Ella Fitzgerald: Just One of Those Things (2019)

Első moziélményem a karantén után az Ella Fitzgerald: Just One of Those Things című dokumentumfilm (2019). Miles Davis: Birth of the Cooljával (2019) adták párban, de ez utóbbit végül mi nem néztük meg (másnap volt).

Ella nekünk közös pont, egyébként meg régóta szeretem; amióta pedig kicsit felnőttebb vagyok, különösen érdekel a korszak is. Ha újra születnék, és valami zenével kapcsolatos foglalkozásom lenne, tán dzsessztörténész lennék, ami persze pont annyi realitásfaktorral bír, mint mondjuk az egyiptológus (Magyarországon).

A film egyébként korrekt, szépen bemutatja Ella életútját, amiből néhány mozzanat felettébb érdekes: 

• Az 1920-as évek végén költöztek délről New Yorkba a rasszista atrocitások, zavargások miatt.
• Eredetileg táncosnak készült.
• Anyja korán meghalt, halála után a portugál bevándorló nevelőapa Joseph Da Silva rosszul bánt vele, tán zaklatta is, ezért anyai nagynénje nevelte fel.
• A zaklatott gyerekkort rosszul viselte, éveket töltött nevelő- és javítóintézetben.
• Ezen évek után egy ideig hajléktalanként élt New Yorkban, többek között akkor is, amikor 16 évesen az Apollo Theater amatőr estjére benevezett, és felhívta magára a figyelmet.
• Chick Webb zenekara karolta fel; Chick Webb csodálatos ütős volt, ám számtalan egészségügyi problémával bírt, korai halála után informálisan a fiatal Ella vette át a zenekar vezetését. 
• Ella Fitzgerald, bár rendkívüli tehetséggel bírt, felettébb nehezen találta meg az útját a rasszista zeneiparban, ahol a klubok és szórakoztató helyiségek jellemzően nem foglalkoztattak fekete muzsikusokat.
• Mindennek ellenére nem élt sem drogokkal, sem alkohollal (ami, jegyezzük meg, számos pályatársát tette sírba, pl. Billie Holidayt.)
• Mivel saját gyereke nem lehetett, örökbe fogadta a féltestvére fiát, akit Ray Brown Juniornak kereszteltek (Ja igen, Ella férje az a Ray Brown, aki felfedezte és mentorálta Dianna Krallt).
• Ellát Webb halála után Norman Granz (a Verve kiadó alapítója -- hadd ne soroljam, ki mindenki zenéjét kezelik) karolta fel, aki rávette, hogy a fekete dzsesszen kívül amerikai(bb) zenét is énekeljen (aka The Great American Songbook), így Ella megalapozhatta a világhírnevet.
• Bár a zsenialitását nem kérdőjelezte meg senki, testi adottságaival meglehetősen nehezen boldogult olyan feltörekvő (és csinos) énekesek mellett, mint pl. Lena Horne. 
• Mindig kendővel a kezében énekelt, mert nagyon izzadt. Ezt sokan visszataszítónak találták, másoknak ez a kemény munka jele volt.
• Mind a férje, mind a fia viszonylag hamar elhagyták Ellát, aki ezután meglehetősen magányos életet élt.
• Miután teljesen elmagányosodott, a világ legnagyobb örömére minden idejét és energiáját az éneklésnek szentelte.
• Az 1940-es évek végén (többek között a Dizzy Gillespie-vel való együttműködés révén) magáévá tette a bebop stílust, ennek köszönhető többek között a híres How High the Moon című dal, amiben egy hosszú improvizáció található sok-sok zenei intertexttel. (katt, 1.25-től, a filmben felsorolják, mekkora repertoárból idéz ebben az impróban). 
• Leghíresebb az 1960-as berlini koncertje, ahol sok meglepetéssel szolgált, például spontán előadta a Mack the Knife-ot; ha figyelmesen hallgatjátok, fel fog tűnni, hogy nem tudja a szöveget, de ez mindegy, neki soha nem okozott problémát. 
• Az 1980-as években számtalan egészségügyi komplikációval küzdött, a cukorbetegségéből kifolyólag mindkét lábát amputálták, és a látását is elvesztette. 1996-ban halt meg.

Korrekt kis dokumentumfilm volt, bár számtalan dolgot hiányoltam. Egyrészt fektethettek volna kicsit több hangsúlyt a társasalmi közegre, hisz ez felettébb érdekes: hogy boldogultak a fekete zenészek Harlemben és azon kívül, mi mindennek a visszhangja/interpretációja most, amikor az amerikai könnyűzene ekkora százalékban támaszkodik az afro-amerikai gyökerű zenékre (akár belátja, akár nem).

Vajon mi Ella Fitzgerald hatása a mai dzsesszre?
Fogalmam sincs, miért Laura Mvula volt a legautentikusabb megszólaló ebben a témában (?), holott számtalan olyan előadó és (és nyilatkozóképes), akire láthatóan sokkal nagyobb hatást tett EF munkássága. A teljesség igénye nélkül: Dee Dee Bridgewater, Nnenna Freelon, China Moses, Regina Carter, Dianne Reeves, és még sorolhatnám. Érthetetlen, hogy miért (az amúgy általam nagyra becsült) brit énekes, Jamie Cullum lett a fő zenei referencia éneklés ügyben.

Norma Miller / forrás: IMDb

Annak viszont kifejezetten örültem, hogy a filmből megismertem Norma Millert (tavaly halt meg 99 éves korában). Elsősorban táncosnő volt (ismerjétek meg a lindy hoppereket 1941-ből), és az egész dokuban talán ő a legautentikusabban nyilatkozó. 

Mellékesnek tűnhet ugyan, de azt is megjegyezném, hogy az ilyesfajta filmeket tán nem internetes fordítóval kéne feliratozni; akkor biztosan nem fordulnának elő ilyesmik, mint national = nemzetközi, Great American Songbook = kottagyűjtemény, he left home = elhagyta otthonát, (Great) Depression = depresszió. Mindez nagyon méltatlan.

Most nem fogok belemenni politikai témákba (bár lehetne, akarok, és majd fogok is), de azt azért lássuk be, hogy a mai brit-amerikai könnyűzene sehol sem lenne az Ella-féle előadók nélkül. Nekem nagyon is hiteles volt a fentebb felrótt (ám általam rajongott) Jamie Cullum posztja, amiben arról beszél, hogy igenis sort kell kerítenünk azokra a beszélgetésekre, amik arról szólnak, hogy kiből mi lett volna/mi nem lett volna, ha a fekete zene nem lenne az, ami.

Száz szónak is egy a vége: egyszer már biztos nem lesznek mifelénk olyanok, akik szalagról (vö. apám szalagos magnója, ami ki tudja, hol dekkol) hallgatnak ezer éves felvételeket. És most a műfaj tényleg mindegy is. 

De azért olyan jó lenne látni és belátni, hogy ezeknek a csendesen, szerényen (és kövéren) teljesítő énekesnőknek mekkora szerepük van abban, hogy pl. Beyoncé ma feminista ikon lehet még ha ezzel a jelzett feminista ikonsággal van is egy csomó probléma. 

Na, erről kéne dokumentumfilmet csinálni. 

A film trailere:

Ella Fitzgerald, 1958:

How High the Moon, többek között egy The Beatles intertexttel, (1966):

Grammy-díj átadó ünnepség (1983). Nem ő nyert, hanem egy fehér szerző híres dala (Route 66), amit egy fekete zenész tett népszerűvé (Nat King Cole). A gálán meg ez történt. 

Ella megkapja a Presidental Medal of Freedom kitüntetést (1992):