Mottó: "s finom remegések: az erőm" [?]
Érzem én az iróniát abban, hogy harminc fokban az ember végigtalpalja
a dimbes-dombos várost a művészetért, meg hogy a három napos EKF-majális felvezetéseként
megismerje Pécs bányászmúltját. Abban is érzem a blikkfangot, hogy a
nyakamba aggatott GPS-vezérlésű túrán egyrészt úttalan utakon és
építkezéseken kell átvágni (aki tudja, aki nem, Pécs az
EKF-beruházásoknak köszönhetően kb. egy éve romokban hever), másrészt a
séta érint majd minden olyan épületet, aminek homlokzatán megnézhetjük
az EKF-lobogót.
A baj azzal van, hogy az iróniát csak én érzem. Sokáig érezhetném, és
többed magammal még inkább, csakhogy a a valós helyzet egy az egyhez
értelmezést takar. Vagyis: nincs itt semmi csavar, egyszerű a képlet: az
ötlet jónak tűnt, de megbukott, az elvárások nem teljesültek, lépjünk
tovább.
Délután kettő előtt jópár percig keresem a KK
standot, ahonnan a túra indul. Valami csoportos megmozdulásra számítok.
De nem, a személyimet letétbe helyezve és 1000 jó magyar forintot
kiperkálva nyakamba akasztják a műholdvezérlést, aztán mehetek. A
műszeren kék vonal jelzi, merre kell túráznom, és a hozzácsatolt
fülhallgatón bányászinterjúkat hallgathatok. -Nék. Az első interjút még
hallom, majd egy bányásznóta következik, és a kütyü örökre elhallgat.
Jó, lehet, hogy az én hibám. Bár technikai analfabétának tán nem
mondhatom magam, de GPS-t még sosem láttam közelről. Igaz, legendásan
rosszul tájékozódom, de van nekem saját itinerem mindig, nem kell a
műhold.
Saját itinerem hiányában, a gépre hivatkozva, többször is lesétálok a
térképről - ilyenkor kétségbeesve keresem, merre kellene menni. Még az
is megfordul a fejemben, hogy visszamegyek a kiindulóponthoz, de aztán
nem akarok szégyenben maradni a tizenéves önkéntesek előtt.
Lassan-lassan rájövök a gépiesített idegenvezető csínjára-binjára, és
hagyom, hogy vezessen.
Igen ám, de a tájékoztató hanganyag nincs sehol. És a beígért
látványosságok, képek, események sincsenek. Egyszerűen nem tudom, mit
kellene látnom, várom, hogy a túra egyes pontjain installációkba vagy
legalább beavatott emberekbe botoljak, ehelyett csak régen látott
ismerősök szólítanak meg, én pedig mindenkit lerázok mondván, hogy
gépvezérelt túrán veszek részt, koncentrálnom kell.
Végigjárom a várost tehát, és a helyzet iróniáján gondolkodom. Van
olyan útszakasz, ahol át sem lehet menni az útmunkálatok miatt. Csak
trappolok és trappolok a kátránygőzben, fúrógéplármában, a harminc
fokban. Próbálom átélni a művészetet.
Ahogy közeledem a célhoz, egyre inkább sejtem, hogy semmi sem fog
történni. Azon gondolkodom, hogyan adjak hangot a kiábrándulásnak, és
elképzelem, ahogy a standon majd megkérdezik, hogy tetszett a túra.
Amikor visszaérek, látom, hogy újabb GPS-turisták indulnak el a körre.
És tényleg, kérdezik, hogy tetszett. Diplomatikusan azt mondom
(hiszen fiatalok, lelkesek, önkéntesek), hogy hát, nem szólt a
hanganyag. És hogy nem tudom, mit kellett volna látnom. Igaz, véletlenül
levágtam egy kanyart. Udvariasan szabadkoznak.
Hát, nem tudom. Lejártam a lábam, újra felment a lázam is, maradnék
az ironikus értelmezésnél, mert ez az egy értelmezhető számomra (és mert
máskülönben azt kellene gondolnom, ez az a fajta performansz, amikor a
különlegességre törekvés hülyeségbe fullad). Az, hogy bányásztúrának
álcázva jól megmutatták nekünk milyen trutyi a város az EKF-megnyitó
után majdnem négy hónappal. Hogy az EKF-zászlókon kívül szinte semmit
nem tudunk prezentálni.
(foly. köv.)
2010. április 30., péntek
2010. április 28., szerda
Igazán érdekelne...
... mások például hogy csinálják azt, hogy az életük sok területén
tudnak maximális hőfokon jelen lenni, mert nekem ez nem megy. Vagy jó
barát vagyok, vagy jó gyerekőr, vagy jó cicagazda, esetleg jó
szerenádfogadó tanár. De maximum kettőből tudok egyszerre jó lenni. Aki
többet mond, az szerintem lehazudja a csillagokat az égről. Hát, emiatt
meg aztán sajnos úgy tűnik, választanom kell, miben akarok jó lenni, de
hát mit válasszak, amikor egyik fontosabb, mint a másik.
Még azt sem tudom, hogy arra mi a megoldás, hogy a feleslegesen szar dolgok ne szippantsák ki belőlem messzemenőkig az energiákat - mert például hiába ülök itt ezen a héten egy rakás délutáni szabadidővel (relatíve nincs semmi különösebb oktatói programom, kivételesen), nem tudok semmihez hozzáfogni, csak ülök át egyik sarokból a másikba, mint egy kupac szar. Néha nézem a tévét, és őszintén kétségbeesve felbaszom az agyam Orbán Viktoron, aki azt üzente nekem a minap, hogy "bátorság elvtársak és elvtársnők" - ez a pökhendi fasz, mikor jön már el az az időszak, amikor a pártok (nem csak ők, a többiek is) felfogják, hogy aki nem rájuk szavazott, az is lehet normális, értelmes, gondolkodó, megfontolt, józan ember, és nem kell lehányni, megalázni, sajnálni vagy magát-felkötésre ösztönözni.
Leleveleztem az UK-t a KK-val, úgy néz ki, én is kiválasztott leszek - és tán örökre befészkelem magam a transzhumán gépbe, és ha elég fejlett, akkor egy bluetooth konnekción keresztül átnyomom a maradék agytartalmamat, hogy áradjon szét a térségben, hátha más több hasznát veszi. Jövő héten meg elmegyek az Europemaniára, hátha nem bírom majd a sok agybeteg alternatív baromságot, mert addigra megbolondulok az érettségi feladatsorok megoldókulcsának dekonstruálásától.
Tudom, most sok olvasót veszítek majd, de az az igazság, hogy a játszótéren este kilencig visítozó kiskorúakat is legszívesebben halomra lőném.
Ma tehetetlen kínomban körülnéztem a szakkönyvpiacon, és rájöttem, eljárt felettem az idő, mert menet közben, míg én az időmet, az eszemet és az érzelmeimet szarságokra vesztegetem, kortárs ismerőseim és szemináriumtársaim lefordították a Posztdramatikus színházat Hans-Thies Lehmanntól (akit két éve egy héten át hallgathattam Budapesten), A performativitás esztétikáját Fischer-Lichtétől, láttam Isadora Duncan önéletrajzát és nagyrabecsültem, Imre Zé is kijött az új könyvével (A színház színpadra álításai). Hát, nekem meg ennyit a kispolgári fizetésemről meg e düheimről. (Egyébként ez a L'Harmattan kiadó nagyon ott van!!)
Mindegy, ezt megrendeltem, hogy legyen min tovább dühöngenem.
És igazából nem érdekes az egész, sem az, hogy az Édes Anna már senkit nem érdekel, és még a rövidítettet sem hajlandók elolvasni, sem az, hogy arra, hogy a pénz a leghatékonyabb kártevő az életben (Szophoklész), rajtam kívül egy egész osztályban senki nem tud támogató érvet mondani... -- csakis az az érdekes, de még az sem, hogy OV továbbra is egy irritálóan pökhendi figura.
Még azt sem tudom, hogy arra mi a megoldás, hogy a feleslegesen szar dolgok ne szippantsák ki belőlem messzemenőkig az energiákat - mert például hiába ülök itt ezen a héten egy rakás délutáni szabadidővel (relatíve nincs semmi különösebb oktatói programom, kivételesen), nem tudok semmihez hozzáfogni, csak ülök át egyik sarokból a másikba, mint egy kupac szar. Néha nézem a tévét, és őszintén kétségbeesve felbaszom az agyam Orbán Viktoron, aki azt üzente nekem a minap, hogy "bátorság elvtársak és elvtársnők" - ez a pökhendi fasz, mikor jön már el az az időszak, amikor a pártok (nem csak ők, a többiek is) felfogják, hogy aki nem rájuk szavazott, az is lehet normális, értelmes, gondolkodó, megfontolt, józan ember, és nem kell lehányni, megalázni, sajnálni vagy magát-felkötésre ösztönözni.
Leleveleztem az UK-t a KK-val, úgy néz ki, én is kiválasztott leszek - és tán örökre befészkelem magam a transzhumán gépbe, és ha elég fejlett, akkor egy bluetooth konnekción keresztül átnyomom a maradék agytartalmamat, hogy áradjon szét a térségben, hátha más több hasznát veszi. Jövő héten meg elmegyek az Europemaniára, hátha nem bírom majd a sok agybeteg alternatív baromságot, mert addigra megbolondulok az érettségi feladatsorok megoldókulcsának dekonstruálásától.
Tudom, most sok olvasót veszítek majd, de az az igazság, hogy a játszótéren este kilencig visítozó kiskorúakat is legszívesebben halomra lőném.
Ma tehetetlen kínomban körülnéztem a szakkönyvpiacon, és rájöttem, eljárt felettem az idő, mert menet közben, míg én az időmet, az eszemet és az érzelmeimet szarságokra vesztegetem, kortárs ismerőseim és szemináriumtársaim lefordították a Posztdramatikus színházat Hans-Thies Lehmanntól (akit két éve egy héten át hallgathattam Budapesten), A performativitás esztétikáját Fischer-Lichtétől, láttam Isadora Duncan önéletrajzát és nagyrabecsültem, Imre Zé is kijött az új könyvével (A színház színpadra álításai). Hát, nekem meg ennyit a kispolgári fizetésemről meg e düheimről. (Egyébként ez a L'Harmattan kiadó nagyon ott van!!)
Mindegy, ezt megrendeltem, hogy legyen min tovább dühöngenem.
És igazából nem érdekes az egész, sem az, hogy az Édes Anna már senkit nem érdekel, és még a rövidítettet sem hajlandók elolvasni, sem az, hogy arra, hogy a pénz a leghatékonyabb kártevő az életben (Szophoklész), rajtam kívül egy egész osztályban senki nem tud támogató érvet mondani... -- csakis az az érdekes, de még az sem, hogy OV továbbra is egy irritálóan pökhendi figura.
2010. április 24., szombat
Fastum a léleknek (Dee Dee Bridgewater: From Billie with Love)
Azóta a standard dzsessztől több irányba elkalandozó Dee Dee készített Kurt Weill-lemezt (This is New, 2002), francia dzsesszlemezt rajta Piaf és Josephine Baker-számokkal (J'Ai Deux Amours, 2005), valamint különös hangszerelésű Afrika-dzsesszt is (Red Earth, 2007). E két utolsó projektet Budapesten is bemutatta a MÜPÁ-ban, mindkettőt volt szerencsém látni.
A rajongók most világszerte boldogan konstatálhatják, hogy Dee Dee megszabadult az afrikai rastától, egyéniségváltással és az Ella-korong imidzsét idézően kopaszra nyírt fejjel visszatért a gyökerekhez, klasszikus hangvételű dzsesszlemezt készített, amit Billie Holidaynek ajánl. Új lemez, zenészek, új külső, megszokhattuk. A borítón fotóról a Billie Holiday védjegyévé vált virágbokréta sem maradhat le.
A To Billie with Love from Dee Dee nem az első találkozás Holiday-jel, hiszen Bridgewater a Broadway-n annak idején a Lady Day című életrajzi musicalben éppen Billie Holiday szerepével gyűjtötte be első színpadi és zenei elismeréseit.
Az Eleanora Fagannak (Holiday igazi neve) dedikált hanganyag egyrészt autentikus, másrészt a 90-es évek Bridgewater-produkcióira emlékeztet. Nincs soktagú zenészkompánia, az album egy kvartettel készült viszonylag ismeretlen zenészekkel, klasszikus felállásban. A hangszerelést Edsel Gomez puerto ricoi születésű zongorista jegyzi, az alkalmi zenekar többi tagja Christian McBride (dobok), Lewis Nash (bőgő) és James Carter (fúvósok) - dzsesszlemezen azt hiszem, több éve nem hallottam altszaxofont, sem ilyen szép, klasszikus vonalvezetésű dallamokat anélkül, hogy a dolog giccsbe fulladt volna.
A Bridgewater-életműben nyilván okkal került elő most Holiday, akit a dzessz- és bluestörténet az egyik első meghatározó énekesnőként tart számon. A műfaj felhígulása és bagatellizálódása ellen gyakran szót emelő Dee Dee a lemez belső borítóján tudatja is, hogy Holidayt példaképnek szánja, és olyan előadónak tartja, aki soha nem félt a saját hangján megszólalni.
A lemezen az összes ismertebb és jelentősebb Holiday-dal megtalálható (God Bless the Child, Strange Fruit, Fine and Mellow, You've Changed, Lover Man), némelyek hagyományőrző, mások szubverzív feldolgozásban.
Habár évek óta ez a legklasszikusabb Dee Dee-lemez, szerencsére egy cseppet sem próbálja meg Holiday-stílusban interpretálni a dalokat. Sokkal inkább a 93-as Keeping Traditions c. lemez hangulatait kapjuk újra. A kellemesen egyenletes színvonalú lemezen újra örülhetünk a hosszas scat betéteknek (Foggy Day), a Bridgewater-féle iróniának (Lover Man) és a temperamentumnak, ami szerencsésen ellenpontozza a hallottakat a régies, melankolikus, dekadens, szecessziós hangulatú Holiday-felvételekkel.
A lemez drámai lezárása a bizarr hangvételű és szókimondó szövegű Strange Fruit, amit Bridewater tőle nem távol álló módon dramatizál hatásosra és politikaira.
Klasszikussága miatt kellemesen meglepő, a Billie Holiday-féle örökséget változatosan feldolgozó lemez.
2010. április 18., vasárnap
Van egy pont
Ha még egyetlen sor novellaelemzést el kell olvasnom, valószínűleg
betűket fogok pisilni reggel. Azon gondolkodom, hogy nem kellene ezen
gondolkodnom - mármint azon, hogy nem sikerülhet mindenkit bevezetni a
szövegek rejtelmeibe. Hogy nem sikerülhet mindenkivel megértetni, hogy a
legnagyobb dolog a világon az, amikor a gondolatainkat felismerjük,
kibontjuk, aztán szavakba önthetjük, bármilyen formában.
Sőt, azon sem szabad fennakadnom, ha erre tulajdonképpen egyetlen embert sem sikerül rávezetnem.
A heti egy órás extra emelt magyaron liberális oktatáspolitikát folytattam. Amolyan platóni akadémiát - mondhatnám, ha nem lennék túl szerény. Se dolgozat, se felelés, se "kötelező" tananyag, csak csupa olyan téma, amit a közös érdeklődés felvet. Múltkor például a rockzene/szövegek, mert valaki azt mondta, szerinte ez viszi tovább manapság a közéleti költészetet, nem a poéták.
Erre a magyarórámra soha senki nem készül. Soha nem csinálják meg a nem kötelező, csak ajánlott, érdeklődésre számot tartó feladatokat. "Közéleti" dalszöveget is a nyolcból velem együtt ketten hoztunk. Van olyan óra is, hogy csak én beszélek - mindig arról, ami éppen eszembe jut. Jónás Tamásról, a verselemzés értelméről, a hazafiságról, a politikáról, közbeszédről.
Erre az órára jövőre már senki sem szeretne járni. Azon gondolkodom, hogy biztosan nem szabad ezt kudarcként megélnem. Hogy nézzem a pozitív oldalát. Hogy higgyek abban, hogy ez az irány jó, és majd megtalálja a megfelelő követőit, ahogy engem is megtalált.
Egy bizonyos szemszögből egyébként engem is fáraszt az árral szemben való tempózás. Nagy dolgokat szeretnék, amik talán nem is nagy dolgok, de fontosnak tarthatók.
Azon gondolkodom, a fiatalok a fogalmazásaikban miért nem használnak határozott névelőt. Talán mert a legtöbbjükben nem fogalmazódik meg az a/az (iránti igény), csakis az egy. Az egy a sok közül. Nagyon-nagyon sajnálom.
Van egy pont, ahol meg kell állni. A pontot a következő pillanat át fogja helyezni, úgyhogy a megállás is relatívvá válhat. Van egy pont, amin túl nem kell, nem szeretném elmagyarázni, mi szükség van a tudásra vagy hogy miért kirekesztőek bizonyos fajta gondolkodásmódok. Hogy miért veszélyes mondjuk erőszakra erőszakkal reagálni.
Az is lehet, hogy csak elfáradtam. És valahogy érzem az idő múlását is. Sajnálom minden hiábavalónak érzett dologgal eltöltött percet. Hiányzik az intimitás, az egyedüllét, a bezárkózás is.
Tegnap azon gondolkodtam, honnan fogom felismerni a pillanatot, hogy ha esetleg már segítség kell ahhoz, hogy kitessékeljem a magát túlságosan is bepaszírozó, általam túlságosan is beengedett külvilágot - azt a részét, amelyik nem tetszik.
Mert lehet, hogy ez már az.
Sőt, azon sem szabad fennakadnom, ha erre tulajdonképpen egyetlen embert sem sikerül rávezetnem.
A heti egy órás extra emelt magyaron liberális oktatáspolitikát folytattam. Amolyan platóni akadémiát - mondhatnám, ha nem lennék túl szerény. Se dolgozat, se felelés, se "kötelező" tananyag, csak csupa olyan téma, amit a közös érdeklődés felvet. Múltkor például a rockzene/szövegek, mert valaki azt mondta, szerinte ez viszi tovább manapság a közéleti költészetet, nem a poéták.
Erre a magyarórámra soha senki nem készül. Soha nem csinálják meg a nem kötelező, csak ajánlott, érdeklődésre számot tartó feladatokat. "Közéleti" dalszöveget is a nyolcból velem együtt ketten hoztunk. Van olyan óra is, hogy csak én beszélek - mindig arról, ami éppen eszembe jut. Jónás Tamásról, a verselemzés értelméről, a hazafiságról, a politikáról, közbeszédről.
Erre az órára jövőre már senki sem szeretne járni. Azon gondolkodom, hogy biztosan nem szabad ezt kudarcként megélnem. Hogy nézzem a pozitív oldalát. Hogy higgyek abban, hogy ez az irány jó, és majd megtalálja a megfelelő követőit, ahogy engem is megtalált.
Egy bizonyos szemszögből egyébként engem is fáraszt az árral szemben való tempózás. Nagy dolgokat szeretnék, amik talán nem is nagy dolgok, de fontosnak tarthatók.
Azon gondolkodom, a fiatalok a fogalmazásaikban miért nem használnak határozott névelőt. Talán mert a legtöbbjükben nem fogalmazódik meg az a/az (iránti igény), csakis az egy. Az egy a sok közül. Nagyon-nagyon sajnálom.
Van egy pont, ahol meg kell állni. A pontot a következő pillanat át fogja helyezni, úgyhogy a megállás is relatívvá válhat. Van egy pont, amin túl nem kell, nem szeretném elmagyarázni, mi szükség van a tudásra vagy hogy miért kirekesztőek bizonyos fajta gondolkodásmódok. Hogy miért veszélyes mondjuk erőszakra erőszakkal reagálni.
Az is lehet, hogy csak elfáradtam. És valahogy érzem az idő múlását is. Sajnálom minden hiábavalónak érzett dologgal eltöltött percet. Hiányzik az intimitás, az egyedüllét, a bezárkózás is.
Tegnap azon gondolkodtam, honnan fogom felismerni a pillanatot, hogy ha esetleg már segítség kell ahhoz, hogy kitessékeljem a magát túlságosan is bepaszírozó, általam túlságosan is beengedett külvilágot - azt a részét, amelyik nem tetszik.
Mert lehet, hogy ez már az.
Van egy pont
Ha még egyetlen sor novellaelemzést el kell olvasnom, valószínűleg
betűket fogok pisilni reggel. Azon gondolkodom, hogy nem kellene ezen
gondolkodnom - mármint azon, hogy nem sikerülhet mindenkit bevezetni a
szövegek rejtelmeibe. Hogy nem sikerülhet mindenkivel megértetni, hogy a
legnagyobb dolog a világon az, amikor a gondolatainkat felismerjük,
kibontjuk, aztán szavakba önthetjük, bármilyen formában.
Sőt, azon sem szabad fennakadnom, ha erre tulajdonképpen egyetlen embert sem sikerül rávezetnem.
A heti egy órás extra emelt magyaron liberális oktatáspolitikát folytattam. Amolyan platóni akadémiát - mondhatnám, ha nem lennék túl szerény. Se dolgozat, se felelés, se "kötelező" tananyag, csak csupa olyan téma, amit a közös érdeklődés felvet. Múltkor például a rockzene/szövegek, mert valaki azt mondta, szerinte ez viszi tovább manapság a közéleti költészetet, nem a poéták.
Erre a magyarórámra soha senki nem készül. Soha nem csinálják meg a nem kötelező, csak ajánlott, érdeklődésre számot tartó feladatokat. "Közéleti" dalszöveget is a nyolcból velem együtt ketten hoztunk. Van olyan óra is, hogy csak én beszélek - mindig arról, ami éppen eszembe jut. Jónás Tamásról, a verselemzés értelméről, a hazafiságról, a politikáról, közbeszédről.
Erre az órára jövőre már senki sem szeretne járni. Azon gondolkodom, hogy biztosan nem szabad ezt kudarcként megélnem. Hogy nézzem a pozitív oldalát. Hogy higgyek abban, hogy ez az irány jó, és majd megtalálja a megfelelő követőit, ahogy engem is megtalált.
Egy bizonyos szemszögből egyébként engem is fáraszt az árral szemben való tempózás. Nagy dolgokat szeretnék, amik talán nem is nagy dolgok, de fontosnak tarthatók.
Azon gondolkodom, a fiatalok a fogalmazásaikban miért nem használnak határozott névelőt. Talán mert a legtöbbjükben nem fogalmazódik meg az a/az (iránti igény), csakis az egy. Az egy a sok közül. Nagyon-nagyon sajnálom.
Van egy pont, ahol meg kell állni. A pontot a következő pillanat át fogja helyezni, úgyhogy a megállás is relatívvá válhat. Van egy pont, amin túl nem kell, nem szeretném elmagyarázni, mi szükség van a tudásra vagy hogy miért kirekesztőek bizonyos fajta gondolkodásmódok. Hogy miért veszélyes mondjuk erőszakra erőszakkal reagálni.
Az is lehet, hogy csak elfáradtam. És valahogy érzem az idő múlását is. Sajnálom minden hiábavalónak érzett dologgal eltöltött percet. Hiányzik az intimitás, az egyedüllét, a bezárkózás is.
Tegnap azon gondolkodtam, honnan fogom felismerni a pillanatot, hogy ha esetleg már segítség kell ahhoz, hogy kitessékeljem a magát túlságosan is bepaszírozó, általam túlságosan is beengedett külvilágot - azt a részét, amelyik nem tetszik.
Mert lehet, hogy ez már az.
Sőt, azon sem szabad fennakadnom, ha erre tulajdonképpen egyetlen embert sem sikerül rávezetnem.
A heti egy órás extra emelt magyaron liberális oktatáspolitikát folytattam. Amolyan platóni akadémiát - mondhatnám, ha nem lennék túl szerény. Se dolgozat, se felelés, se "kötelező" tananyag, csak csupa olyan téma, amit a közös érdeklődés felvet. Múltkor például a rockzene/szövegek, mert valaki azt mondta, szerinte ez viszi tovább manapság a közéleti költészetet, nem a poéták.
Erre a magyarórámra soha senki nem készül. Soha nem csinálják meg a nem kötelező, csak ajánlott, érdeklődésre számot tartó feladatokat. "Közéleti" dalszöveget is a nyolcból velem együtt ketten hoztunk. Van olyan óra is, hogy csak én beszélek - mindig arról, ami éppen eszembe jut. Jónás Tamásról, a verselemzés értelméről, a hazafiságról, a politikáról, közbeszédről.
Erre az órára jövőre már senki sem szeretne járni. Azon gondolkodom, hogy biztosan nem szabad ezt kudarcként megélnem. Hogy nézzem a pozitív oldalát. Hogy higgyek abban, hogy ez az irány jó, és majd megtalálja a megfelelő követőit, ahogy engem is megtalált.
Egy bizonyos szemszögből egyébként engem is fáraszt az árral szemben való tempózás. Nagy dolgokat szeretnék, amik talán nem is nagy dolgok, de fontosnak tarthatók.
Azon gondolkodom, a fiatalok a fogalmazásaikban miért nem használnak határozott névelőt. Talán mert a legtöbbjükben nem fogalmazódik meg az a/az (iránti igény), csakis az egy. Az egy a sok közül. Nagyon-nagyon sajnálom.
Van egy pont, ahol meg kell állni. A pontot a következő pillanat át fogja helyezni, úgyhogy a megállás is relatívvá válhat. Van egy pont, amin túl nem kell, nem szeretném elmagyarázni, mi szükség van a tudásra vagy hogy miért kirekesztőek bizonyos fajta gondolkodásmódok. Hogy miért veszélyes mondjuk erőszakra erőszakkal reagálni.
Az is lehet, hogy csak elfáradtam. És valahogy érzem az idő múlását is. Sajnálom minden hiábavalónak érzett dologgal eltöltött percet. Hiányzik az intimitás, az egyedüllét, a bezárkózás is.
Tegnap azon gondolkodtam, honnan fogom felismerni a pillanatot, hogy ha esetleg már segítség kell ahhoz, hogy kitessékeljem a magát túlságosan is bepaszírozó, általam túlságosan is beengedett külvilágot - azt a részét, amelyik nem tetszik.
Mert lehet, hogy ez már az.
2010. április 11., vasárnap
Gondolatok a könnytárban
Most már érteni vélem, mit akart Attila azzal, hogy "örökkön háborog a tenger, örökkön kicsik a dolgok".
Háborgok én is. Nincs egy saját épkézláb gondolatom. Minden gondolatom
másé. Minden gondolatom más. Szintetizál, kritizál, analizál, atomizál,
lokalizál, néha vulgarizál. Mindezzel nem lenne semmi baj, ha a rám
bízott, rám maradt gondolatok termékenyek, kreatívak lennének, de ha
legalábbis lehetne belőlük tanulni, okulni, épülni valamit. Szokták
mondani, élelmes ember szarból is tud várat építeni. Vagy átminősíti a
szart. Nekem ez nem megy. A szar az szar.
Egyszer pedig már arról is írtam, hogy igazán, van abban valami perverzió, amikor az ember mást sem csinál, csak mások sekélyes gondolataiban turkál - mert ezt kívánja meg a munkája.
Mivel méregtelenítsek hát.
Elmentem vidékre tegnap. Rájöttem, hogy évek óta hihetetlenül hiányzik a víz közelsége. Előző életemben nyilván kacsa voltam. Esetleg sirály. Mindenképpen olyan állat, ami több oldalról, több nézőpontból is szemlélheti a vizet.
Sokan hülyének néznek emiatt, de ha tehetem, sokszor csak ülök és nézem a vizet. És hallgatom. És elcsendesülök. A mindennapok elektronikus zajai már kikezdték az agyamat, mint a múltkor a kocsiban az abroncsot az elkopott fék. Súrlódik, kínlódik, fémesen csikorog az agyam. Én magam is, ahogy próbálok átzummolni a napi konfliktusokon.
Szeretnék egyedül lenni és hallgatni magamat.
Orfűn találkoztam a Nagy Bandóval. Árult egy standnál. Állítólag ebből él, kijár a fesztiválokra meg a harkányi fürdőbe, árulja az ő és a lánya könyveit meg a dvd-it. A szívbetegségéből gyógyulva költözött a mecseki faluba. Valahogy emblematikusnak érzem, hogy ez az ember is a keleti régióból (Deszk, Szeged) sodródott ide.
A Nagy Bandó egyébként nem tűnt városi embernek, elég szakadt is volt. Viszont rengetegen álltak a standnál, ő pedig szakadatlanul beszélt. Elgondolkodtam, milyen élete lehet egy ilyen fővárosból szabadult hajdani közéletinek, aki - mondjuk úgy - életmódot váltott. Hajlamos vagyok azt gondolni: jó. Ücsörög a tóparton, írogat, eljár a kultúrházba csevegni, ha emberek közé vágyik. Faszobrászkodik, fotózik, télen fát vág, énekel... mindezt - gondolom én romantikusan, minden irigységemmel - távol mindenféle idegesítő álintellektualitástól.
Én tényleg, csak túl szeretném élni ezt a pár évet.
Az erdőben tegnap szedtünk egy csomó medvehagymát is. Állítólag - úgy látszott rajtam - hónapok óta a medvehagyma az első dolog, ami igazán lekötött. Szedtem, vágtam, raktároztam, fagyasztottam, elkészítettem, tele volt vele a lakás. Hagymaillat egész álló nap...
Érdekes ellentmondás: a szociális beágyazottságom mintha meghaladná a toleranciaszintemet. És közben meg mégsem. Ki érti ezt. Hát én.
Egyszer pedig már arról is írtam, hogy igazán, van abban valami perverzió, amikor az ember mást sem csinál, csak mások sekélyes gondolataiban turkál - mert ezt kívánja meg a munkája.
Mivel méregtelenítsek hát.
Elmentem vidékre tegnap. Rájöttem, hogy évek óta hihetetlenül hiányzik a víz közelsége. Előző életemben nyilván kacsa voltam. Esetleg sirály. Mindenképpen olyan állat, ami több oldalról, több nézőpontból is szemlélheti a vizet.
Sokan hülyének néznek emiatt, de ha tehetem, sokszor csak ülök és nézem a vizet. És hallgatom. És elcsendesülök. A mindennapok elektronikus zajai már kikezdték az agyamat, mint a múltkor a kocsiban az abroncsot az elkopott fék. Súrlódik, kínlódik, fémesen csikorog az agyam. Én magam is, ahogy próbálok átzummolni a napi konfliktusokon.
Szeretnék egyedül lenni és hallgatni magamat.
Orfűn találkoztam a Nagy Bandóval. Árult egy standnál. Állítólag ebből él, kijár a fesztiválokra meg a harkányi fürdőbe, árulja az ő és a lánya könyveit meg a dvd-it. A szívbetegségéből gyógyulva költözött a mecseki faluba. Valahogy emblematikusnak érzem, hogy ez az ember is a keleti régióból (Deszk, Szeged) sodródott ide.
A Nagy Bandó egyébként nem tűnt városi embernek, elég szakadt is volt. Viszont rengetegen álltak a standnál, ő pedig szakadatlanul beszélt. Elgondolkodtam, milyen élete lehet egy ilyen fővárosból szabadult hajdani közéletinek, aki - mondjuk úgy - életmódot váltott. Hajlamos vagyok azt gondolni: jó. Ücsörög a tóparton, írogat, eljár a kultúrházba csevegni, ha emberek közé vágyik. Faszobrászkodik, fotózik, télen fát vág, énekel... mindezt - gondolom én romantikusan, minden irigységemmel - távol mindenféle idegesítő álintellektualitástól.
Én tényleg, csak túl szeretném élni ezt a pár évet.
Az erdőben tegnap szedtünk egy csomó medvehagymát is. Állítólag - úgy látszott rajtam - hónapok óta a medvehagyma az első dolog, ami igazán lekötött. Szedtem, vágtam, raktároztam, fagyasztottam, elkészítettem, tele volt vele a lakás. Hagymaillat egész álló nap...
Érdekes ellentmondás: a szociális beágyazottságom mintha meghaladná a toleranciaszintemet. És közben meg mégsem. Ki érti ezt. Hát én.
2010. április 7., szerda
Időtolvaj
Magam is meglepődtem, hogy képes vagyok a tolvajlásra, mert még ha
nem is súlyos dolgokról van szó, nem vagyok egy fifikás tolvajalkat. Ma
időt loptam, ami kifejezetten jól esett, mivel a tavaszi szünet
rövidsége egy cseppet sem tett boldoggá, és az az effektív három nap,
amit halálközeli állapotban töltöttem, még a pihenésre sem volt elég,
nemhogy rekreációra.
Rájöttem megint, hogy az olyan tevékenységek tudnak
igazán hasznosak lenni, amik tartalmasak és kikapcsolódást nyújtanak
egyúttal. Szerencsésnek mondhatja magát az, akinek ilyen hobbija van.
Még szerencsésebb az, akinek ilyen munkája. Én pedig sokkal tartozom
magamnak.
Ma az első óra után (ami Kosztolányi pályaképével
telt volna, de ehelyett inkább a szünidei élmények zajos
felelevenítésével telt, és ami fontos, engem egyik téma sem érdekelt
igazán) némi átszervezést követően átmentem az egyetemre, hogy
meghallgassak egy habilitációs előadást (a jelöltet szakmai körökben KKÁ
monogrammal ismerik). Erre egyrészt meghívást kaptam T-től, aki itt
közel s távol az egyetlen ember, akivel az igazi szakmámról tudok
beszélgetni. (Az igazi szakmám. Könyörgöm, úgy hangzik ez, mint egy bulvárkönyv. Az igazi
Gofri. Akit senki sem ismer… haha.) Másrészt pedig érkezett Szegedről
egypár kedvenc exkolléga, a vártnál kevesebb, a vártnál kevésbé kedvenc,
de azért pont kielégítő létszámú.
Mielőtt az esemény elkezdődött, szinte teljesen
véletlenül telefonvégre került néhány régi jóbarát. Megtudtam, hogy
amikor nemsokára Londonba megyek, a közeli Readingben reneszánsz konferencia lesz,
ahol felbukkanhatnak régebbi életem tartalmas szereplői és témái. Hát
persze, hogy elmegyek. Megtudtam azt is, hogy a legjobb barátnőm (aki
velem szinte egyidőben hagyta ott Suncityt) visszaköltözik Szegedre…
Amúgy pedig szeretek visszajárni az egyetemre
(bármelyikre), mert valószínűleg az a típus maradok, aki örökre
egyetemista… ezért aztán a kampusz puszta fizikális megtapasztalása is
fizikai örömöt okoz. És pillanatok alatt fel tudnak idéződni régi,
kedves dolgok, szagok, érzetek. Nem, nem sznobizmusból, csupán azért,
mert az egyetemen vagy annak közelében töltött idestova kilenc év
szellemileg az életem egyik legtermékenyebb időszaka volt.
KKÁ habilitációja az efféle procedúráknak
megfelelően simán, zökkenőmentesen zajlott. Igazából mindig őszintén
elcsodálkozom, mert a tudományos ranglétra magasabb szintjein sokat
várok. Az előadás a „’Beidegződéseink’ lebontása (kizökkentése?
lerombolása?) a színházban” fantázianevet viselte. Gyakorlatilag azokról
a szinte automatikus nézői attitűdökről (már kritikai rendszerekben
elvárásrendszerről) szólt, amit a szerzőkkel, darabokkal, műfajokkal,
kulturális szimbólumokkal kapcsolatban táplálunk – illetve arról, hogy
mindezt hogyan bontják le, rombolják le bennünk bizonyos színházi
előadások, s hogy ennek az eredménye a felháborodás, az öröm, vagy az
újdonság varázsa lehet. Kb. két percbe telt, amikor rájöttem, hogy semmi
másról nincs szó, csak a száz meg százféleképpen értelmezhető
alternativitásról, és annak különböző formáiról a játékmódban, a
díszletben, a rendezésben vagy a dramaturgiában. Hát, hé.
Egyébként a képanyagot tekintve elég informatív fél
óra volt, sok olyan előadásról láttam képeket, amiket eddig nem
ismertem. És persze az is lehet, hogy a habilitációs rend egy ilyen
viszonylag egyszerű, összegző munkát kíván meg. Vagy az ember már
gyakorlatilag minden muníciót ellő a kisdoktoriban. Nem tudom…
Az ún. tantermi előadás (a habil. procedúra másik
prezentációja) pedig a klasszikusdarabok historizáló, aktualizáló,
illetve stilizáló rendezéseiről szólt – szintén egyfajta
színháztörténeti zanza a rekonstruáló, modernizáló ill. avantgarde
rendezői törekvésekről. Poel, Craig, Mejerhold, na meg Zsótér – KKÁ
ismerős referenciái. Ó jesz, bólogatott a fejünk, de – félek kimondani –
azt hiszem, igazán senki nem izgult fel.
Ami egyébként az előadót illeti, annak idején
sokáig küzdöttem a szövegeivel, de a személyiségével is. De mára… a pasi
határozottan klasszicizálódott. Lehet, hogy lassan unalomba fullad.
Meglepő módon értettem minden szavát. Furcsa módon az elméletekben
tobzódó, azokkal virtuóz módon trükköző retorika helyett ma inkább Színházi Kalauzt
szerkeszt. És lehet, hogy én is elég öreg vagyok már ahhoz, hogy ne
ijedjek meg minden tudós (vagy tudóskodó?) szemüvegtől. Meglepődtem azon
is (nem tudtam), hogy a korábbi intézet, ahol dolgozott, kvázi teljes
létszámban áttette székhelyét a Károli Gáspár Református Egyetemre.
Igen, ilyen is van. Igen, ott is van színháztudomány tanszék. Igen, van,
aki az ott dolgozók közül több munkahelyet tart fenn. Hát, mindig
megtud az ember valamit.
A programnak fél egykor lett vége. Hirtelen meg is
rémültem, hogy mit kezdek a hirtelen rám szakadt szabadidővel és a
napsütéses délutánnal. Egy óra szabadidő. Egyedüli idő. Azt hiszem, kb.
három éve nem voltam egyedül… pár percnél tovább.
Hazamentem, és elbeszélgettem a Diócicával. Állati egy óra volt.
Néha elhiszem, hogy hiányzom. Valaki lebaszott,
hogy eltűntem. Én is mindig lebaszom magam, mert tényleg, igazán
eltűntem, megfosztom a világot magamtól. Aztán péntekre a Fringe fesztiválra kaptam meghívást egy bohócrevüre. Jövő héten egy könyvbemutatóra, a hó végén pedig egy egész hét Krétakörre. Bár szörnyen nehéz, de majd valahogy megint lopok egy kis időt. Miközben itt ülök az ANK előtti téren várva a kósza neten napon, még el is hiszem, hogy sikerülhet. Legkésőbb holnap reggelig.
2010. április 3., szombat
Az már egészen biztos...
... hogy legalább két olyan könyvet el fogok vinni, amit ebben az
évben az istennek sem tudok elolvasni, bármennyire is szeretnék. Az
egyik Ungváritól a Labirintusok, a másik pedig a Rousseau Vallomások, de erősen gondolkodom Leni Riefenstahl életrajzán és A Mester és Margarétán is.
Kaptam pöttöm elemes olvasólámpát a nyuszitól, úgyhogy akármilyen lyukban kötök is ki majd, senki és semmi nem fog tudni megállítani.
Az igazgatónő engedélyezte a három hét szabadságomat szeptemberben, na, ettől kezdve aztán nem tudok megálljt parancsolni a kérdéseknek, mert mindenki erősen irigykedik aggódik, hogy hogyan fogja majd pótolni pótolhatatlan hiányomat. Gondolom, azt is hiába fogom majd mondani, hogy senkitől nem várok el semmiféle pótlást, a tanévet úgy is tudom majd teljesíteni, hogy kimarad az első 2-3 hét.
Le van szarva.
A gyereknek végre megvettem az Orbán János Dénest, oldalanként olvassuk, ez élete első könyve, most azzal rohangál és sokat röhög közben.
Kaptam pöttöm elemes olvasólámpát a nyuszitól, úgyhogy akármilyen lyukban kötök is ki majd, senki és semmi nem fog tudni megállítani.
Az igazgatónő engedélyezte a három hét szabadságomat szeptemberben, na, ettől kezdve aztán nem tudok megálljt parancsolni a kérdéseknek, mert mindenki erősen irigykedik aggódik, hogy hogyan fogja majd pótolni pótolhatatlan hiányomat. Gondolom, azt is hiába fogom majd mondani, hogy senkitől nem várok el semmiféle pótlást, a tanévet úgy is tudom majd teljesíteni, hogy kimarad az első 2-3 hét.
Le van szarva.
A gyereknek végre megvettem az Orbán János Dénest, oldalanként olvassuk, ez élete első könyve, most azzal rohangál és sokat röhög közben.
Feliratkozás:
Bejegyzések
(
Atom
)