Még maradtak

Irdatlan mennyiségű munkán vagyok túl, és bár még nincs vége, azért az alagút túloldala már felfénylett picit.

Rengeteg dolgozatot kijavítottam, ingáztam iskolák között, és, hát igen, ezt a digitális marháskodást is próbálom rendesen csinálni. Rendesen, azaz mindig bejelentkezve, még ha feladatot is adok ki, akkor is. Hogy hallják a hangom. Persze lehet, hogy ez csak hiúság meg illúzió, hiszen egyre kevésbé szól hozzám bárki is... Az elmúlt időszak egyik nagy tanulsága (nekem), hogy minden el tud múlni. A legtöbb csoda, kapcsolat, kapaszkodás  idővel meglazul, akár el is múlik. Persze lehet, hogy utána újrakötődik, nem tudom.

A másik nagy tanulság, hogy szükségünk van a társaságra, még ha csak arra is, hogy figyeljük, ahogy a másik ott létezik vagy beszél. A testekre. 

Még az érettségik előtt kaptunk egy e-mailt a főnöktől, hogy bár most vissza kell térnünk az iskolába, ne csoportosuljunk, ne beszélgessünk, ne időzzünk a munkahelyünkön. A kapcsolattartás további formája ezentúl is legyen a telefon és az üzenetek. 

Érdekes volt látni, ahogy az emberek másfél hónap után egymáshoz viszonyulnak.

A legtöbb emberen se maszk, se kesztyű, páran próbáltak ugyan távolabb maradni egymástól, de egy idő után óhatatlanul közelebb léptek. Mindenkinek volt valami mesélni- vagy mutatnivalója, élményei, kérdései. Hiába nem volt már feladat, még maradtak. Még azok is, akik annyira aggódtak, hogy a testi-lelki ápolatlanságukkal sem látszottak törődni, amikor végül mások elé kerültek. Automatikusan jöttek a mosolyok, az apró életjelek.

Az érettségi nagyon tanulságos volt megint; egyrészt borzasztóan fájdalmas, hogy egy csomó munka ment a kukába, másrészt muszáj volt kozmetikáznom picit, mert mintha mindenki megbolondult volna május elejére. 

Felkészültünk, tehát ilyen pánik nem volt bennem (és aki dolgozott velem, talán abban sem), de valahogy a kontrollhiány (külső vagy belső, mindegy) megmutatkozott ezeken a dolgozatokon. Azt hiszem, évek óta a legpocsékabb érettségi átlagom, amit nem feltétlenül indokol az osztálytípus, amit most vizsgáztattam.

Mindkét szakomon javítottam emeltet is, ami főleg logisztikailag okozott problémákat, a minőségen nem nagyon volt időm keseregni. Nem is tettem volna, névtelen dolgozatok fölött ne pityeregjünk. A szervezéssel kapcsolatban megint rádöbbentem, hogy ebben az országban, ebben a szakmában tényleg mindenki kurvára szorong attól, hogy a kvázi felette álló mit fog szólni, ha egyetlen vesszőhiba is ott marad... most mondom, maradt ott több is. Bizonyára. 

A felettem állók szorongásait (amit persze rám, ránk nyomnak) azért most már igyekszem nem magamra venni. Végül is már nem számítok kezdőnek, szerencsére.

A munkahelyünkről egyébként úgy tűnik, eltávolítják az egyik közvetlen kollégát (munkahelyi szorongások, sokadik fejezet), akinek a feje fölött már évek óta lógott a bárd, de mivel most fel is jelentették, ez tényleg megtörténik. Alapesetben ilyenkor a folyosón megy a suttogás, most pedig inkább online. A munkaközösségemben--valahogy így alakult--mindenki nekem mondja a mondanivalót, kapom jobbról és balról is. És tényleg mindenki szorong valaki vagy valami miatt: az idősebbek elismerése miatt, a szerződése miatt, a munkája minősége, a pénze miatt, stb. 

Én ritkán szorongok a munkám okán, a magánéletem miatt sokkal többet szoktam, és ez (ebben a közösségben) talán kevésbé tipikus. Vagy csak nem mondják, nem tudom.

Ezeknek az érzéseknek a kibeszélése pedig most főként írásban megy, ami mintha nem lenne elég. Múltkor, mikor bent voltam a dolgozatok miatt, olyan csoportokat láttam egybe verődni, amiket korábban soha. Még maradtak egy kicsit, mondhatni, az audiovizuális élmény miatt... A testek miatt.

Hát igen.

Ami nagy újdonság volt két és fél hónapja, most már az is fásult és unalmas.

Én remélem, hogy már nem tart sokáig, és, akármi is következik utána, hamarosan vehetek egy nagy levegőt, mert ez a kitartás és állhatatosság, amiből alig jön vissza valami, már nagyon elfárasztott.