Coma Country

Kép innen.

Tegnap egy habilitációs programon voltam az egyetemen.

Egy régi jóbarát tartotta meg a megfelelő előadásokat, persze megítélték neki a címet, formaság az egész, stb. Na, ott a régi jó ismerősökkel szóba került az egyetemek helyzete.

Én elég régóta a peremről figyelem ezeket a folyamatokat, járok be órákat tartani, aminek nagyon örülök, mert szinten tart, megismerem a hallgatókat, készülnöm is kell, olvasok, stb. Ráadásul a különböző lehetőségekhez nem baj, ha ki tudom csippenteni a galléromra, hogy PTE, ami csupán csak azért számít, mert régebben elég hülyén mutatott, hogy XY high school, amikor valamilyen tudományos témáról adtam elő. Igen, volt ilyen, és nem nekem okozott hiúsági problémát, mert ezerszer jobban állok tudományos vonalon, mint sok, a fenekét egyetemi székekben melengető kollégám; viszont ma sajnos minden hasonló lehetőséghez egyetemi titulus kell. Nem, az independent scholar ezen a bolygón nem létezik.

Van bennem néha rossz érzés persze, amikor azt látom, kiket vesznek fel remek állásokba, csak mert a fővárosban laknak (nem a pénzről beszélek, mert bár a régi baráti körömből már csak nekem nincs "igazi" állásom, valószínűleg az én szar fizetésem a legjobb), vagy hogy az 50+ életkorú egyetemi oktatók már csak a látszatát sem próbálják kelteni, annak, hogy olvasnak, publikálnak vagy tartanak néha tudományos előadásokat, miközben én a munka, a másik meg a harmadik munka mellett azért igyekszem kiizzadni évi két konferenciát meg publikációt (angolul is!). 

Hogy miért?

Nem, nem hiúságból, mert akkor nem egy középiskolában tanítanék. Nyilván nem is a hatalmas lóvékért, hiszen doktorival pedagógus 1 fokozatban vagyok (pont egy lépcsővel a gyakornok fölött, ami a fizetésemen is látszik), és maradok is, amíg rám nem szól valaki, hogy na, most már muszáj megírnom azt a portfóliót, ami egy doktorinál valószínűleg klasszisokkal gagyibb, viszont #PainInTheAss.

Inkább azért csinálom, mert már csak ez okoz igazán örömöt.

És mert jó reneszánsz humanista módjára változatlanul hiszek a tudás megváltó erejében. 

(Tudom, az egy másik bolygó...)

Elhallgattam tehát a panaszokat, hogy az egyházközeli egyetemek nem tudják hova tenni a pénzt, az államiak pedig ki vannak véreztetve, létszámstop van, a doktoranduszok disszidálnak, stb. 

Mivel a magyarországi (humán)tudományos közeg elég kicsit, óhatatlan, hogy mindannyiunknak van olyan ismerőse, akivel együtt indult, de az illető már valami jól finanszírozott, szépen felújított felekezeti/egyházi egyetemen oktat, ahol nincs meg a tudásbázis ugyan, de van sok pénz külföldi előadókra, publikációkra, drága fogadásokra és konferenciákra. 

Nem haragszunk rájuk, de be kell látni, hogy nem fog itt addig semmi sem történni, amíg jó sokan elfogadják az ezekbe az egyetemekbe pumpált pénzeket, főleg, ha még a kényelmes helyzet el is altatja a gyanakvást és az ambíciót. És amíg mindenki más megértően bólogat és asszisztál mindehhez.

Hiszen pontosan tudjuk, kik a lusta, semmirekellő alakok - az iskolákban, az egyetemeken, a kormányban, a hivatalokban, mégsem tehetünk ellenük semmit. Vagy tehetnénk, de nem teszünk, mert fontos számunkra a velük való kapcsolat. Utálkozunk ugyan kicsit, meg talán titokban irigykedünk is, de ez egy ilyen ország. 

Nekem még voltak olyan terveim, hogy elvégzek egy gender MA-t, ha már nem lesz más dolgom, és nem tudom hova tenni a pénzt, de ez most már nem így lesz. Esetleg később járhatok még nagymamatanfolyamra vagy elvégezhetek valami szülésre buzdító szociális szakot, jelentkezhetek pótnagymamának is.

Úgyhogy nincs itt semmi látnivaló. Menjetek Bécsbe tanulni. Vagy akárhova.