...mikor beteg a jó tanár.
Természetesen a tanítási szünetekben -- mondja ezt ez a hülye altruista posztkomcsi frázis.
Az vagy nem az (most majd biztos letámadnak megint, hogy általánosítok és érzéketlen vagyok), az első tanítás nélküli munkanapra elment a hangom, és váltakozó intenzitással heveny
klasszikus gyomorgörcsök köhögőgörcsök kezdtek rám törni.
Ez nem lett volna akkora nagy baj, ha nem lennék hétfőtől
szabin tanítás nélküli munkanapon, melynek komolyságát valószínűleg csak én érzékeltettem magammal, mivel péntektől keddig négy nyelvvizsgát is lenyomtam, ma pedig
Harold Pinterről és az abszurdról tartottunk egy mérsékelten sikeres szemináriumot.
Senki ne szidjon, az érettségi szünetben viszont végig dolgozni fogunk.
Sade. Schade.
A fentiekből következőleg tegnap estére odáig jutottam, hogy csak tátogtam, mint egy hülye hal. Tegnap ugyanis elvittem a mamát húsvét nagybevásárlásra (amivel ő elegánsan összevonta a tetőcserép-, plafonlófasz-, valamint meszeléshez szükséges eszközök, kávédaráló stb. beszerzését is). És hát a mamákkal ugyebár beszélgetni kell, szóval nem úgy van az, hogy az ember csak
megy és tereget autózik némán.
Estére azt hittem, megfulladok, még a korty pálinka sem segített, mert az csak lenyomta a slejmet, úgyhogy szárazon köhögtem tovább. (Bocs a gusztustalankodásért.)
Szóval rengeteg poszt témám lenne, de ehelyett csak lerögzítem, amik a napokban foglalkoztattak, és ebből persze (ilyen posztmodern izé ez) nem fog semmi koherens összeállni, de...
Az egyik nyelvvizsganapon külföldi diákok jöttek. Aztán az történt, hogy az amúgy nem túl kedvelt 'immigrants, social minorities' témát sikerült kihúznia egy nigériai, egy ruandai és egy Kínából származó, amúgy Kanadában érettségizett
ujgur kisebbséghez tartozó diáknak.
Hátborzongató beszélgetés volt.
Egyrészt azért, mert tele van a média a kormány külföldiellenes/muszlimellenes/bevándorlásellenes propagandájával (vö.
nem akarunk multikulturális Európát), viszont, nos, ezek a gyerekek meg mégis csak idejöttek valahogy. Tele vannak velük az egyetemek, mert ők a jövő munkaerője itt minálunk.
Mindhárman elmesélték, milyen náluk a kisebbségi lét; hogy a nigériai kormány korrupt, Ruandában pedig még mindig nagyon erős a
hutu-tuszi ellentét, de mivel a szülők nem tudják elhagyni az országot, inkább a gyerekeiket küldik el, hogy legyen jövőjük.
A kolléga megkérdezte, milyen érzés hátrahagyni mindent (de tényleg, mi a faszt is kérdezel ilyenkor?!), mire az ujgur fiú azt mondta: nehéz, de ő próbál úgy tekinteni a befogadó országokra, hogy ott megkapja az esélyt egy jobb élethez. Itt persze Kanadára gondolt. Magyarország nevét nem merte kiejteni a száján, amikor arra terelődött a szó:
there are some countries which do not welcome immigrants.
De nem is ez volt a zavarba ejtő, hanem inkább a két fekete lány, akik utána percekig arról beszéltek, Európa milyen szép, milyen barátságos, az európai emberek pedig gyönyörűek.
Értem? Itt fröcsög egy populista, idegengyűlölő miniszterelnök és kormánya, miközben hátrányos helyzetű ázsiaiak és afrikaiak özönlenek az egyetemekre, akik istenként tekintenek ránk. Mert itt jó, itt tisztaság van, az emberek (még az idősek is) kedvesek és aktívak, mindenki egészséges és szép.
A pofám szakadt le a szégyentől...
Szégyenemet nem kisebbítette a Notre Dame balesete, amit természetesen nagyon sajnálok, de amit a social media átszűrt a dologból, az csak még kiábrándultabbá tett.
Értem én, hogy ma már
másként működik a kollektív emlékezet és a gyászmunka, de azért az esetek többségében azt láttam, hogy ez inkább már megint az egó előretolásának az alkalma. Tényleg, egyrészt, amikor beléptem a facebookra, azt hittem, porig égett az épület (vö. hogyan interpretálja a
köz a tényeket), másrészt azt láttam, hirtelen mindenkinek kurva fontos közölni, hogy ő már járt Párizsban, és ezért a történtek mennyire megrázták. A dolog non plus ultrája az volt, amikor az RTL KLUB felkutatott néhány hevenyészett franciát (pl. a Párizsban gyerekeskedő xy-t, a nagyanyai ágon francia származású mittudoménkit, meg egy reality szereplőt, aki ezermillió éve máshol él), akiket természetesen
borzalmasan megrázott az egész tragédia. A
legszánalmasabb vonalról inkább nem is beszélnék.
Én egyébként kulturálisan (és más szempontból is) érzékeny embernek tartom magam. (Jó, persze nem áll távolt tőlem az irónia sem, ami szerintem létszükséglet a túléléshez manapság.) Ezért aztán komolyan elgondolkodtat, miért a
social media a legalkalmasabb felülete annak, hogy a személyes érzéseinknek hangot adjunk -- félre ne értsen senki, posztolok én is, de abban a tudatban, hogy ez egy szerep,
acting out, ha tetszik,
performance. Soha nem azonosítottam magam a közösségi médiában megjelenő imázzsal. (Szerintem valahol ez a tudatos médiahasználat vagy inkább annak felhasználása valamilyen célokra.) Mindenesetre érdekes jelenség, hogy úgy tűnik, már gyászolni, szomorkodni, hogy ne mondjam, érezni sem tudunk közösségi felületek nélkül, és ez rémes.
... na
whatever, ma, az abszurd órám után viszont és ezennel ünnepélyesen megkezdem a jól megérdemelt szabadságom (3 nappal később, mint kellene). Hamarosan fotók várhatók szép helyekről.
