Rájöttem megint, hogy az olyan tevékenységek tudnak
igazán hasznosak lenni, amik tartalmasak és kikapcsolódást nyújtanak
egyúttal. Szerencsésnek mondhatja magát az, akinek ilyen hobbija van.
Még szerencsésebb az, akinek ilyen munkája. Én pedig sokkal tartozom
magamnak.
Ma az első óra után (ami Kosztolányi pályaképével
telt volna, de ehelyett inkább a szünidei élmények zajos
felelevenítésével telt, és ami fontos, engem egyik téma sem érdekelt
igazán) némi átszervezést követően átmentem az egyetemre, hogy
meghallgassak egy habilitációs előadást (a jelöltet szakmai körökben KKÁ
monogrammal ismerik). Erre egyrészt meghívást kaptam T-től, aki itt
közel s távol az egyetlen ember, akivel az igazi szakmámról tudok
beszélgetni. (Az igazi szakmám. Könyörgöm, úgy hangzik ez, mint egy bulvárkönyv. Az igazi
Gofri. Akit senki sem ismer… haha.) Másrészt pedig érkezett Szegedről
egypár kedvenc exkolléga, a vártnál kevesebb, a vártnál kevésbé kedvenc,
de azért pont kielégítő létszámú.
Mielőtt az esemény elkezdődött, szinte teljesen
véletlenül telefonvégre került néhány régi jóbarát. Megtudtam, hogy
amikor nemsokára Londonba megyek, a közeli Readingben reneszánsz konferencia lesz,
ahol felbukkanhatnak régebbi életem tartalmas szereplői és témái. Hát
persze, hogy elmegyek. Megtudtam azt is, hogy a legjobb barátnőm (aki
velem szinte egyidőben hagyta ott Suncityt) visszaköltözik Szegedre…
Amúgy pedig szeretek visszajárni az egyetemre
(bármelyikre), mert valószínűleg az a típus maradok, aki örökre
egyetemista… ezért aztán a kampusz puszta fizikális megtapasztalása is
fizikai örömöt okoz. És pillanatok alatt fel tudnak idéződni régi,
kedves dolgok, szagok, érzetek. Nem, nem sznobizmusból, csupán azért,
mert az egyetemen vagy annak közelében töltött idestova kilenc év
szellemileg az életem egyik legtermékenyebb időszaka volt.
KKÁ habilitációja az efféle procedúráknak
megfelelően simán, zökkenőmentesen zajlott. Igazából mindig őszintén
elcsodálkozom, mert a tudományos ranglétra magasabb szintjein sokat
várok. Az előadás a „’Beidegződéseink’ lebontása (kizökkentése?
lerombolása?) a színházban” fantázianevet viselte. Gyakorlatilag azokról
a szinte automatikus nézői attitűdökről (már kritikai rendszerekben
elvárásrendszerről) szólt, amit a szerzőkkel, darabokkal, műfajokkal,
kulturális szimbólumokkal kapcsolatban táplálunk – illetve arról, hogy
mindezt hogyan bontják le, rombolják le bennünk bizonyos színházi
előadások, s hogy ennek az eredménye a felháborodás, az öröm, vagy az
újdonság varázsa lehet. Kb. két percbe telt, amikor rájöttem, hogy semmi
másról nincs szó, csak a száz meg százféleképpen értelmezhető
alternativitásról, és annak különböző formáiról a játékmódban, a
díszletben, a rendezésben vagy a dramaturgiában. Hát, hé.
Egyébként a képanyagot tekintve elég informatív fél
óra volt, sok olyan előadásról láttam képeket, amiket eddig nem
ismertem. És persze az is lehet, hogy a habilitációs rend egy ilyen
viszonylag egyszerű, összegző munkát kíván meg. Vagy az ember már
gyakorlatilag minden muníciót ellő a kisdoktoriban. Nem tudom…
Az ún. tantermi előadás (a habil. procedúra másik
prezentációja) pedig a klasszikusdarabok historizáló, aktualizáló,
illetve stilizáló rendezéseiről szólt – szintén egyfajta
színháztörténeti zanza a rekonstruáló, modernizáló ill. avantgarde
rendezői törekvésekről. Poel, Craig, Mejerhold, na meg Zsótér – KKÁ
ismerős referenciái. Ó jesz, bólogatott a fejünk, de – félek kimondani –
azt hiszem, igazán senki nem izgult fel.
Ami egyébként az előadót illeti, annak idején
sokáig küzdöttem a szövegeivel, de a személyiségével is. De mára… a pasi
határozottan klasszicizálódott. Lehet, hogy lassan unalomba fullad.
Meglepő módon értettem minden szavát. Furcsa módon az elméletekben
tobzódó, azokkal virtuóz módon trükköző retorika helyett ma inkább Színházi Kalauzt
szerkeszt. És lehet, hogy én is elég öreg vagyok már ahhoz, hogy ne
ijedjek meg minden tudós (vagy tudóskodó?) szemüvegtől. Meglepődtem azon
is (nem tudtam), hogy a korábbi intézet, ahol dolgozott, kvázi teljes
létszámban áttette székhelyét a Károli Gáspár Református Egyetemre.
Igen, ilyen is van. Igen, ott is van színháztudomány tanszék. Igen, van,
aki az ott dolgozók közül több munkahelyet tart fenn. Hát, mindig
megtud az ember valamit.
A programnak fél egykor lett vége. Hirtelen meg is
rémültem, hogy mit kezdek a hirtelen rám szakadt szabadidővel és a
napsütéses délutánnal. Egy óra szabadidő. Egyedüli idő. Azt hiszem, kb.
három éve nem voltam egyedül… pár percnél tovább.
Hazamentem, és elbeszélgettem a Diócicával. Állati egy óra volt.
Néha elhiszem, hogy hiányzom. Valaki lebaszott,
hogy eltűntem. Én is mindig lebaszom magam, mert tényleg, igazán
eltűntem, megfosztom a világot magamtól. Aztán péntekre a Fringe fesztiválra kaptam meghívást egy bohócrevüre. Jövő héten egy könyvbemutatóra, a hó végén pedig egy egész hét Krétakörre. Bár szörnyen nehéz, de majd valahogy megint lopok egy kis időt. Miközben itt ülök az ANK előtti téren várva a kósza neten napon, még el is hiszem, hogy sikerülhet. Legkésőbb holnap reggelig.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése