Általában ironikus félmosollyal azt felelem, hogy hát, ez már nekem is többször szöget ütött a fejembe -- tudván persze, hogy az illető a kérdésnek egy egészen másik aspektusára gondol. És ilyenkor bekanyarodunk egy végeérhetetlen vita utcájába, ami nagyrészt (hol több, hol kevesebb megérteni akarással) azt próbálja cáfolni, hogy a humán tudományok hasznosak és értelmesek lennének, hiszen zömében nem fedeznek fel semmilyen új tényt, nem állítanak elő új anyagokat vagy vegyületeket, nem fedeznek fel új földrészeket. (Erre a válaszom persze az, hogy dehogynem, de erről majd később.)
Mi értelme a humán tudományoknak tehát. Mi értelme van a filozófiának. Egyáltalán, mi értelme van annak, hogy bármit újra meg újragondoljunk, hiszen legalább egyszer (többször) már az általunk befogadható jelenségek zömét valahol, valaki már végiggondolta. Számtalan oldalról elemezték, értelmezték, boncolgatták a mi kultúránkat szanaszét.
A helyzetemet általában súlyosbítja, amikor megtudják, hogy ráadásul egy egészen régmúlt kor avittnak vélt kultúrtörténeti jelenségei iránt érdeklődöm. Ez legtöbbször tetézi az értetlenséget és a csodálkozást. Mert kinek kell ma a színház. Kinek kell ma a 17. század. Egyáltalán, mit lehet róla felfedezni, amit eddig még nem fedeztek fel. Kit érdekel ma Magyarországon néhány ismeretlen, névtelen művész.
Nos, hölgyeim és uraim, a kérdésfeltevés eleve rossz. Mert persze létezhet olyan megközelítés, ami mindent a praktikum felől szemlél, és feleslegesnek ítéli a "csupán" gondolati téren (és nem fizikailag, természettudományosan) véghezvihető kutogatást. Létezhetnek olyan elképzelések, amik szerint fölöslegesek az újabb és újabb világmagyarázatok, az olyanok, amik nemcsak a körülöttünk lévő tárgyi világot írják le és gondolják újra. Ha ezt mondjuk, akkor azt is mondjuk, hogy a zenetudománynak csak annyiban van értelme, amennyiben újabb és újabb kottákat, zeneműveket fedez fel. Az irodalomtudomány csak annyiban jelentős, amennyiben kéziratokat fedez fel vagy szerzők életét dokumentálja.
Ez azonban egy olyasfajta látásmód, ami végtelenül leegyszerűsítheti a világról és az életünkről való elképzeléseket, és korlátozza annak az újrafelfedezésnek az izgalmát, amivel folyton folyvást megújíthatjuk a tudásunkat mindenről - így önmagunkról is. A tudományos megismerés a tudós önfelfedezése, önmegismerése, önmeghatározása is; ha nem nagyobb részben az. Ha vizsgálok valamit, ami érdekel, azzal a saját magam iránti érdeklődést is kifejezem és bizonyítom.
Nem mondom persze, hogy az ilyesfajta 'intellektualizálás' nem fordulhat át egy helyben tapicskolásba és bizonyos elméletek/gondolatok/megközelítések agyatlan mantrázásába... Olyat is láttam már, amikor a valamilyen tárgyról gondolkodás teljesen alárendelődött a személyes önanalízisnek.
És akkor itt el is jutottunk a magamfajták tevékenységével kapcsolatos második számú enigmához, jelesül ahhoz, hogy a racionalizmussal, a logikus gondolkodással, a rendszerezésre való képességgel hogyan férnek össze a humán tudományok/művészetek. Végtelenül egyszerű. Mindenfajta tudás rendszerezéséhez kell a képesség, hogy átlássuk a dolgokat, hogy a külső szemlélő pozíciójából (is) szemlélve rendezni tudjuk az információt. Ez különösen fontos akkor, ha a tudást tovább is akarjuk adni. Mindehhez kell kreativitás, találékonyság meg irónia is. (Ahogy egyébként mindenhez.)
Sosem tudtam elképzelni másféle értelmes létezést a világban, mint a mindenre való nyitottságot. Miért ne lehetnék blogger, magyartanár meg sok minden más is egyszerre. Miért ne lehetnék kritikus, értelmező és bíráló olyan jelenségekkel, alkotásokkal kapcsolatban, amik egyébként adott esetben érzelmileg is megérintenek. Nem látom az ellentmondást. De még az ebben való különlegességet sem.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése