről számolhatok be.

A legfárasztóbbak mindebben persze azok a tevékenységek, amelyeknek semmi értelmét nem látom, ám amelyeket körülöttem mindenki hatalmas buzgalommal végez: ilyen például a pedagógus teljesítményértékelés és a NAT vizsga. Előbbiből nincs kibúvó: a mi iskolánkban szörnyen demokratikus a légkör, így (miközben már mindenhol tojnak az egészre) még mindig ott tartunk, hogy pontozási szempontrendszert dolgozunk ki a SAJÁT MAGUNK számára, amely alapján majd megítéltetünk. Ha jól számolom, eddig négy értekezlet volt, ahol átrágtuk a pontrendszert, tűnődtünk azon, hogy teljesíthet mindenki minél jobban és közben berzenkedtünk. Elég idegesítő abban a fura ellentmondásban létezni, hogy utájuk és méltatlannak tartjuk ezt az egészet, de közben mindent elkövetünk, hogy tökéletes rendszert alakítsunk ki. Ennél még abszurdabb, amikor értelmezhetetlen szempontokat/mondatokat próbálunk értelmessé kovácsolni, pedig lehetetlen. 

A NAT vizsgára még rá sem néztem, pedig a stréberek hetente kérdezgetik, hogy kész vagyok-e már (szintén kurvára idegesítő), talán majd a téli szünetben végigpörgetem. Tandemkitöltést terveznek egy túlfűtött tanteremben valamelyik délután, ahonnan majd valamilyen ürüggyel kimentem magam, aztán az addigra összeszedett válaszok alapján majd lesz valami. (Nem hiszitek el, de akárcsak a tűz- és balesetvédelmi -- sőt, az egyetem által kötelezővé tett biztonságtechnikai! -- oktatás után NAT expertek is képződtek a tantestületben, versenyt kattintgatnak egymás felületén, így tényleg már egy csomó mindenkinek kész ez a szar. Az expertek sajnos idegennyelvtanárok, nekem esélyem sincs, hogy a senior kollégáim megoldják helyettem a dolgot.)

Az egyetemi félév tök érdekesen telt egyébként, fontos nekem ez a képzés, és remélem, egy nap többet foglalkozhatok vele, mint bármi mással. Az irodalomterápia kicsit olyan egyébként, mint a mindfulness, divatos nagy találmánynak, újdonságnak tűnik, pedig csak felfedez valamit, amit tulajdonképpen mindenki, aki olvas, alkalmaz magán. Vagyis megrendülünk, felháborodunk, elérzékenyülünk (stb.) szövegeket, amit aztán megbeszélünk másokkal. Ha szerencsénk van, változtat, épít a dolog. Ha nincs, akkor nem történik semmi. 

Nem kevés iróniával figyelem egyébként, hogy az a terület (tudományosan is) próbálja mennyire halálosan komolyan venni magát. Az első nemzetközi konferenciára százezres regisztrációs díj volt, vidéken foglakozásokat hospitálni pedig gyakorlatilag lehetetlen, mert az a kevés terapeuta, aki itt dolgozik, nem engedi be a hallgatókat. Egyetlen alkalmon voltam eddig, ami Tolsztoj Háború és békéjére épült (true story), nagyon kellemesen csalódtam, meg is fogalmaztam, hogy számomra hihetetlen, hogy van 8-10 ember (nők persze, jogászok, tanárok, nyugdíjasok, hivatali dolgozók), akik tényleg lelkesen olvassák hónapról hónapra a regényt, sőt, volt, akinek ez a sokadik olvasása.  

Januárban indul a saját vizsgacsoportom is, ahova egyelőre nagyon kevés diák jelentkezett. Ennek szerintem egyértelműen az az oka, hogy a 14-18 éveseknek effektíve nincs szabadidejük, ami tragikus. A másik dolog, amin elgondolkodtam, az egyre fontosabbá és népszerűbbé váló egyesületi sportolás. Nem akarok félreértést, iszonyú fontos a testmozgás, pártolom minden formáját. De az vajon miért van, hogy tízből minimum hét gyerek (legalább is egy ilyen típusú iskolában, mint ahol én dolgozom) heti 4-6 edzésre jár, emiatt este nyockor áll neki tanulni, hétvégén meccsek, stb., és mindemiatt gyakorlatilag egy könyvet nincs idejük elolvasni. (Volna, akinek kifejezetten ajánlanám a foglalkozásomat, de az anyja máris mondta, hogy Panninak sajnos heti öt edzése van, nem ér rá.)

Szóval ebben az országban immár mindenki sportoló akar lenni, amire létezne (politikai) magyarázatom, de nincs kedvem leírni ide.

Történt még sok minden az amerikai elnökválasztástól kezdve a magyar közélet botrányaiig; az jutott eszembe, régen mennyire harcias és politikus voltam, utóbbi most is vagyok, de gyakorlatilag átfolyik rajtam minden.

Most inkább ponyvát olvasok, meg ha már akadt egy szabad szombaton, lehet, hogy sütök valami sütit, már ezer éve nem tettem.

[Képek a Balkánról, amiket az Instán már úgyis láthatott mindhárom követőm:]

Szarajevó

Ston

Peljesac híd

Pocitelj

Blagaj

[Nyárvég]

Véget ért a nyári szabadság - mondjuk nem most, hanem már hetekkel ezelőtt. Az események augusztus legvégén méginkább felpörögtek, elindult a tanév szervezése, jött a mobilrendelet (erről majd külön), belecsaptunk a lecsóba.

Nem esik jól, az első hét végén már sikeresen elbőgtem magam (ez persze lehet egyéb nyűgöktől is, pl. a rohadt hőség miatt), mert ilyenkor mindig elönt az érzés, hogy de jó volt, milyen kár, hogy vége, és hogy még csak most tudnék igazán elkezdeni pihenni.

A nyár egyébként nagyon eseménydús volt. Rohadt sokat dolgoztam (dolgoztunk), de nagyjából elkészült mindkét új kiadvány anyaga, úgyhogy ebben a tanévben is tovább borzolhatjuk a tankönyvpiaci kedélyeket. 
Amikor épp nem utaztam, nem volt olyan nap, hogy ne töltöttem volna órákat a gépnél, írtam, javítottam, lektoráltam, szerkesztettem is, leveleztem, millió kérdésre válaszoltam. Közben azon tűnődtem, hogy tulajdonképpen bejön nekem ez a munka, csak ne kellene mellette 10 hónapon keresztül tanítani. Szerintem tök jól működik a saját időbeosztásom, nem nagyon zavar, ha sok napig nem megyek emberek közé, belefér egy-egy film, sport, ilyenek. 
Nyáron (szabi helyett) persze más az egész. 

No, de már látszik a fény az alagút végén, úgyhogy örömmel és lelkesülten vethetem bele magam a munkába - és a szakdolgozatírásba. Meg a sok-sok napisz@rba.
A szeptemberi naptár már tele van, pénteken és szombaton már suli (egyszer majd erről is), aztán pár hét múlva konferencia, közben tehetségnapok (erről ellógok, szerencsére), aztán indul a verseny is. 

A versenyre idén én választottam könyvet, ami miatt ezek után bizonyára elkönyvelnek ennek-annak; de az igazság az, hogy kicsit elegem volt a mélymagyar bánatból, az erdélyi történelemből és az ahhoz kapcsolódó traumákból, az 5-600 oldalas családregényekből. Belátható, hogy az ilyesfajta könyveket magunk miatt választjuk, és persze edukálni is akarunk velük, a "magas irodalmat" közvetíteni, most mégis az járt a fejemben, hogy egyszer az életben a gyerekeknek is választhatnánk valamit. Ami lehet, hogy túl trendy, fancy meg sexy, de kicsit legalább az övék. Lehet persze, hogy mellétrafálok, de a jelentkezések az utóbbi két évben (a Holtverseny után) olyan szignifikánsan csökkentek, hogy muszáj volt valamit kitalálni.

Meglepő módon nem a legkonzervatívabbnak tartott kolléga berzenkedett egyébként, hanem mások, én pedig töretlenül magyarázom, hogy egy hibákkal teli regényből is lehet jó feladatsort, jó vitákat és jó eszmecserét generálni. Azt pedig muszáj elfogadnunk, hogy az irodalomnak egyre nehezebb megnyerni a gyerekeket. 

Engem is, egyébként, mert az elmúlt nyáron alig olvastam figyelemreméltó könyvet, egyik sem jött be igazán (Babarczy, Kun Árpád, Ernaux). A filmekkel kicsit jobban ki voltam békülve, régi restanciákat pótoltam, pl. a Szegény párákat, ami szerintem tök jó volt. No, de minjárt itt a helyi irodalmi fesztivál, ami a sütőtök mellett az egyik ok, ami miatt tudom várni az őszt. Most végre megtudhatom, miért imádja és/vagy utálja mindenki Kemény Lili Nem című regényét. Can't wait! (Link nincs, ez most az új irodalmi szenzáció, keressetek rá.)

Mindezeken kívül még azzal vigasztalom magam, hogy ősszel elmegyünk a Trafóba, valamint meghallgatom a Pottyondyt élőben, hogy tényleg olyan érdekes-e.
(folyt. köv.)

kép: Tanja Vetter

                    

Családi

Nagy családi fotók láttán mindig eszembe jut az eltávolodás. Mármint az, hogy milyen sok környezetemben lévő embertől hallom, hogy nincs igazi bensőséges viszonya a családjával, hogy egy idő után feladta azokat a törekvéseket, hogy a dolgokat, a régi sérelmeket ki lehet beszélni, le lehet tisztázni, megnyugtatóan le lehet zárni. 

Nem azért, mert valakiben rossz szándék van vagy esetleg nem mutat hajlandóságot, hanem mert egyszerűen nincs bemenet, elsiklik a kommunikáció, és az ember egyszer csak legyint, és abbahagyja. Főleg önvédelemből, és mert annyi minden másra is kellhet az a befektetett energia.

Az van ugyanis szerintem, hogy viszonyokat őszintén kiegyensúlyozni csak úgy lehet, ha előtte a felek elvégzik a munkát saját magukon is, ami egyáltalán nem könnyű, évekbe, terápiákba, sok-sok bőgésbe is telhet, nagy szembesülések és szégyenek, kellemetlen tapasztalatok övezik. Igazi hosszú távú befektetés, csak később tapasztalod meg, hogy mik a pozitív hozadékai. Sajnos nincs mit csodálkozni azon, hogy egy csomóan nem akarják bevállalni. Csak hát nincs rosszabb, mint olyan emberekkel megpróbálni párbeszédet folytatni, akik folyamatos tagadásban vannak azzal kapcsolatban, hogy nekik mit és hogyan kellett volna (kellene) másképp csinálni - amikor pedig te kiteszed magad a placcra, bőszen helyeselnek, hogy igen, igen, hát ők régen is megmondták, hogy csakis a te hibád az egész. (Ebből áll a kommunikáció: vádaskodásból, kinyilvánításokból, ítéletekből, sehol egy belátás, bocsánatkérés vagy helyeslő, elismerő mondat. Vagy esetleg vannak még a hosszú, sokatmondó hallgatások.)

Ilyenkor tényleg nincs mit tenni, mint hátralépni, és eldönteni, hogy hogyan tovább. Megszakítani minden kapcsolatot (mert minek), vagy a béke érdekében fenntartani valamifajta viszonyt, ami senkinek se fáj túlságosan. Így a másik fél elégedettnek érezheti magát, és voltaképpen te is, mert tettél valait azért, hogy elsimuljanak a dolgok, és talán nem is érzed magad túlságosan szarul közben. (Ha igen, akkor inkább hagyd a francba.)

Én nyilván nem véletlenül döntöttem úgy annak idején, hogy a szüleimtől udvarias távolságban élem tovább az életem. Szerencsés vagyok, hogy találtam valakit, aki nem köti feltételekhez az összetartozást, nem akar kioktatni, átformálni vagy megváltoztatni; így aztán a felek végül önkéntelenül is eltalálják az egészséges kölcsönsösséget, és nagyon őszintévé válik az egész. Jóban-rosszban, ahogy mondani szokták. Nem is vitás. Pedig hát volt rossz is, voltak mélységek is, igencsak bőven. (Igaz ugyan, hogy legfeljebb más emberek miatt tudunk halálosan összeveszni, mert pénzük meg vagyontárgyaink például nincsenek, pozíciónk, karrierünk és egónk is talán mértékkel. Egy dolog viszont nagyon fontos: csak nagyon ritkán megyünk olyan helyekre, ahol nem lehetünk azok, akik tényleg vagyunk.)

Néhány éven belül ötven leszek (milyen durva), és most már nem nagyon tudom elképzelni, hogy csupán merő udvariasságból beálljak egy tablóba, ahol tudom, hogy ki mellé nem sodródhatok, mert mélyen (és immár sok év távlatából ismeretlenül) elítél, miközben a saját döntéseit és véleményét soha egy percre meg nem kérdőjelezi. Nem mondom, hogy ez nem fáj néha, és olyan is van, hogy mégis megteszem. Odamegyek a pofonért, rosszul sül el, kiborulok, és utána jó sokáig nem megyek sehova. Törékeny leszek tőle. 

Orbitális közhely, de nem vagyunk tévedhetetlenek, gondolunk/csinálunk egy csomó hülyeséget. Csak hát nem volna elég ezt csöndben belátni, hanem a megfelelő pillanatokban meg kellene tudni fogalmazni. Hangosan. A kimondott szó ereje, vagy mi. 

@Whimsical Naïve Family Portrait: Unique and Colorful Classic Matte Paper Metal Framed Poster // etsy.com

DDB

Régebben nagyon sokat hallgattam zenét, szinte állandóan. Az utóbbi 15-17 évben viszont alig. Nem tudom, ez miért van pontosan, én gondolom, hogy más tevékenységek okán veszett ki az életemből a zene, amit egyébként sosem tudtam háttérzajként hallgatni, mindig oda kellett rá figyelnem. Ehhez nagyon jó eszköz volt annak idején a walkman, aztán a discman, később meg az MP3 lejátszó és a sok-sok vonat- és buszút, amikor nem volt ahhoz elég fény, hogy mondjuk olvassak. 

Most az van, hogy ha van egy kis fölös idő, akkor podcastokat vagy hangoskönyveket hallgatok, mert folyamatosan azt érzem, hogy az olvasással és a világbéli történésekkel is le vagyok maradva. És igen, tök jó lenne egy olyan munka, ami időt hagy arra, hogy mindez és minden, amit szeretnék, beleférjen.

Azért ha van valami fontos zenei esemény, arra elzarándokolunk. Az Angelique Kidjo-koncertet (bár volt jegyünk) sajnos ki kellett hagyni, mert éppen a végét jártuk, és komoly esély volt rá, hogy nem tudjuk biztonságban megtenni az oda-visszautat Budapestre/ről. Másnap ráadásul dolgozni kellett menni.

A Dee Dee Bridgewater-koncerttel viszont okosabb voltam, foglaltam ügyesen szállást, úgyhogy csak a IX. kerületi rekkenő hőséget kellett valahogy kibekkelni délután 4-től 8-ig. A tervezett városnézés elmaradt, inkább hevertünk a légkondis lakásban, ismeretlen tévécsatornákat néztünk, és élveztük, hogy csak ketten vagyunk, kb. ennyire futotta az energia. A koncert nagyon jó volt, és szerintem méltatlanul hírverés nélkül maradt. Bár hosszasan gondolkodtam, hogy bevállalok egy officiális kritikát, végül letettem róla, mert teljesen más úgy művészetet élvezni, hogy közben nem dolgozol. Aztán persze amikor találtam egyet, kibújt belőlem a szakmám (az összes), és jól felhúztam magam. És bár a MagyarJazz oldal törölte a Facebook-kommentemet (majd a védelmemre kelő két barátomat ki is tiltotta az oldalról), ehhez a szöveghez azért volna néhány hozzáfűznivaló.

A We Exist! egy kb. 60 éve a pályán lévő alkotó autobiografikus projektje. Ez már nem az első, Dee Dee Bridgewater ugyanis tudatosan és szisztematikusan értelmezi újra az identitását néhány évente: ld. a lemezeket az afrikai, a francia és a New Orleans-i kötődés/gyökerek vonatkozásában. Ehhez megfelelően választ maga mellé zenészeket. A (valóban nem túl eredeti) We Exist! elnevezés pedig a női előadók jazz szcnénában való láthatóságára, érvényesülési lehetőségeire utal.

Mindez művészileg és szellemileg is szorosan kötődik a talán 2019-ben indult DDB Productions által jegyzett Woodshed Network nevű kezdeményezéshez/alapítványhoz, ami fiatal énekesnőknek nyújt anyagi támogatást, mentorálást és közösséget. Bár a cikk szorgalmasan végigkrónikázza a koncertet, az mégsem kerül említésre, hogy itt nem a "jazzvilágban betöltött fontos szerepről", hanem egyáltalán a fekete nők láthatóságáról is van szó, sőt, leginkább arról.

A "társadalmi kérdésekkel foglalkozó veretes zeneművek" (Missisipi Goddam, Strange Fruit, Four Women) pedig protest songok voltak, amelyeket Dee Dee nemcsak hogy elénekelt, de a megidézés (performatív és vokális/zenei) gesztusával hozta játékba az eredeti női (!) szerzőket/előadókat (Nina Simone, Billie Holiday) is. (Ez pl. eredeti felvételek konkrét, szövegszerű idézésével történt: "and then she said"; "and she commented like"...).

Tartok tőle, hogy a songok erős, megrázó és katartikus hatását sem sikerült megérezni, ha a "kedves francia dalra" a feszülségoldás eszközeként hivatkozik a cikkíró; ami történt ugyanis, az nem a feszültség volt, hanem kitárulkozás, önvallomás, a személyes érintettség megfogalmazása, kemény politikai üzenet és az arra való többszöri rámutatás, hogy a társadalmi valóság most sem más, az elfogadás tekintetében nem sok minden változott.

Hogy a cikkírót magát idézzem: "a vokális zene feltételez egy bizonyos nyelvismereti szintet, hiszen a szövegértés fontos része a műélvezetnek. Az ilyen fontos mondanivaló nem tévesztendő össze a Nagy Amerikai Daloskönyv bugyuta szövegeivel, igaz mást is képvisel." Hát, valóban.

De ha ebbe a kontextusba még nem is merül bele a szerző (mert őt nem foglalkoztatja annyira mint engem), ha nem is érdekli a politikum, és csak egy "fergeteges koncertet" lát, olyasmit akkor is gáz leírni, hogy: "a frizurát már évek óta nélkülöző énekesnő", "hölgyek esetében nem ildomos az életkort emlegetni"; "amerikai fekete sztár", "örökifjú jazzdíva","tökéletes franciasággal adta elő, csak egy rövid szakaszban váltott át angolra", stb.

Meg ez a dívázás, hölgyezés, nagyasszonyozás meg az életkorozás is milyen iszonyú ciki már 2024-ben.

Az van, hogy a hazai jazz szcéna patriarchális arculata (mind a zenében, mind ezek szerint a kritikában) mélyen alulmúlja a a világ sok más részén tapasztalhatókat.

Ha ezt megnézitek, szerintem világos lesz, mire gondolok, de persze olvassátok el hozzá Ati bácsi (ez is Attila, bzmg) cikkét is.