Itthon, 4. rész

Ha ez az 'itthon' egy tévésorozat címe lenne, én rohadtul be se kapcsolnám.

Na mindegy, múltkor (emlékszem) írtam, hogy majd elmélkedem kicsit ennek az egész velünk történteknek a miértjéről és a hogyanjáról. Tudom, hogy teljesen felesleges, az ember az elméletekkel és a gondolatmenetekkel csak magát nyugtatja. Meg az ilyesmi rendszert hoz az életbe, végül is.

Túl vagyok a pánikon (ami nem a járvány miatt tört rám, hanem főleg a megváltozott munkakörülmények miatt), most már higgadt vagyok viszonylag.

Arra gondolok, hogy az utóbbi időben mennyire zsúfolt és rohanós volt az életem. Mennyit aggódtam, hogy nem tudok határidőre befejezni dolgokat, hogy nincs elég időm a magánéletemre, hogy folyton mindenkinek mindent megígérek, amit aztán nem tudok betartani. Hogy maximalista vagyok, de mégis még több mindent kellene csinálnom, hogy biztosítsam a jövőmet.

Fáradt is voltam, nem szerettem bejárni, idegesítettek az emberek, a kollégák és főnökség értelmetlen megbeszélésekkel rabolták az időmet. Egyik helyről rohantam a másikra. 

Elfáradtam a kamaszokban, a motiválatlanságban, az érdektelenségben. 

Aggódtam, hogy meg tudom-e teremteni a (későbbi) nyugalmam feltételeit.

Egyszerűen mindenre figyelni akartam, nem a kontrollmánia miatt, hanem hogy segítsek és használjak. A lelkiismeret hajtott, de ezt nem valamiféle autoritás felé, hanem önmagamban éreztem.

És erre tessék.

Azt hiszem, a harmadik hete vagyunk itthon, és a fentiek nagy része megszűnt. (Jöttek persze mások a helyükbe, de ez most mindegy.) 

Már nem kell rohangálnom, mások a határidők. Nem látok magam körül embereket. Ha vannak is (online) megbeszélések, azokon csak félig-meddig kell részt vennem. (Általában teregetek, zoknit párosítok, port törlök vagy valami más feladatot végzek közben.) 

Bizonyos szempontból lelassultam, és ez jó.

Itthon vagyok, és nekem alapvetően ez is jó. 

Persze könnyű nekem, nem vagyok egy sociable person, nem hiányzik sem a kocsmázás, sem a fitness terem. Annak pedig voltaképp most örülök hosszú idő óta először, hogy tanár vagyok, mert így van biztos jövedelmem. Így is szorongok a várható gazdasági következményektől persze, de mindig azzal nyugtatom magam, hogy nekem azért mégsem veszett el minden. Sok dolgot tudok csinálni.

Mindezzel csak azt akarom mondani, hogy--és vigyázat, most jön a #PauloCoelho--, hogy azért ezt a járványt kurvára megérdemeltük. (Itt most mindenki nyugodtan küldjön el a k***a anyámba, és mondja, hogy ő aztán nem, el fogom fogadni. Én sem magamra gondolok elsősorban, amikor azt mondom, hogy 'mi'.) 

Mindez (mármint, hogy megérdemeltük) egyébként abból is látszik, hogy a vészhelyzet ellenére emberek flangálnak az utcán. Felvásárolják az árukészletet, veszekednek a boltban, szidják a nyugdíjasokat, patikusokat, boltosokat, BKV-t. A boltosok szidják az embereket. Az emberek szidják az orvosokat és a boltosokat. A kormányt pedig mindenki szidja. De az ellenzéket is.

Hetek óta figyelem (már írtam erről), hogy pl. amíg nem zárták be az iskolákat, addig az volt a baj. Aztán bezárták őket, akkor pedig az lett a baj, hogy nem jó a digitális oktatás. 

Amíg nem közöltek területi adatokat és a súlyosbító körülménynek számító alapbetegségeket, addig az volt a baj, most pedig az, hogy közölték őket. 

Na, hát szerintem így nem lehet élni amúgy. 

Kurva jó lenne, ha az a sok ember, aki egész nap a híreket bújja meg kritizál, inkább próbálná hasznossá tenni magát valamiben. Tényleg édes mindegy, hogy csak a munkáját végzi el rendesen, vagy valami karitatív dologba is fog, de ne csak hisztérikusan romboljon, hanem próbáljon produktív lenni.

(És egyébként jelenleg az aktuálpolitikában ugyanezt a rombolást látom függetlenül attól, hogy ki melyik oldalhoz tartozik. Nagyon kevés a konstruktív megszólalás, és mindegyik oldal a másikra mutogat, hogy aktuálpolitikai kérdést csinálnak a járványhelyzetből. Hát könyörgöm, egyrészt ez nyilvánvalóan egy politikai helyzet is, másrészt meg így működik a világ: ami kapóra jön, az kapóra jön. De ez a zsigeri hergelés minden oldalról már nagyon kikészít - egyébként.) 

Persze mondhatnánk, hogy jelen helyzetben mindenféle reakció érthető. 

Úgyhogy ez a helyzet most arra is jó lesz, hogy ki-ki megméresse magát, mennyit bír, és mit hogy kezel. Már most látom, hogy akik soha életükben semmilyen krízisen nem mentek még keresztül, azok mennyire rosszul reagálnak. Azok is, akik megéltek ugyan már néhány dolgot, de ott főleg áldozatként pozicionálták magukat. (Amikor így beszéltek egyébként, mindig azt mondják nekem: de hát nem mindenki olyan, mint te. Persze, hogy nem. Szombaton például én is kiborultam. Nem is kicsit.) Szóval ez az egész arra is jó lenne, hogy azok, akik eddig (úgymond) kivételezett helyzetben voltak, elkényeztette őket az élet, kicsit önreflexiót gyakoroljanak. (És nem, nem arról beszélek, hogy legyen mindenki beteg, osztán majd jól megtanulja a magyarok istenét. Csak egy kis visszafogottságot és humánumot kérnék. Meg önzetlenséget.)

Teljesen feleslegesnek tartom például az alapbetegség téma körüli mizériát (ami nem egyenlő az aggódással, hanem a cirkuszolást és a kifakadásokat értem rajta). Világos, hogy a statisztikák valakit megnyugtatnak, másokat pedig félelemmel töltenek el, de az van, hogy nem mindenre van orvosi magyarázat. Ezt én már tökre megtanultam.

Olyanok is meg fognak halni, akiknek nincs különösebb alapbetegsége, és olyanok fogják túlélni, akik amúgy krónikus betegek. Hiszen az immunrendszert elég sok minden befolyásolja. Abban is biztos vagyok, hogy még az is szorong, aki nem szorong, és hogy ez a szorongás is felettébb egészségtelen. Olyanoknak támadnak a környezetemben pánikreakciói, akikre ez korábban nem volt jellemző. (Cikkek itt, itt és itt.)

Úgyhogy vigyázzatok magatokra, és ne olvassatok híreket. 

Vagy legalább is ne annyit.   

[Folyt. köv.]