Most már érteni vélem, mit akart Attila azzal, hogy "örökkön háborog a tenger, örökkön kicsik a dolgok".
Háborgok én is. Nincs egy saját épkézláb gondolatom. Minden gondolatom
másé. Minden gondolatom más. Szintetizál, kritizál, analizál, atomizál,
lokalizál, néha vulgarizál. Mindezzel nem lenne semmi baj, ha a rám
bízott, rám maradt gondolatok termékenyek, kreatívak lennének, de ha
legalábbis lehetne belőlük tanulni, okulni, épülni valamit. Szokták
mondani, élelmes ember szarból is tud várat építeni. Vagy átminősíti a
szart. Nekem ez nem megy. A szar az szar.
Egyszer pedig már arról is írtam, hogy igazán, van abban valami
perverzió, amikor az ember mást sem csinál, csak mások sekélyes
gondolataiban turkál - mert ezt kívánja meg a munkája.
Mivel méregtelenítsek hát.
Elmentem vidékre tegnap. Rájöttem, hogy évek óta hihetetlenül
hiányzik a víz közelsége. Előző életemben nyilván kacsa voltam. Esetleg
sirály. Mindenképpen olyan állat, ami több oldalról, több nézőpontból is
szemlélheti a vizet.
Sokan hülyének néznek emiatt, de ha tehetem, sokszor csak ülök és
nézem a vizet. És hallgatom. És elcsendesülök. A mindennapok
elektronikus zajai már kikezdték az agyamat, mint a múltkor a kocsiban
az abroncsot az elkopott fék. Súrlódik, kínlódik, fémesen csikorog az
agyam. Én magam is, ahogy próbálok átzummolni a napi konfliktusokon.
Szeretnék egyedül lenni és hallgatni magamat.
Orfűn találkoztam a Nagy Bandóval.
Árult egy standnál. Állítólag ebből él, kijár a fesztiválokra meg a
harkányi fürdőbe, árulja az ő és a lánya könyveit meg a dvd-it. A
szívbetegségéből gyógyulva költözött a mecseki faluba. Valahogy
emblematikusnak érzem, hogy ez az ember is a keleti régióból (Deszk,
Szeged) sodródott ide.
A Nagy Bandó egyébként nem tűnt városi embernek, elég szakadt is
volt. Viszont rengetegen álltak a standnál, ő pedig szakadatlanul
beszélt. Elgondolkodtam, milyen élete lehet egy ilyen fővárosból
szabadult hajdani közéletinek, aki - mondjuk úgy - életmódot váltott.
Hajlamos vagyok azt gondolni: jó. Ücsörög a tóparton, írogat, eljár a
kultúrházba csevegni, ha emberek közé vágyik. Faszobrászkodik, fotózik,
télen fát vág, énekel... mindezt - gondolom én romantikusan, minden
irigységemmel - távol mindenféle idegesítő álintellektualitástól.
Én tényleg, csak túl szeretném élni ezt a pár évet.
Az erdőben tegnap szedtünk egy csomó medvehagymát is. Állítólag - úgy
látszott rajtam - hónapok óta a medvehagyma az első dolog, ami igazán
lekötött. Szedtem, vágtam, raktároztam, fagyasztottam, elkészítettem,
tele volt vele a lakás. Hagymaillat egész álló nap...
Érdekes ellentmondás: a szociális beágyazottságom mintha meghaladná a
toleranciaszintemet. És közben meg mégsem. Ki érti ezt. Hát én.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése