Itthon, 3. rész

Na, ma volt nyolcadik órám is. 

Igen, online.

Van egy kis bűntudatom attól egyébként, hogy nem tudok mindig csillogó és villogó lenni, de aztán arra gondolok, hogy ez élőben sem mindig megy.

Én szerintem szorgalmas tanár vagyok, megteszem, amit lehet, de ezekkel az online órákkal--rájöttem--kiveszik a legfontosabb dolog a munkából: az egyéniségem. 

Egyrészt a kamerát nem lehet bekapcsolni, mert 35 gyereknél azonnal lefagy a rendszer.

Másrészt a mikrofonjainkat le kell némítanom, hogy halljam magam. 

Olyan ez, mintha egy fekete falnak beszélnék.

A mi iskolánk konzekvensen a Microsoft Teams-hez ragaszkodik, aminek (most azért látom) vannak előnyei. Mármint nem a programnak magának, hanem annak, hogy egy platformra tereltük a dolgot. Az egyetemi hallgatóktól hallom, hogy az oktatók ezerféle módszert alkalmaznak, és csak kapkodják a fejüket.

Velük majd a héten fogok beszélgetni.

Elmondom, hogy néz ki egy napom.

Felkelek ötkor vagy hatkor (igen, #truestory).

Utána előkészülök az aznapi óráimra. Van, hogy ez csak a tankönyv adott leckéje (ld. lelkifurdalás fent), van, hogy valami trükkös teszt, esetleg videó vagy feladatlap.

Rengeteg anyagom van, eddig is sokat dolgoztam, nem panaszkodom. Van, hogy csak előkapok egyet, kicsit aktualizálom, és feltöltöm. Van, hogy ki kell találnom valami mást. Amikor tök rossz kedvem van, akkor csak beszélgetek, és a könyvet tartom magam előtt.

A gyerekek az órarendi órák idejében szinte mind jönnek.

Ez így rendben is van, a kezdeti berzenkedés ellenére azt vettem észre, hogy örülnek, ha beszélhetnek a tanáraikkal. A hangjuk sokszor szomorú viszont; ilyenkor odarángatom a macskámat (kurva boldog, mondhatom), és megmutatom a webkamerán. Visongás.

Az a helyzet, hogy az angolórán sem mindig angolul beszélek. Főleg nem a picikkel. Mert ők most ebben a helyzetben kicsit elesettek.

De általános tapasztalat, hogy mindenkire lehet számítani, és mindig ott vannak. Fogalmam sincs, meddig tart ez, de egyelőre jók az élmények.

Szóval ha szar és hosszú napom van, akkor sokat ülök a gép előtt. Lyukasórában megfőzöm az ebédet. Vagy kicsit takarítok. Segítek a leckében másnak. Ma pl. Babits-verselemzés vázlatot írtam. (Hát igen, tudnék szépet mondani azoknak kollégáknak/-ról, aki eddig nem nagyon tanítottak módszereket, most meg mindent önállóan várnak el a tanulóiktól.) 

Délután elolvasom a napi sok száz e-mailt, megnézem az összes felületet, hogy üzent-e valaki valamit, javítok kicsit (online), aztán fordítok. 

Az a helyzet, hogy ez a biztos meló (legalább is merem remélni), mert ha csúsznak az érettségik, pláne az emelt, akkor oda a nyári duhajkodás.

Nehéz, na. Persze máshol, másnak még nehezebb.

Tegnap már nem az online oktatással álmodtam, és a jövő hétre biztos beáll a menetrend is rendesen.

Szóval vissza a napirendhez: kb. négyre végzek minden melóval, akkor általában megnézek valami filmet vagy színházat. Estefelé kicsit konzultálok a színházas kollégákkal, mert közösen gyűjtjük a felvételeket. Hülyén hangzik, de ez is egy stressz, hogy az ember mindent elcsípjen. Aztán híradó, ostoba tévéműsorok, valami film, közben sport. 

Ami a vírust illeti, fogalmam sincs, mit gondoljak.

Én orvoscsaládból jövök; az anyám és az apám 65 fölötti, jelenleg is dolgoznak. Az apám felesége és a mostohaöcsém szintúgy. A tesómék kereskedők. Nálunk senki sem pánikol. Nincs maszkolás, élelmiszer-felvásárlás, gumikesztyű. Múlt héten meglátogattam őket, simán megengedték.

Ezért amikor reggel lemegyek a boltba, rosszul vagyok az életerős negyvenes férfiaktól, akik szkafanderben és gázmaszkban állnak sorba 30 kiló cukorral és liszttel a pénzárnál, miközben a kasszás lányon még sima maszk sincs. Továbbra is rosszul vagyok a túlzásba vitt aggódástól olyanok részéről, akik semmilyen szempontból nem tartoznak pl. a veszélyeztetettek közé. 

Mondjuk állok a pirosnál, mellettem a vörös sportkocsi, benne egy szájmaszkos harmincas anyuka és a kamasz gyerekei. 

Nem, még mindig nem bagatellizálom el, és minden utasítást igyekszem betartani, de egyszer majd csodálatos tanulságokkal fog szolgálni az a tény, hogy egy vírus, ami alapvetően cseppfertőzéssel terjed, mekkora bizniszt generált a maszkgyárosoknak. És mekkora riadalmat okoz azok körében, akik egyébként gond nélkül piszkálják az orrukat vagy nem mossák meg a boltban vett gyümölcsöt. Akik nem szednek soha vitamint. Akik nem tartják tisztán a lakásukat. Akik nem figyelnek az egészséges étkezésre vagy a mozgásra.

Miért most kezdi ezt el mindenki?
Miattuk nem kapok zöldséget, pedig mindig veszek. Vagy vennék.

(És miért fogja abbahagyni, amikor már úgy érzi, nem lesz veszély?)

Szóval elmagyarázhatná nekem valaki, hogy az, aki eddig magasról tojt az egészségére, de most az otthonában retteg, hátraküldi a postást két méternyi távolságba, amikor becsenget mitől lesz védettebb és egészségesebb, mint az, aki racionális távolságtartással kimegy a szabadba? És miért félünk annyira, amikor a populáció 80%-a (ahogy olvasom) felső légúti tünetekkel túljut ezen a víruson? Értem én, hogy sok az új aspektus, és rengeteg mindent nem tudunk, de nagyon-nagyon sokszor érzem, hogy túlmegyünk az ésszerűség határain. 

Holnap ki fogok menni sétálni, és hívok magammal embereket. A friss levegő voltaképpen hozzátartozik az egészséges immunitás megőrzéséhez, (a filozófiai vonatkozásokkal pedig majd később foglalkozom, mert arról is van mit mondanom, csak már nem bírok itt ülni).