Itthon, 2. rész

Egy nap alatt bekattantam, pedig nagyon rajta voltam, hogy ne így legyen.

Az éjjel--illetve hajnalban--felébredtem, mert a Google Classroommal álmodtam; egy darabig forgolódtam, aztán úgy döntöttem, ha húsz perc múlva sem alszom, felkelek. Így keltem fel fél 4-kor. 5-ig az online oktatási felületet böngésztem (így legalább nem fagyott le, mert nem volt ott senki), csináltam feladatokat.

Aztán visszafeküdtem, és reggel fél 8-ig aludtam. Némileg nyugodtabban, de reggel kezdődött előröl minden.

Első tanulság: ne csinálj előre sok feladatot, mert reggel 8-kor (igen, a diákok komolyan veszik, hogy iskola van) mindenki rám rongyolt. A mai napon rengeteg üzenetet kaptam. Mennyivel egyszerűbb bemenni és beszélgetni.

Holnaptól videócseten folytatom, és a könyvben adok feladatokat. A következő órán ellenőrizzük. Aztán ha picit kipihentem magam, és lenyugodtak a kedélyek, lehetek megint kreatív.

Az van, hogy munkarend ide vagy oda, a megváltozott életfeltételekre mindannyiunknak fel kell valahogy készülni, és mindennek rengeteg pszichológiai, szociológiai és politikai tanulsága is lesz. (Remélem, belebuknak ezek szarháziak. Az ellenzék is, mert az sem jobb.)

Egy szülői csoportban olvastam, hogy kérik szépen a pedagógusokat, hagyjanak már egy kis időt, amíg a szülők is megtanulják a felületeket, amíg átrendezik az életüket, lerendezik a nagymamát, stb.

Elgondolkodtató, hogy ez a helyzet megint mennyi, de mennyi munkát ró a nőkre. Nem feminista provokálásból mondom, hanem halál komolyan. Közben meg ott áll egy komplett operett operatív törzs, az egyetlen nő köztük ez a maca, és ők az ország megmentői. (Most persze demagóg voltam, ott vannak az orvosok, a kereskedők, stb. stb., mindenki, aki nem mehet el szabadságra.)

Ebben a szituációban újból világossá vált, hogy mennyire szervilis nemzet vagyunk.

A tanár nem meri racionalizálni a főnökeitől kapott eszement utasításokat, a szülő nem mer szólni a tanárnak, hogy időre van szüksége. Egyáltalán, senki nem mer szólni semmiért.

Ebben a városban például a napokban zártak be az óvodák. 

Először úgy volt, hogy ügyeletet szerveznek, aztán már azt sem. 

Mivel nem dolgoznak, mehet mindenki szépen fizetés nélküli szabadságra. 

Vagy táppénzre.

Vagy rendes szabadságra, aztán dolgozhat majd egész nyáron.

Vagy (és most figyeljetek!) idősgondozásba. Ami először önkéntes volt, később kötelező lett, majd (hogy úgy mondjam) kötelezően ajánlott. Ha elmész, az munkaviszonynak minősül. 

Igen, jól értitek.

Orbán kiadta az önkormányzatoknak az idősekről való gondoskodást.

Mivel a szociális ellátórendszert kinyírták (és/vagy őket hozzárendelik az egészségügyhöz), mehetnek a helyükre a bölcsődei és az óvodai dolgozók. 

Önkormányzati utasítás. 

Máról holnapra.

Májusig beosztva.

De hát ki és honnan tudhatná, mi a fene lesz májusban?

Miközben ezekről a dolgokról hallok, semmi kedvem sem a nyafogó gyerekekhez (akiket frusztrál a helyzet, és nekem kéne őket megtanítanom az új felületre, pedig nem én vagyok a digitális generáció), és kifejezetten bosszantanak a közösségi médiában fröcsögők (vö. hülyeöregek, jajszegényöregek, nincsvécépapír, drágaacsirkemell, hülyetanárok, mindmeghalunk, mérnemmaradszotthon, stb.)

Azt látom, hogy senki, de senki nem foglalkozik azzal, hogy a másik ember hogyan dolgozza fel ezt a sok-sok felgyülemlett feszültséget, a kormányzat kapkodását, az ésszerűtlen és töketlen embereket, stb. stb. És minthogyha minden intézmény és intézményrendszer más időperspektívában gondolkodna. 

Miért nincs erről valami nemzeti konszenzus? Kérdezhetném viccesen.